A csillagos házban

Vajda Mihály [1] 2014. március 6.

Hetven évvel ezelőtt, Horthy Miklós kormányzóságának utolsó hónapjaiban a magyar politikai vezetés úgy határozott, hogy a vidéki zsidók deportálása után a fővárosban élőket is lakhelyük elhagyására kényszeríti. A zsidótörvények alá eső magyaroknak, akik 1944. április 5-e óta ruhájukon hatágú sárga csillagot voltak kénytelenek viselni, június 21-i határidővel kijelölt kényszerlakhelyre, az ún. csillagos házakba kellett költözniük. A június 16-i rendelet előírta, hogy a kijelölt házak bejárata fölé jól látható „kanárisárga” Dávid-csillagot helyezzenek el.

Az 1941-es népszámlálás szerint Budapest lakosságának mintegy 21%-a minősült zsidó származásúnak, 187 000 zsidó és további 35 000 ún. kikeresztelkedett zsidó, akikre vonatkozott a sárga csillag viselését előíró rendelet. Az átköltöztetés tehát elméletileg 220 000 embert érintett.

Az OSA Archívum programja Budapest történetének e szégyenletes fejezetét, a csillagos házak történetét idézi fel: http://www.csillagoshazak.hu/ [3], https://www.facebook.com/csillagoshazak [4]

A csillagos ház, amelyről Vajda Mihály írása szól, a Nádor utca 19.

*

Csak az utóbbi években eszméltem rá arra, hogy a soá, a vészkorszak volt az a sorsesemény, amely egész életemet, egész gondolkodásomat meghatározta.

…nem feltétlenül csak az a két lehetőség van ugyanis, hogy vagy a dolgok határoznak meg bennünket, vagy mi magunk. Az auschwitzi fogolynak, ha hite önmagában mégoly közvetlen volt is, nem állt módjában függetlennek lennie mindattól, ami rajta kívül van, nem állt módjában függetlenedni a „dolgoktól”. De nem csak neki nem. Nekem sem, akinek bal mellére hatágú sárga csillagot varrtak, s akit arra kényszerítettek, hogy negyvened magával lakjon egy kétszobás lakásban. Akit nap mint nap lekolompoltak a ház udvarára, hogy esetleg egyike legyen azoknak, akiket elvisznek a Duna-partra. S mindez kilenc éves koromban történt velem. Nagyon mélyen belém vésték: nem vagyok ember.

Talán nem is véletlen, hogy mind a mai napig az az érzésem – jóllehet nem egészen igaz –, hogy 1944. március 19-éig nem emlékszem semmire sem. Attól a naptól kezdve viszont – jóllehet a memóriám soha nem volt valami fényes – kontinuusak az emlékeim. Nekünk, magyar zsidóknak azon a napon kezdődött a holokauszt, s összesen tíz hónapig tartott. 1945. január 18-a volt, amikor az orosz katona ránk nyitotta a „védett” gettó légó-pincéjének ajtaját, s kizavart bennünket a pincéből.

Persze hosszú évek teltek el, míg a szinte pillanatok alatt elfojtott emlékek ismét a felszínre kerültek, de gondolkodásmódomat, világ-viszonyulásaimat valószínűleg az elfojtás idején is ezek az emlékek határozták meg. Azt a sokszor nevetséges törekvésemet, hogy „mindent megértsek”, valószínűleg szintén a ’44–’45-ös emlékek határozzák meg. Mert jóllehet a felnőttek sem értettek semmit, többnyire úgy éltek tovább, mintha mi sem történt volna. Egy gyerek valószínűleg képtelen erre.

Így vált a holokauszt személyes emlékezetem filozófiájának meghatározójává. Ha tényleg a holokauszt vált azzá.

*

Mielőtt azonban megpróbálnám felidézni annak a tíz hónapnak a személyes emlékeit, melyet az „én holokausztomnak” merek nevezni, el kell, hogy mondjak valamit gyerekkorom megelőző éveit illetően is. Mint mondottam, hosszú ideig azt hittem, hogy 1944. március 19-ét megelőzően nem emlékszem semmire. Mintha nálam a szokásosnál hosszabbra nyúlt volna az életnek az a szakasza, amikor a felnövekvő gyerek még öntudat nélkül él. Ez önmagában talán még nem is rendkívüli, az egyik már nagyon korai életszakaszából őriz emlékeket, a másiknak csak későbbről vannak, az egyiknek folyamatosak, a másiknál hosszú időszakok kiestek az emlékezetéből. S ha hozzáteszem ehhez, hogy a szüleim nem voltak éppen beszédesek, történeteket meg alig-alig meséltek; nemhogy nem emlékeztettek engem arra, ami velem ekkor vagy akkor történt, amit ekkor vagy akkor elkövettem, s nem emlékeztettek közös emlékeinkre sem, de még saját gyerekkorukról vagy általában a születésem előtti korszakról sem meséltek semmit – akkor ez még nagyjából egyértelmű magyarázattal is szolgálhat a dologra. A gyerekkori emlékek az emberek többségénél quasi a verbális ismétlés segítségével rögzülnek. Hogy nálunk soha senki nem mesélt, azt húgom is megerősítette, aki szüleinkről még talán annyit sem tudott, mint én magam. Remek magyarázat, csakhogy bizonyos fenntartásokkal kell kezelnem. Húgom több mint hét évvel fiatalabb volt nálam, a háborús időszakból nem egészen három évet élt meg, az ő tanúbizonysága azt illetően, hogy nálunk sohasem mesélt senki sem, csak a háborút követő évekre áll; annak fényében pedig, amit már említettem, s rövidesen részletezni is fogok, a magam tanúbizonyságát is gyanúperrel kell kezelnem. Én csupán arra vélek emlékezni, amit Magyarország német megszállása után magam megéltem, a legélesebb emlékeim arról a tíz hónapról szólnak, melyeket tudatosan, mint üldözött éltem meg. A megszállást megelőző időről csak sporadikus emlékeim maradtak meg, amelyekből semmiféle történetet sem, illetve csak fiktív történeteket lehetne összerakni.

S itt meg kell említenem még egy fontos dolgot. Eddig csak családi történetekről beszéltem, mint a gyerek emlékezetét megerősítő tényezőkről. Ilyen tényezők azonban a családi fényképek is. Az én családomban is készültek fotók, korai éveimben nem is kevés, nagyanyámra biztos azért emlékszem, mert számos fényképen szerepel, ahogy szerepel rajta sokszor az 1944 előtti Kossuth Lajos tér is, én a babakocsiban, vagy a sétatéri padon mászkálva. Most nem sorolom fel, mi minden szerepel a fotókon. Egy bizonyos: semmi nem utal arra, hogy a családban rossz hangulat uralkodnék. Anyám nagyon gondosan és szeretettel készítette el az én fotóalbumomat. Azután egyszer csak nincs tovább. Az utolsó képek 1940 tavaszáról valók. Mi történt azután, hogy 1940 tavaszán Pünkösdfürdőn voltunk? Valaminek történnie kellett. Anyám nem az a típus volt, aki csak úgy abbahagy valamit, amit olyan kedvvel és szeretettel csinált. Húgom még nem volt útban, neki aztán – amennyire tudom – nem is csinált fotóalbumot. Mi történt? Több magyarázatom is van, de a legplauzibilisebbnek mégis az tűnik közülük, hogy az 1939. évi IV. tc., azaz a második zsidótörvény immáron lehetetlenné tette a számára, hogy fenntartsa a családi jóhangulatot.

 

Anyám biztosan észrevette, hogy most már nem babra megy a játék. Minthogy a család nem volt vallásos, szüleim nem keresztelkedtek meg. Minek? Ahogy eddig nem voltunk jó zsidók, nem lennénk jó keresztények sem; végül is mindegy melyik felekezethez tartozik az ember. S ha ezek netán arra kényszerítenének, hogy kikeresztelkedjünk – így mondták a zsidók, kikeresztelkedni –, akkor megtesszük. Hogy az sem lett volna ilyen egyszerű, az már más kérdés. Már az első zsidótörvény is sejteni engedte, hogy nem vallási, hanem faji kérdésről van szó. A második zsidótörvény elfogadásakor meg aztán senki sem hitethette el már magával, hogy a megkülönböztetés nem faji alapon történik. Nem tudom, mi folyt a családban quasi a „színfalak mögött”. Apám mindig jó állampolgár akart lenni, ha anyám netán felvetette is a kivándorlás gondolatát, apám biztos ellenezte azt. Én – mondottam – nem emlékszem semmire. Ha egyáltalán lenne mire emlékeznem. Nem nagyon hihetem, hogy egyáltalán megmondták volna nekem: baj van. Amúgy sem értettem volna, hogy miről beszélnek. „A zsidókat veszély fenyegeti.” „Ühüm. De kik azok a zsidók?” „Hát például mi.” „És ez mit jelent?” (Már jóval a háború után, kortárs barátaink kisfia egyszer csak kijött a másik szobából, ahol a gyerekek játszottak, s hallotta, hogy a zsidókat emlegetjük, ki tudja már milyen összefüggésben. S akkor ezt mondotta: „Mondjátok meg már végre, hogy mi az, hogy zsidó? Foglalkozás, vagy szórakozás?”)

Lehet, hogy nagyjából ez időtől fogva ült meg bennünket a csend. Még az is lehet, hogy mindaddig anyám meg apám sokat meséltek. De ha igaz az, hogy az eljövendő holokauszt árnyékaként ettől fogva rátelepedett a családomra a csend, akkor az elkövetkezendő négy-öt év síri csendje elegendő magyarázat arra, hogy egy kisfiú elfelejtse az ez idő alatt történteket. Nem állítom, hogy tényleg ez az oka személyes „létfeledésemnek”. De az a tény, hogy aztán 1944. március 19-e óta kontinuusak az emlékeim, nagyon is erre enged következtetni. Attól fogva nem volt már szükség arra, hogy személyes emlékeimet mások által mesélt történetek segítsenek rögzíteni. A történtek minden segítség nélkül is mélyen vésődtek be emlékezetembe. Az emlékezetem ettől fogva valóban személyes volt.

*

Szóval március 19-e. 1944-ben. Bejöttek a németek. Kormányzatunk ez évben, 2014-et írunk, emléket állít a nevezetes napnak. Ez utóbbi tényre nem találok más magyarázatot, minthogy a németekre szeretnék fogni mindazt, ami e naptól fogva egészen 1945. április 4-éig történt. Mintha a történtek nem lennének összhangban a szuverén magyar kormányok által kezdeményezett, és a magyar országgyűlés által elfogadott zsidótörvényekkel. Holott nagyon is szerves folytatásai ezeknek. Most azonban nem erről van szó, hanem személyes emlékezetemről. Melyben németek nem, magyar nyilasok annál inkább szerepelnek.

Hogy én tudtam-e bármit is a zsidótörvényekről, azt nem tudom. Azt viszont, hogy zsidó vagyok, tudtam már ekkorra, ha nem is tudtam pontosan, hogy ez mit jelent. Máig sem tudom persze. Tudtam, hogy zsidó vagyok, mert az iskolában – az Ágostai Hitvallású Evangélikus Elemi Népiskolába jártam – zsidó hittanra kellett járnom. Hogy ott a héber betűkön kívül bármi mást is tanultunk-e, arra sem emlékszem. Tudjuk, nem voltak még kontinuus emlékeim. Tudásom másik élményszerű forrása dombóvári nyaralásaimról származik: nagybátyám egyszer elvitt a zsinagógába. S annyi eszem bizonyára volt már, hogy tudjam: ha Jolán néniék zsidók, akkor nekünk is annak kell lennünk. Az is lehet persze, hogy eszemet már nem is kellett használnom: dombóvári nyaralásaim idején már iskolás voltam, az iskolában meg – mondottam – zsidó hittanra jártam. Az egyetlen olyan eleme zsidóságomat illető tudásomnak, ahol megkülönböztetettségem ténye felrémlett – érdekes, erre emlékszem –, hogy a Toldi Cserkészcsapatot, melyben farkaskölyök voltam, nem szabadott cserkészcsapatnak nevezni. A Magyar Eszperantó Szövetség ifjúsági tagozata voltunk. Hogy zsidók nem lehetnek cserkészek, azt tudtam tehát, hogy miért, azt valószínűleg nem (de hát ki tud erre a miértre bármiféle racionális választ?). Nem hiszem, hogy ezen túl sokat elmélkedtem volna. Furcsa, furcsa… De hát az egyik zsidó, a másik keresztény, az egyik eszperantó, a másik cserkész. No és?

A nevezetes reggelen viszont volt már egy olyan élményem, amely valóban elindította bennem megkülönböztetettségem, megalázottságom, kitaszítottságom és emberi méltóságomtól való megfosztásom tudatának kialakulását. A felsorolt szavakat nem ismerhettem, s igazából nem is hiszem, hogy mindezeknek a tudata lett volna kialakulóban. Nem. Hanem kezdett lerakódni valami a pszükhé mélyrétegeiben. De most még az emlékeimnél tartok.

A nevezetes reggelen ugyanis kirándulni mentünk volna az eszperantókkal. A Vértanúk terén találkoztunk, ahol is aztán vezetőink közölték velünk, hogy a kirándulás lefújva, bejöttek a németek. Hogy bármi további magyarázattal szolgáltak volna, arra nem emlékszem, de nem is hiszem. Talán nem is arról volt szó, hogy a legjobb, ha most már mi zsidók otthon maradunk. Inkább csak arról, hogy nehogy valamiféle harci cselekmények környékére kerüljünk. Azt még nem tudhatták, bár talán sejthették volna, hogy harci cselekményekre nem kerül sor.

Hazabandukoltam hát – a Nádor utcában laktunk, öt percre a Vértanúk terétől –, s amint beléptem a lakásba, azt hallom, hogy anyám és Jolán nagynéném, a dombóvári, apám húga, aki akkor éppen látogatóban volt Pesten, hangosan ordítoznak egymással. Talán még örültem is a dolognak: végre valami megtörte a csendet. Hallom aztán, hogy miről is van szó. Otthon is tudták már, hogy bejöttek a németek, Jolán néni utazott haza; eredetileg talán még nem akart Pestről elutazni, de a hír hallatára összecsomagolt, és indulni készült. Arra gondolt, hogy engem és húgomat elvinne magával; amikor beléptem, éppen azt ordította anyámnak, hogy „Ne légy önző! Vidéken mégiscsak biztonságosabb.” Anyám: „Te meg azt honnan tudod? Nekem fogalmam sincs, hol biztonságosabb, de a családot nem engedem szétszakítani.” Hosszan ordítoztak. Végül Jolán néni dúlva-fúlva távozott – örökre. Ha jól sejtem, nem kaptunk már hírt róluk, de azt valahogy tudni lehetett, hogy őket is – mint a vidéki zsidókat mind – gettóba zárták, majd deportálták. Nem emlékszem, hogy velem a felszabadulásig beszéltek volna róluk. Nem tudom, mikor kezdtük sejteni, hogy elpusztították őket. Azt sem tudom, egyáltalában mikor jöttek az első hírek arról, hogy léteznek a megsemmisítő táborok. Lehet, hogy nem előbb, mint 1945 tavaszán, amikor a dombóvári család egyetlen életben maradt tagja, a nagylány, visszaérkezett. Azt bizonyára tőle tudtuk meg, hogy a család többi tagját a megérkezés után azonnal a gázba küldték. De Kató hazaérkezéséről nincsen személyes élményem.

Belefeledkeztem a családi krónikába, holott itt nem az a célom, hogy minden részletről beszámoljak; különösen nem azokról, ahol csak következtetek erre vagy arra. Csak azt akarom előbányászni az emlékezetemből, amit a tíz hónap során magam megéltem, hogy érezhetővé tegyem a magam számára is: mi az, ami kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Amit már soha nem voltam képes elfelejteni, még ha a soáról kizárólag csak akkor esett szó a családban és környezetemben általában is, ha valaminek képtelenség lett volna, igen, egyszerűen képtelenség, csak úgy egyszerűen „mellélépni”. Lehet, hogy elborzasztó, lehet, hogy egyszerűen abszurd, ha azt állítom, hogy az ember a túlélő budapesti zsidóságban is túlélte az embert. Azért érzem elborzasztónak, abszurdnak, mert Agamben „tézise” – „az ember az, aki (ami?) túl tudja élni az embert” – Auschwitz tanulságát foglalja össze. S a budapesti zsidók közül, akik csak akkor törték meg a hallgatást, ha szinte a hullahegyekbe verték az orrukat, alig voltak olyanok, akik Auschwitzban élték túl „Auschwitzot”. Persze az utóbbiak is hallgattak. Ha jól sejtem négy olyan emberrel volt viszonylag gyakori kapcsolatom, akik de facto onnan jöttek haza. Azt hiszem, a négytől együttvéve egyetlen egy Auschwitzról, a táborról szóló mondatot hallottam. De én sem kérdeztem semmit. S nemcsak – vagy határozottan nem – a szenvedéseik iránti tiszteletből. Hanem mert… azt hiszem, én is csak felejteni akartam. Nem, nem jó a szó, nem felejteni, elfojtani. Vagy mégis felejteni? Hogy is mondta Kertész? „…a felejtés is része a sorstalanság állapotának.” Szóval elfelejteni, elfojtani az „élményeket”, az emlékeket, túllépni rajtuk. Hogy élni tudjak. Mint a két öreg, akivel Kertész hőse elsőként találkozott Pesten, hazatérte után. Hiszen mindazon, ami ez alatt a tíz hónap alatt velem történt, túl lehet lépni, meg lehet róla feledkezni. Vagy mégsem? Vajon nem éppen az a sorstalanság állapota, ha elfelejtjük az elfelejthetetlent, vagy legalábbis el akarjuk felejteni? Van-e sorsunk anélkül, hogy legfontosabb emlékeinkre nap mint nap emlékeznénk? Hiszen Auschwitzban nem voltam – így igaz –, de mégsem tekinthető méltósággal viselhető emberi állapotnak, amit kilenc-tíz éves koromban megéltem. Nem azért, mintha, ami a puszta történéseket illeti, nem történhetett volna semmi szörnyűségesebb egy kilenc-tízéves gyerekkel. Hanem mert mindaz, ami ez idő alatt történt, azt sulykolta belém, hogy én megkülönböztetett, bármikor megalázható, a közönséges emberek világából kitaszított vagyok, és nem rendelkezem emberi méltósággal. És meggyőződésem, hogy minél inkább igyekszik valaki elfelejteni a vele történteket, azt, amit „ők” vele tettek, annál mélyebben vésődik bele a tudattalanjába, amit „ők” vele megértetni akartak. „… a túlélők valami olyanról tanúsítottak, ami nem tanúsítható” – mondja Agamben. De minél inkább vonakodik valaki tanúsítani azt, amit vele tettek, annál kevésbé tesz tanúbizonyságot arról is, ami nem tanúsítható. Arról van szó, amiről Manès Sperber „tudósít”: „Egy, a lelki egyensúlyt felborító bizonytalanság érzéstől hajtva újból és újból azt kérdezik maguktól, vajon mit gondolhat róluk az ellenfelük; a leginkább attól félnek, hogy nem tetszenek azoknak, akiket ellenségüknek éreznek, vagy akikről azt érzik, hogy megvetik őket. Attól való félelmükben, hogy alávetettekké válnak, eleve alárendelik magukat másoknak; megvetik magukat, és aztán az a reményük teszi őket megvetendőkké, hogy ily módon kerülik el a megvetést. Zálogba adják az ellenségnek a becsületüket, s így aláássák saját létalapjukat.” S azután az örökös rossz lelkiismeret. Most folytatnom kell a történetemet.

Március 19-e vasárnap volt. Ezért is mentünk volna kirándulni. Anyám másnap áttvitt magával Halmi doktorbácsihoz a Magyar-Olasz Bankba, ahol apám is dolgozott. A doktor a bank orvosa volt, ő is a bank bérházában lakott, szemben a bankkal, akárcsak mi. Hogy pontosan miről tárgyaltak, azt nem tudom, de a ránk váró veszedelmekről beszélgettek. E beszélgetés eredményeként egyelőre nem a megalázottság élménye fészkelte be magát a tudatomba; ellenkezőleg, a beszélgetés azt a megalázó érzésemet szüntette meg, hogy szüleim engem nem vesznek komolyan, velem nem beszélik meg a legfontosabbakat; tudtam, tudnom kellett, hogy veszedelmeknek nézünk elébe. Ha máshonnan nem, anyám és Jolán néni veszekedéséből. De sok egyéb korábbi jelből is, bizonyára, melyekre nem emlékszem. Rémlik, hogy túl sokszor hangzott el a „Nicht vor dem Kind!”

A doktor bácsival folytatott beszélgetést követően tizenegy nappal megjelenik a rendelet, hogy április 5-étől a zsidók ruházatukon, a bal mellükön, sárga Dávid-csillagot kötelesek viselni. Hetven év távlatából is emlékszem az igyekezetre, ahogy anyám, meg még valaki, ruhadarabjainkra varrták a csillagot. Hogy akkor mit gondoltam erről? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ma, visszatekintve feltolul bennem a szégyenérzet, hogy másságunk, megkülönböztetettségünk közszemlére tételére köteleztek bennünket, s ahelyett, hogy tiltakoztunk volna – nevetséges; hogyan is lehetett volna tiltakozni? –, buzgón keresgéltük a csillagkészítéshez szükséges kellékeket. Pontosan emlékszem erre, nagyon mély benyomást kellett tennie rám a dolognak. Majd jött a csillagos ház.

Június 17-én közzéteszik Budapest polgármesterének rendeletét a fővárosi zsidóság „csillagos házakba” való átköltöztetéséről. A rendelet értelmében a budapesti zsidóknak – számuk mintegy 250 ezer fő volt – június 25-éig 1840, sárga Dávid-csillaggal megjelölt lakóházba kellett összeköltözni. A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobához volt joga. A magyar hatóságok ekkor Budapesten elvetették egy központi gettó szervezését, mert azzal számoltak, hogy a szövetségesek légitámadásaik során megkímélnék ezt a városrészt. Ezért a zsidókat túsznak tekintve a főváros különböző pontjain jelöltek ki házakat számukra.

Miért nem lakhatunk továbbra is csak mi magunk a saját lakásunkban? Miért kell együtt laknunk nagynéném családjával? S a halálos beteg nagymamával? Miért nem mehetünk ki bármikor az utcára? Miért nem szabad nekünk, amit másoknak szabad? Mennyiben vagyunk mi mások, mint a többiek? Megfogalmaztam mindezt? Nem hiszem. De az érzés, hogy minket megaláznak, belém mart, s talán máig sem hevertem ki a sebesülést. De jussak most már a történet végére!

A nyárról csak nagyanyám halála maradt meg emlékként. Meg hogy mi gyerekek játszottunk, rohangásztunk a belülről is sárgára festett ház széles folyosóin. Mit tudtam a deportálásokról, fogalmam sincs. Hogy Horthy a deportálásokat leállíttatta, azt valószínűleg a felnőttek sem tudták. Leszámítva a bombatámadásokat – de hát mit számít az? A bombák nem csak a csillagos házakra hullnak! – békés nyár volt. S október 15-én a Kormányzó Úr Őfőméltóságának a proklamációja: fegyverszünet. Mértéken felül boldogok voltunk, mert nem tudtuk, mennyire elfuserált, mennyire előkészítetlen volt a dolog. Estére már megtudtuk: a nyilasok átvették a hatalmat. Megaláztatásaink nemhogy nem értek végett, tudtuk azt is, én is tudtam, hogy életünk ismét veszélyben forog.

Két eseményre emlékszem még a Nádor utcából. Az első egy razzia a ház udvarán. Nem voltunk otthon, anyám a szomszéd házban fodrászhoz ment, s minket persze magával vitt. Szomszédok jelentették a razziát, maradtunk még a fodrásznál, amikor aztán kiléptünk az üzletből, egy hatalmas nyilasba ütköztünk, aki összetépte valamennyi papírunkat – a menlevelet is –, majd elengedett. Az udvaron még mindig a nyilasok és a zsidók. Mentünk tovább a Kossuth térig, ott anyám letépte magáról és rólam a csillagot, s elindultunk visszafelé. Már tiszta volt a levegő.

Egy este azután csöngetnek. A férfiak nem voltak otthon, éppen munkaszolgálatban. Belép két nyilas, s se szó, se beszéd, magával viszi az asszonyokat. Én lettem a négy gyerekből álló család feje. Nagynéném egy pár nap múlva megjön – elengedték még a téglagyárból –, anyám csak két hét múlva: tankcsapdát ásott a Ferihegyen, majd meneteltek a német határ felé; útközben anyám megszökött. Ha nem elég okos, már megint jól működtek az ösztönei, belebújt volna egy keretlegény tanácsára egy szénakazalba. Induláskor a keretlegény aztán átszurkálta a kazlat. Hogy végül hogyan szökött meg, arra nem emlékszem. Büszke voltam anyámra, de utólag is átjárt a rettegés.

Novemberben aztán lekolompoltak – most otthon voltunk – az udvarra, egy óra múlva indulás. Hová? Ki tudja? Végül is a „védett gettóba” mentünk. Másnapra találtunk „lakást”. Negyvened magunkkal két szobában. Hogy itt aztán hányszor kolompoltak le az udvarra, s vittek el közülünk mindig egy pár embert, sejtettük-e már akkor, hogy a Duna-partra, ezt nem tudnám megmondani. Az én családom megúszta, túléltük a vészkorszakot. Hogy milyen lelki állapotban? Itt, ebben a Tátra utcai házban ért bennünket januárban a felszabadulás.

Izgalmas, bár veszedelmes kalandok, melyekből végül is „győztesen” kerültünk volna ki –, ha üldöztetésünk egyedüli oka nem az lett volna, hogy kirekesztettnek, feleslegesnek, nem embernek számítottunk. Megalázottak, végső soron megsemmisítésre szántak voltunk. És ezt már a magam tíz évével is lehetetlen volt nem észrevennem. S a tíz hónap kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem.

*

Ha Auschwitznak – magának a megsemmisítő táborok legelborzasztóbbikának, de egyben mindannak, amit szimbolizál – az a legfőbb tanulsága, hogy az ember olyan lény, amely képes túlélni önmagában az embert, akkor ez a folyamat nem a táborban kezdődik; még ha a végeredményt a tábor muzulmánjai tanúsítják is, azok, akik még ha éltek is még, már tényleg túlélték magukban az embert, s így semmit sem voltak képesek tanúsítani. A táborban elégetettek, meszesgödörbe szórtak, a sorozatban gyártott hullák egy folyamat végeredményét képezik, mely folyamat első lépése a megsemmisítésre ítéltek megfosztása emberi méltóságuktól. A tömeges népirtás nem Auschwitz-cal kezdődött az emberiség történetében, s – sajnos – nem is azzal fejeződik be. Auschwitz egyedisége nem abban áll, hogy sok millió ember megsemmisítésének szimbóluma. Auschwitz azért egyedi, mert a vészkorszakban olyanokat irtottak ki, akiket megelőzőleg már többé vagy kevésbé megfosztottak ember-voltuktól. Nem úgy, mint klasszikus háborúk, akár pogromok során, ahol az emberek egyik csoportja egy másik csoport életére tört, dühből, félelemből, jól megfontolt érdekből; Auschwitz bizonyos embercsoportok hidegvérű, többnyire technikailag is jól előkészített megsemmisítése azzal a nem titkolt céllal, hogy ezek az embercsoportok többé ne létezzenek és ne is létezhessenek, mert nem is emberek. Csak zavaró tényezők. S mielőtt megsemmisítették volna őket, tudomásukra is hozták, hogy az ember-mivoltra nem tarthatnak igényt. S ha ennek a folyamatnak bizonyos hibák eredményeképpen mégis akadtak túlélői, azokkal is közöltetett, és bizonyos értelemben elfogadtatott alacsonyabb rendűségük, az embersorból való kirekesztettségük. Ezen az ítéleten, nem a halálos ítéleten, az embersorból való kirekesztettségről szólón, nem tudjuk egy vállrándítással túltenni magunkat. Akkor sem, ha a kirekesztettség megtapasztalásán túl végül is semmi sem történt velünk.

Elég-e tanúságot tenni a történtekről ahhoz, hogy a kirekesztettség tudatától megszabaduljunk? Mert igenis, erről is lehet tanúságot tenni, nem csak a megélt pokolról; ez az, amit a láger-túlélők nem tudnak talán. S nyomukban mintha Agamben se hinné. Hogy én is lehetek tanú. A vég kezdetének tanúja, még ha a vég nem is következett be. De meggyőződésem szerint nemhogy nem elég, sokszor még visszájára is fordul, ha bosszúért kiáltunk és fogadkozunk: nem engedjük, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. Amit megéltünk, zárójelbe tesszük, kirekesztjük a magunk és az emberiség történetéből. Igen: a visszájára fordul: hiszen a megalázottságot csak megalázással lehet megbosszulni; s mi van akkor, ha netán a másiknak is tudomására hoztuk: te sem vagy ember? – Nem engedni, hogy még egyszer megtörténjék? Micsoda felfuvalkodottság! Ha isten – aki nekem nincs – egyszer megengedte, hogy megtörténjék, miért ne engedné meg még egyszer, és számtalanszor újra. S hogy ezt a gondolatot, ha élni akarok, felemelt fejjel élni, el kell tudnom viselni.

Hosszú volt az út, melyet meg kellett tennem, míg megértettem: csak akkor leszek képes túllépni – már amennyire egyáltalában képes lehet erre ember – megalázottságomon, kirekesztettségemen, ha képes vagyok feladni a történelem olyan felfogását, mely szerint az, némelykor véletlen kitérőkön keresztül is, végül olyan végállapothoz – vagy éppenséggel az „igazi” történelemhez, egyre megy – vezet, amelyben a „humánum”, az „elpusztíthatatlan emberi szubsztancia” győzedelmeskedik. Amelyben megvalósul az igazi emberi lényeg. Ha képes vagyok elfogadni, hogy nincsen olyan, hogy emberi lényeg, hogy nincsen olyan, hogy emberi szubsztancia, hogy a fecsegő felszín mögött semmi sincsen, vagy – ha így jobban hangzik – éppen a SEMMI van. S hogy attól még lehetek ember, ha velem ez netán újból megtörténik. Míg megértettem, miképpen tudom megérteni a nietzschei örök visszatérés gondolatát.

El kell viselnem a gondolatot: bármikor visszatérhet, amit megéltem. Ennek tudatában talán tehetek is ellene valamit. S nem csak ordítozhatok, hogy ezt nem engedjük meg még egyszer megtörténni. Ki nem engedi meg és kinek? Igazán nem muszáj azt mondanom Nietzsche démonának: „Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!” S mégis feltörhet bennem a jóindulat, hogy tanúbizonyságot tehessek önmagam és az élet iránt. Így megérthetem, hogy igenis ember vagyok, mint az is, aki éppenséggel bele lőhetett volna a Dunába. S véletlenségből vagy hanyagságból nem tette. „Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek.” De az „emberi szubsztancia” nem elpusztíthatatlan, hiszen nem létezik. Tisztánlátás, nem pedig a vigasztalás a filozófia feladata.    

(A szerző portréja Szilágyi Lenke fotója.)

• Emléknyom [7]