2013. február 2.
Elhangzott azon az ünnepségen, amelyet Kende Péter 85. születésnapja alkalmából rendeztek barátai, 2012. december 27-én a Fúgában.
Mivel legalább két generációval fiatalabb vagyok, ezért talán vehetem magamnak a bátorságot, anélkül, hogy a jó ízlés határain túllépnénk, hogy szóljak néhány szót arról, mit tanulhattunk ennek a pályának a példája nyomán. Bizonyos vagyok abban, hogy nemcsak a magam nevében beszélek.
Az első lecke a demokratikus egyenlőségeszme, a méltóság kölcsönös tisztelete. Ezt elméleti fejtegetések helyett egy személyes élménnyel próbálom illusztrálni. Idestova 22 éve annak, hogy a nem sokkal korábban már legális hetilapként megjelenő Beszélő kezdő riportereként és az egyetemről frissen kikerült szabadúszó történészpalántaként meghívást kaptam a szintén nemrég alakult 56-os Intézettől, hogy működjem közre egy tanulmánykötet elkészítésében, amely a politikai pártok 1956-os működését foglalta össze. Az első zsengeményeim kézbesítése után Kende Péter vállalkozott arra, hogy témavezetőként, később szerzőtársként siet a segítségemre. Számomra ő akkor az 56-os emigráció egyik doyenje volt, akit személyesen nem ismertem. Így képzelhetik, milyen elfogódottan készültem első találkozónkra. Kedves és vidám szervusszal fogadott, mire én alig bírtam kinyögni egy tiszteletemjónapotkívánokot. Erre kicsit elkomorult, és csak annyit mondott: minálunk nem szokás a csendőrpertu. Mi tagadás, kissé elszégyelltem magam. Talán nem érdektelen ma ezt fölidézni, amikor a kölcsönös tisztelet fogalmát és gyakorlatát újból kezdik fölcserélni a tekintélytisztelettel, a rang, a vagyon és a pozíció iránti hajbókolással, amely nélkülözi a kölcsönösséget, a demokratikus érzületet.
A második példa a felelősség, és a felelősség vállalása. A szavaink, írásaink, tetteink iránt érzett felelősség, valamint a közösségünkért, hazánkért, nemzetünk sorsáért átérzett felelősségtudat. Annak felismerése, hogy a tehetség nemcsak ajándék, amit szabadon kamatoztathatunk a saját hasznunkra, hanem kötelezettség is: amennyiben képesek vagyunk annak megértésére, hogy hazánk dolgai mitől alakulnak rosszul, képesek vagyunk erről gondolatokat megfogalmazni, intézményeket elképzelni, akkor kötelességünk szóval és tettel részt vállalni abban, hogy a politikai közösség politikai kultúrája, intézményes és mentális környezete egyre jobb és jobb életesélyeket kínáljon az ott élőknek. Ez a felelősségtudat Kende Péter generációjában nem ment ritkaságszámba, és illeszkedett abba a sorba, amely legkésőbb a refromkorig nyúlik vissza. A felelősségtudat kialakulásában bizonyosan szerepet játszottak azok a traumák és tragédiák, amelyek ezt a generációt egészen fiatalon érték. Amikor mindennapos élmény, napi tapasztalat volt, hogy semmi nem mindegy. Nem mindegy, hogy mit írnak az újságokban, mit mondanak a rádióban, milyen törvényeket hoznak a parlamentben. És főleg nem mindegy, kire hallgatnak, mit gondolnak, mit fogadnak el az emberek. Hogy senki nem lehet kivülálló, a rossz döntések, az ostoba önzés, az elvakult gyűlölet és fanatizmus, a mérgezett politikai eszmék előbb-utóbb mindenkit utolérnek a mindennapjaiban, következményeik súlyos árát mindenkinek meg kell fizetni.
Ez megint csak olyasmi, ami manapság kiveszőfélben van. Nap mint nap látjuk: cinikus és tudatlan politikusok, lelkiismeretlen pojácák, fizetett álhírlapírók és propagandisták, gátlástalan törtetők hangoztatnak képtelenebbnél képtelenebb ostobaságokat, hazugságokat, tesznek közzé embertársaik elleni uszító pamfleteket a percnyi hírnév, föltűnés és népszerűség érdekében, vagy a lenézett plebs félrevezetésére. Alig találunk olyan közszereplőt, akiről elhisszük, hogy komolyan is gondolja, amit mond.
Bár látszólag messzire visz, szólnék itt 1945-ről, amely egyszerre volt elmondhatatlan katasztrófa, ugyanakkor, ahogy Szabó Zoltán nevezte, a korszakváltás pillanata is. Kende Péter akkor 18 éves volt. 1945 rettenetes, mégis sok szempontból katartikus évében mindenki, aki ép erkölcsi érzékkel gondolkodott, tudatában volt annak, hogy a régi világ a rangokkal és egyéb kórságokkal, teljesen diszkreditálódott. Gyökeresen más világnak kell jönnie, hogy ne ismétlődhessen meg mindaz borzalom, pusztulás, erkölcsi züllés, ami megtörtént. Így gondolta ezt, ha nem is ugyanúgy, Márai Sándor, Szabó Zoltán, Bibó István, Illyés Gyula, Németh László, a szociáldemokraták, a kisgazdák, a népi írók. És így gondolták azok is, akik akkor a kommunistákhoz csatlakozva láttak egyedül garanciát az alapvető változásokra. Sőt, úgy képzelem, éppen ahhoz kellett kivételes tisztánlátás, rengeteg türelem, bölcsesség, és élettapasztalat – melyekkel 18 évesen ritkán rendelkezünk --, hogy valakit ne kapjon el a totális társadalmi átrendezés hevülete. Hiszen nem abszurd, hanem nagyon is ésszerűnek látszó föltételezés volt, hogy végső soron a liberális parlamentarizmus és a kapitalizmus válsága szabadította rá a világra a fasizmust és a háborút. Ha Bibó kommunistákkal vitatkozó korabeli iratait tanulmányozzuk, szembetűnő, milyen nehézségeket okozott még az ő számára is, hogy az új magyar köztársaságot a horthyzmus horizontjától a lehető legtávolabb, de még a kommunista törekvéseken innen helyezze el. A kommunista eszmrendszer sokak számára igéző vonzereje éppen az volt, hogy az egyetlen kompromisszummentes ajánlatnak látszott. Nem volt könnyű a politikai morál és ésszerűség alapján meggyőzően érvelni amellett, hogy a történtek után miért nem helyes és célszerű mindent fenekestül felforgatni. Ezt a korhangulatot, amelynek még az emlékét is igyekszik kitörölni a jelenleg érvényben lévő alaptörvény preambuluma, ma már kevésbé értjük, de nem ártana észben tartani.
Azért is időztem ennyit 1945-nél, mert magam is úgy látom, ahogyan azt az Eltékozolt forradalom c. könyvében Kende Péter elemezte, hogy 1956 értelmezése elválaszthatatlan 1945-ről alkotott képzeteinktől, illetve a róla szóló, jelenleg is tartó vitáktól. 1956 jobboldali revizíója ugyanis elkerülhetetlenül vezet 1945 eltüntetéséhez. Másképp lehetetlen volna azt állítani, hogy az 1956-os forradalom nem az 1945-ben felszínre törő, és éppen a sztálinista diktatúra által elorzott demokratikus törekvések felújítását célzó kísérlet volt, hanem a kommunizmus előtti világ, vagy – ahogyan a mai jobboldal látni szeretné – a nemzeti történelem valamiféle folytonosságának helyreállítását célozta. Az az 56-os forradalom, amely a jobboldali revizionizmus (és nem mellesleg a kádárista ellenforradalmi narratíva) állításaival ellentétben nem próbálta történelmileg és politikailag rehabilitálni az 1945 előtti korszakot, ma nem kell a nekik. Azért nem azonosulhatnak vele, mert az 1945-ös korszakváltás kísérletét ugyanúgy nem tekintik a nemzeti történelem legitim részének, mint ahogy az 1918-as őszirózsás forradalmat is merőben a Kun Béla-féle Tanácsköztársaság kárhozatos előzményének, szálláscsinálójának tartják. Ez nem más, mint a „permanens forradalom” hamis és hazug leninista tézise a visszájára fordítva. A történetpolitikai cél is hasonló ahhoz, mint 1919-1920-ban: a polgári radikális, liberális, baloldali és szociáldemokrata narratívák egy kalapba söprése a bolsevizmussal, és egyben kizárásuk a nemzeti történelem legitim törekvései közül. Annak a képzetnek afönntartása, hogy egyedül a „történelmi osztályok” (ma az ún. nemzeti oldal) hivatott az ország vezetésére.
A problémát meg is fordíthatjuk: 1956 közös emlékezete éppen annak esik áldozatul, hogy a mai magyar jobboldal ideológiai fővonala és sokan, akik ezt a hagyományt vallják a maguk történelmi örökségének, számos okból – többek között jogosnak nevezhető történelmi sérelmeik miatt is -- ma újra nem képesek e hagyomány és múlt, történelmi szerepének és felelősségének kritikus számbavételére. Ez még a közelmúltban sem volt teljesen így. Ezért nem képesek sokan azt sem elfogadni, hogy a Horthy-rendszer kritikája, az akkori viszonyok, politikai berendezkedés történeti és erkölcsi bírálata nem egyszerűen a kommunisták által terjesztett rágalom: a valóban demokratikus és modern Magyarország ma sem épülhet a Horthy-rendszer iránti nosztalgiára.
A harmadik példa a szigorú, önkritikus analízis és a megértés. Kende Péter szakítása kommunista eszmekörrel ismert, és bár nem egyedülálló, de tiszteletreméltó szellemi és lelki teljesítmény. Erről nem is mondanék többet. Számomra azonban emblematikus, hogy a még mindig fiatal ember, akinek pályája törést szenved, a megtorlás elől emigrálnia kell, friss emigránsként egyik első tanulmányát Trianonról írja. Ez nem volt magától értetődő, hiszen a brüsszeli Nagy Imre Intézetet a demokratikus baloldali gondolkodás elméleti megújításának célja vezérelte. Kende Péter mintha megérezte volna, hogy a három demokratikus kísérlet, 1918, 1945 és 1956 bukása/elbuktatása után a jövő demokratikus Magyarországának így vagy úgy kulcskérdése lesz a trianoni trauma feldolgozásának nehézsége, a nemzet problémája. Ma világosan látható, milyen prófétikus megérzés volt ez. Én azonban az intellektuális érdeklődésen túl egyben az odafordulás gesztusát is látom ebben, hiszen Trianon kapcsán azokkal a társadalmi csoportokkal és mentalitásokkal kellett foglalkoznia, amelyekre korábban csak mint legyőzendő ellenfelekre tekintett. Nálánál alig foglalkozott valaki többet a magyar jobboldal történelmi hagyományának leírásával, megértésével, kritikus, de mégis empatikus elemzésével. És aki csak felüti írásait, pontosan érezheti a dogmáktól, a doktrínér elutasítástól való irtózást, amely bizonyosan nemcsak jeles francia mentorainak, Raymond Aronnak, vagy a nyugati politikaelméleti és szociológiai irodalom tanulmányozásának hozadéka, hanem saját személyes élettapasztalata is ott rejlik mögötte.
A negyedik példa a türelem és a kitartás: jól ismerjük az irodalomból az emigráns lét buktatóit és nehézségeit, az újrakezdés nehézségét, az elszigeteltséget, a félelmet, hogy lassan kitűnünk abból a világból, amelyre az életünket tettük föl. Mindehhez hozzátehetjük, hogy 1956 körül nemcsak idehaza fagyasztotta meg a levegőt a kádári konszolidáció. Nyugaton is egyre inkább megbékéltek a geopolitikai realitással. Kende Péter 1976-ban egész tanulmányt szentelt annak, hogy kimutassa: 1956 leverése tette föl a pöcsétet arra, amit a népnyelv jaltai megállapodásnak nevezett, azaz Európa kettéosztására. Mégis, még abban az évben konferenciát szervezett 1956 Varsójának és Budapestjének szellemi és politikai örökségéről. Adam Michnik ezen adta elő azt a nevezetes tanulmányát az új evolucionizmusról, amely aztán az egész közép-kelet európai ellenzék alapstratégiája lett, és amely végül elvezetett 1988-89-hez. Ugyancsak erre az időre tehető, amint ezt számos visszaemlékezés tanúsítja, amikor Kende Péternek nem kis szerepe volt abban, hogy a formálódó hazai demokratikus ellenzék elfogadja kiindulási alapnak az 1956-os forradalmat.
Az, hogy sikerült megőriznie 33 éven keresztül az élő kapcsolatot hazájának ügyeivel, persze nemcsak rajta múlott. Az egyik tényező nyilván az volt, hogy Kádár rendszere, bár leginkább hallgatni igyekezett 1956-ról, mégsem tudott olykor nem beszélni róla. A rendszer válsága kikényszerítette, hogy újból és újból leleplezze önmagát. A másik tényező pedig a hazai ellenzék megerősödése, amellyel Kende Péternek kezdettől fogva szoros kapcsolata volt, és amelynek ténykedését szóval és tettel, publikációval, könyvkiadással, anyagi, politikai és szellemi támogatás szervezésével mindvégig támogatta. Kende Péter 1988-ban úgy költözhetett haza, mintha el sem ment volna, ami igazán bámulatos teljesítmény.
Végül az ötödik példa, amit említenék, a folyamatos önreflexió. Ez minden bizonnyal összefügg a föntebb említettekkel, és az a mély intuíció rejtezik mögötte, hogy sohasem tekinthetünk elméleti kérdéseket véglegesen lezártnak.
Miért fontos ez ma? Azért, mert ma bizonyos értelemben nehezebb helyzetben vannak a jelenlegi rendszer és politika demokratikus elkötelezettségű ellenfelei, mint 1988 előtt. Akkor világosak voltak az erővonalak, tisztán kivehető volt, mi köti össze a hatalom ellenzékét, és mi választja el őket a hatalomtól. Ezek olyan ügyek voltak, a polgári és politikai szabadságjogok, a nemzeti függetlenség, a megszálló csapatok távozása, szabad sajtó és szabad választások, amelyekkel különösebb kétség nélkül azonosulhatott minden ellenzéki erő, és amelyek támogatására a leendő választópolgárok túlnyomó többsége könnyen felsorakoztatható volt. A hatalom ellenzékének erkölcsi hitele kikezdhetetlen volt. 1988-1989-ben nem volt senki számára kétséges, hogy amennyiben szabad választásokra kerül sor, a diktatúra képviselői vereségre vannak ítélve.
Ma a választóvonalak kuszák, zavarosak. A jelenlegi kormányhatalom bázisa, a hatalom megőrzésében érdekeltté tett, vagy a törekvései iránt érzelmileg, szellemileg elkötelezett választók száma nagyságrendekkel nagyobb, heterogénabb, és elkötelezettségében sokkal elszántabb és őszintébb, mint a pártállam utolsó korszakának szűkös számú lekötelezettjének, elbizonytalanodott nomenklatúrájának és biztonsági apparátusainak létszáma. A mai hatalom bázisa szellemi és politikai értelemben önmaga lábán áll, önnön politikai, kulturális és gazdasági hátországából meríti erejét, nem külső katonai hatalom tartja életben. Milliós nagyságrendben mérhető híveik szemében az erkölcsi bázisa rendíthetetlen.
Az ellenzéke viszont megosztott, egy részük politikai és erkölcsi hitele korábban súlyosan megingott. Az ellenzéki erők törekvései és ígéretei egymásnak ellentmondóak és gyakran teljesíthetetlenek. A köztársaság közjogi rekonstrukciójának programja keveseket hoz lázba, a parlamentáris demokrácia eszmei talapzatának, a liberális politikai elméletnek a meggyőző ereje megtépázódótt. Ma nincs Magyarországon sem olyan erő, sem olyan politikai eszmekör, amely mögé a jelenlegi hatalommal elégedetlenek kétség nélkül fölsorakoznának.
A liberálisoknak is sok mindent át kell gondolniuk. Kende Péter mindig azok közé tartozott, akik pontosan tudták, hogy a liberalizmus nem közgazdasági doktrína, nem egy gazdaságpolitikai eszközkészlet, hanem a jó élet föltételeiről vallott összefüggő eszmerendszer. Amely időnként renoválásra szorul. Hazatérte után számos alkalommal fogalmazott meg különvéleményt a náci beszéd vagy az igazságtétel kapcsán. A legfontosabbnak én ma mégis azt a javaslatát érzem, amelyik a liberális elmélet republikánus kiegészítésére vonatkozott valamikor az 1990-es évek második felében. A liberálisok szigorú elválasztási stratégiája, amely arra épült, hogy a demokratikus állampolgári éthosz a kölcsönösen elfogadott szabályokban és intézményekben megtestesülő közéleti racionalitásból fog kisarjadni, míg az egyéb politikai érzületeket a magánszférába utalta, nem vált be. Ha nem így lett volna, a köztársaság intézményeit nem lehetett volna ilyen könnyen elsöpörni az útból. Biztos vagyok abban, hogy a liberális eszmekör újragondolásában még hosszú ideig számíthatuk Péterre. Isten éltessen! A hamisságok pedig idővel semmivé foszlanak.
A kép forrása: www.rev.hu [3]
- TörtBlog [4]