2013. március 13.
Német Európa Mexikója
A tanulmány második része itt olvasható. [3]
A „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” koncepciójának jegyében zajló fülkeforradalom mélyreható kurzusváltás volt, mely számos tekintetben deformálta a ’89-90-ben kialakított közjogi struktúrát, és a társadalomszerkezetet is, a gazdasági modellt is maradandóan átalakította költségvetés-politikája és informális mechanizmusai révén. Viszont – a gazdasági szabadságharcot és keleti nyitást vizionáló kommunikáción túl – valós mozgástér és tényleges akarat hiányában nem változtat(hat)ott Magyarország külpolitikai orientációján, valamint a multinacionális tőkéhez főződő viszonyán. A globális nagyipari szereplőkkel külön megállapodások sorát kötő orbánizmus sajnálatosan európaibb irányzat, mint hinnénk.
A Fidesz a populista jobboldal kulturális neokonzervativizmussal átszőtt irányzataihoz (Berlusconiéhoz, Sarkozyéhez) képest „mindössze” annyival merészkedett túl az illiberális demokrácia 21. századi keretein, amennyi plusz mozgásteret még biztosított számára a posztszovjet térség politikai normarendszerének gyengesége, a parlamenti kétharmad lehetősége és a pártfinanszírozási rendszer totális átláthatatlansága. A kétségtelenül romló minőségű demokráciát működtető magyar rendszerpárt nem képez autoriter szigetet az európai szabad világ tengerében, hanem a vezérelvű demokrácia típusának közép-európai leágazását képviseli.
A Bush-adminisztráció a terror elleni háborúra hivatkozva meglepően mélyen sértette az amerikai alkotmányban garantált szabadságjogokat, az eljárási szabályokat, valamint – a hadiipari nagyvállalatok támogatásával – a versenysemlegesség elvét. Sarkozy gyakran alkalmazott etnocentrikus retorikája, kampányának vélhetően Kadhafi líbiai elnök környezetéhez kötődő finanszírozása nem sokban különbözött az orbáni modelltől. Berlusconi médiamonopóliuma és saját magára szabott jogalkotási gyakorlata pedig legalább a mi mostani hazai viszonyainkhoz hasonló mértékben kormánypárti kontroll alá helyezte a nyilvánosságot és torzította az olasz jogrendet. Vezérelvűség, centralizáció, gazdasági klientúraképzés terén rendszerszintű különbség alig-alig látható. Akkor mégis mi lenne a korlátozott pluralitása, a kormánypártra szabott választási rendszere és gyakorta módosított alkotmánya ellenére továbbra is demokratikus orbánizmus veleje?
Egyközpontú politika
Az egyedülálló egyközpontúságban. A társadalomban tradicionálisan erős államelvű kultúra, a szervilizmus középosztályi hagyománya, a vállalkozások állami megrendelésektől való krónikus függése és a válság miatti erőforráshiány táptalaján a kormányfő vezéri törekvései soha nem látott sikerrel érvényesülhettek. Az új alkotmány elfogadtatása és az ellensúlyok tudatos – azóta is zajló – kiiktatása azonban inkább a jogrendszer és az intézményrendszer hozzáigazítását jelentik a legalább egy évtizede ténylegesen fennálló közállapotokhoz.
A kétpólusú pártrendszer időszakában kialakult, pártpénztárnoki Magyarország oligarchikus viszonyai helyére az egyközpontúság lépett. A beszállítói megrendelések, az uniós pályázati források, az állami bürokrácia pozíciói mind-mind a rendszerpárti uralmi monopólium részévé lettek. A nagykoalíciós Ausztriából jól ismert proporz-rendszer pozíciókat és forrásokat mandátumarányosan elosztó mechanizmusa már korábban a kétpólusú Magyarország elsődleges vonásává vált. „Mindössze” annyi változott, hogy 2010-ben a hazai és nemzetközi nagytőke befolyása alatt álló kartellpárti modellt felváltotta az egyközpontú rendszer a köré szervezett gazdasági, értelmiségi és média érdekcsoportok egynemű hálózatával. A bíróság, az ügyészség, a központi államigazgatás, a kormányhivatalok, a kereskedelmi és a közmédia, az önkormányzati és az állami beszállítói hálózatok egyközpontú ellenőrzése mértékét tekintve valóban egyedülálló a nyugati világban, de ez kizárólag a szintén példa nélküli kétharmados többségnek tudható be. A beruházásokat leállító különadók és a rezsicsökkentés, a nyugdíjpénztári megtakarítások államosítása, a Németország és Ausztria felé irányuló munkaerő-kivándorlás megsokszorozódása az erőforrások felélése miatt a kurzus erózióját vetíti előre 2014-18 között.
Az orbánizmus európaisága
Az orbánizmus minden ízében európai jelenség: célja az eredményes idomulás a kontinensen formálódó új korporációs-föderációs szuperstruktúrához. A világválság hatására megtorpanó szolgáltatásközpontú angolszász modell – csakúgy, mint a nagy gazdasági világválság éveiben – az európai centrumban felértékelte indusztriális hátterű modernizációs versenytársát. A felértékelődés nem más, mint az alközpontok leértékelődésének automatizmusa. Az EU nagyhatalmi és középhatalmi egyensúlyát felszámoló globális pénzpiaci krízis teljesen új erőviszonyokat eredményezett ahhoz a hatalmi rendszerhez képest, ami a második világégést követően kialakult, s még a német újraegyesüléskor sem módosult. A bankrendszerét (megmentése végett) feltőkésítő francia politika a második világháború óta nem látott fiskális szigor ellenére néhány év leforgása alatt megduplázódó (!) államadósságot eredményezett; a tradicionálisan eladósodott Olaszországban pedig a pénzügyi instabilitás belpolitikai bizonytalansághoz vezetett. Nagy-Britannia a skót függetlenedési törekvések miatt a dezintegráció útjára lépett és az EU peremére sodródott. Spanyolország válságban van: egyszerre birkózik a jóléti sovinizmus és a regionális mikronacionalizmus újkeletű katalán elegyével, munkaerőpiaci, pénzügyi és költségvetési krízissel. Az EU számottevő nemzetgazdaságai korábban soha nem tapasztalt mértékben váltak függővé Németország konszolidációs forrásaitól.
A német-francia tengely mint az integráció motorja formálisan ugyan még létezik, de a tagállamok döntő részével szemben fennálló német külkereskedelmi többlet ténye, a Mediterráneum adósságkríziseinek főként német forrásokból megvalósított kezelése és a fiskális paktum német elvárások szerinti elfogadtatása mutatja: az euro-övezetből kiformálódik a német vezetésű mag-Európa. Mindennek következtében Angela Merkelhez mérhető – gyakorlatilag ellensúlyok nélküli – hatalmi befolyással békeidőben még nem rendelkezett a kontinensen egyetlen német politikus sem.
Orbán Viktor nyilvánvalóan nem egy Donald Tusk kaliberű európai államférfi, s természetesen a nevével fémjelzett országkép a világsajtóban korántsem olyan kedvező, mint Lengyelországé, Csehországé vagy a Baltikumé. Azonban minden – a sajtószabadságot, az alkotmányosságot, a bírói függetlenséget, a költségvetési hiánytartást stb. számon kérő – nyugati nyomásgyakorlás ellenére az orbáni közpolitika alapvetően beleilleszkedik a Németország-centrikus új európai rendbe. A kormánypárt ugyan konfrontálódott a különadók terén német energetikai és pénzügyi érdekeltségekkel hazánkban, viszont Németország elsődleges érdekeit soha nem keresztezte, sőt mindig a legmesszebb menően kiszolgálta azokat.
Magyarország elsőszámú gazdasági partneréhez, egyúttal Európa vezető gazdasági hatalmához főként ipari hálózatokon keresztül kapcsolódik. Ezért a primer német követelések a gyáripari nagytőke olyasféle igényeihez igazodtak, mint az olcsó szakmunkás-munkaerő, az alacsony társasági adó, a profitrepatriálás zavartalansága, az autóipari beruházások állami támogatása, a hazai beszállítói elvárások minimalizálása. E célkitűzések mindegyike – legalábbis a gyáripari multikkal kötött külön megállapodások fényében – hiánytalanul teljesítettnek tekinthető. Németország elsőszámú érdeke, hogy a Baltikumtól az Adriáig terjedő térségben képes legyen leszorítani termékei árszínvonalát azok globális versenyképessége céljából. Ehhez hozzájárul az euro-övezet fenntartása is, hiszen a közös pénz árfolyama gyengébb az egykori német márkáénál, így javítja a német ipar termékeinek piacképességét. A német nagyipar beszállítói hálózatához a ’60-as évektől kezdve ezer szálon kapcsolódó Ausztria és Észak-Olaszország a magas bér- és adóköltségeivel inkább a magasabb hozzáadott értékű K+F-részlegek bázisa marad, míg térségünk a bérmunkán alapuló összeszerelési munkafázisok helyszíne marad csupán.
Torz integráció
A közép-európai félperiférikus kapitalizmus a történelmünkből jól ismert szigetszerű fejlődés beszállítói kapitalizmusa, melyhez hazánk az uniós forrásokból kiépített közlekedési infrastruktúrával, a most átszervezett szakmunkásképzéssel, valamint alacsony adó- és bérszínvonallal járul hozzá (miként azt a Mercedes vezetésével kötött stratégiai megállapodás bejelentésekor magától a miniszterelnöktől is megtudtuk). Ebben a modellben a magas technológiai importvonzat, a profitok folyamatos repatriálása, a bérszínvonal alacsony szinten való rögzítése, az adórendszer hozzájárul hazánk (miként az egész térség) további leszakadásához, a rendszerváltozáskor remélt felzárkózás meghiúsulásához. A remények meghiusulása, a kisvállalkozói beszállítói kapcsolatok bővülésének és az alkalmazotti bérek felzárkózásának elmaradása a modell társadalmi-pénzügyi fenntarthatóságát kérdőjelezi meg. Ez a modell – amit a Fidesz ellenzékből állandóan kritizált! – legfeljebb abban különbözik a rendszerváltás után kialakuló exportvezérelt kapitalizmustól, hogy tovább erősíti annak reálgazdasági és német dominanciáját. A kormánypárt legfeljebb retorikai szinten reflektál csak a szigetszerű fejlődésből, a nyomott bérszínvonalból és a képzett fiatalok kivándorlásából eredő és összeadódó válságtényezőkre.
Az IMF-EU-hitelmegállapodás elkerülése, a nyugati társadalmak többségében sem népszerű EU-bürokráciával szembeni konfliktusvállalás, az osztrák-német-francia pénzintézeti, telekommunikációs és közüzemi érdekeltségek megadóztatása, az étkezési utalványpiac marginalizálása számottevő német pénzügyi veszteséget nem okoz. A különadók átháríthatók a fogyasztókra, míg az energetikai érdekeltségek állami kivásárlása minimalizálja az esetleges veszteségeket. Orbán a saját hatalmi berendezkedése (de nem az ország távlati érdekei) szempontjából kiválóan mérte fel a német érdekek vezérelte európai átszerveződésben rejlő lehetőségeket. A magyar politika – nem először – egy globálisan leszakadó európai modellhez kapcsolja egyoldalúan az országot. Az amerikai vezetés részéről növekedésgyengítő, restriktív politikája miatt gyakorta támadott EU immár a munkaerőpiaci szempontból aktív magyar rétegek több mint tizedét foglalkoztatja bérmunkásként hazájától távol.
A föderatív Európába alacsony szinten beillesztett Magyarországon a korábbi, (a német primátus mellett) amerikai, francia, olasz beruházókat is vonzó s a reálgazdaság mellett a szolgáltatások fejlesztésére is figyelő befektetés-politikát tudatosan felváltotta egy kizárólagosan a német gyáripar igényeihez igazított gazdaságpolitika. Magyarország így (a közép-európai régió nagy részéhez hasonlóan) Németország Mexikója lesz tartósan lefékezve – immár ki tudja, hányadszor történelmünkben – az újpolgárosodásnak az ezredfordulón megrekedt folyamatát. Az új – csökkenő főösszegű – uniós költségvetés is rávilágít: az európai centrum nem kívánja pótolni a közös piac elmaradottabb országainak jövedelemvesztését. Ehhez a közösségi szintű újraelosztás megsokszorozására volna szükség.
Merkelnek nem érdeke, hogy Közép-Európa – melynek összesített GDP-je Oroszországéval, népessége Japánéval vetekszik – működőképes koordinációs mechanizmust hozzon létre érdekei hatékonyabb uniós képviseletére. A nemzetállami szinten megrekedő nacionalista rezsimek passzív támogatása kifejezetten elősegíti a német „bérmunkás érdekszféra” zavartalan üzemeltetését. A latin-amerikai országok együttműködését megvalósító Mercosur ugyan mintaadó lehetne a térségi elitjei számára, de az alapvető érdekazonosság felismerésének nem sok jele látható jelenleg. (A Kohézió Barátai nevű csoportosulás mindössze ad hoc formációnak és nem stratégiai kooperációnak tekinthető). Az érdekeit együttesen érvényesíteni képtelen közép-európai és mediterrán félperiféria társadalmainak dezintegrációja törvényszerűen folytatódni látszik annak minden politikai következményeivel.
Az itt vázolt modell hátrányait meglepő módon egyedül a nemzeti radikális ellenzék kommunikálja a politikai térben. Ennek súlyos következményeivel foglalkozunk majd tanulmányunk második részében.
A tanulmány második része itt olvasható. [3]
(A kép forrása: 168ora.hu)
- E-közélet [4],