2013. szeptember 29.
A berlini fal ledöntése után az újvidéki Matica srpska antikváriumba és a konténerekbe egyre több magyar könyv került. A magyar értelmiség egy része áttelepülni készült az anyaországba, s a könyveket az antikváriumban próbálta értékesíteni, de a nagy kínálat miatt az antikvárius nem vásárolt fel többet, így hát maradt a konténer, ahonnan a romák szedték ki őket, megtisztították és a Felszabadulás sugárúton kartondobozokra helyezve árusították. Mentették a romák a magyar kultúrát! De nem sokáig virítottak Németh László vagy Illyés Gyula művei, a romák abbahagyták az árusítást, mivel nem volt kereslet irántuk. Közben – milyen furcsa ellentmondás! – megalakult a magyar érdekszövetség.
Szerencsémre az antikváriumban rábukkantam Jászi Oszkár Magyar kálvária – magyar feltámadás című, az I. világháború befejezése után, 1920-ban Bécsben kiadott könyvére. Egy éjszaka elolvastam, éppen jókor, mert többek között szóba került a magyar kisebbség is, s a baloldali Jászi Oszkár többek között kifejtette, hogy a politikai és kulturális autonómia a kisebbség megmaradásának feltétele.
Az olvasmány jókor jött, mert a balkáni háború előestéjén a vajdasági magyar kisebbség körében éppen ez a kérdés került a napirendre. Megalakult a kisebbségi érdekszövetség/párt a VMDK, amely az autonómia szükségességét tűzte napirendre. Bizonytalan idők voltak. A jelenkori kisebbségi politikai elit tagjai még nem voltak egységesek ebben a kérdésben. Többen nem reménykedtek a kisebbségi pártban, inkább a többségi nemzet liberális(abb) pártjaiban keresték a helyüket, abban bízva, hogy azokon keresztül javíthatnak a sovinizmus fellángolása miatt veszélybe került magyar kisebbség helyzetén. Nem ítélkeznék felettük, szándékuk jó volt, ám kudarcba fulladt, mert ezek a pártok nem játszottak fontosabb szerepet, a parlamentbe is más, nemzeti előjelű pártokkal kötött koalíció árán kerültek be. Ugyancsak a manapság hatalom levő kisebbségi politikai elit egy része aggályoskodott, mert kilátástalannak tartotta a követelést, s nem gondolták, hogy Milosevic „nagylelkű” politikája elnézi az autonómia elvének hirdetését. De engedte, tárgyalópartnernek fogadta el a VMDK-t, ám esze ágában sem volt engedményeket tenni. Az értelmiség egy része, köztük a sajtómunkások is, szintén kétkedtek az autonómiában, attól tartva, hogy általa új kisebbségi tekintélyelvűség születik. Ennek is volt némi alapja, hiszen a kisebbségi autonómiákban rendszerint konfliktusba kerülnek a kisebbségi polgárok személyes jogai és a kollektív jogok. Meggyőződtem erről az egyik dél-tiroli irodalmi vendégszereplésem során is. Az ottani német értelmiségiekkel beszélgetve kiderült, hogy az aggály jogos, elismerték ezt az autonómia hívei is, azzal a megjegyzéssel, hogy a konfliktus áthidalható, azzal a feltétellel, hogy az egész olasz társadalom demokratikus működése biztosított. Máskülönben állandóan kísért a veszély, hogy a demokratikus autonómia eltorzul, mert nem lehet magányos sziget a nem demokratikus államban.
Kissé Jászi Oszkár hatására én is az autonómia elve mellett álltam ki, azzal a kikötéssel, hogy demokratikusnak, vagyis plurálisnak kell lennie. Ezzel azonban mindkét oldalról gyanakvást keltettem. Akik kételkedtek az autonómiában, úgy vélték, hogy illúziókat kergetek. Tartották magukat a liberális elvekhez, amit semmiképpen sem szabad a mai értelemben vett szitokszónak tartani, hiszen abban az időben az egész kelet-közép-európai ellenzéki mozgalom liberálisnak vélte magát. Az is volt: Michniktől kezdve Konrád Györgyön át egészen Orbán Viktorig. „„A hozzám legközelebb állók, Kövér László, Fodor Gábor, velem együtt egyfajta szociálliberális meggyőződésűek” nyilatkozta Orbán Viktor a HVG-nek 1989 augusztusában. A határok le voltak zárva és nem utazhattam Magyarországra, a magyar parlamenti választások idején én is ujjongva hallgattam a Fidesz-szlogent: „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!”
Az autonómia hívei viszont a pluralizmus eszméjét kifogásolták. Úgy vélték, ez gyengíti a kisebbségi közösséget, ezért a pluralizmus gondolata nem épült be az autonómia-gondolatokba, s ennek következménye napjainkban is tetten érhető. Az egyéni és a kollektív jogok esetleges konfliktusa még csak napirendre sem került, ellentétben Dél-Tirollal.
Valamiképpen tehát magamra maradva egyre inkább foglalkoztatott Jászi Oszkár. Drámát szándékoztam írni róla, az anyaggyűjtésben mindmáig hálával tartozom Bárdi Nándornak, ám minél több dokumentum került a kezembe, minél inkább megismerkedtem Jászi Oszkár munkásságával, a drámaterv annál inkább zsugorodott. Naplóját olvasva a hideg rázott. Az a férfiú, aki a legélesebben elítélte a történelmi Magyarország kisebbségpolitikáját, a trianoni békekötés után egyszeriben rádöbbent arra, hogy az új nemzetállamok még jobban elnyomják a kisebbséget, mint az egykori budapesti hatalom. Járta egykori román és szerb elvbarátait és próbálta felhívni a figyelmet erre, azonban teljes kudarcot vallott. A figyelmemet külön megragadta a jelenet, amikor a jugoszláv kormány ócska belgrádi szállodába helyezte el, és harmadrangú, flegma és dölyfös kormánytisztviselők tárgyaltak vele.
Rádöbbentem, hogy lehetetlen Jászi Oszkárról drámát írni, legfeljebb egy piszkos szállodai szobában lejátszódó monodrámát tudok írni. Ez is befejezetlen maradt, mert a magyar történelmi kompasz olyannyira hisztérikus, hogy gyakran azt sem tudni, hol van észak és dél, hol van kelet és nyugat, az pedig végképpen bizonytalan, hogy miben rejlik a baloldal és a jobboldal lényege. Az emberi dráma vákuumba kerül. Vagy félreértik, félremagyarázzák.
Az általam elképzelt autonómia gondolatával vívódva elmagányosodva került a kezembe Kis Jánosnak a konacionális államról szóló tanulmánya (Az állam semlegessége, Atlantisz, Budapest, 1997). Ez ugyanolyan hatással volt rám, mint annakidején Jászi. Kis János magasabbra tette a mércét, nem az autonómiát tűzte ki célul, hanem a konacionális államot, amely az autonómiánál lényegesen többet jelent. A kisebbségi autonómia ugyanis elhelyezhető a liberális nemzetállam keretében, rendelkezhet az identitásbeli kompetenciák egy részével, tanácsadói jellege is érvényesülhet, ám ezen túl megszűnik a szerepe és skanzenszerű jelleget kap. A konacionális államban a nemzeti kisebbség és a többségi nemzet viszonya interaktív: nem csak a többség befolyásolja az kisebbségi autonómiát, hanem a kisebbség is befolyásolja az államot.
Nagy kár, hogy ezt a tanulmányt nem olvasta kellő alapossággal se a magyar baloldal, se a magyar jobboldal. A liberálisok se vették figyelembe egykori vezetőjük elméleti premisszáit, ami valóságos katasztrófát jelentett: ha ezt megtették volna, akkor a magyar liberalizmus úttörő szerepet vállalt volna a magyar kisebbség helyzetének értelmezésében.
Napjainkban ugyanezzel a tudattal olvasom az Összetorlódott idő [3]t is, arra gondolva, hogy milyen következtetésekkel jár kisebbségi vonatkozásban. Kis János a jelenlegi magyar káoszban próbál eligazítani. Abban a káoszban, amelyet Széchenyi István már a Hitelben találóan megfogalmazott: “Törzsökös magyar áll az igenis külföldies magyar ellenében, úgy állnak, mint ellenségek, s nem mint földiek és barátok. Holott legjózanabb volna egyiknek is, másiknak is kissé engedni s egymáshoz közelíteni.”
A továbbiakban nem a Kis János által tárgyalt magyarországi állapotok érdekelnek, erről szólnak mások, nálamnál hivatottabbak, hanem a téziseinek függvényébe elhelyezhető jugoszláviai, majd a szerbiai viszonyok között kialakuló, és folyamatosan módosuló kisebbségi állapot. Miként hatottak az anyaországi eszmék a kisebbségi eszmevilágra?
Úgy is mondhatnám, hogy szüleimmel együtt Trianon gyermeke vagyok. Szüleim a királyi Jugoszláviában szocializálódtak, tehát a budai villák lakóinál sokkal jobban ismerték a magyar úri osztály munkásságának következményeit. Ezt az új évezredben egy vajdasági földműves fejezte ki legtömörebben. Egy budai bakancsos ifjú nemzeti hivatástudatra akarta „nevelni” az illető bácskai magyart, mire az idős ember legyintett és megjegyezte: Drága gyermekem, éppen jókor jöttél: aratáskor. Segíts betakarítani a termést, mert kevés az idénymunkás és drága is. A bakancsos ifjú nem értette miről van szó és megbotránkozott. Nem értette, hogy a parasztember magyarságtudatból adott neki leckét. A termést be kell takarítani, hogy minél nagyobb jövedelemre tegyen szert, amiből iskoláztathassa gyermekét.
Ahhoz, hogy a bakancsos ifjú ezt értse, tudnia kellett volna, hogy Trianon előtt is a térség legszegényebb rétegét a vajdasági magyarok képezték. Az összlakossághoz mérten százalékokban kifejezve közülük kerültek ki a legnagyobb számban a földnélküliek, a zsellérek. A királyi Jugoszláviában 1920-ban elvégezett vagyonösszeírás szerint (az adatokat azonban nem hozták nyilvánosságra, mert az új rendszer propagandáját cáfolták volna meg) a korábbi „uralkodó nemzet” soraiból került ki a nincstelenek legnagyobb tömege.
A királyi Jugoszlávia tovább pauperizálta a magyar kisebbséget, etnikai alapon megvonta tőlük azon jogot, hogy a jugoszláviai földreform végrehajtása során termőföldet kapjanak. Ennél csak az asszimilációs politika volt durvább. A trianoni béke után az értelmiség jelentős része Magyarországra települt át, a módosabbak pedig optáltak, mert csak azoknak volt lehetőségük, hogy egy-egy magyarországi szerb gazdával ingatlant cseréljenek. A nincstelenek nagy többsége, bár szívesen áttelepült volna, maradni kényszerült, mert Bethlen István lezárta a határokat, Magyarország ugyanis abban az időben gazdaságilag nem tudta viselni az áttelepülők okozta anyagi terheket. Ezenkívül, attól is tartott, hogy azon a területen nem maradnak magyarok. Kiürül. Ki őrizze? A szegénység! Amikor Kosztolányi 1933-ban Bácskában meglátogatott egy iskolát, a naplójában ezeket jegyezte fel: „Ezek jugoszlávok. Amikor bemegyek, így szól a tanító: most magyarul köszönhettek. Erre a gyerekek kórusban: ’Fogiss Isten.’ Húsz év múlva itt nincs magyar. ’Alekxander Szalma’ – szól a tanító.” Kosztolányi jóslata nem teljesedett be, habár észrevétele pontosnak mondható. Nem vette észre, hogy külsőleg alkalmazkodó, de belsőleg szívós, sajátos kisebbségi mimikriről van szó. Nem lettek jugoszlávok, bár látszatra vállalták azt. Ennél is fontosabb, hogy a vajdasági magyarság megmaradását éppen ez a maradó, pauperizált réteg biztosította. Igen, alkalmazkodott, mert tudta, hogy a kard nélküli kardcsörtetéssel nem megy semmire. Ez az urak dolga és az urak virtusa. Ilyen virtuskodás persze manapság is akad!
Érthető tehát, hogy a maradó magyar kisebbség tömegei balra tolódtak. Magas volt a magyarok részvételének arányszáma a szakszervezeti mozgalomban. A kommunista mozgalomból is kivették a részüket. Az I. világháború után megalakuló Magyar Párt történetírói a szerb propagandára panaszkodtak, amely azt terjesztette, hogy a Magyar Párt az „urak pártja”. De mégis kénytelenek voltak elismerni, hogy a szegény rétegek nem képviselik magukat kellőképpen. A Magyar Pártban, ez volt a mi jobboldalunk, a módosabb magyarok, orvosok és ügyvédek játszottak vezető szerepet. Természetesen ők is a magyar kisebbség jogait védelmezték, de nem voltak felkészülve a kisebbség szociális gondjainak megoldására, ezért a magyar munkások és földművesek számára nem képeztek vonzerőt. Egyébként is ez a réteg vékonyka volt, hiszen az optánsok és az áttelepültek főleg a gazdagabbak, az anyagi és a kapcsolati tőkével rendelkezők soraikból kerültek ki. A maradó vagyonosok nem képviseltek reális erőt, nem is akartak nagyon részt venni a közéletben. Szenteleky Kornél levelezése bizonyítja, hogy a vajdasági magyar értelmiség koldult az uraknál, hogy vállalják a magyar folyóirat, a Kalangya anyagi támogatását. A koldulás leggyakrabban kudarccal végződött. A romokban maradó magyar vajdasági jobboldal egyébként sem a helyi erők erősítésében látta a megoldást, hanem a budapesti irredenta mozgalmakban. Némán és passzívan.
Nem így a baloldali mozgalom, amely két forrásból merített. Az egyik az anyaországi népi mozgalom, amely a kisebbségi talajon erős nemzeti színezetet nyert. A kommunisták által irányított folyóiratnak, a HÍD-nak vezérlőelve a népi mozgalom nemzetfelfogása volt. A hárommillió koldus jelszava a pauperizált vajdasági magyar kisebbség soraiban egyszerre volt forradalmi is és nemzeti is. A kisebbségi baloldalon a nemzeti identitás és a baloldaliság szorosan összetartozott, ami paradox módon később emberi tragédiákat is okozott. Tito és Sztálin konfliktusa után számos vajdasági magyar kommunista a Tájékoztató Iroda mellett tette le a voksot. Köztük olyan európai műveltségű, kimagasló értelmiségiek is, mint Keck Zsigmond, aki akkor a Magyar Szó főszerkesztője volt. Akik közülük élve kerültek vissza a Kopár sziget borzalmaiból, nemigen szólalhattak meg, nem nyilatkozhattak döntésük motivációjáról. Szerkesztőként azonban sikerült erről néhány szót váltanom az akkoriban nyelvműveléssel foglalkozó Keck Zsigmonddal, az egyik legműveltebb baloldali magyar értelmiségivel. Szavaiból kiderült, hogy a magyar tájékoztató-irodások, úgymond sztálinisták, jelentős része attól tartott, hogy a Sztálinnal való szembeszegülés egyben az anyaországgal való szakítást jelenti. Tisztában voltak a sztálinizmus mibenlétével, de úgy vélték, hogy a kevésbé rosszat választják. Szorongásuknak volt is némi alapja, mert az 1944/45-ös magyarellenes megtorlásokat végül is az szakította meg, hogy a jugoszláv vezetőség tudtára adták, hogy Magyarország a szocialista tábor felé közelít, ennélfogva le kell állítani a magyarellenes atrocitásokat. A németek üldöztetése tovább tartott, de a magyarok kitelepítését a Jugoszláv Kommunista Párt levette a napirendről. Keserű ellentmondás: azzal hogy Magyarország a szocialista táborba kényszerült, mentőövet nyújtott a vajdasági magyaroknak.
A tájékoztató-irodások szorongása később viszont alaptalannak bizonyult. A Titó és Sztálin közti szakítást nem követték új retorziók, megértőbb kisebbségpolitika következett. A magyar parasztok ezúttal részesültek a földosztásban, igaz ezt követte a beszolgáltatás és a szövetkezetesítés, ami azonban ugyanúgy érintette a szerbeket, mint a magyarokat. Részben a Tájékoztató Iroda propagandájának ellensúlyozására, részben a nagylelkű kisebbségpolitika bizonyítása és a nyugati orientáció végett felgyorsult a magyar intézményalapítás, kialakult a magyar oktatási és kulturális intézményhálózat. Az asszimilációs szándék jelen volt, de volt alternatívája, tehát nem volt erőszakos. Jugoszláviában nem volt ötvenhat, a vajdasági magyarokat nem kényszerítették arra, hogy elítéljék és megbélyegezzék az ötvenhatos eseményeket. Érkeztek a magyar menekültek, akikkel a vajdasági magyarok nyíltan rokonszenveztek, szolidaritást vállaltak. Akkor is, amikor Tito ingadozni kezdett. Tito ugyanis rokonszenvezett az antisztálinista mozgalommal, de amint az zászlajára tűzte a többpártrendszert, azon nyomban ellenforradalomtól tartott. Ennek ellenére a menekültekkel való szolidaritás nem számított bűnnek.
Az 1956-ot követő években a jugoszláv önigazgató szocializmus egyre inkább lazult, kialakult a magyar kommunista politikai elit, a szocialista háló alatt megszületett a magyar szocialista középosztály, a parasztság, köztük a magyar is, a zöld tervnek köszönhetően hirtelen gazdagodni kezdett. Ébredezett a „jóléti szocializmus”. Az alkotószabadság körei bővültek. Megnyílt a Magyar Tanszék, néhány tanszék pedig magyar nyelvű lektorátust biztosított. A vajdasági magyarok kapcsolata az anyaországgal egyre zavartalanabb lett, a vajdasági magyar szabadabban utazhatott Magyarországra, mint a magyarországi Jugoszláviába. A nemzeti alapú politikai szerveződés szigorúan tilos volt, ám a nemzeti kulturális intézmények a párt laza ellenőrzése alatt működtek. Ugyanez érvényesült az oktatási rendszerben.
Ezt a folyamatot állították le a Jugoszlávia felbomlását jelentő balkáni háborúk. A vajdasági magyarság szembetalálta magát a szerb jobboldallal, hiszen még a magát szocialistának nevező párt, a Szerbiai Szocialista Párt is a Szerb Tudományos Akadémia elhíresült memorandumának jobboldali programját hajtotta végre. Az etnikai háborúkban a szerb baloldal megszűnt létezni, a liberális pártnak pedig akkora bázisa sem volt, hogy önálló pártként a parlamentbe jusson. A vajdasági magyarság úgy várta be a rendszerváltást, hogy a baloldal nem kompromittálódott olyan súlyosan, mint Magyarországon, vagy a csehszlovákiai illetve a romániai kisebbség körében. Igaz, 1968-ban az egyetemista lázadások megkérdőjelezték a baloldal hitelét, de ez inkább értelmiségi mozgalom volt, a szélesebb tömegekben nem eresztett gyökeret, így a magyarok között sem. Mi több, az első magyar kisebbségi párt megalapítói javarészt a Kommunista Szövetség soraiból kerültek ki. A 44/45-ös magyarellenes vérbosszú feltárását is kommunista újságírók és történészek kezdeményezték.
1990 után a vajdasági magyar kisebbség a XX. század második felének legpiszkosabb háborújában sokkszerű állapotba került. A jóléti szocializmusból a nyomor állapotába zuhant. A relatíve méltányos kisebbségi helyzetből – az sokkal jobb volt, mint a csehszlovákiai és a romániai magyar kisebbségé – egyszeriben az etnikai gyűlölködés, az etnikai tisztogatás középpontjába került. Érthető, hogy minden reménységét az anyaországba vetette.
Beindult a tömeges áttelepülés! A maradók az anyaországi politikai erőkben reménykedtek. A kilencvenes évek végül is arról szóltak, hogy a remény nagy része illúziónak bizonyult, a magyarországi politikai erők, sem a jobboldalon, sem a baloldalon, nem tudtak hathatósan segíteni, sőt a jobboldali Antall kormány ügyetlen horvátországi fegyverszállítmánya még rontott is a helyzeten, miközben a kudarcért járó felelősség mégis a magyar baloldalra hárult.
Miért?
A jobboldal is tehetetlen volt, de élt valamiféle általános, vigaszt jelentő nemzeti retorikával. A magyar baloldal viszont nem gondolkodott hathatós kisebbségi programban. A hetvenes és a nyolcvanas években az MSZMP ügyesen, a jugoszláv kommunista vezetőséggel együttműködve hathatós háttértámogatást nyújtott a vajdasági magyar kisebbségnek. Beindult a kulturális értékek szabad áramlása, főleg egy irányba: Magyarországról a Vajdaságba. Vajdaság nagyobb városaiban könyvkereskedések nyíltak, a magyar könyvellátottság kifogástalannak volt mondható, a népkönyvtárak, az iskolai könyvtárak magyar anyaga felszaporodott, ennek szintjét utána sem sikerült elérni, az intézményi kapcsolatok elmélyültek. A „jószomszédi kapcsolatok” keretében az „apró lépések” taktikája hibáival együtt gyümölcsözőnek bizonyult.
A rendszerváltás utáni sokkhelyzetben azonban mindez nem volt folytatható. Mivel az említett kulturális áramlás egyirányú volt, sem a magyar baloldali pártnak, sem a magyar társadalomnak nem volt betekintése a kisebbségi közösség életébe és gondjaiba. Kis János diagnózisa pontosnak bizonyult, ez a baloldal ellentmondásosan viszonyult a rendszerváltáshoz, ami befolyásolta kisebbségi programját is. Tudomásul vette a kisebbségi párt megalakulását, de nem vette komolyan programját. Bizalmatlan volt az autonómia-törekvésekkel szemben. Nem elegendő ugyanis annak hangoztatása, hogy ez a kisebbségi párt ügye, fontos az autonómia aktív támogatása is. Annál is inkább, mert a kisebbségi autonómia felkarolása a baloldali hagyomány körébe tartozik. Miközben Trianon után a magyar jobboldal az irredentizmus húrjait pengette, a baloldali Jászi Oszkár egyértelműen leszögezte, hogy a kisebbségi autonómiák jelentik az egyedüli megoldást.
A magyar baloldal – nagyon helyesen – következetesen tartózkodott attól, hogy beavatkozzon a kisebbségi párt politikájába, de ez neutralizmussá silányult, ami további elhidegülést idézett elő. Ennél még nagyobb hiányosságra vall, hogy a baloldal kapcsolata megrekedt a pártközi kapcsolatoknál, s nem terjedt ki az egész kisebbségi közösségre. Miközben Szerbiában, erőteljes nemzetközi támogatással, gomba módra szaporodtak az autonóm civil szervezetek és szerveződések, amelyek mozgósították a társadalom azon kreatív erőt, amelyek nem csatlakoztak egy párthoz sem, a magyar baloldal megelégedett a bürokratikus „pártközi megbeszélésekkel”.
A „jószomszédi viszony” Milošević idején ellehetetlenült, úgyhogy ez a doktrína gúzsba kötő szólammá változott. A későbbiek folyamán pedig passzív magatartássá alakult, ahelyett, hogy a baloldal aktív szerepet vállalt volna. A megközelítés legnagyobb hibája mégis az volt, hogy a magyar társadalommal nem érzékeltette a kisebbségi közösségek jelentőségét és fontosságát. A nacionalizmustól óvakodva bátortalanul kezelte ezt a kérdést.
A kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején pedig a baloldal ezt programszerűen is megjelenítette. A rossz időben, rosszul feltett kérdésre rossz választ adott, amivel ellehetetlenítette a kérdés innovatív megközelítését. A kettős állampolgárságot ugyanis – véleményem szerint, és Kis János álláspontjától eltérően – lehetetlen hagyományos helyzetként hagyományos jogi kategóriákkal értelmezni, már csak azért is, mert a határok légiesítésének folyamata e téren is újdonságot hozott.
A kisebbség körében ugyanis egyre tömegesebbé válik a kettős jogi és politikai jelenlét. Egyre több olyan polgár akad, aki két országban adózik, két ország közéletében vesz aktívan részt és kettős lojalitással rendelkezik. Egyenrangú polgárként kíván mindkét ország életében részt venni, és nem turistaként, vagy külföldiként. Bár ez nehezen kimutatható, ám a régió országaiban hozott törvények lehetővé tették, hogy a kisebbségekkel tarkított Kelet-Közép-Európában rohamosan növekedjék a kettős állampolgárok száma. Az ex-Jugoszlávia-térségen belül ez a státus nem számít rendhagyónak.
A kettős állampolgárság tehát nem a nemzetegyesítés kifejezése, mint ahogy azt a jobboldali pártok és politikusok vélik, hanem egy új európai jelenség következménye, amely relativizálja a nemzetállamok kizárólagos fontosságát. A nemzetet nem a pártok és a politikusok egyesítik, azok inkább megosztják, hanem a nemzet maga, a közös nyelv, a közös kultúra, a közös történelmi múlt. Ezt nem lehet megszüntetni, de nem szabad visszaélni sem vele, mert az bomlasztja a magától értetődő egységet. Soha sem találkoztam szerbbel vagy magyarral, aki ne tartotta volna magát a magyar illetve a szerb nemzet részének, s aki ilyesformán nem érzett volna szolidaritást nemzettársaival. A diktatúra esetleg brutálisan elnyomja a nemzeti érzést, de a nemzet kollektív tudatalattijában annál mélyebb gyökeret ereszt, s előbb vagy utóbb felszínre tör. A nemzetállam pedig demokratikusan, parlamentáris módszerekkel, a szabad piac eszközeivel végzi a kitapinthatatlan elnyomást, s buzdítja a fájdalommentes asszimilációt.
A néhai Jugoszláviában nem kompromittálódott a baloldal olyan mértékben, mint a többi szocialista országban, ennek ellenére a vajdasági magyarok az úgymond szerbiai rendszerváltás után baloldali politikai erő nélkül maradtak. Bár a megalakuló kisebbségi párt kezdeményezői a Jugoszláv Kommunista Szövetség soraiból kerültek ki, mégsem akadt politikai erő, amely megszólaltathatta volna a baloldali kisebbségi a réteget. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy Jugoszlávia széthullása folyamán a vajdasági magyarság a saját országában vákuumba került, és minden figyelme az anyaország felé terelődött. A magyarországi baloldalnak azonban, mint a fentiekben láttuk, nem volt kisebbségi programja. A baloldalnak volt ugyan egy nagyon általános modernizációs kisebbségi elképzelése, tisztában volt vele, hogy azt anyagilag is támogatni kell, de ezt nem volt képes ötvözni a nemzeti identitással. A modernizációs trend azonban a kisebbségben eleve gyanút keltett. A titóista Jugoszlávia ugyanis a Nyugat felé nyitva sokkal gyorsabban modernizálódott, mint a többi szocialista ország. A modernizáció azonban rombolóan hat a kisebbségre, amennyiben az arra nincs felkészülve. A kivándorlás, az optálás, a 44/45-s retorziók megtizedelték azt a szellemi erőt is, amely nélkülözhetetlen a kisebbségi identitás fenntartásához a modernizáció során.
1945-ben a jugoszláviai magyarság a null-pontról indult, modern értelmiség nélkül maradt. Ennélfogva a modernizáció az asszimiláció irányába terelte a közösséget. A modernizációtól való félelme, az arra való felkészületlensége a sokkhelyzetben egyre inkább jobboldalra terelte a közösséget. A VMDK, az első kisebbségi párt kettészakadt, később tovább foszladozott, ahogy foszladozott, úgy terelődött jobbra, végül öt párt született. Hogy ebben a felaprózásban milyen szerepe volt a magyarországi erőknek, s milyen szerepe volt Miloševićnek arról nincsenek dokumentumok, de tény az, hogy mind az öt új párt a jobboldalon elhelyezkedő Fideszhez közeliként határozza meg magát, kivéve egyet, amely a Jobbikkal tart rokonságot. Ez pedig következményekkel járt. Az egész kisebbségi közösség mozgósítása érdekében egyaránt szükség van a baloldali és a jobboldali hívószavakra. A választásokon kiderült, hogy az öt párt a választópolgárok alig több mint 30 százalékát tudja mozgósítani.
Ezen a ponton tárul fel a magyar jobboldal felelőssége. Mértéktudóan szólok róla, mert úgy vélem, hogy a magyar jobboldal bírálatát hatékonyan csakis egy új magyar jobboldali nemzedék végezheti el. A hatvannyolcas egyetemista lázongások után a Symposion hasábjain arról értekeztem, hogy a baloldal szklerózisban szenved. A rendszerváltás után abban bíztam, hogy a megszülető magyar jobboldal bírálatára a jobboldal hatalomra jutása után kerül sor. Ma is úgy tartom, hogy ez a reális, ezért csak kisebbségi függvényben néhány baljós szimptómára, jellemző ellentmondásra, jelenségre mutatok rá.
A trianoni igazságtalan béke után a magyar jobboldal az irredentizmus felé hajlott, ami azt is jelentette, hogy a végcél az egyetemes, homogén magyarságtudat megteremtése volt. E végcél függvényében feledkezett meg a sajátos kisebbségi helyzetről, mi több, bizalmatlanságot tanúsított e sajátosságok vállalása iránt. Hiába figyelmeztetett Németh László, hogy a kisebbségben maradó magyaroknak abban az államban kell mély gyökeret ereszteniük, amelyben élnek, az egyetemes magyarság dogmájának szempontjából ezek a gyökerek másságuk miatt gyanúsak voltak. Horthy bácskai bevonulása után elsőnek a baloldali kisebbségi magyarokat vette üldözőbe, nem gondolva arra, hogy őket is nemzeti érzelmek vezénylik, csakhogy őket Illyés Gyula mondatai inspirálták, míg a bevonulókat az irredenta literatúra és ideológia. Arról nem is szólva, hogy a királyi Jugoszlávia titkosrendőrségének „ottfelejtett” dokumentációját hasznosították. Ezt családtörténetemből is jól ismertem, hiszen a nagyapám franciaországi vendégmunkásként megismerkedett a szakszervezetekkel, és hazatérve itt-ott elszólta magát, hogy azok mennyire gondoskodnak a munkavállalókról. A szerb titkosrendőrség kommunistának minősítette, mert mi más lehet egy magyar „lázongó”, mint kommunista, holott fogalma sem volt a kommunista pártról. Ezt használta fel a magyar csendőrség, letartóztatta és a szegedi Csillag börtönbe zárta, ahonnan minden bizonyíték híján másfél év múlva szabadult. Egy eset a sok hasonló eset közül.
Ennél azonban sokkal perdöntőbb a bevonulók viselkedése, habitusa, politikai kultúrája, amelyről Márai Sándor ír Felvidékkel kapcsolatban. A Hallgatni akartam című közelmúltban megjelent könyvében arról számol be, hogy a bevonuló tisztek és a velük tartó tisztviselők hozták magukkal az úri Magyarországot, a dölyfös viselkedésmódot. Nem kétlem, hogy őszintén hittek a nemzeti küldetésben, azonban fogalmuk sem volt arról, hogy hova kerültek. A Felvidéken „anyásoknak” nevezték őket, a Bácskában, ahol ugyanez az eset ismétlődött meg, pedig „ejtőernyősöknek”.
A bácskai magyarok érthetően nagy lelkesedéssel várták a honvédek bevonulását. A királyi Jugoszláviában gazdasági helyzetük tovább rosszabbodott, s örülhettek, ha egy szerb nagygazdánál napszámosok vagy cselédek lehettek. Az utcámban gyorsan kitűzték a magyar zászlót, ami a partizánok bevonulása után bűnnek számított. Pálinkával várták a honvédeket, mivel elterjedt, hogy azok az utcákat járják, hogy üdvözöljék a helyi magyarokat. Az egyik módosabb utcabeli (pálinkafőzője volt) még cigányzenekart is rendelt, hogy muzsikával üdvözölje a magyar katonákat. Azonban hiába várakoztak, a hírek szerint azért, mert a honvédtisztek egy módosabb magyar gazdához ebédre voltak hivatalosak.
A kisebbségi magyarok a bevonulást továbbra is felszabadulásként élték meg, de reményeik hervadozni kezdtek. Nem tudtak szót érteni a bevonuló tisztikarral és a tisztviselősereggel. Horthy ugyanis nem bízott a helyi magyarokban, s még a postáskisasszonyokat is Budapestről hozta. A vezető posztokra jobbik esetben az optánsokat tette, azokat a módosabb bácskai magyarokat, akiknek 1918-ban volt annyi vagyonuk, hogy Magyarországra optálhattak. Ez már önmagában is némi viszolygást keltett azokban, akik átszenvedték a királyi Jugoszlávia korszakát.
A helyiek érzékelték a bizalmatlanságot, de magukba fojtották. Ez mind a mai napig a családtörténetekben rejtezik. A Neoplanta avagy az Ígéret földje című regényem írása közben ki tudja hányadszor találkoztam vele. Számtalan történetet hallottam, néhány a regényben is helyet kapott. Az egyik szereplőjének anyja először egy szerb hivatalnoknál cselédeskedik. A magyarok bevonulása után újra talál munkát, egy pesti úriasszony cselédje lesz. Ugyanabban az úri lakásban, mint előtte. A végén, a partizánok bevonulása után, újra cseléd lett, vagy – később, a szocializmusban így nevezték –: bejárónő.
A honvédség menekülésekor a pesti kisasszony vigaszként azt mondogatta cselédjének, hogy „visszajövünk”. A maradók sorsáért nem érzett semmi felelősséget. Nem érzett felelősséget az a magyar honvédtiszt sem, aki buzdító beszédeket tartott, de 1944 őszén felpakolt teherautóval puskalövés nélkül menekült. Visszajövünk, mondta a magyar szomszédjának, akit a partizánok halálra ítéltek és tömegsírba vetettek, pusztán azért, mert a honvédek bejövetelekor az erkélyről üdvözölte a visszacsatolást.
A partizánok vérbosszúja a horthysta hadsereg bűntettei miatt hatványozottan kegyetlen volt. Nem csak bosszú volt ez, hanem etnikai tisztogatás is, de a „hideg napok” jelentették a hivatkozási alapot. A magyar tömegsírokról csak az elmúlt két évtizedben eshetett szó, mert Tito idejében félelmetes tabunak számítottak. A pártot immár lehetett bírálni, de a tömegsírok ügyét nem volt szabad feszegetni. A kisebbségi magyarok többsége a tudatalattijába száműzte a történteket. Még a legszűkebb családi körben sem emlegették.
A „hideg napok” kiváltó okának, a szerbellenes magyar retorziókat végző magyar jobboldal eszméinek felelőssége napjainkban fel sem merül. Ezt már igazán nem lehet Károlyi Mihály számlájára írni, ezért jobb hallgatni róla, vagy pedig néhány rakoncátlan katonatiszt művének nevezni. Több volt ennél! 1941-ben harsogtak a nemzeti szólamok, ám elsőként a leghangosabbak menekültek, a következményeket nagyrészt az ártatlan helyiek viselték el. A tömegsírok erről is regélnek.
Aligha csupán a menekülők személyes gyávaságról, avagy az erkölcsről szólnak ezek a történetek. Nem is a szándékos rosszindulatról. Inkább arról, hogy a magyar jobboldal nem tudta értelmezni a sajátos kisebbségi helyzetet, többek között azt, hogy a bácskai, ergo: a kisebbségi magyarok többnemzetiségű környezetben éltek és élnek, és abban kell versenyezniük, helytállniuk. Az „egyetemes magyarság” belső változatossága értékelődött le, holott ez a változatosság is a nemzeti tőkéhez sorolható.
1947 után a magyar jobboldalnak nem volt hatása a jugoszláviai magyarokra, egyszerűen azért, mert radikálisan elnémították, kitoloncolták a közéletből. Igaz, a Rákosi rendszer baloldala sem hatott, az inkább elriasztotta a kisebbséget az anyaországtól is, a magyar baloldaltól is. Vagy egy évtizeden át a jugoszláviai magyarság teljes politikai és kulturális elszigeteltségben élt. A CIA napjainkban nyilvánosságra hozott adatai szerint az USA 1951-ben atomháborúra is felkészült Tito védelmének érdekében. A tervek szerint a Magyar Néphadsereg északról támadott volna, hogy biztosítsa a belgrádi bevonulást. A szovjet hadosztályok készenlétben álltak. Ám a nemzeti együvé tartozás tudatát mindez nem bénította meg. Kiderült ez 1956-ban, amikor megindult a magyar menekültáradat Jugoszlávia felé. A kisebbségi magyarok a legnagyobb szolidaritással viseltettek a menekültek iránt. Az utcámban egyszer, legfeljebb kétszer került hús az asztalra, s az utcabeliek ezeken a napokon hívták meg a menekülteket ebédre. Gimnazistaként a hétvégén találkoztam ezekkel a magyarokkal, de Újvidéken is volt erre alkalmam. Maradandó emlékem maradt, amikor a Koruška utcai parkban egy menekült angol-magyar, magyar-angol szótárt lapozgatott. Arra kért, hogy tanítsam meg néhány fontos szerb szóra. Nagy zavarba kerültem, mert nem tudtam pontosan, hogy melyek is a legfontosabb szerb szavak. Végül ő mondta ki őket magyarul, én pedig fordítottam. Hálából ő az angol szótárra mutatott, és azt kérdezte tanulok-e az iskolában angolul. Nem, válaszoltam, németül tanulok. Hátha mégis szükséged lesz rá, mondta és a legfontosabb angol szavakra tanított. Kanadába készült. Hátha neked is szükséged lesz rá, ha egyszer elhagyod a hazád, biztatott. Ekkor ismertem fel a szolidaritás lényegét: azt, hogy egymásnak adjuk át a tapasztalatainkat.
Ez a kölcsönös tapasztalatcsere hiányzik a magyar jobboldal nemzetfelfogásából. Az oka nyilvánvaló. A rendszerváltás után a magyar jobboldal a rendszerváltás előtti űrt nehezen tudja áthidalni. A rendszerváltás után formálódó magyar jobboldalnak nem volt semmiféle tudása, ismeretanyaga a kisebbségi közösségek életéről, modernizációs drámáiról, módosulásairól, azokról a nehézségekről, amelyekkel ez a közösség a 20. század második felében szembesült. Volt némi emlék, volt egy szókincs, amely a Horthy-korszakban született. Csakhogy ez legfeljebb egy szűk kisebbségi réteget vonzott, az új nemzedékek nem ismerték ezt a szótárat. Magától értetődő, hogy a magyar jobboldal a nemzeti érzésre koncentrál és ennek keretében mindenekelőtt a nemzetállamban gondolkodik. Ám még azoknak is, akik szívvel lélekkel támogatják ezt a politikát, fel kell figyelniük arra, hogy ez kisebbségi vonatkozásban ellenmondásokat szül.
A kisebbség – nem csak a magyar – az ellentmondást látszatra feloldja. Kiderül ez a kettős állampolgársággal rendelkező kisebbségi közösségek esetében. Nem csak a magyar kisebbség találkozik ezzel, hiszen a szerbiai, a horvátországi, illetve a boszniai választások is szembeszökő példákat szolgáltatnak rá. A nemzeti kisebbségek úgy vélik, hogy azt az államot, amelyben élnek verje meg az isten liberalizmussal és européerséggel, az anyaországukat pedig áldja meg nemzeti érzéssel és nemzetállammal. Ennek jegyében a horvát állampolgársággal is rendelkező, Szerbiában élő szerbek a horvátországi elnökválasztásokon a liberálisabb beállítottságú jelöltre szavaznak, ám a szerbiai választásokon markáns szerb pártokra adják le a voksukat. A kettős állampolgársággal rendelkező, Szerbiában élő horvátok viszont rendszerint a nemzeti HDZ-re szavaznak Horvátországban, a szerbiai választásokon pedig főleg a kevésbé nemzeti Demokrata Pártra. A Boszniában élő horvátok olyan tömegesen választják a HDZ-t, hogy ez immár a horvátországi választások kimenetelét is befolyásolja.
A kisebbséget meghatározó világnézeti kettősség a választási rendszer reformjával megváltoztatható lenne, azonban a nemzetállami ideológiának a belpolitikán túl is mélyreható következményei vannak. A szerbiai jobboldal például a legnagyobb megértéssel fogadja a jelenlegi magyar kormány törekvését, hogy akár az EU-val is konfrontálódva a nemzetállamot érvényesítse. Figyelmezteti a szerb politikusokat, hogy kövessék a magyar kormány példáját, tehát a Milosevic féle brutális nacionalizmus helyett válassza a liberális nemzetállam modelljét. Ennek egyébként sincs akadálya, mert Szerbia alkotmánya nemzetállamként határozza meg az országot. A liberális nemzetállam nem üldözi a nemzeti kisebbségeket, sőt, bizonyos kollektív jogokat is biztosít számukra, elismerheti a lehatárolt autonómia létezését is, azonban a nemzetközi tőke megfegyelmezésével, a hazai tőkésosztály előnybe juttatásával a szabad piac az etnikai protekcionizmus terepe lesz. Ennek nyomai Szerbiában máris fellelhetők. A magántulajdonban levő szerb cégek úgy, ahogy, de támogatják a szerb szellemi életet, a kisebbségi kulturális megmozdulásokat viszont nem. Formálisan ez nem kifogásolható, hiszen a magántulajdonosok joga, hogy saját nemzetük hagyományát, kultúráját ápolják. Ennél még gondba ejtőbb, hogy a munkaerő alkalmazásában is érvényesül az etnikai elv.A liberális nemzetállam ezt nem szabályozhatja, nem szólhat bele, inkább rokonszenvvel figyeli. A liberális nemzetállamban az etnikai protekcionizmus legális.
Tekintettel arra, hogy a magyar kisebbségek lélekszáma még mindig jelentős, a magyar jobboldali nemzetpolitika nehezen feloldható, vagy pedig feloldhatatlan ellentmondás előtt áll: a nemzet és az állam aszinkronja bukkan fel. Amennyiben a saját nemzetállamiságára helyezi a hangsúlyt, szükségszerűen szembekerül más államok hasonló céljaival.
Ehhez tartozik az is, hogy a nemzetállamiság gondolatához a múlt megannyi ragadványa tapad. Nem állítom, hogy kisebbségi viszonylatban a Horthy rendszer restaurálásáról lenne szó, de annak párlata beszivárog a jelenlegi stratégiákba is. Új jobboldali kisebbségi szótár kéne, de az még nem született meg, ezért szivárog be a régi.
A magyar jobboldal érdeme mindenképpen az, hogy a magyar kisebbség ügyét visszaterelte a magyar társadalom érdeklődésének körébe. A szándék helyeslendő, ám félő, hogy ez gyakran kirekesztéssé alakul át. Tudni kell ugyanis, hogy a kisebbségi közösség sokkal erősebb dezintegrációs erőkkel küzd, mint a magyarországi magyarság, nem csak a nemzetről kialakított különböző elképzelések, nem csak a szociális különbségek, (amelyekről a jobboldal megfeledkezik) játszanak ebben szerepet, hanem a többségi nemzet kulturális és gazdasági hatása is, ezért az egység megteremtése sokkal nagyobb rugalmasságot követel.
A kisebbség saját csapdájába esik, ha beolvad a többségi nemzet kultúrába, de akkor is, ha elzárkózik tőle. A megoldást a kulturális és a gazdasági versenyképesség jelentené, abban az országban, amelyben él. A magyar jobboldal nehezen ismeri fel a saját országában is versenyképes kisebbségi kulturális érték fontosságát, ami kiderül a magyar kultúra nemzetközi reprezentálásakor is. Helyette inkább azt a féle hagyományápolást, folklorizálást értékeli, amelyről már a magyar népi írók is elmarasztalóan nyilatkoztak. Szabó Zoltán például a Gyöngyösbokréta avagy a Durrindó mozgalmat úri tápláléknak nevezte, s bár Szabó Zoltánt ünnepeljük, ám ha a kisebbségről van szó, úgy teszünk, mintha nem létezne. A kulturális érték a kisebbségben a nemzeti identitás alapvető kérdése, és annak megingása, elsivárosítása, elszakítása az európai értékrendtől óhatatlanul eszünkbe juttatja Churchill megjegyzését, amelyet akkor tett, amikor a háború idején a tábornokai csökkenteni akarták a kultúrára szánt kiadásokat: „De uram, kérdezte, akkor miért harcolunk?” Hozzátenném, hogy ebben a baloldal sem tudott eredményt felmutatni. A budapest-centralizmus mind a baloldalon, mint a jobboldalon felülkerekedik a tömegmédiától kezdve a magyar kulturális értékek nemzetközi reprezentálásáig. Ez még olyankor is megnyilvánul, amikor a magyar kultúrát olyan országban reprezentálják, amelyben a magyar kisebbség él. Éppen Szerbiában fordult elő, mégpedig a Nemzetközi Könyvvásáron, hogy a magyar kultúrpolitika nem vett tudomást saját nemzeti kisebbségéről, úgyhogy annak létezéséről a látogatók a belgrádi vagy az újvidéki szerb kiadó standjáról értesülhettek. Ez azért is szembetűnő, mert a nyolcvanas évek demokratikus magyar ellenzéke sokkalta nagyobb érzékenységet és befogadóképességet mutatott ezen a téren. Köztük voltak formálódó jobboldaliak, liberálisok és rezsimellenes baloldaliak is, ám a nyolcvanas évek e téren megteremtett tőkéje elveszett.
A gazdasági tényező a kisebbség esetében nem csak szociális jellegű, hanem egyben nemzeti is. Háttérbe szorulását külön is megsínyli a vajdasági magyarság. A kilencvenes háborús években beindult a tömeges áttelepülés az anyaországba. Azokban az években jártam a magyarlakta vajdasági kisvárosokat, kistelepüléseket, és felfigyelhettem arra, hogy a települések központjában nagyon sok ház ablakán csüngött a felirat: „Ez a ház eladó”. A falu- és a városszéli szegényes házakban már kevesebb ilyen cédulát láttam. A magyarság jelentős része kiköltözött a városközpontokból. A magyarlakta helységekben voltak a legolcsóbbak a házak és a termőföldek, ami különösen vonzotta a betelepülő menekülteket. Érthető, hogy elsősorban a módosabb magyarok távoztak, hiszen az akkori állampolgársági törvény megkövetelte a bevándorlótól, hogy egzisztenciáját, lakhatását biztosítsa. Távozott a hatvanas években és később kialakult magyar szocialista középosztály, és az értelmiség egy része. Természetesen minden polgárnak joga van ott élni, ahol akar, ezért az áttelepülőket nem érheti semmiféle vád.
A kérdés azonban az, hogy mi maradt utánuk.
A kisebbségi pauperizáció az áttelepülés folytán megrendítette a magyar kisebbségnek az előző években lassan, de mégis javuló helyzetét. A NATO-légitámadások idején ez a folyamat betetőződött. Ezzel párhuzamosan csökkent a magyar pártokra leadott szavazatok száma, mégpedig nagyobb arányban, mint az áttelepültek aránya. Ez egyben azt is jelenti, hogy az alsóbb kisebbségi rétegeket a kisebbségi pártok nem tudták kellőképpen megszólítani. Az újonnan kialakuló elit nagy része az anyaországi alapítványoktól függött, vagy pedig közvetlenül kötődött az anyanyelvhez, ami sajnálatos, mindeddig kellőképpen nem kutatott leválási folyamatot indított el. A sajtóinformációkból azonban kiderült, hogy az orvosok, a mérnökök, az ügyvédek nem kis számban a többségi pártok soraiban találták meg az érdekeiket. Sajnálatos tény, amelyet a nemzeti jelszavak nem tudtak sem kezelni, sem orvosolni, ez pedig újabb megoszlást, szimbolikus kirekesztést idézett elő a kisebbségben. A magyar jobboldal csak az utóbbi hónapokban döbbent rá, hogy ez a réteg is a kisebbség soraiba tartozik, s róluk is ugyanúgy gondoskodni kell, mint azokról, akika párthovatartozásukkal deklarálják nemzeti identitásukat. A helyzetet súlyosbítja a tény, hogy a jobboldali közbeszédben erőteljesen hirdetik a szülőföldhöz való hűséget, mint a nemzeti elkötelezettség mértékét, miközben a jobboldali értelmiségi fórumokon azokat az értelmiségieket nevezik meg példaadónak, akik elsőként, még mielőtt egy puskalövés eldördült volna, távoztak a kisebbségi közösségből. Ez a kettősség nem véletlen elszólás, logikusan következik abból, hogy a nemzeti értéket kiemelik az értékek rendszeréből. A nemzeti érték azonban akkor érték, ha más értékekkel párosul a gazdasági, szellemi életben és a mindennapokban. A nemzeti érték elszigetelt mérlegelése leggyakrabban a cifra szólamok hangoztatásához, a céltalan versengéshez és a nemzeti kizárólagossághoz vezet. Ez a kizárólagosság szüli meg a „kuruc struccot”, akiről a jobboldali Szekfű Gyula tanulságosan értekezik. A kuruc úgy sétafikál, mint egy szép strucc, írja többek között, s a keserű valóság elől „optimista, önmagát túlbecsülő, az ellenfélt lenéző és kigúnyoló ködös jövőváró reménységekbe” menekül. Ez a reménység a megosztásba, a végén pedig a reménytelenségbe, a nemzetvesztés zsoltárába torkollik. A kisebbségi közösségekben ez hatványozott károkat okoz. A legutóbbi népesség összeírás vajdasági adatai szerint soha még nem volt ilyen nagyméretű a magyar kisebbség lélekszámcsökkenése, mint az elmúlt évtizedben. A kirekesztő politika tehát kudarcot vallott. Ha valahol érvényes Márai Sándor mondata, akkor a kisebbségben különösen az: „Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet – akinek az anyanyelve magyar, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvével és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa.”
- E-közélet [4],