2013. április 9.
Valamiért nagyon buktak rám a szocializmusnak nevezett rezsimekben. De én ezt akkor nem tekintettem olyan rettenetes arroganciának, amilyennek ma látom. Sőt, az elején, az első beszervezési aktus után (na, jó, még nem igazi beszervezésről lett volna szó, csak egy kicsit spicliskedni kellett volna) még azt éreztem, hogy milyen remek fickó is vagyok én, mert nem adom ki a barátaimat. Izgalmas kalandnak fogtam fel, amibe ugyan kicsit bekavart, hogy anyám nagyon bőgött, amikor hazaértem, és teljes terjedelmében csak sok évvel később ismerte meg a történetet, de mindig úgy emlékeztem erre az első találkozásomra a rendőrséggel, hogy én egy jellemóriás vagyok.
Filmvetítések a Brit Követségen
Ma már érthetetlen, hogy a Rákosi-korszakban hogyan engedhették meg az angoloknak (mert persze a British Embassy a mi számunkra csak angol követség volt) a nyilvánosság számára rendezett filmvetítéseket. Persze, lehet, hogy az igazán kemény ötvenes években (1949-1953 között) nem is voltak ilyen vetítések, de 1953 őszén (vagy 54 tavaszán?) már biztosan voltak, mert a történet, amely velem megesett, kb. ekkor játszódik. Az általános iskola hetedik osztályába jártam, mai megítélésem szerint egy egészen kitűnő iskolába, ahol nagyszerű tanárok tanítottak. És az osztálytársaim is kiválóak voltak, mert ismereteim szerint a negyvenkét fős osztályból talán ketten nem kerültek be egyetemre, ami több, mint jó arány.
Amikor kisgyermekkori barátaimtól megtudtam, hogy minden csütörtökön (ez nem biztos, de így emlékszem) filmvetítés van, én is lelkesen kezdtem járni a Harmincad utcába. 80-100 ember gyűlt össze a kora esti kezdéskor, főleg idősebbek, gyerekek csak alig voltunk néhányan. A vetítőnek berendezett terem oldalfala mellett egy hosszú asztalon könyvek, folyóiratok voltak kitéve, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy azokat „lopják el” a látogatók. (Később megtudtam, hogy a követség könyvtára is nyitva állt a magyar közönség előtt.) Az angolok nagyon vigyáztak arra, hogy sem a könyvek, folyóiratok, sem a filmek közé ne kerüljön direkt politikai tartalmú mű.
Három filmre emlékszem. Az egyik II. Erzsébet koronázásáról szólt, a másik az Elisabeth II. óceánjáró építéséről, avatásáról és vízrebocsátásáról, a harmadik a Mount Everest meghódításáról. Az utóbbi azért maradt emlékezetes, mert éppen a születésnapomon (1953. május 29.-én) történt. Az eseményről a magyar sajtó is tudósított és az angol film nagyon gyorsan elkerült a magyarországi brit követségre.
A vetítések legkésőbb este 8 óra körül befejeződtek, utána még lehetett a teremben lézengeni, a kirakott könyvek és folyóiratok között turkálni. Hárman voltunk, osztálytársak, barátok. Semmilyen veszélyérzetünk nem volt, föl sem merült bennünk, hogy olyat cselekszünk, amely a hatalom (ezt a szót csak történelem órán hallhattuk, használtuk) ellenérzését, pláne retorzióját kiválthatja. Ha valahová „csak úgy” el lehet menni, akkor az miért lenne tilos? Az különösen vonzó volt, hogy nem kellett fizetni, egy kamaszgyerek, akinek nincs pénze, nagyra értékeli a potyát. A filmeket nem fordították magyarra, s bár én akkor már vagy öt éve tanultam angolul, természetesen egy-egy szón kívül semmit nem értettem, de a képek bőven elegendőek voltak a teljes élményhez.
Az egyik csütörtöki estén, a vetítés után osztálytársaimmal együtt hagytuk el az épületet. Ők a Vörösmarty téri kisföldalatti végállomása felé indultak el, én az akkor még álló Nemzeti Szalon, az Engels (ma: Erzsébet) tér irányába. Amikor a tér sarkára értem, két testes felnőtt férfi fogott közre, gyengéden, de határozottan megfogták a könyökömet és nagyon lekezelő hangon közölték, hogy „velünk jössz, öcsi”. Már majd’ 180 centi magas voltam, és az öcsizésre egyébként is allergiás voltam, de fölmértem a túlerőt és hagytam magam vezetni. Érdekes, hogy még ekkor sem hoztam összefüggésbe a tiltott gyümölcs fogyasztását és a rendőrséget, tulajdonképpen semmit nem gondoltam, egyszerűen nem értettem, mi történik. Kik lehetnek ezek? Mit akarhatnak tőlem? Nem mondták, hogy rendőrség, vagy, hogy le vagyok tartóztatva, csak nagyon határozottan vezettek a talán 100 méterre lévő főkapitányság épülete felé, majd a portán áthaladva egy földszinti szobába vittek és a korábbinál durvábban rám ripakodtak, hogy forduljak a fal felé. Kicsit megmotoztak, de néhány forinton kívül mást nem találtak nálam. Nem is motozás volt ez, csak felszólítottak, hogy fordítsam ki a zsebeimet és mindent rakjak ki az asztalra. Szerencsére aznap nem emeltem el a szokásos filmes folyóiratot. Amikor látták, hogy nincs nálam még egy bugylibicska sem, akkor eltehettem kicsiny pénzemet. Azt csak napokkal később tudtam meg, hogy a rendőrség Budapesti Főkapitányságán voltam, amikor elmerészkedtem megnézni az épületet.
Nem sokáig kellett a fal felé fordulva állnom, mert egy civil nyomozó (akkor ezt a kategóriát nem ismertem!) értem jött és fölkísért az emeleti szobájába. S ekkor kezdetét vette a kihallgatásom. Mai szemmel nézve, s az irodalomból ismerve az akkori szokásokat, rendkívül barátságos volt a fiatal nyomozó. Először fölvette az adataimat (természetesen semmilyen hivatalos papír nem volt nálam, de ez nem zavarta, bemondás alapján mindent elhitt), előbb a rutin (név, anyám neve stb.), majd, hogy hová járok iskolába, ki az osztályfőnököm, ki az iskola igazgatója? Aztán jött a szokásos első főkérdés: tudom-e, hogy miért vagyok itt? Mivel tényleg nem tudtam, nyugodtan válaszoltam, hogy nem tudom. S elkezdődött a „cicázás”. Mivel én tényleg nem tudtam, hogy hol vagyok s főleg, hogy miért, kitartottam az állításom mellett, s egyre vehemensebben hangoztattam, hogy semmit nem csináltam, amiért behozhattak volna. Ekkor a nyomozó föltette a következő kérdést: Hol voltam? Honnan is jövök éppen? Hát az angol követségen voltam, filmet nézni – s megmondtam, hogy éppen mit láttam. (Ma már nem emlékszem, aznap este mit vetítettek.) Egy papírra jegyzetelt és diadalmasan megismételte a válaszomat. Na, látod! Tudod te azt, miért vagy itt!
Kicsit atyáskodva arról kezdett beszélni, hogy az angolok így akarnak kémeket beszervezni, elsősorban azok közül, akik rendszeresen eljárnak a vetítéseikre. Azt válaszoltam, hogy tőlem soha senki nem kérdezte, hogy ki vagyok. Aztán elkezdődött a rutin. Milyen rendszerességgel járok? Hányszor voltam ott? Mikor voltam először? Kit ismerek azok közül, akik oda járnak?
Ekkor éreztem, hogy veszélyes terepre érkeztünk. Majd amikor megkérdezte, hogy egyedül voltam-e vagy barátaimmal, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy egyedül. Hazudsz, te kis csirkefogó! Láttuk, hogy hárman jöttök ki! Nem jöttem zavarba, mondtam, hogy sokan jöttünk ki. De ti beszélgettetek, és elbúcsúztatok egymástól. Megállapítottam magamban, hogy ezek már a kijöveteltől tényleg figyeltek, s azt sem tudhattam, hogy osztálytársaimat is nem kapcsolták-e le. Egyetlen taktikai megoldás kínálkozott, a hallgatásba burkolózás. Nem válaszoltam.
A pasi egyre ingerültebb lett, követelte, nevezzem meg kikkel voltam, majd a számára fontosabbnak tűnő kérdések következtek: Ki vitt el először az angol követségre? Kitől tudom, hogy ott vetítések vannak? Pontosan emlékeztem rá, hogy kivel voltam ott először, nem mással, mint egyetemi éveink végéig legjobb gyermekkori barátommal, aki akkor már nem volt az osztálytársam, de szinte naponta találkoztunk. (Ma a Corvinus Egyetem professzor emeritusa…) A hallgatás mellett a nem tudom válasz volt a másik, amit alkalmasnak véltem a kábításra.
Hatvan év távlatából le kell szögeznem, hogy soha addig semmilyen kihallgatási szituációról nem hallottam, legfeljebb a háború előtti 28 filléres és 1 pengős ponyvaregények hasonló történeteit ismertem. Amit tettem, illetve nem tettem, azt ott, helyben improvizáltam. A nem válaszolás, illetve a nem emlékszem, nem tudom válaszok után a nyomozó közölte, hogy addig nem mehetek haza, amíg minden kérdésére nem válaszolok. Magamban ettől nagyon szorongtam, hiszen anyámnak azt ígértem, hogy kilencre otthon leszek és már bőven elmúlt kilenc, de kifelé dacos maradtam. Akkor itt töltöm az éjszakát – mondtam. Persze a kihallgatásnak nem volt vége, mert következtek a részletek, milyen filmeket láttam, tudok-e angolul, melyik film tetszett, találkoztam-e ismerőssel a vetítéseken, és egyáltalán miért is járok az angol követségre? Ma már tudom, hogy valamilyen elszólásra várt, de ekkorra már annyira megmakacsoltam magam, hogy csak egy-két szavas válaszokat adtam. Csak a látott filmekről voltam hajlandó bővebben beszélni. Annál is inkább, mert imádtam moziba járni, és ezek a „kultúrfilmek” (mert mást nem vetítettek a követségen, nagyon vigyáztak rá, hogy ne kerüljenek diplomáciai bonyodalomba) színesek voltak, nagyon szerettem őket és erős nyomot hagytak bennem. Sok évvel később azért mentem el Durhambe, mert annyira lenyűgözött a katedrálisról látott film. Ez azonban kevéssé érdekelte a nyomozót.
Egy idő után már nem volt mit kérdeznie és magamra hagyott a szobában. Majd, ha eszedbe jut valami, akkor szólj – mondta és kiment. Semmi másért nem szorongtam, csak azért, hogy anyám izgul értem. Soha nem korlátozta a programjaimat, de elvárta, hogy akkorra érjek haza, amikorra ígértem. S persze az is izgatott, hogy hogyan számolok el azokkal az órákkal, amiket a rendőrségen töltök.
Éjfél körül jött vissza a nyomozó, egy kicsit még szutyongatott, aztán lekísért a portára és máris kinn voltam a Deák téren. A korabeli közlekedési viszonyok miatt gyalog kellett hazajutnom Zuglóba.
Arra nem emlékszem, hogy anyámmal hogyan rendeződött az éjszakai hazaérkezés, azt biztosan nem mondtam meg neki, hogy hol voltam, csak arra emlékszem, hogy sírva fogadott, izgult, hogy valami bajom esett.
A kis kaland egyáltalán nem rázott meg, jól aludtam, s másnap nyolc előtt néhány perccel megérkeztem az iskolába, pontosabban az iskola kapujához, ahol osztályfőnököm és igazgatóm álltak, halott sápadtan, s amikor megláttak, két oldalról belém karoltak és fölkísértek az igazgatói irodába.
Szólnom kell erről a két kitűnő emberről. Igazgatóm Abrahanson Tivadar volt (nem sokkal később Andrásra magyarosított), egy patinás szabadkőműves család sarja, akinek édesanyja arról volt híres Budapesten, hogy amíg a férjek a páholyban voltak, addig a feleségek az ő szalonjában múlatták az időt. Vagy két évtizeddel később beszélgettem vele akkori élethelyzetéről, s elmondta, hogy állandó rettegésben élt, amíg nem magyarosította a nevét.
Osztályfőnököm Szalai Miklósné, későbbi jó barátom, Szalai Pali mamája (akkor még Palit nem ismertem). A Mérei-féle Neveléstudományi Intézettől került általános iskolába magyart és történelmet tanítani, amikor az intézetet 1950-ben megszüntették.
Mindketten flekkesek voltak, de én erről persze akkor semmit nem tudtam, csak azt érzékeltem, hogy ebbe az iskolába jó járni. Ma azt mondanám, hogy rendkívül liberális szemléletű iskola volt, olyannyira, hogy amikor egyszer nyolcadikos koromban kinyilatkoztattam magyar órán, hogy Adyt utálom, Szalainé a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy akkor a következő három hét magyar óráit töltsem a közeli Városligetben.
Tehát ők ketten, az igazgatói iroda zárt ajtaja mögött, rendkívül ijedten kérdezték, hogy mit csináltam? Kiderült, hogy a kapitányságon azért kérdezték meg tőlem az osztályfőnököm és az igazgatóm nevét, hogy azonnal kapcsolatba lépjenek velük. Szerencsére (?) mindkettőjüknek volt telefonja, így megúszták a „berendelést”. A rendőrségtől csak azt tudták meg, hogy a kis eminensük (aki én lettem volna) éppen kihallgatás közben leledzik, mert lekapcsolták, amikor az angol követségről kijött. Abban sem voltak biztosak, hogy másnap már szabadlábon leszek, azért is vártak az iskola kapujában.
A letolás, amit tőlük kaptam, sokkal jobban emlékeztetett egy pszichoterápiás beszélgetésre, ahol ők voltak a gyógyulni vágyó betegek, én meg a terapeuta. Nagyon meg voltak ijedve. Részben engem féltettek, részben saját bizonytalan helyzetük miatt aggódtak – mondom ezt ma – nehogy az iskolára, azon belül meg rájuk terelődjön a hatalom figyelme. Nagyon ijedten és visszafogottan kifaggattak, hogy mióta járok a követségi vetítésekre, kik járnak még a barátaim, osztálytársaim közül? Utóbbira nekik sem válaszoltam, de ők nem is forszírozták a választ. Aztán következett az inkább könyörgésre, mint letolásra hajazó lelkifröccs. Hogy ne tegyem többé! Hogy bajba kerülök! Hogy az iskola is bajba kerül! Meg az anyám is! Szinte szülői szeretettel dédelgettek, könyörögtek, hogy legyek jó fiú! Mindent megígértem, hiszen láttam, hogy egyáltalán nem ellenségesek, sokkal inkább féltenek. Sokkal inkább félnek!
Teljesen azért nem tartottam be az ígéretemet, de megritkultak az angol követségre tett látogatásaim, annál is inkább, mert közben megtudtam, hogy az olasz követségen nem kultúr-, hanem játékfilmeket vetítenek, mégpedig olyanokat, amelyeket itthon nem mutatnak be. S ha mégis az angolokhoz mentem, mielőtt kiléptem volna az utcára, mindig óvatosan körülnéztem, és soha nem a Deák tér, hanem a Gerbaud felé indultam el.
Barátaimnak, akikkel együtt jártunk a követségre, elmeséltem a történteket, és megállapodtunk, hogy bár egyidőben megyünk, egyazon programokra, de soha nem együtt. S hazafelé is külön indulunk el, majd valahol, távolabb találkozunk még egy kis dumára, csavargásra. Ez a „valahol” többnyire a Molotov (ma: Vígadó) tér volt, pontosabban a tér Duna felé eső része. Onnan bámultunk át Budára, a Várra, váltottuk meg a világot, beszéltük meg a látottakat.
(Kép forrása: queenelizabethcalling.blogspot.com)
- TörtBlog [3]