2013. április 17.
„Sokoldalú kulturális tevékenysége elismeréseként”
Képzeljük el – pusztán a gondolatkísérlet kedvéért –, hogy valaki a következőkkel áll elő: az újonnan készített szert nincs lehetőség vizsgálat alá vetni, így tehát semmi nem szólhat az ellen, hogy a pirula mától gyógyhatású terméknek minősüljön. Aligha kell gyógyszervegyésznek lennünk ahhoz, hogy a bejelentés a hírközlő aktuális elmeállapotának irányába terelje a figyelmünket. Egyszerűbb a helyzet, ha a mondat egy rajztanártól, gépészmérnöktől vagy szobafestőtől származik; ilyenkor legfeljebb megkérjük a bohókás autodidaktát, inna legközelebb kevesebbet, mielőtt hobbiját propagálni kezdi. De vajon milyen hatást vált ki, ha a bejelentést egy kémiatanár, orvos vagy biológus teszi? És lesz-e, aki legott elrohan az „alternatív” szerért a patikába? Persze, hogy lesz. A vevőkör stabil. És mit gondoljunk, ha a megszólalót – szaktevékenysége elismeréseként – még magas állami kitüntetésben is részesítik?
Bakay Kornél 2013. március 15-én „több évtizedes kutatómunkája, oktatói munkája, sokoldalú kulturális tevékenysége elismeréseként” a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét kapta (forrás: Magyar Közlöny). A Bakay nevével kétszeresen fémjelzett tankönyvben (főszerkesztője és egyik írója a kötetnek) például ez áll: a hunoktól – és más korai népektől – nem maradtak fenn nyelvemlékek, „így tehát nincs elvi akadálya annak, hogy genetikailag és nyelvileg is rokon népeknek tekintsük őket, akiknek a nyelve is közel kellett álljon a miénkhez!” (Bakay Kornél (főszerk.): Történelem 6. osztályosoknak. László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, Bp., 2005. 15; az én kiemelésem.) Azt a feltételezést bátran elvethetjük, hogy a kitüntetés adományozói nem ismerik a díjazott munkásságát – hacsak nem tételezzük fel, hogy a döntnökök és beosztottaik mindannyian hiányoztak az iskolából, amikor az olvasást tanították –, Bakay ugyanis sokat publikál, és életműve jelentős része az interneten is megtalálható. Másról van szó: Bakay foglalkozás körében elkövetett súlyos kihágásait mostantól állami védelem övezi.
Gondolom, sokaknak semmit nem mond ez a név – esetleg annak a Szálasi-kiállításnak a kapcsán ugrik be, amelyet pár éve Kőszegen botrányok közepette bezárattak. Bár – nyelvészként – úgy terveztem, hogy a kitüntetés alkalmából Bakay munkásságának elsősorban a magyar nyelv rokonságával kapcsolatos megállapításait teszem közszemlére, időközben rájöttem: a témát csorbítaná, ha nem tennék említést általában véve is a szerző munkamódszereiről. Jóllehet Bakay műveit tanulmányozva a bőség zavara környékezi az olvasót, példáim – helytakarékossági okokból – pusztán kiragadott jellegűek.
A tudományosság feltételei, a képzelgések hatóköre és a nacioanlizmus ethosza
Ha valaki tudományos kutatónak tartja magát, nem tekinthet el attól az alapvetéstől, hogy a tudomány mindenekelőtt a bizonyíthatóról szóló tanítás (amely természetesen hipotéziseket is megenged, de csak akkor, ha azok megalapozottan igazolható részállításokból indulnak ki). A tudományos állítások igazolhatók és cáfolhatók. A kizárólag feltételezésekből álló gondolati konstrukciók kívül esnek a tudományosság körén, és a fantazmagóriák világába sorolódnak. Bakay viszont – ahogyan a fentebbi idézet már ízelítőt is adott ebből – szívesen tesz olyan állításokat, amelyek nem igazolhatók és nem cáfolhatók, éppen ezért nyugodtan tartalmazhatnak bármit, ami megfogalmazójuk számára kívánatos.
Márpedig sok minden kívánatos a számára. Például ún. alternatív tankönyvei segítségével már kisiskolás korban szeretné elhinteni a történelem folyásáról vallott nézeteit. Világszemléletet sulykol az evolúciótagadástól kezdve Trianon revíziójáig, Jézus származásától kezdve a Szent Koronáig – és mindehhez nacionalista ízű megállapításokat ismételget a magyar nép különleges kiválóságáról. A származástan nem tartható, mert „ember majomtól nem származhatott” [!]. A trianoni döntést nem kell véglegesnek tekinteni, hiszen „attól, hogy a világot uraló nagyhatalmak feldarabolták ezeréves hazánkat, nem változott meg az az alaphelyzet, hogy ez a föld ősi jogon a magyaroké”. „Szent Koronánk” páratlan eszmei érték, tiszteletünk jeléül írjuk mindkét szavát nagybetűvel, minthogy személynek tekintjük [!]. „Jézus zsidó származása is kétségbe vonható” – egyébként meg „Jelenleg Európában, Párizs után, Budapest az a város, ahol a legtöbb zsidó él”. (Bakay Kornél (főszerk.): Történelem 5. osztályosoknak. László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, Bp. 2004. 19, 129, de l. 15 is, 33, 103, 159).
Gyakran tesz bizonyítékok nélküli megállapításokat, amelyeket ilyen-olyan trükkök (érveléstechnikai nonszenszek) révén bizonyítottnak tekint. A magyar–hun testvériséget például evidenciának veszi, hiszen „a vad és kegyetlen barbároknak lefestett, Európa nyugati népei által megvetett hunokhoz ugyan miért ragaszkodtak volna őseink, ha ez a rokoni kapcsolat nem lett volna igaz?” (5-es könyv, 115). Legendák, mondák, középkori történet-elbeszélői alkotások tartalmát egy az egyben történeti tényként mutatja be: „Számos történeti bizonyíték szól a testvériség, a rokonság mellett. A legismertebb az Isten kardja szent legendája” (uo.). Újabb kutatásokat említve és „nagy valószínűséggel” felvezetéssel régmúltból származó lejárt szavatosságú állításokat csomagol újra: „Az újabb kutatások alapján lehetséges, hogy a Kárpát-medencében is évtízezredek óta laktak magyar nyelvű népcsoportok”; „nagy valószínűséggel, a Kárpát-medencéből indultak vándorútjukra az első görög nyelvű törzsek, az akhájok” (5-es könyv, 129, 97).
Kinyilatkoztatásait a szerző nem korlátozza általános iskolai tankönyveire. Őstörténetünk régészeti forrásai I–III. című egyetemi jegyzetei ugyanezt a szellemiséget tükrözik (László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, Bp. 1997–2005; a kötetek a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemen, majd a Szent Korona Szabadegyetemen kerültek forgalomba a szerző tanszékvezetői, tanári közreműködése mellett), akárcsak egyéb írásai, előadásai és nyilatkozatai. Nagy László Meddig terjed az alternativitás határa? című cikkében (http://tte.hu/_public/nyagy_laszlo_alternativitas_hatara.pdf [3]) kimutatja, hogy az iskolai könyvek nacionalista szemlélete milyen nyilas forrásokkal rokonítható, s hogy e források az egyetemi könyvekben még nyilvánvalóbbak, bár legtöbbször itt is hivatkozások nélkül jelennek meg: „a nyilas szerzőkre viszonylag kevésszer, elsősorban a párthusok taglalása során utal (többek között Zajti, Baráth, Badiny Jós és a szélsőjobboldali, Imrédy köréhez tartozó Padányi Viktor műveire), de a jegyzetsorozat szemléletmódja egyértelművé teszi a hungarista vonatkozásokat” – írja Nagy. A nyíltan antiszemita vonatkozások is az egyetemi könyvekben teljesednek ki, bár az alapokat már e téren is lerakta a tankönyvekben (mint erre fentebb szerepelt is példa).
Vágyvezérelt nyelvészkedés
Annak ellenére, hogy Bakay történészként működik, nyelvészeti kérdésekbe is minduntalan belebonyolódik. Célja itt is ugyanaz: feltárni a dicső, de alantas okokból elhallgatott múltat. Az alantas okok megteremtői a finnugor (pontosabban: uráli) nyelvrokonság felfedezői és bármikori kutatói, tanítói, akik – legyenek külhoni származásúak vagy belső nemzetidegenek – a magyarság elnyomásának szándékával és aljas haszonvágyból képviselik ezeket a hazug tanokat. Legfőbb ideje leváltani a „finnugrizmust”, ami már Trefort Ágoston óta állami megrendelésre íródik. Sokan – Bakay maga pl. Az Árpádok országa (Kőszeg, 2000. 143) című munkájában – említik azt az állítólagos idézetet, amelyben Trefort az „ázsiai rokonság” ellenében a szerinte kívánatos „európai rokonság” tanítására presszionálta volna a tudósokat. Kanyó Ferenc végignézte Bakay ide vonatkozó hivatkozásait, de egyikben sem találta a citátumot (http://toriblog.blog.hu/2010/12/07/hamis_e_a_nemzetveszto_trefort_idezet [4]), ahogy azt eddig még senkinek sem sikerült fellelnie (Kanyó meggyőzően bizonyítja, hogy az álidézetet 1976-ban kreálták).
Bakay a magyar nyelvet egyrészt minél régebbi időkhöz és minél fényesebb kultúrákhoz kívánja kapcsolni, másrészt önállóságát, kiválóságát sulykolja. Alapvetően semmi új nincs ebben: Zsirai Miklós kereken hetven évvel ezelőtt megjelent Őstörténeti csodabogarak című munkájában vagy hatvan nyelvvel és nyelvcsaláddal való rokonítási kísérletet sorol fel – és ehhez még az altáji nyelvek is hozzáadandók. (In Ligeti Lajos (szerk.): A magyarság őstörténete. Magyarságtudományi Intézet – Franklin 1943; reprint: Akadémiai, Bp. 1986. 266–289). A tudománytalan nyelvrokonítgatás politikai-ideológiai megalapozottsága különösen feltűnő volt a 30-as–40-es években, ahogyan erről például Pusztay János Az „ugor–török háború” után című könyvének A nyelvhasonlítás a politika uszályában című fejezetében beszámol (Magvető, Bp. 1977. 28–30). Az ilyenfajta közelítésmódok szeretik összemosni a genetikai, antropológiai, néprajzi rokonság és a nyelvrokonság kérdéskörét. Bakay a magyar nyelv eredetének taglalásakor minduntalan a DNS-vizsgálatok eredményeiről kezd beszélni – amúgy is szívesen használja együtt a „genetikailag és nyelvileg is” szókapcsolatot (l. fentebb) –; máskor a gazdag közös zenei motívumkincs hiánya alapján következtet a finnugor nyelvrokonítás téves voltára.
A magyar nyelv eredetéről tett megállapításai hasonló érveléspótló mintázatokat követnek, mint amilyenekre fentebb, őstörténeti kérdésekkel kapcsolatban már láttunk példákat. A nyelvek rokonságáról szólva különösen kedveli a bevezetőben is idézett „így tehát nincs akadálya annak”-féle eljárást. Ha a szkíták, szarmaták, avarok, hunok nyelvéről hiányos a tudásunk, abban – már tudjuk – az a jó, hogy így semmi akadálya a magyarral való nyelvrokonításnak. Arra az evidenciára fittyet hány, hogy több tízezer évre visszamenőleg, nyelvi adatok bizonysága nélkül, kizárólag üres feltételezések tehetők.
Nem is tagadja, hogy vágyak vezérlik, az pedig nem foglalkoztatja, hogy a tudomány világában ez helyből dilettantizmusnak minősül. A finnugor eredet „teljesen lehetetlen feltevés, s nemcsak azért káros, mert elszigetel bennünket, hanem azért is, mert nem teszi lehetővé, hogy pontos és megalapozott összevetéseket végezhessenek a nyelvészek olyan ősrégi nyelvekkel, mint például a sumér” (5-es könyv, 49-50). Bakay – Komoróczy Géza Sumer és magyar? (Magvető, Bp. 1976.) című igen tanulságos könyvének megjelenése után majd húsz évvel – sumer-magyar etimológiákat vélelmez a korábbi magabiztossággal (Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Szombathely, 1994. 10–11, 83). Rédei Károly Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája című munkájában (Balassi, Bp. 1998) sorra veszi azokat a jól ismert műkedvelő eljárásokat, amelyek a Bakay által felhozott szóegyeztetgetések hátterében húzódnak: eltorzított hangalak, fantomszavak valósnak állítása, bizonyított etimológiák semmibe vétele stb. (106–107). Bakay azonban fenntartja: Európában a magyar az egyetlen létező ókori keleti nyelv www.youtube.com/watch?v=WnKrvQ8vPKw [5]).
„A magyar nyelv (…) egy ősrégi, önálló nyelv, amelyet nem lehet finnugor nyelvnek nevezni. A Belső-Ázsiától a Bécsi-medencéig terjedő hatalmas térségben évezredek óta létező, beszélt nyelv kellett legyen, máskülönben nem maradt volna fenn” (6-as könyv, 105). Ez az ősnyelv „különböző korban és különböző földrajzi övezetben hatott más népek (vogul, osztyák etc.) nyelvére” (Őstörténetünk régészeti forrásai, Kapu, 1997. 6–7. 40). „A magyar nyelv lényegében egyedülálló nyelv a világon! Egyedülálló azért, mert igazi közeli rokona nincs. Vannak ugyan olyan rokon nyelvek, amelyek nyelvtani szerkezetükben és csekély számú szavaikban némi rokonságot mutatnak a magyarral (…), ám ezek a hasonlóságok (…) nem lehetnek döntő jelentőségűek a mi nyelvünkre nézve” (5-es könyv, 11). „Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a [finnugor nyelvekkel való] – nem túl mély – rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják (…) A valós helyzet (…): egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (http://www.baranta.org/index.php/magyarsagtudomany/item/161-bakay-kornel-a-kihirdetett-magyar-ostortenet-alkonya [6]). Vagyis a finnugor nyelvek mindannyian az ősi magyarból éledtek meg. (És vajon az uráli nyelvcsalád másik ága, a szamojéd nyelvek?) Ahogyan számos őstörténeti megállapításában, a magyart ősnyelvnek álmodó kijelentéseiben sem nehéz felismerni Baráth Tibor, Csicsáky Jenő és más (náci identitású) szerzők hatását (Rédei im. 131, Nagy im.).
Csurka István lapja, a Magyar Fórum 1996-ban sorozatban közölte Bakay népszerűsítő cikkeit (A szkíták szittya magyarok: VI. 27. 16); Kazáriától Húniáig: VIII. 22. 16; A szavárd (szabir) magyarok: IX. 5. 16). Rédei Károly már idézett könyvében rámutat: Bakay megfellebbezhetetlen nyelvtudományi bizonyítéknak tekint sültdilettáns török-magyar etimológiákat, olyan forrásokra támaszkodva, melyek szerzője a legkevésbé sincs tisztában a nyelvhasonlítás tudományos alapjaival, ráadásul a török etimológiai szótárakat sem ismeri (68, de l. az előző lapokon is). 1994-ben a szombathelyi Életünk-ben jelent meg a Hogyan lettünk finnugorok? című – már a címében is többszörös torzítást tartalmazó – cikke (715–741). Nem véletlenül adta Láng Gusztáv ugyanezen folyóiratbeli ellencikke címéül: Hogyan lettünk múlt századiak? (1994. 1079–1085; hivatkozza: Rédei im. 80.)
Az írástörténetre nyelvtörténeti érvként hivatkozni még akkor is abszurd volna, ha a megállapítások önmagukban megalapozottak lennének. Bakay azonban az írásokkal kapcsolatban is mer nagyot álmodni: „Lehetséges, hogy az ősmagyarhoz hasonló nyelvűek voltak a szkíták? Igen, ez lehetséges, noha még nem bizonyított, jóllehet régen az ősi magyar írást, a rovásbetűs írást, egybehangzóan szkíta betűs írásnak nevezték.” (5-es könyv, 74). A rovásírás önmagában véve is valóságos aranybánya a szerző számára: „Az újabb írástörténeti kutatások egyre határozottabban azt mutatják, hogy a magyar rovásbetűs írásnak szoros kapcsolatai vannak a sumér ékírás jeleivel. (…) Ne féljetek bátran, kötöttségek nélkül, tehát szárnyalóan gondolkodni! Ne csak nézzetek, de lássatok is! És ne higgyetek a kishitűeknek!” (5-es könyv, 40-43). „Lehetséges…”, „újabb kutatások…” és a cserkészes buzdítás – még e szűk körű válogatásban is már többedszer visszaköszönő Bakay-módszerek. Na persze, a kiindulás is ismerős: „A világban számos más írásmód is létezik, de minket most az érdekel, hogy kik és mikor jöttek rá az írás csodájára s ehhez nekünk, magyaroknak van-e, lehet-e közünk? (5-es könyv, 37).
Azok a bizonyos makacs tények
Jutna-e eszébe ma valakinek a múltba révedve amellett kardoskodni, hogy a Föld lapos és elefántok tartják a hátukon, vagy hogy mégiscsak a Nap kering a Föld körül? Követelné-e, hogy az iskolában ezeket tanítsák az érvényben lévő tananyag helyett?
Az uráli nyelvrokonság elmélete természetesen nem azért nem dőlt meg, mintha kutatói ilyen-olyan érdekektől vezérelve ügyesen lobbiznának mellette, hanem azért, mert nyelvtudományi ellenérvek nem döntötték meg. A nyelvrokonság „nem hit, szimpátia kérdése, és nem is politikai rendszer függvénye, hanem tudományosan bizonyított tény, amelyet bizonyítása után nem is kíséreltek meg tudományos ellenérvekkel cáfolni.” (Keresztes László: A magyar nyelv eredete. In Honti László (főszerk.): A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Tinta, Bp. 2010. 289). Attól fogva, hogy valamely tudományágnak elkülönül a tárgya, valamint kialakul a kutatásához szükséges és eredményekre vezető módszertana, a szakismeret megkerülhetetlen feltétele a tudományos igényű véleményalkotásnak, diskurzusnak. Természetesen sokféle kérdésről folytak és folynak tudományos viták a nyelvrokonsággal kapcsolatban is, amelyek hatására bizonyos kérdések árnyaltabb megvilágításba kerültek (pl. etimológiai összefüggések, areális hatások, kontaktusjelenségek stb.); érvek és cáfolatok szülnek további válaszkísérleteket – a tudományok már csak így szoktak előremenni.
A középiskolai nyelvtanórákon megtanultuk, hogy a nyelvhasonlítás alapját a szabályos hangmegfelelések jelentik. Vagyis: a nyelvrokonság fő bizonyítékai a rokon nyelvek között rendszerszerűnek mutatkozó hangtani váltakozások. (A különböző fonetikai helyzetekben más-más eredményre vezető megfelelések hosszú sorának legismertebb példái talán a käte- /kéz és kala / hal finn-magyar szópárhuzamban megmutatkozó k > k, k > h váltakozás.) Bizonyára emlékszünk arra is, hogy a hangmegfelelések vizsgálatára a szókincsnek bizonyos csoportjai alkalmasak, mások viszont nem, és hogy két mai szó felszíni „hasonlósága” nem záloga rokonságuknak. (A fonémák és kapcsolódási lehetőségeik száma véges, így bármely két nyelv szavai között adódhatnak véletlen egyezések, mint például a francia qui és a magyar ki). Arról is tanultunk, hogy a nyelvrokonság bizonyítékai nem merülnek ki a hangmegfelelésekben; lényegesek a nyelvtani rendszerben fellelhető összefüggések is. Elsősorban az alaktanban, ahol az uráli nyelvek összetartozásának egyik legszemléletesebb bizonyítéka a személyes névmásokból keletkezett személyragok rendszere vagy a primér határozóragokban megmutatkozó rokonság. A mondattan szintén szolgáltat bizonyítékokat (a számnév utáni egyes szám, a birtoklásige hiánya, a minőségjelző nem egyeztetett volta stb.). A hangsúly minden vizsgálati szinten a rendszerszerűségen van; kiragadott példák összehasonlítása nem visz messzire.
Már iskolai emlékeink is kirajzolják tehát, hogy a nyelvek rokonságát tanulmányozó kutatónak megalapozott és sokoldalú nyelvészeti ismeretekkel kell rendelkeznie. Innen-onnan elcsippentett szavak hasonlóságát megvilágosodásszerűen felfedezni (esetleg hozzátorzítva az adott megfelelőket a kihozni kívánt eredményhez) naív próbálkozás, amelytől tudományos eredmény a legkevésbé sem várható.
Részletgazdag áttekintésében Honti László „a tudományos módszerekre fittyet hányó kutatgatókat” három csoportba sorolja: „1. Abszolút dilettáns nyelvészkedők. 2. Tudományos (főleg régészeti és történettudományi) képzésben részesült személyek, akiknek kellő történeti-összehasonlító nyelvészeti ismereteik nincsenek (…). 3. nyelvészetet tanult, de a fantazmagóriák világába tévedt kollégák.” (Honti László: Anyanyelvünk rokonságáról. In Honti László (főszerk.) im. 168–169). Bakay Kornél nézeteinek vázlatos áttekintése alapján is látható: emberünk a második csoport egyik képviselője. Konkurenseinek egyébként – bármely csoportban – se szeri, se száma.
Összenő, ami összetartozik
Bakay Kornél nacionalizmusa nemcsak a fürkész kutatók előtt nyilvánvaló, hiszen hívei, olvasói és hallgatói – meg műveinek megjelentetői és közvetítői is – ugyanabból a „radikális nemzeti” rétegből kerülnek ki, amelyhez ő maga is tartozik. Bakay egyébként 1994-ben és 2002-ben a MIÉP országgyűlési képviselőjelöltje volt (forrás: Wikipédia), 2009-ben aláírta a Jobbik nyílt levelét, amelyben követelték az MTA-tól és a kulturális tárcától, hogy vezessék be a szkíta–hun–avar leszármazás iskolai oktatását (l. Ablonczy Bálint: A táltosok már a spájzban vannak. Heti Válasz, 2009. X. 1. 20). Tanításai szélsőjobbos pártgyűlések „le a finnugrászattal” típusú követeléseiben, a Jobbik parlamenti képviselőjének a „finnugrizmus eltörléséért” folyamodó felszólalásában szökkennek szárba. (De volt már nyilvános alírásgyűjtés is ugyanennek érdekében, s van honlap, ahol bárki megszavazhatja [!] a magyar nyelv eredetét.)
A konzervatív szemléletű Heti Válasz című hetilapban három és fél évvel ezelőtt jelent meg Ablonczy Bálint fentebb hivatkozott cikke, amely lényeglátóan mutatja be és teszi nevetségessé a „nemzeti ezotériát”. Szőcs Géza a Fidesz-KDNP-kormány korábbi kultúráért felelős államtitkára szűk három évvel ezelőtt tette zavaros – a nyelv- és genetikai rokonság kérdéskörét összemosó – ígéretét valamiféle származástani kutatócsoport létrehozásáról. Pár hete Bakay Kornél kitüntetése irányt mutatott, milyen is manapság a kívánatos kutatói–oktatói tevékenység a kormányzat számára. Néhány nappal később L. Simon László, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának fideszes elnöke (egy hónappal azelőtt még a kultúráért felelős államtitkár) a bizottság ülésén megpróbálta felvilágosítani a jobbikos Novák Elődöt, hogy a nyelvrokonság nem hit kérdése. Novák erre – magas fokú szakmai kompetenciáról téve tanúbizonyságot – kifejtette: „legfeljebb nyelvi ragadványokról beszélhetünk. Ennyi erővel természetesen akár a cigányokkal is rokonok vagyunk”(http://www.parlament.hu/biz39/bizjkv39/KSB/1303181.pdf [7]).
Bár az alábbiakat Vásáry István turkológus a sumer-magyar nyelvhasonlítgatás kapcsán írta, szavai bármely dilettáns nyelvrokonítóra, híveire és politikai támogatóira messzemenően érvényesek: „ez a nézet (…) bizonyos társadalmi rétegek magyar nemzeti öntudatának szerves része. Ez a fajta magyar öntudat pedig egy nyelv és nép ősiségét, a történelmi múltba való minél messzebbi visszavezethetőségét önmaga értékes részének tekinti, s az ősiség és a nemzeti érték között egyenes arányt vél felfedezni. Az ilyenfajta nemzeti tudatszerkezet jól ismert a feudális társadalmak korából (…). Tudományos eszközökkel polemizálni a sumerizmussal és a többi hasonlóan „tudományos” őstörténeti elmélettel értelmetlen, mivel nem tudományról, hanem tudományosan felöltöztetett ideológiáról van szó.” (Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Balassi, Bp. 2008. 15, idézi: Honti László (főszerk.) im. 171–172).
A jobboldali kormányzat Bakay kitüntetésével a tényekre fittyet hányó, politikailag motivált múltkreálást koronázta meg. A józan tudományossággal szemben a dilettantizmusra és a begőzölt indulatokra voksolt.
Hajrá, Magyarország… Hajrá, magyarok…
(Kép forrása: nemzetikonyvesblog.hu)
- E-közélet [8]