2014. február 12.
„A társadalomban a különféle életformák egzisztenciákkal, vagyis megélhetési módokkal szoros összefüggésben alakultak ki és változnak. Az alsó rétegeket olyan egzisztenciák alkották és alkotják, amelyek nélkülözik a biztonságot, míg a felettük állók életét valamilyen társadalmilag elfogadott és kölcsönösen tiszteletben tartott „garancia” védi. Az európai társadalmakra születésük óta jellemző, hogy az emberek nagy része családjával együtt birtokba vett életformáját folytathatja a világnak egy meghatározott pontján, amely az övé. Ezt a pontot mindazzal, amit erre a pontra össze tudott hordani, valamint életformáját hagyományozhatja a következő nemzedékre. Bár ezt a biztonságot sokszor veszélyeztette és veszélyezteti, sőt átmenetileg fel is borítja valamilyen erőszak.
Az életformák, a birtokolható pontok és felhalmozható javak egyáltalán nem egyenlőek, nincsenek „igazságosan” elosztva, mégis, a legszűkösebb is tartalmazza a biztonság elemeit. Intézményrendszerek épültek fel a biztonság kölcsönös garantálására; a tulajdont, a családot, a házasságot védő jog, a szaktudás szabályozása, iskoláztatási rend és így tovább.
E társadalmak azonban szinte születésük pillanatában létrehozták azt a kisebbséget is, amelynek nincs biztosított egzisztenciája, mert életformáját nem védik az intézmények, nincs vagyonuk és elfogadható szaktudásuk. Az ilyen nincstelenek változó méretű rétegeit mint bizonytalan, csak lazán helyhez kötött egzisztenciákat integrálta a társadalom és a gazdaság.”
A fenti szövegrészlet Solt Ottilia „A hetvenes évek budapesti szegényei” című tanulmányából való, és nagyon világosan foglalja össze, hogy amikor Ottilia szegényekről beszélt, értük állt ki, akkor kikre is gondolt. Igen, arra a kisebbségre, amelynek „nincs biztosított egzisztenciája, mert életformáját nem védik az intézmények, nincs vagyonuk és elfogadható szaktudásuk.”
Ez az értelmezési keret, noha természetesen megvoltak a maga előzményei, a korabeli magyar valóságra is vonatkoztatható módon Kemény István 60-as évek végén és 70-es évek elején végzett kutatásai során született meg. Ma már van az ily módon meghatározott társadalmi helyzetre és a benne élőkre egy plasztikus, jól használhatónak tűnő és a közbeszédben is elterjedt kifejezés: a mélyszegénység. Akkor nem volt, nem is lehetett, mert a rendszer nem volt hajlandó tudomást venni a szegényekről. Az akkori hivatalos álláspont szerint a teljes foglalkoztatottság mindenki számára megteremtette az elfogadható életszínvonal elérésének a lehetőséget. Ha valaki mégsem érte el, az az ő hibája, legfeljebb még az átkos múlt örökségének lehetett benne némi szerepe. Aki dolgozik, az boldogul – hangzott a jól ismert kádári „bon mot”. Kemény kutatásai azonban bizonyították, hogy vannak, akik dolgoznak, és mégsem nagyon boldogulnak, mert a munkamegosztásnak olyan pozícióit érhetik csak el, amelyek nem biztosítanak elfogadható életkörülményeket. Kiderült az is, hogy vannak, akiknek egyáltalán nem jut tartós, folyamatos munka, és kénytelenek időszakos, alkalmi feladatokkal és az ezzel járó rendszertelen jövedelmekkel beérni. És voltak szép számmal olyanok is, akik életkoruk, egészségi állapotuk vagy családi helyzetük miatt képtelenek voltak munkát vállalni, és nem részesülhettek semmilyen ellátásban, amely megvédhette volna őket legalább a nyomortól. Megint csak a hivatalos álláspontra utalok: a szocialista állam működése megakadályozza a szélsőséges egyenlőtlenségek és a belőlük fakadó elfogadhatatlan élethelyzetek kialakulását, ezért nincs szükség kiterjedt szociálpolitikára, módszeresen kidolgozott, speciális élethelyzeteket kezelni képes szociálpolitikai ellátásokra sem. Bőven elég az – pl. családi pótlék, később gyes - amihez a tartós munkaviszony révén hozzá lehet jutni. A valóságban furcsa módon mégiscsak létező rászorultak ráadásul olyan társadalmi közegben éltek, ahol a rokonság, szomszédság hathatós támogatására sem számíthattak, mert többnyire ők is elemi gondokkal küszködtek. A történelmi szegénységnek ezekről a korabeli viszonyok által megerősített, szívósan fennmaradó és nagyon is virulens szegmenseiről a Kemény kutatásaiban közreműködő terepmunkások -- a választott módszereknek köszönhetően – olyan érzékletes és megrázó tapasztalatokat szerezhettek, amelyek életre szóló útravalónak bizonyultak. Kemény az akkor éledező magyar szociológiában az elsők között alkalmazta az elmélyült, a résztvevő megfigyelés lehetőségeit beépítő terepmunkát, a látottak pontos és részletes rögzítést, a szociológiai mélyinterjút. Ezek a módszerek lehetővé tették, hogy megértsük az életforma belső összefüggéseit és ebből levezethető logikáját, vagyis megértsük a cselekedetek, kifejezési formák mögött meghúzódó szándékokat, indítékokat, belső mozgatórugókat. Mindezt kiegészítették a kutatásokhoz kapcsolódó rendszeres találkozások, amelyek egyrészt módot adtak a résztvevők egyéni tereptapasztalatainak az ütköztetésére, megbeszélésére, feldolgozására, másrészt szemináriumként is funkcionáltak, ahol Kemény jóvoltából rendszeres társadalomtörténeti stúdiumokban is részesülhettünk, és a nemzetközi szociológiai irodalom – akkor Magyarországon csak nagyon részlegesen hozzáférhető – legfontosabb eredményeivel, irányzataival is megismerkedhettünk. A Kemény kutatásaiba bekapcsolódó fiatalok végzettségük szerint közgazdászok és bölcsészek voltak, hiszen a magyar szociológia csak a 60-as években kezdett ébredezni a hatalom által rákényszerített Csipkerózsika-álmából, még nem volt szociológusképzés, mindannyijuk számára a Kemény vezette kutatások és szemináriumok teremtették meg a szociológiai tanulmányok lehetőségét.
Hogy a hatalom miként viszonyult a (mély)szegénység problémájához, azt mindennél jobban demonstrálja Kemény István kálváriája. 1970-ben szűk szakmai közönségnek előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémia épületében a szegénységről. Szembehelyezkedve az akkori hivatalos megközelítésekkel, amelyek – ha egyáltalán érintették a témát – szemérmesen „alacsonyjövedelmű lakosságról” beszéltek, hangsúlyozta: „Valójában az alacsony jövedelem fogalma szűk, és önmagában nem értelmezhető. (…) Helyesebb ezért, ha nem alacsony jövedelműekről, hanem szegényekről beszélünk, a szegénység körülhatárolásánál több tényezőt veszünk figyelembe, és szegénynek nevezzük azt, aki nem élhet úgy, mint a többiek.” Világossá tette, hogy az így értelmezett szegénység létezésének a fennálló viszonyokban gyökeredző strukturális okai is vannak. És beszélt még valamiről, aminek a tanítványok későbbi pályafutása szempontjából meghatározó szerepe volt: nevezetesen a korabeli szociálpolitika szegényekre nézve katasztrofális következményeiről: „(…) juttatásainkban – anélkül, hogy gondolnánk rá – a kedvezőbb helyzetben lévőknek kedvezünk. Már maga az a tény is vitatható, hogy ugyanazt a juttatást adjuk a kétszeres, háromszoros fizetést élvezőknek, igazságosságunkat azonban még inkább megkérdőjelezi, hogy juttatásaink legkisebb mértékben azokhoz jutnak el, akik leginkább rá lennének szorulva.” Ma már tudjuk, hogy Solt Ottilia egész munkásságát például milyen mértékben hatotta át az így működő szociálpolitika megkérdőjelezésének és megváltoztatásának eltökélt szándéka.
Mai ésszel hihetetlennek tűnhet, de tény, hogy ez az egyetlen akadémiai előadás végzetes következményekkel járt Kemény István további magyarországi kutatói pályafutására nézve.
Figyelmen kívül hagyta a korszak társadalomtudományi kutatásokra vonatkozó, sehol nem deklarált, de köztudott alapszabályát, miszerint kutatni sok mindent szabad, de annak az eldöntését, hogy az eredményekből mi publikálható, mit ismerhet meg a szélesebb nyilvánosság, a hatalom magának tartotta fenn, és ezért bűnhődnie kellett. Gyors egymásutánban tilalmak, állásvesztés és egyéb szankciók követték egymást, amelyek végeredményeként a kutatómunka folytatása lehetetlenné vált. A helyzet megfordult. Egy darabig a kutatói állásokba került tanítványok még lehetővé tették számára, hogy titokban továbbra is részt vegyen empirikus vizsgálatokban. Ez az állapot azonban hosszabb távon fenntarthatatlannak bizonyult és Kemény a kilátástalan helyzettel szembesülve 1977-ben Párizsba emigrált.
A tanítványoknak – így Ottiliának is – a jövőjüket alapvetően meghatározó tapasztalatot jelentett mindaz, ami Keménnyel és a kutatásaival történt. Ott próbálták folytatni, ahol Kemény kénytelen volt abbahagyni.
Ottilia 1972-ben a Fővárosi Pedagógiai Intézet akkor létrejövő szociológiai kutatócsoportjához került. Itt indította el szerény közreműködésemmel a „Családi szocializáció a munkásság különböző rétegeiben” című kutatást. Az első szakaszban egy Csepel családi házas övezetében működő iskola matematika tagozatos osztályát választottuk ki, és az oda járó gyerekek családjaiban tanulmányoztuk a gyereknevelési szokásokat a Keménytől tanult kvalitatív módszerek felhasználásával. A tagozatos osztály kiválasztása az iskolai szelekció már akkor is erőteljesen működő logikájának megfelelően biztosította, hogy a vizsgált családok társadalmi összetétele viszonylag homogén legyen. Az osztályba zömmel jól képzett, a munkahelyükön jó pozícióban lévő szakmunkások, illetve az esti továbbtanulás és a munkahelyi mobilitás lehetőségeit kihasználó technikusok, művezetők, üzemvezetők gyerekei jártak. Éles ellentétben állt ezzel a következő szakasz választott helyszíne, az angyalföldi Tomori úti iskola környéke, és annak erősen proletár színezetű társadalmi közege. A kontrasztot erősítette, hogy itt az évfolyam tagozatos osztályokból kihulló maradékát egybegyűjtő c. osztályára esett a választás. Az ebbe az osztályba járó gyerekek többsége alacsony iskolázottságú, szakképzetlen családokból jött, és a környék klasszikus, zárt szegénytelepén, a Tripoliszban lakott, zsúfolt, szoba-konyhás, komfort nélküli lakásokban. A két helyszín kutatásba bevont családjainak életlehetőségei és életformája közötti különbség mellbevágó volt, és arról tanúskodott, hogy a két világ között szinte áthatolhatatlan, mély szakadék húzódik. Kézzelfoghatóvá, már-már tapinthatóvá vált az a választóvonal, amely a mégoly szerényen élő biztosított egzisztenciák világát is elválasztja a szegényekétől. Nem véletlen, hogy Ottilia elsősorban az itteni elmélyült kutatómunkára támaszkodva írta meg nyugodtan remekműnek nevezhető összefoglaló tanulmányát, A hetvenes évek budapesti szegényeit, amely persze magába sűrítette összes addigi tapasztalatát. Ez az írás egyszerre volt a kulturális antropológia eszköztárát is felvonultató, élvezetes esettanulmány, és a magyarországi szegénység tűrhetetlen helyzetét feltáró átfogó elemzés.
Ottilia művét megírta, a folytatás pedig kísértetiesen hasonlított ahhoz, ami néhány évvel korábban Keménnyel történt. Először a Budapesti Nevelőben próbálta publikálni, de ott csak megváltoztatott címmel - szegények: törölve - és erősen meghúzva voltak hajlandók közölni. Nem sokkal később párizsi útjáról hazatérve ellenőrizték, és megtalálták nála néhány itthon tiltott könyv társaságában egy készülő, úgymond illegálisan kivitt tanulmányának kéziratát, amelyet odakint megmutatott Keménynek. Eljárás, rendőrhatósági figyelmeztetés, munkahelyi fegyelmi. Ottiliának esze-ágában sem volt meghunyászkodni. Nem sokkal később Kenedi János írást kért tőle egy visszautasított, kicenzúrázott kéziratokat összegyűjtő szamizdat kiadvány – a Profil – számára. Habozás nélkül odaadta A hetvenes évek budapesti szegényeit. Később aláírta a cseh chartásokkal szolidaritást vállaló nyilatkozatot is, és ezzel betelt a pohár. A Fővárosi Pedagógia Intézettől egy békásmegyeri iskolába helyezték át, majd néhány év után onnan is elbocsájtották.
A pedagógiai intézetből már eltávolították, az iskolában még dolgozhatott, amikor 1979 őszén kezdeményezte a SZETA megalakítását.
A Kemény-féle kutatásoktól a saját kutatásokon át, némi civil kurázsival felfegyverkezve szinte szükségszerűen vezetett az út a SZETÁ-ig. A kutatások során rendszeresen szembesültünk kiszolgáltatott élethelyzetekkel, a szociális ellátások elképesztő diszfunkcióival, emiatt kilátástalan helyzetbe kerülő emberekkel. A SZETA létrejötte idején a munkaképesek számára egyetlen olyan ellátás létezett, amelyhez a gyerekes családok valamelyik szülő állandó munkaviszonya nélkül, kizárólag a nagyon alacsony jövedelemre való tekintettel elvileg hozzájuthattak. Ez volt a rendszeres nevelési segély. De az ezt szabályozó rendeletnek is volt egy olyan végrehajtási utasítása, amely a rászorulók túlnyomó többségét gyakorlatilag kizárta az ellátásból. Merthogy nem kaphattak ilyen segélyt azok, akik rossz lakáskörülmények között éltek, akiknek a magatartása erkölcsileg kifogásolható volt, akik nem biztosították gyermekeik személyiségének harmonikus fejlődését, akik alacsony jövedelmüket nem elég racionálisan osztották be, akiknek családjában elmebeteg vagy fertőző beteg élt, stb. Rendszeres nevelési segélyt tehát gyakorlatilag csak olyan szegény család kaphatott, amilyen a valóságban nem létezett.
Ottilia végső elhatározásának megszületésében egy friss élmény játszott közvetlenül szerepet, amely szorosan kapcsolódott a korábbi kutatásokhoz. Megkereste egy proletárasszony, akit a Tripoliszban végzett kutatás során ismert meg. Nem magának, hanem egy ismerősének kért segítséget, akinek hosszas betegeskedés után folyamatban volt a leszázalékolása, de táppénzre már, rokkant nyugdíjra pedig az eljárás lassúsága miatt még nem volt jogosult. Így gyakorlatilag jövedelem nélkül tengődött a szomszédok, ismerősök kegyelemkenyerén.
Ez követően Ottilia nem sokat vacakolt, megbeszélésre hívta a lakására azokat az ismerőseit, barátait, akikről feltételezte, hogy hajlandóak tevékenyen bekapcsolódni egy ilyen kezdeményezésbe. Elmondta, hogy egy olyan civil szerveződésben gondolkodik, amelynek a keretében egyfelől az erre vállalkozó aktivisták a maguk ismeretségi körében pénzt, ruhát és egyéb adományt gyűjtenek, amit aztán a beterjesztett – elsősorban a kutatások révén látókörbe került – konkrét esetek mérlegelése alapján szétosztanak a legrászorultabbak között. Élénk vitát követően az összejövetel végére a SZETA lényegében megalakult, s szinte már másnap elkezdődött a tapogatódzás az ismerősök körében az adakozási hajlandóság feltérképezése érdekében. Három hónappal később Ottilia levelet kapott Iványi Gábortól, akivel nem sokkal korábban ismerkedett meg. A levél egy a SZETÁ-éhoz nagyon hasonló kezdeményezésről szólt: „A Pestkörnyéki Metodista egyházközség fiataljaival elhatároztuk, hogy anyagi alapot létesítünk a szociális szempontból is hátrányos helyzetben lévők megsegítésére.”
Ottilia a levelet továbbküldte egy akkoriban létrejött ellenzéki „fórum”, a Napló olvasóinak, a következő kísérőszöveggel: „Néhány barátommal, akikkel jó három hónapja magáncsőcselékként hozzáfogtunk empirikus szociológiai vizsgálataink során megismert nagyon szegény, mélyen a létminimum alatt élő családok rendszeres támogatásához, úgy határoztunk, hogy csatlakozunk a Pestkörnyéki Metodisták vállalkozásához. Az ország lakosságának legalsó rétegeit sújtó szegénység (igen szerény méretű) enyhítésére irányuló céljaink azonosak. Egyetértünk abban is, hogy a súlyos anyagi helyzetben élő, de abból saját erőforrásaikra támaszkodva kivergődni képtelenek elemi joga az elfogadhatóbb élet, függetlenül fajuktól, vallásuktól, jó vagy megróható magaviseletüktől, és minden egyébtől.”
Nem sokkal később nyolc aláíróval kibocsátottuk a SZETA céljait összefoglaló és ehhez támogatást kérő felhívást. Ezzel a teljes nyilvánosságnak szánt – de csak a Szabad Európa Rádióban beolvasott – híradással váltunk magáncsőcselékből a Kádár kori Magyarország első valóban alulról szerveződő civil mozgalmává. A későbbiekben a SZETA tevékenysége számos új elemmel – köztük jelentős súlyú akciókkal – gazdagodott, támogatóinak, támogatottjainak és aktivistáinak köre fokozatosan bővült, és a lehetőségek határain belül egyre nagyobb ismertségre tett szert.
A SZETA egyik fontos célkitűzése volt kezdetektől fogva, hogy elismertesse a szegénység eltitkolni vágyott létezését, és felhívja a figyelmet arra, hogy amíg ez nem történik meg, addig a társadalompolitika sem fog tudomást venni róla. Már az elnevezést – Szegényeket Támogató Alap – is azért választottuk, mert a szociális kérdésekről szóló hivatalos diskurzus páratlan nyelvi leleménnyel alkotott újabb és újabb tudományosnak tűnő kifejezéseket – alacsonyjövedelmű, többoldalúan hátrányos helyzetű, relatíve deprivált, stb. –csak hogy a szegény szót ne kelljen használnia.
Tíz évvel később Ferge Zsuzsa: Van-e negyedik út? című könyvéről szóló recenziójában Ottilia így írt erről: „Ferge nem javasolja a „szegénység” szóhasználatot, mert tudományosan pontatlannak, ideológiailag és morálisan lefegyverzőnek tartja. A terminológiának szimbolikus és önértéke is van ebben és sok más esetben. A szegénység mint társadalmi kategória megfelelt például Kiss Lajosnak, a jeles néprajzkutatónak, József Attilának, Móricz Zsigmondnak; igen pontos, közérthető jelentése van, a közvéleményben határozott képzeteket kelt. Márpedig a tudománynak nemcsak a tudomány, a hatalom, hanem közvélemény is a partnere, s igazán akkor értékes, ha azokkal is szót tud érteni, akikről beszél. Amíg mesterségesen csűrni-csavarni nem kezdjük, minden magyar beszélő számára világos, szegény az, akinek nincs, miközben másnak van, akit a szükség kényszerít, míg mások szabadon választhatnak.”
Ma már, újabb 25 évvel később, nincs vita. A mélyszegénység sokkal kiterjedtebb. Mindenki tudja, hogy mit jelent, és senki sem vonja kétségbe, hogy létezik. Még az se, aki úgy véli: akinek nincs semmije, az annyit is ér.
(A kép forrása: FN.hu)
- Emléknyom [3]