2014. január 21.
Alig több, mint két héttel az után, hogy a szilveszteri Magyar Közlönyben eldugott közleményből értesültünk a megszállási emlékmű tervéről, kiderült, hogy az alkotót már rég felkérték, a monumentális művet már jól megtervezték, lezsűrizték s a biztos ízlésű Kerényi Imre irányításával jól el is fogadták. Az eljárás méltó Orbán Viktor Magyarországához, a mű pedig méltó az eljáráshoz.
Az alkotó, Párkányi Raab Péter a megbízható középszer embere. József Attilától Wass Albertig bárkit megszobor, ha van rá kereslet. A mindenre megbízhatóság meglehetősen szokványos jelenség a magyarországi köztéri szobrászat nagy formátumú alakjainak körében is, ezen tehát nem akadunk fönn. „Wass Albert erőt, hitet és reményt adó munkássága előtt tisztelegve állíttatták Mátészalka város polgárai az úr 2009. évében” a nevezett Párkányi alkotta emlékművet a rajta látható felirat szerint. Az „erőt, hitet és reményt” adó úrnak az 1944. március 19-én bekövetkezett megszállás adott erőt, hitet és reményt. Lelkesen támogatta annak minden következményét, a Hitler melletti kitartást a végsőkig, a német megszállással helyzetbe került nácibarát politikai erőket, és őt magát is csak az a megszállott ország ismerte el megszállottságához méltóan, díjjal, díszdoktorsággal, akadémiai tagsággal. A zsidók gonoszságát kiemelő darabjának Nemzeti Színházi bemutatójával is ekkor lett volna ő megtisztelve, de ez a bemutató az ostrom miatt sajnálatosan elmaradt. Nagyon is helyénvaló, hogy az a kormány, mely Wass Albertet rátessékeli az utcanévtáblákra, Maxim Gorkij-t pedig leparancsolja róluk, az alkotó személyén keresztül is összekapcsolja a német megszállás emlékművét a megszállás támogatóival és haszonélvezőivel.
Az emlékmű látványterve (forrás: nol.hu)
Az emlékmű „koncepciótervének” „művészi értéke kimagasló, szimbolikája példátlan” - írják a lelkes szakvéleményezők, Melocco Miklós és Benedek György. Ami a példátlanságot illeti, föltétlenül egyet kell velük érteni. Többen észrevételezték, hogy a művész által készített műleírás szerint Magyarország lakosait pontos j-vel „békjózzák” meg. Ez számomra nem probléma, a ly és a j már réges-régen ugyanazt a fonémát jelöli, tök fölösleges az iskolásokat és a szobrászokat szívatni velük, mindenki írjon minden j/ly-t úgy, ahogy akar. (Az egyetlen alkalom, amikor Tamás Gáspár Miklós komolyan megharagudott rám, az volt, amikor ezt egyszer előadtam neki.)
A kompozíció két fő eleme a német birodalmi sas és Gábriel arkangyal. Az előbbi jól megtépázza az utóbbit. A rossz a jót. Hogy ne bonyolítsuk túl a dolgot. A szakvéleményezők hangsúlyozzák is, mennyire közérthetőek és üdvösek ezek a szimbólumok. Melyekben az alkotó műleírása szerint „két kultúra jelenik meg: az egyik, mely úgy gondolja, hogy erősebb (de mindenképpen agresszívebb) fölé tornyosul... rátelepszik és lecsap, a másik szelídebb, lágyabb vonású alakra, Magyarországot képviselő, megtestesítő Gábriel arkangyal figurájára, aki a kultúrtörténetben, vallástörténetben Isten embere, Isten ereje az Isteni erő.” (Sic!) A leírás a továbbiakban utal a magyarországi köztér legismertebb Gábrieljére, Zala Györgyére, aki a Hősök terén, az oszlop tetején áll kettős kereszttel a kezében, és felajánlja Istennek a Szent Koronát. Párkányi arkangyalának „széttárt karjai három mozdulatot idéznek: a megadásét, a keresztrefeszítést de egyben feloldásként az áldásosztásét is”. (Sic!)
Ami az emlékmű német birodalmi sasát illeti, annak semmi köze a náci sasokhoz, melyek, mint itt látható, szépen ki vannak vasalva és horogkeresztet markolnak a lábukkal.
Forrás: Wikipédia
A műterv sasa német birodalmi generálsas. Ez pedig a legrégibb ma is használatos európai felségjel. Több, mint kétezer éves. Sokkal régebbi, mint Németország, mint a nemzetállamok, mint általában a nemzet és sajátosan a német nemzet mai fogalma egyáltalán. A lehető legnemzetközibb Német-római Birodalom szimbóluma volt ez Nagy Károly óta. A háború után pedig, amikor megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, magától értetődött, hogy ez a sas lesz az új, demokratikus Németország címerének középpontjában. És máig ott van. Az emlékmű üzenete: nem speciálisan a nácik a mi ellenségeink, hanem úgy általában a németek, az örök, agresszív német kultúra...
Gábriel arkangyal felbukkan ugyan Dániel könyvében az Ótestamentumban is, de ő azért mindenekelőtt az Újtestamentum embere, illetve angyala, akinek legfontosabb funkciója, hogy Isten üzenetét közvetítse mindarról, ami a zsidó hittel szemben áll, amit a hívő zsidó nem fogadhat el. Ő adja hírül Zakariásnak Keresztelő Szent János születését, és ő jelenik meg Mária álmában, hogy a Megváltó anyjaként üdvözölje őt. Gábriel neve a Szent Korona legendájával és Szent Istvánnal kapcsolódik össze. Ő a keresztény Magyarország eszméjének szimbóluma. A műleírás szerint ő képviseli Magyarországot. Az emlékmű szimbolikája valóban egyértelmű: az áldozat a keresztény Magyarország „szelíd, lágy”, hagyományos, keresztény kultúrája.
Ez az üzenete ama megszállás emlékművének, mely pár hét alatt azon magyarországi polgárok rekordméretű és rekordgyorsaságú deportálásához és kiirtásához vezetett, akiket azért öltek meg, mert nem számítottak kereszténynek. És akiket ugyanezért fosztottak meg állampolgári jogaiktól és életlehetőségeiktől évekkel azelőtt, hogy a megszállás megtörtént volna és az ország szuverenitását korlátozták volna.
Az emlékmű egy olyan harcra emlékeztet, melyet soha nem vívtak meg. Sas-Németország és Gábriel-Magyarország nem ellenségek voltak, hanem szövetségesek. Nem egymás ellen, hanem egymás oldalán harcoltak. Az „országgyarapító” Horthy Miklós Hitler szövetségeseként és Hitler erejéből gyarapította az országot. És a szelíd Gábriel-Magyarország előbb jelentkezett harcolni Hitler oldalán, mint ahogy azt komolyan elvárták volna tőle. Később aztán persze, minél inkább elvárták tőle, annál inkább vonakodott, mert egyre rosszabbul állt a Hitler szénája.
1944. március 19-én nem csak, hogy nem álltak harcba a csapataink a megszállókkal, de nem is volt olyan vezetője Gábriel-Magyarországnak, aki ilyesmit közölt volna a világ közvéleményével és az ország népével. Az ország népével egészen mást közöltek. A Veesenmayer és Horthy által egyeztetett, 1944. március 23-án kiadott kommünikében ez áll: „Abból a célból, hogy Magyarország a háromhatalmi egyezményben szövetkezett európai nemzeteknek a közös ellenség ellen közösen viselt háborújában, különösen pedig a bolsevizmus hatásos leküzdésében minden erő mozgósításával és átfogó biztosítékok megteremtésével támogatást kapjon, kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra. /.../ A két szövetséges kormány egyetért abban, hogy a megtett intézkedések hozzá fognak járulni ahhoz, hogy a magyar és német nép közötti régi barátság és fegyveres együttműködés szellemében Magyarországnak mindig segítő eszköze a közös ügy végső győzelme érdekében latba vettessék.”
Az lett az új miniszterelnök, aki addig is képviselte a szuverén Magyarországot Berlinben. A kormány az évtizedek óta kormányzó kvázi-állampárt politikusaiból állt. Amikor március 22-én Tasnádi Nagy András házelnök azzal nyitotta meg a parlament ülését, hogy bezárta és határidő nélkül felfüggesztette a működését, egyetlen képviselő próbált tiltakozni. A többség aktívan helyeselt.
Persze, hogy nem lett volna lehetősége Horthynak elhárítani a vértelen megszállást és a róla való „kölcsönös megegyezést”. És Kádárnak mire lett volna még lehetősége 1956 novemberében Moszkvában? Bérelni egy helyet Nagy Imre mellett a vádlottak padján. Az mentse fel Horthyt, aki Kádárt!
Én speciel azokkal tartanék, akik egyiket sem szeretnék. Nem vagyunk túl sokan. Annál többen vannak, ha összeadjuk őket, Horthy és Kádár apologétái, akik - miközben támadják és leleplezik – utánozzák egymást. Összekeverik a megszálló szövetségest a megszálló ellenséggel. Képzeljük el a november 4-i megszállás kádárista emlékművét – és megkapjuk a Szabadság térre tervezett emlékmű párját.
Sokan fölidézték már, hogy Aczél György a békétlenkedőket-értetlenkedőket olykor odavitte a világtérképhez, és rámutatott a Szovjetunió hatalmas vörös foltjára. Hogy az mindent megmagyaráz. De hát ez az ember nem egy könyvelő volt, aki azt igyekezett a gyereke fejébe verni, hogy jobb, ha befogja a száját, hanem az SZKP testvérpártjának második-harmadik embere, aki a meggyőződését követő gondolkodóként igyekezett eladni magát, és önképe szerint is az volt.
„Horthy, Kádár gúzsba kötve táncolt, és megtették, amit megtehettek, nem tehették, amit nem tettek. Ha szabadon cselekedhettek volna, másképp cselekedtek volna.” Ez az apológia alapsémája. Az első állítás biztosan nem igaz, a második biztosan igaz. Egyik sem tett meg mindent, amit megtehetett volna, mindkettő sok mindent másképp csinált volna, ha csinálhatott volna. Erről sok bizonyosat és bizonytalant mondhatnánk, de persze nem ennek a kis írásnak a keretében, és nem ennek a világra készülő Szabadság téri műremeknek a kapcsán.
Horthy és Kádár, 1944 és 1956, az 1919 után két és fél és a 45 utáni négy és fél évtized annyi mindenben különbözött egymástól, hogy annak fölsorolásába most bele sem kezdünk. Viszont van egy lényegbevágó dolog, amit mindkét kor és kormányzó esetében nagyon erőteljesen hangsúlyozni szeretnék. Ez pedig az, hogy a megszállók szövetségeseit nem keverhetjük össze a megszállás passzív áldozataival és pláne nem az ellenállókkal. Ezek szélsőségesen eltérő morális és történelmi pozíciók. József Attilának igaza van: „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet!” De az állampárt tagjának és káderének sem kötelező lenni. Sem a horthysta, sem a kádárista állampártban. Ilyen vagy olyan mértékben (s a mérték persze nem mindegy!), de mindenki osztozik a megszállás felelősségében, aki a megszállók szövetségeseként pozícionálja magát. Akár meggyőződésből, akár haszonlesésből, akár közérdekűnek tételezett gyakorlatias megfontolásokból. (Ez sem mindegy.) Mesélhet arról, mennyi mindent tett azért, hogy mentse a menthetőt, javítsa a javíthatatlant; a meséiben lehet is igazság, lehet is respektálni való, de annak a morális felelősségét nem dobhatja le magáról, hogy a megszállók szövetségesi imázsát erősítette, az opportunizmus morálját táplálta, az ellenállás értelmét és értékét tagadta.
És ez a tagadás, mint látjuk, túléli a megszállást. Kitagad minden morális fensőbbséget a szabadság-, jog- és életpusztító hatalmakkal való szembenállásból.
Hát, úgy is nézünk ki.
- PoliBlog [5],