2014. február 23.
Kivagy a Mennyekben. Nem csodálom. Mostantól egyedül kell viselned vádló, okos, szenvedésekkel és félszegséggel teli tekintetét. Egyedül hallgatod a teremtett világodról való meglehet, halk szavú, ám nem mindig fényes ítéletét.
Ítélet. Nem. Ítélkezni te szoktál. Ő nem ítélkezett. Vagy legalábbis nem úgy. A legéleslátóbb gondolataira is igyekezett felölteni a tétovaság itt-ott foszlott köntösét.
Szépen megterítettél kínokkal neki. Volt gyerekkori pokol, felnőttkori rettenet, nem is akármilyen. És lám, kibírta. Végigcsinálta. Látod, az utolsó lépéseit is milyen szépen. Ahogy elrendelted. Hűséges fiad.
Nem állítom, hogy nekünk most ne fájna, de hát nem mi vagyunk az érdekesek.
Azt mondják, az az érdekes, amit itt hagyott. Hosszú nap el, Mint. minden. alkalom, Ami helyet, Berlin – Hamlet, Halotti pompa, Míg alszik szívünk Jézuskája, Egy gyilkosság mellékszálai, Árnyképrajzoló, Nincstelenek – és sok más.
Szinte minden kötet zavarba ejtően más nyelven szól. A megszokott líranyelvhez és egymáshoz képest is. Nyelvrontások, nyelvalakítás, szikár humor, távolságtartó irónia, aztán becsomagolt kínok, formák közé rejtett őrült szenvedések, majd a lemeztelenedés. Titokzatos, töredékes nyelvtől a bizonyos, soha el nem felejthető, horrorisztikus, „9. oldalhoz fűzött jegyzet”-en át el a jeges, kitárulkozó védtelenségbe. A Halotti pompa B. Mihály és B. Mihályné tragédiáját jegyző rövid jegyzetén át el az ahhoz való görcsös ragaszkodásig, hogy egy regény majdminden betűjét a „saját sors” írta. A végletesen céltáblává tett én.
Ádám kitámolyog a Pokol kapujából, reszket a lába, egészen fel van hevülve a felháborodottságtól, ezeket miért kellett látnia?, miért kellett átélnie?, miért kellett egyáltalán tudnia róluk?, kiált nappal, de nem hallgatod meg, kiált éjjel is és nincs nyugodalma.
Terjedelmében nem, de jelentőségében hatalmas ez az életmű. Az egyik legnagyobb magyar költői életmű – mindannyian tudjuk. Csak hát azt hittük, most úgy a közepénél járunk. Hogy mindez még annyi átalakuláson megy majd keresztül a többi, később elkövetkezendő szöveg tükrében. Hogy majd átíródnak szövegek – ez amúgy is bevett gyakorlata volt. Például a Nincstelenek, hogy annak majd születik egy távolabbról szemlélt változata. Egy lassabban folyó. Amin nem érződik valami feszült sietség. Most már talán értjük (értjük?) ezt a sietséget. Érteni véljük a műszaki rajzot, s azt, hogy a későbbiekben a mi tisztünk lesz felkeresni a képkeretezőt. Az [eddigi] utolsó könyv zárása metaforává kövült. Az [eddigi]-t pedig most már kiemelné a mondatból a legfigyelmetlenebb szerkesztő is.
Megosztozunk a ruháin, és a köntösére sorsot vetünk. De te ugye nem vagy messze tőle?, nem feledkezel meg arról, hogy az erőssége légy, s arról sem, hogy a segítségére siess. Halotti, tompa, de vigasz volna, hogy legalább most mellette vagy.
Egyébként hiába sulykolják, nehéz mit kezdeni azzal, hogy a mégoly gigászi műveken kívül más ne számítana. Hogy a költő, író írjon, az a dolga, mindegy, mitévő a világban különben. Így védjük meg magunk számára a jelentős életművet alkotó, ám riasztó személyiségű szerzők sorait, silány viselkedésük el ne borzasszon, ne menjen el a kedvünk olvasásuktól. És ez persze egyrészt érthető. Csak néha ott az a másrészt. Hogyha hosszútűrő kegyességünket féligaz elfogadásokra pazaroljuk, végképp elnémulunk, mikor valaki a kínjait egy végtelenül rokonszenves, bölcs, szélsőségektől mentes, segítőkész, fontos ügyek, elesettek, rászorultak mellett önzetlenül kiálló személyiségbe transzponálja.
Akkor számunkra marad a némaság az ő-tudta-mi helyett. Meg a könyvek. Tőle nem érkezik már semmi tétovaságba merített mély bölcsesség korunk szörnyű zavaraira, nincs az az apró ügy, amire humoros, ironikus megjegyzést tenne. Nem bámuljuk személyes, halk, de bátor kiállását, nem furcsálljuk öniróniáját, mellyel a saját szerepét mindig mélyen alábecsülte. Nem hökkenünk meg jóleső figyelmességein és odafigyelésén. A szerény, visszahúzódó kívülállás már csak a lapokon mutatja meg egyedülállóan nagyszabású mivoltát.
El(vissza?)vetted. Lehet, persze, hogy ezzel megóvtad valami szörnyűségtől, amit nemsokára majd az ittlevőknek adsz grátisz a sorscsomagba, de amin neki már nem kell keresztülmennie. Védelem volt, meglehet. De mostantól, ami belőle csak téged illet, végképp a tied. Beleborzongsz, ugye? Kivagy a Mennyekben. De legalább csodálod?
(Fénykép: Szilágyi Lenke, 2013. december 29.)
- KultBlog [3]