2013. március 14.
Az egyetlen kihívó
A tanulmány első része itt olvasható. [3]
A töredezett szociál-liberális „szalonellenzék” tényszerű, de felszínes (jogállami, parlamentáris, szabad versenyes szempontú) kormánykritikája többek között azért hatástalan a közvélemény-kutatások tanúsága szerint, mert programadó vezéregyéniségei (Bajnai Gordon, Mesterházy Attila, Gyurcsány Ferenc, Karácsony Gergely) mindegyike ott és úgy próbálja felvenni a kormányképesség fonalát, ahol és ahogy a hazai közép-bal a világgazdasági válság kirobbanásakor kiengedte azt erőtlen kezei közül.
A nyilvánvalóan megváltozó európai erőviszonyokról, a hazánk leszakadási pályáját konzerváló gazdaságpolitika következményeiről, a mindent átszövő korrupciós hálózatról összefüggő kritikát az MSZP vagy az Együtt 2014 sem tudott mindeddig megfogalmazni. Már-már olyan érzésünk lehet, mintha a szocialisták jelenlegi vezetése valójában meg sem akarná szorítani a kormánypártot a következő választáson, mert fontosabb számára a baloldali monopólium megszerzése és a párton belüli idősebb generáció kiszorítása. E törekvésében a kontrollálható bipolaritás helyreállításában érdekelt kormánypárt az ellenzéki kihívók szétforgácsolása révén mintha még támogatná is az MSZP-s pártelitet.
Mi a Jobbik?
Napjaink pártpolitikai mozgásainak tényleges tétje valójában már a 2018-as nagy átrendeződésre való mielőbbi felkészülés lehet. A pártrendszer szerkezetét – minden jel szerint – alapjaiban átformáló kövtekező kormányciklus időszakában egy sor – jelenleg a lakosság döntő részét napi szinten nem érintő – válságtünet érzékelteti majd a hatását. A nagy létszámú Ratkó-generáció nyugdíjválsága, az állandósuló orvos- és ápolóhiány, az alacsony élőmunka igényű német nagyipar dominanciája miatt magas szinten rögzülő munkanélküliség és kivándorlási ráta, a közüzemi díjak elhalasztott emelésének pótlása, az újabb beruházások elmaradásából fakadó állami jövedelemvesztés és az abból fakadó állandó kiigazítási kényszer, valamint az államadósság újbóli emelkedése. A nyílt politikai vereség felvállalását nyilván elkerülni szándékozó egyszemélyi vezetőnek a pártpolitikából való távozása – e válságjegyekkel együtt – nagy valószínűséggel a rendszerpárt dezintegrációját eredményezi. Mindez viszont együttesen a fiatal szocialista vezetés vélhető kalkulációjával szemben nem a közép-bal irányába fogja terelni a proteszt szavazatokat, hanem a nemzeti radikális pólus felé.
A Fidesz-Magyarország sugározta életérzéssel az őszödi beszéd elhangzása óta versenyre kelni képtelen, vészesen elöregedő szociál-liberális szavazótáborral szemben a Jobbiknak a fiatal generációkra épülő rendszerkritikája nagyon könnyen ismételten felfutó ágba kerülhet. A nemzeti radikális pártok támogatottságának precíz meghatározása nehézségekbe ütközik, hiszen ezek nem számítanak „trendi” politikai szervezeteknek a világon sehol. A szélsőségesként való megbélyegzéstől tartó lappangó szavazói csoportokkal együtt a Jobbik tábora legalább akkora lehet már jelenleg is, mint a szocialistáké, és akkor még nem is vettük figyelembe az MSZP-bázis - rossz korfából adódó - nagyarányú csökkenését, ami 2018-ra már önmagában is jelentősen átrendezheti a politikai erőteret.
A Jobbik-jelenséget gyakorta az újnácizmus értelmezési keretén belül magyarázó hazai elemzői fősodor figyelmen kívül hagy számos politikatörténeti hagyományt, amely a jobboldali extremizmus potenciálját a marginális újnáci jelenségekénél sokkal erősebbnek sejteti. Ha nem tulajdonítunk túlságosan nagy jelentőséget egyes – marginális – képviselői gyűlöletkeltésének, akkor a Jobbik hatályos programja, elnökének idei évértékelő beszéde, frakciójának parlamenti tevékenysége alapján a még sok tekintetben bizonytalan identitású párt nem azonosítható nyilaskeresztes irányzattal. Inkább a dualizmus függetlenségi-sérelmi ellenzékének, a két világháború közötti fajvédő irányzatnak és bizonyos vonatkozásban a ’30-as évek népi csoportosulásának posztmodern folytatójaként határozható meg. Ez a jellegzetesség eleve pólusképző, gyűjtőpárti kihívóvá teszi a Jobbikot. A Jobbik-kihívással tehát tartósan számolni kell. A társadalmilag-gazdaságileg kirekesztett közeg bővüléséből származó kollektív frusztráció ezt a kihívást egyre veszélyesebbé teszi.
A Trianon utáni fajvédők etnocentrikus irányzata – bár képviselői erősen antiszemiták voltak – elsődlegesen a földosztás, a népjóléti törvénykezés, a pénzrendszer nemzeti ellenőrzése, a vidéki származású értelmiség kinevelése, a Duna-mentén élő kis népek föderációja és az önkéntes agrárszövetkezetek kibontalkozása érdekében tevékenykedett. Mindez a ’30-as évek középső harmadától kiegészült a dinamikus modernizációs modellt sugárzó Német-Európa erőteljes ellenzésével. Fő ideológusaik (elsősorban Szabó Dezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre), valamint nagyvárosi és vidéki bázisuk (tanítók, kisbirtokosok, kishivatalnokok, egyetemisták, népi írók) a németorientált gazdasági, államigazgatási, katonatiszti, kormánypárti elitekkel gyakran a szó szoros értelmében vérre menő küzdelmet folytattak. Az állami bürokrácia és a vállalkozói szféra kisegzisztenciáinak alsó-középosztályi közegében nagy népszerűségnek örvendő irányzat kizárólag a nyílt választás és a cenzus miatt nem volt képes jelentősebb mandátumszámot elérni, de a szellemi életben egészen a második világháborúig megőrizte számottevő befolyását.
Az ő társadalomkritikájuk a ’19-es vörös terror után felerősödő antiszemita közhangulat csillapodását követően a dominánsan német karakterű magyarországi kapitalizmusra, a német birodalomépítésre, az egyre erősebben német-orientációjú Horthy-érára és annak rendszerpártjára, az Egységes Pártra öszzpontosult. Kritikájuk legitimitását a szélesebb közvélemény előtt erősítette, hogy az országot vezető politikusok akkor már csaknem fél évszázada kizárólag korábbi programjuk feladásával juthattak hatalomra. Így a mindenkori vezető elit elfogadottsága gyenge lábakon állt a széles középosztályi csoportokban. Tisza Kálmán a függetlenségi programot, Bethlen a „szegedi gondolatot”, Gömbös pedig a földosztás ügyét kellett, hogy kormányzati pozícióból negligálja hatalmi berendezkedésének sikere érdekében. A kisgazda pártban Eckhardt Tibor és Bajcsy-Zsilinszky révén számottevő befolyással rendelkező fajvédők, valamint a hozzájuk ezer szálon kötődő népiek jelentős támogatottsággal bírtak a korszak legnagyobb egyetemi szervezetében, a Turul Szövetségben is, ami meghatványozta közvélemény-befolyásoló képességüket.
A jövő elkezdődött
A rendszerpárti Fidesz dominanciáját felváltó új rendszerkritikus erő egyszerre építkezik a tradicionális németellenes-függetlenségi hagyományból és a posztmodern globalizációkritikai életérzésből. A politikatörténeti hatások kísérteties párhuzamosságokat mutatnak. A dualista évtizedek „idegen karakterű” kapitalizmusának és parlamentáris berendezkedésének korrekcióját ígérő Horthy-elit hatalmi helyzetben a klientúrájának kedvező nagybirtok-politikát követve és a külföldi gyáripari érdekeltségek védelmét megvalósítva a fajvédő ellenzék szerint a dualista Magyarország liberális irányvonalát folytatta Bethlen ügyes taktikázásával és a kormánypropaganda nacionalista-irredenta frazeológiájával leplezve. A földosztás ígéretét kormányon feladó Gömbös vezérelvű „reform-konzervativizmusával” szemben a népiek egy évtizeddel később hasonló alapú kritikát fogalmaztak meg. A politikatörténeti előzményeihez hasonlóan klérusellenes – az újpogányságot „kulturális” rendezvényein felvállaló – Jobbik az Orbán-érát azzal utasítja el, hogy a rendszerváltás rendszerének liberális évtizedeiben kialakult viszonyok korrekciójának ígéretét kormányra kerülve feladta. A kisgazdaságokat diszpreferálja, az iparfejlesztés irányvonalát a nyugati befektetők igényeihez igazítja, a szövetségi politikában legfeljebb a szólamok szintjén teszi meg a keleti fordulatot.
Vona Gábor idei évértékelő beszédében a népiek és a fajvédők ideológiájához visszatérve a térségi államok közötti szövetségépítést javasolta az EU-n belüli és azon kívüli érdekérvényesítés céljából (lengyel-magyar-horvát-tengely), valamint „rokonsági alapon” a török, kölcsönös érdekek mentén pedig az orosz orientáció fontosságát hangsúlyozta az egyoldalú német függőség és a formálódó föderatív Európa kötelékeinek gyengítése érdekében. Vona a Merkel jelképezte föderatív Európa-modell egyetlen hazai ellenzőjeként pozícionálja magát és pártját. Ezzel az angolszász irányultságú szociál-liberális és a német dominanciához igazodó rendszerpárti pólus mellett harmadikként elhelyezte magát a magyar közéletben és a nemzetközi erőtérben.
A jövő értelmiségét tömörítő HÖOK soraiban nagy népszerűségnek örvendő Jobbik posztmodern jellegét a mozgalom kiváló szavazat-maximalizációs képessége adja. Az antiglobalizmus és az euro-szkepticizmus „egyetlen” hazai képviselőjeként, a kistelepülések és a kisgazdaságok érdekeinek egyedüli védelmezőjeként, a kulturális konzervativizmus és a szociális követelések hordozójaként összefoghatja az exszocialista kékgalléros szavazókat és a Fidesz jobbszárnyának nemzeti radikális csoportjait is. Ezáltal ideáltipikusan a 21. századi jobboldali extremizmus részét képezi (legfeljebb Izrael-ellenes retorikájával lóg ki némiképp ebből a pártcsaládból). A „vörös Bécs” munkásnegyedeiben és Karintia aprófalvas agrárközegében egyaránt népszerű etnocentrikus osztrák Szabadság Párttal csakúgy rokonítható, mint a Sarkozy bukása után a legyengülő közép-jobb UMP bevándorlásellenes radikálisait a globalizáció balról érkező veszteseivel egyesítő francia Nemzeti Fronttal, valamint az euro-szkepticizmust az idegengyűlölettel sikeresen vegyítő Brit Függetlenségi Párttal.
Konklúzió
Akár a ’90-es évek elejének olasz, akár ugyanazon évtized végének osztrák pártdinamikáját vesszük alapul, könnyen belátható következtetés vonható le. Adott egy megmerevedett pártstruktúra korrupt, informális háttérszövedékkel, nyílt vagy rejtett nagykoalíciós alkumechanizmusokkal, pozíciómaximalizáló káderhálózattal. Ennek ellenében valódi alternatívaként csak a nemzeti radikális rendszerkritika jelentkezik (például a Berlusconi–féle Szabadság Népe vagy Haider Szabadság Pártja), mely ebből a pozícióból természetes szubkulturális bázisánál sokkal szélesebb választói tömeget képes egyesíteni az antikorrupciós, nacionalista és szociális karakterű jobboldali extremizmus számára. Orbán látványos pávatánca éppúgy képtelen lesz orvosolni a jobboldali radikalizmus kiváltó okait, mint amennyire Gömbös képtelen volt. Mert a radikalizmus nem a marginális nemzeti szocialista szubkultúrát célozza meg üzeneteivel, hanem a teljes joggal elégedetlen – és már nem is annyira csendes – többséget.
Az új választási rendszerünkben relatív többséggel elvihető egyéni mandátumok jelentős részének elnyerésére egy fragmentált pártstruktúrában jó eséllyel pályázhat egy pólusképző nemzeti radikális erő. A pártpénztárnoki Magyarország, a túlterjeszkedő Német Európa és a magára hagyatott vidék együtt készítette elő a föld nélküli földműves, a munkanélküli munkás és az egyetem nélkül maradó egyetemista szövetségét. A Jobbik nem csak a kelet-magyarországi falvakban menetel, immár a „bűnös város” határában állomásozik, és, úgy tűnik, senki sem készül megállítani.
A tanulmány első része itt olvasható. [3]
(A kép forrása: 168ora.hu)
- E-közélet [4],