2013. február 22.
„Bementünk a szobába, a kürtös kint maradt a pitvarban, rávetette magát arra a vén öregasszonyra. Mi bementünk a szobába, a karosládára ültünk, ott csókolóztunk, mert szerettük egymást. De az ajtót nyitva hagytuk, és minden behallatszott hozzánk, amint a kürtös csürkölte a vénasszonyt. És engem is a láz, engem is elkapott – ha szabad ilyeneket magyarázni –, a hátgerincemből kicsorgott a velő, annyira kívántam, felkaptam az ölembe és belevágtam a szembe lévő ágyba. És hát nem kell itt ezeket már mondani, mert ez már nem illik ide, hanem az illik, hogy akkor megszólalt németül. Itt hökkentem én meg, és jó, hogy éjszaka volt, nem nappal, mert elpirosodtam, hogy hoppá, itt valami baj van, hát honnan tud az németül, hogy „Ich bin Lehrerin”. [Tanítónő vagyok.]” (Ungváry Krisztián (szerk.): A második világháború. Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 665. l.)
A fenti történetet Gellért Sándor, a doni hadjáratot megjárt költő mesélte el Sára Sándor Krónika c. filmjében. A jelenet azért is maradt emlékezetes, mert a fáma szerint fontos szerepe volt abban, hogy a film vetítését a Magyar Televízióban 1983 januárjában az illetékesek előbb felfüggesztették, majd néhány hétnyi hezitálás után végleg letiltották. Az 1980-as évek párterkölcsei szerint elképzelhetetlen, mi több, kegyeletsértő szentségtörés volt azt állítani, hogy a fasiszta megszállók oldalán harcoló magyar katona és egy helybéli nő, (aki, mint kiderült, ráadásul egy szovjet katonatiszt, egy háborús hős hátramaradt felesége) között valódi szerelmi kapcsolat szövődhetett.
A magyar bakák és helyi lánykák vidám évődéséről készült, többségükben gondosan beállított propaganda- és magánfotók tömege még nem bizonyítaná, hogy történt ilyesmi. De számos forrás támasztja alá, hogy az Ukrajnába kiérkező magyar katonák és a helyi női lakosság között nem volt ritka a – mondjuk így – szexuális érintkezés. Hadseregparancsok tiltották a katonáknak és tiszteknek, hogy a helyi lakossággal bizalmas viszonyba keveredjenek. “A legélesebben gátat kell vetni a lakossággal szembeni indokolatlan bizalmaskodásnak, különösen saját szolgálati helyeken alkalmazott lakosokkal szemben.” – szól vitéz Kovács Gyula ezredes, a 2. hadsereg vezérkari főnöke Bandák leküzdése című, 1942. szeptember 15-i keltezésű parancsa. A parancsnokság számára ez elsősorban biztonsági kérdés volt: nemcsak a nemi betegségek terjedésének próbáltak gátat vetni, hanem attól is tartani lehetett, hogy a megszédült katona fontos információkat kotyoghat ki alkalmi partnerének, amelyek aztán a partizánok fülébe juthatnak.
Azonban az effajta afférok valódi természetéről nem sokat tudhatunk. A forrásokból és visszaemlékezésekből nehéz kihámozni, hogy igazából mi történt: erőszak, vagy annak finomabb változatai: a félelem és kiszolgáltatottság, téli éhezés idején egy fél kenyér, egy zacskó cukor, bab, vagy valami más hajtott ukrán lányokat és asszonyokat az “ellenség” karjaiba, vagy olykor valódi szerelem ébredt a hazájától távolra vetődött magyar katona és a helybéli nő között. A háborús káosz és a halál közelsége különben is elmosódottá teszi azokat a határokat, amelyek békeidőben egy adott társadalmi közegben kirajzolják a szexualitás kulturális, társadalmi és erkölcsi arculatát.
Adatokat mindenre találunk, az erőszaktól a szerelemig. Erdélyi Péter dokumentumfilmjében (Doni tükör, 2003.) az egyik szemtanú, Anna Boriszova nyugdíjas tanárnő olyan jelenetet beszél el, amely nagyszüleink 1944-45-ös elbeszéléseiből számunkra is ismerős lehet. “Bujkáltunk, mert lányok voltunk akkoriban, ilyen kánikula volt akkor is. A kemencékre másztunk fel, hogy nem lássanak meg minket. Egész napokat ott töltöttünk. Rongyokba öltöztünk, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Az egyik lány el akart utazni, rózsaszínű ruhát vett magára. Kedves nő volt. Ült az udvarban és mosolygott. Igaz, én nem voltam tanúja az esetnek, de úgy mesélték, hogy Kláva néni némi idő múlva ott sírt, mert néhány férfi disznólkodott vele. Igen. Igen. Szeretett volna öngyilkos lenni, fel akarta kötni magát. (...) Aztán idegen asszonyok győzték meg, hogy ugyan már, galambocskám, nem érdemes ezért. És példákat kezdtek felsorolni, innen, onnan, meg amonnan...”
A történet hitelét csökkenti, hogy az asszony említi, mindezt nem látta, csak hallotta. Az is gyanút kelthet, hogy a megszokott kliséket halljuk, de afelől kevés kétségünk lehet, hogy erőszakra gyakran sor került. Végtére is, a magyar elbeszélések hasonló kliséi mögött is a valóságos erőszak eseteinek tízezrei rejteznek. A Honvéd Vezérkar főnökének a “házasságok eltiltásáról” szóló 1942. december 18-i keltezésű parancsából viszont arra következtethetünk, hogy valódi érzelmi kapcsolatok is születtek (vagy legalábbis a katonák egy része komolyan ezt hitte). “Több hadműveleti területen lévő csapat olyan kérést terjesztett fel, amelyben honvéd egyének ukrán, ill. orosz nőkkel tervezett házasságára és az idegen nő magyarországi beutazására kér engedélyt. (...) A múlt világháború tapasztalatai azt mutatják, hogy az effajta házasságok, a rövid ideig tartó szerelmi fellobbanás után, túlnyomórészt szerencsétlenül végződnek. (...) Nemzetvédelmi, faj- és családvédelmi szempontból, … szociális érdekeink mind ellene szólnak az ilyesfajta házasságoknak és ezért minden körülmények között meg kell akadályozni.” (Ungváry Krisztián (szerk.): A második világháború. Osiris Kiadó, Budapest, 228. l.)
De azért Gellért Sándor egyértelműnek látszó beszámolójának félmondataiból, elharapott részleteiből is következtethetünk arra, hogy az ő esete is némileg bonyolultabb lehetett a spontán és kölcsönös fellángolásnál. Mielőtt a “sudribunkó már a szoknya szélén elsült” volna, megtudjuk, hogy Gellért olyan családhoz volt elszállásolva, ahol a fiatalasszony és két gyereke mellett egy “vénasszony” és annak hét gyereke is lakott. Gellért egy alkalommal egy elkóborolt tehenet hozott nekik. A meseszövés kissé zavaros, de mintha az a bizonyos kürtös éppenséggel azért jött volna, hogy a költő addig plátói kedvesét partizánkodás gyanújával elvigye, vélhetően – és az akkor érvényben lévő parancsok szellemének megfelelően – agyonlövés céljából. “Nekem köszönhették az életüket. Pedig nekem kellett volna agyonlőnöm, mert később megtudtam, hogy partizánnő” – így Gellért. Az asszony ebben a kiélezettnek mondható helyzetben húzza be őt a belső szobába, miközben a kürtös odakint nekiesik a “vénasszonynak”. (Im. 665. l.)
Dr. Somorjai Lajos orvos-százados naplója olykor kendőzetlen szókimondással beszél a ezekről a viszonyokról. 1942. szeptember 2-i bejegyzésének vége felé ez olvasható. “A civil nők pedig itt mind basznak. Elképesztő, hogy nincsen ezeknek se udvarlásra, se egyébre szükségük. Jóformán egy ujjal kell megbökni a mellét s rögtön lefekszik. És itt nincs különbség szegény vagy jobban szituált, vagy a mi fogalmaink szerint magasabb társadalmi osztályba tartozó nő között. Ha Afanaszjevka a munka és a légitámadások faluja, Uriv a borzalmak helye, akkor Szoszov a baszás faluja volt. Ott minden nő baszott, és közülünk is talán csak a pap és én mentünk el baszatlanul.” (Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Harctéri napló, Oroszország, 1942-43. Rubicon Kiadó, 2011. 104. l.)
1942. december 19-i bejegyzésében ez áll: „Mondhatnám, vidáman folyik itt az élet. Minden két-három nap összejövünk vagy valamelyikünknél, vagy egy orosz háznál, s nóta, kis tánc, eltelik az idő. Hiszen ez is a cél: feledni mindenáron... A társaság lassan kialakul. A régebben itt lévőknek mind megvan a nője, s ahogy cserélődik a tiszti garnitúra, úgy veszi át az utód, majdnem kivétel nélkül a nőt is. Akár a hivatal leltári tárgyait. (I.m. 147. l.)
Az 1943. január 24-i szkorodnojei naplóbejegyzés már a könnyes búcsúról szól. A január 12-én indult nagy szovjet támadás után alig két héttel, ezen a napon vonták ki a 2. magyar hadsereget a hadrendből, és vonták hátra a maradék csapatokat. Somorjaiéknak is el kellett hagyniuk a téli édenkertet: „Mindannyiunk szeme könnyes volt a búcsúzásnál. Szegény Olga, Ljena, Marija, Anna, Nadja, Katyusa, Zseni, Maruszja, s ti valamennyien, kik segíttetek felejteni, megsimítottátok katonáink homlokát, Isten veletek.“ (I.m. 162.)
A hátramaradt asszonyoknak egyéb okuk is volt a szomorúságra, nemcsak az elválás. Ők sejthették, hogy az övéik, azaz a Vörös Hadsereg és a velük érkező NKVD-s belbiztonsági alakulatok érkeztével sok jóra nem számíthatnak. 1944-45-ben, az egyes területek felszabadulása után Európa számos országában érték atrocitások azokat a nőket, akik a német vagy egyéb katonákkal az idegen megszállás éveiben viszonyba keveredtek. Elvégre ők a bűnös „kollaboráció“ egy igen látványos, és látványosan elítélhető formájában bizonyultak vétkesnek. A szülőanya, a női test metaforikus azonosítása az anyafölddel, a nemzettesttel ősrégi és közismert toposz, az elcsábított nők árulása ezért különösen fölháborítónak tetszett. Tettük valóságos nemzetgyalázás volt. A népharagot könnyen föl lehetett ellenük korbácsolni, és ezzel egyben feledtetni a megalázó emléket, hogy ezeknek a területeknek a lakosai az esetek többségében maguk sem bizonyultak hősies ellenállóknak. Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban és sok más helyen nők ezreit bántalmazták, vetették alá megalázó procedúráknak. Nyilvános verés, pellengérre állítás, kopaszra nyírás, esetenként lincselés volt az osztályrészük azoknak, akik odaadták az ellenségnek azt, ami a legszigorúbb tabunak számított: a testüket. A Szovjetunióban azonban még ennél is szigorúbb megtorlásra számíthattak. Az NKVD nők tízezreit tartóztatta le és deportálta a GULAG-ra a visszafoglalt területekről a megszállókkal való kapcsolattartás vádjával. Erdélyi Péter Doni tükör c. dokumentumfilmjében egy idős urivi asszony beszél arról, mi várt azokra a nőkre, akik bűnbe estek. A szkorodnojei lányoknak volt mitől tartaniuk.
Egy korábbi, bűnbánattal és lelkiismeretfurdalással teljes naplóbejegyzésből kiderül, hogy dicséretes önmegtartóztatása ellenére Somorjai egy alkalommal engedett a kísértésnek. Augusztus 14-én így ír: „Anja! Teljes nevén és címén Anna Afanaszjovna Aszkubina. Masztyugino, Karatajaszki Rajon. Hát ez ő! 31 éves tanítónő!“ (I.m. 78. l.) A liaison részletei most érdektelenek. Hanem feltűnő, hogy véletlenül ez az asszony is tanítónő volt. Mintha Ukrajna széles rónaságain csupa tanítónő várta volna a maga Siegfriedjét. A korabeli fotókon a valóságnak inkább megfelelő társadalmi összetétel mutatkozik: a katonákkal önként vagy kényszeredetten édelgő helybéli, olykor népviseletet öltött lányok többnyire egyszerű falusi teremtések. Ámde az ő köreikben megejtett „hódításokkal“ valószínűleg kínos és gyanús lett volna büszkélkedni. Különösen a társadalmi rangjukra oly rátarti magyar tisztek körében. Negyedszázados bolsevik uralom után grófnők és hercegkisasszonyok emlegetése az elbeszélésekben pedig nem lett volna hihető. Maradt tehát elbeszélői kompromisszumnak a „tanítónő“, aki mégiscsak művelt, iskolázott, magasabban áll a társadalmi ranglétrán. Ahogy egy barátom erre felhívta a figyelmemet, a tanítónő toposza már amúgy is adva van a század eleji irodalomból. Az új típusú, modern, független, tanult, szabad szellemű nő archetípusa ő, a rigorózus valláserkölcsi alapokra épülő, partriarchális családmodellből kiábrándult férfitársadalom vágyának titokzatos tárgya.
A folklórtudományból jól ismert fölfelé stilizálás mellett a „tanítónő“ gyakori felbukkanásának lehetett egy másik oka is. A mesebeli „tanítónő“ iskolázottságának magasabb foka ugyanis azt is jelentette, hogy a viszony önkéntes volt, érzelmi alapokon nyugodott. Hiszen a magyar katonák és tisztek jellemzően nem beszéltek oroszul, a helybéliek pedig nem tudtak magyarul. A „tanítónő“ alakja azonban felvillantja annak a lehetőségét, hogy valamiféle értelmes, érzelmeket is kifejezni képes kommunikáció alakul ki a felek között. A „tanítónők“ ugyanis mind tudnak németül. A történet – nevezzük így – dramaturgiai csúcspontján Gellért Sándor tanítónője is német nyelven tudatja kedvesével, hogy ő nem akárki. Gellért elbeszélése határozott különbséget tesz az ő szerelmi légyottjuk méltósága és a kürtös barbár aktusa között. Bár fogalmam sincs, hogy a korabeli szovjet oktatási rendszerben a kötelező idegen nyelvek között hol helyezkedett el a német, azaz a valódi (orosz, ukrán) tanítónők valóban tudtak-e németül – erre egyáltalán nem vennék mérget –, de egy közép-európai ember számára a műveltség és társadalmi állás magasabb fokát akkoriban egyértelműen a német nyelvtudás jelezte. A tanítónőség ebben az összefüggésben tehát azt volt hivatott bizonyítani, hogy nem erkölcsileg megvetendő, bűnös erőszak, netán olcsó, pénzért vagy más javakért vett alantas aktus történt a felek között, hanem valódi érzelmi kapcsolat, vonzalom fűzte őket össze.
Néhány hónappal ezelőtt, amikor a Donról szóló kiállításra készültünk, egy történész barátom néhány családi emléket küldött. Egyik unokatestvérének a nagyapja szintén megjárta a Don-kanyart, és erről fennmaradt néhány fotó, amelyet felajánlott a kiállításra. A fotók mellé egy levelet mellékelt az adományozó, melyben röviden összefoglalta a nagypapa történetét. „A családi történet annyi volt, hogy nagyapám fogságba esett, ahonnan aztán megszökött. Meg azt is mesélték, hogy hazafelé valami ukrán tanítónőnél telelt át. (Még a végén ukrán unokatestvérek is vannak valahol?)”
Epilógus
„Először megütötték a tanárnőt, aki rögtön leesett a földre. Amikor a földön volt már, a szuronnyal hasba szúrták. A kislánya meg mellette feküdt. Feküdnünk kellett, nem volt szabad felállnunk. Miután megszúrták, a vér sugárban spriccolt felfelé. Erre az anyám eltakarta az arcomat, hogy ne lássam. Erre a magyar kihúzta a szuronyt, és szólt a kislánynak, hogy ne sírjon, mert ő is pórul jár. Majd az asszony copfját a kezükre csavarták, és elvonszolták valahová.” (Jelena Zemljanszkih, nyugdíjas tsz-tag, Uriv.* In. Erdélyi, Doni tükör.)
* 1942 augusztusától 1943 januárjáig a Don partján fekvő Uriv falu határában húzódott a front. A szovjet hadsereg itt meg tudott őrizni egy hídfőállást, az 1943. január 12-i támadás a 2. magyar hadsereg védelmi vonalai ellen innen indult ki. A megszállás első szakaszában a magyarok a falusiakat összeterelték és kitelepítették. Az adatok szerint a körülbelül háromezres lélekszámú falu lakosai közül 300 embert, főleg férfiakat, kivégeztek. A falu házaiból mindössze egy maradt épen, a többit lerombolták, felgyújtották. Nem tudni, hogy a tanárnőt miért gyilkolták meg. Talán azt gyanították, hogy partizánokkal volt kapcsolatban. Talán csak azért, mert tiltakozott, ellenállt.
- TörtBlog [3]