2014. március 25.
Három időszakkal foglalkozom: a kezdetnek tekintett 70-es évekkel, a SZETA-val a 80-as évek elején, és a Wesley-vel a 90-es években.
A Kemény-iskola kialakulását mások már ismertették, így előadásában Havas Gábor, valamint Győri Péter, aki Hajnal Istvánra is utalt, mint Kemény szemléleti kiindulópontjára.
A kutató csoport 70-es évekbeli ténykedéséből azokra a részletekre hívom most fel a figyelmet, amelyeken a későbbiekben a Kemény-iskola szemléletű szociális munka alapul. Ez az időszak a társadalmi igazságtalanságokkal való szembesülés évtizede volt mindannyiunk számára. Helyzetfelmérésnek is felfoghatjuk, melyben a kutatói munka a kutatói módszerek folyamatos fejlesztésével járt együtt, a kérdőívfejlesztés mellett fontosabb volt a mélyinterjú-technika és a megfigyelés technika megalapozása és finomítása.
Kutatásaink a társadalom alsó csoportjainak megismerését célozták:
- szegénykutatás
- a városi szegénység létformái, az életformacsoportok fogalma
- cigánykutatás
- a cigányság életforma csoport változatai
- a telepi mélyszegénység
- elcigányosodó kistelepülések társadalma
- a vidéki településszerkezet erőszakos átalakítása (OTK)
- a falusi társadalom csoportjai
- a falusi szegénység változatai
- ember és technika
- a gyár társadalma
- szakképzetlen munkások
- városi szegénység
- falusi ingázók
- az életformacsoportok és a technika szintjeinek összekapcsolódása
- mezőgazdaságban dolgozó fiatalok
- a vidék társadalma falvakban, mezővárosokban
- a vidéki fiatalok életforma csoportjai és a technika szintjeinek összekapcsolódása
Kemény emigrálása után folytattuk a kutatásokat:
- elcigányosodó kistelepülések társadalma
- iskolai kutatások: szegregáció, szakképzés
- kisegyházak
Kemény egyik – számomra a legfontosabb, munkámban azóta is meghatározó – alapelve a történetiség. Az egyes emberek, családok, társadalmi csoportok jelenlegi helyzetét csak e helyzet történeti előzményeiből lehet megérteni, ezeknek az előzményeknek az egymásra rakódásából és egymásra hatásából. Ez igen fontos szempont lesz később a mi szociális munka szemléletünk kialakulásánál.
Kemény többi alapelve nem kevésbé fontos: a kíváncsiságon alapuló megismerés, a megismerésen alapuló megértés, és a megértésen alapuló szolidaritás. Szolidaritás a társadalom elnyomottaival, kirekesztetteivel, nélkülözőivel: a szegényekkel.
Így jutottunk el a 70-es évek évtizede alatt a társadalmi igazságtalanságok megismerése alapján az igazságtalan társadalom felismeréséig.
A kutatási terepeken járva sokféle gyakorlati tapasztaláshoz jutottunk a szegénységről – a lakás szegénysége, az étkezés, ruházkodás szegénysége, a tanulási lehetőség szegénysége –, a szegények kiszolgáltatottságairól: kiszolgáltatottság a hatóságoknak, hivataloknak, a gyári, üzemi, munkahelyi felsőbbségnek, a többségi szegény/cigány ellenes környezetnek, kiszolgáltatottság a társadalmi kapcsolataikban – kényszerű egymásra utaltság, gyakran nem választott összezártság a közösségben, a rokonságban, a családi viszonyokban.
Látlelet kaptunk a szegény társadalomról, és már átláttuk a kirekesztő, elnyomó társadalom keretének, a totális államnak a működését. Kialakult a kérdés, hogy mit tehetünk mi, terepmunkás kutatók a felismert helyzetben. A választ a SZETA megalapításában találtunk meg – vagy véltük megtalálni.
Nem térek ki a SZETA megalakulásának és működésének igen fontos szociálpolitikai vonatkozásaira, ezekről többen már szóltak előttem. A szociális munka kérdéseinél maradok.
Keveset tudtunk a szociális munkáról (Pik Katit kivéve, aki már akkor is tájékozott volt a külföldi szakirodalomban). Idehaza a mai értelembe vett szociális munkás nem volt, a mi bejárt terepeinken a megismert családok főként tanácsi ügyintézőkkel, hivatalnokokkal voltak kapcsolatban, ha voltak, a családgondozók, szociális gondozók főként az idősek fizikai segítésével foglalkoztak. A védőnői hálózat működött ugyan, de erősen egészségügyi szemlélettel, a családok életkörülményeire a gyermekek fizikai ellátottsága szempontjából figyelt.
A SZETA esetei terepmunkáinkból jöttek. Az esetek egységes rögzítéséhez már kezdetben összeállítottunk egy szempontrendszert. Az volt a törekvésünk, hogy eseteink körülményeit minél alaposabban feltárjuk, ha lehet, az egyén, a család történetével együtt. Be kellett látnunk, hogy ez csak ott sikerülhet, ahol huzamosabb ideig jelen vagyunk, már megvannak az alapvető ismereteink az ott élőkről. Törekedtünk arra is, hogy beavatkozásunk eredményét, hasznosulását, egyáltalán hatását az egyénre, családra és a környezetre figyelemmel kísérjük, ez azonban csak kevés helyen sikerült, vagyis azokon a helyszíneken, ahol munkánkból adódóan amúgyis ott voltunk.
A SZETA beavatkozási lehetőségei voltak:
- pénzbeli támogatás – a havonta összegyűlt pénzt elosztottuk a családi egy főre jutó jövedelem szerint leginkább rászorulók között, illetve a krízishelyzetben levő egyének, családok között;
- családra szabott ruhasegély – nem, életkor, évszak szerint összeállított csomagok, ehhez jöttek a különleges élethelyzetek szerinti igények (pl. kórház, terhesség, gyerektábor);
- az elérhető állami támogatások felkutatása: RNS, tanácsi segély, méltányossági segélyek, nyugdíj, leszázalékolás;
- lakás ügyek, kedvezményes telek, építőanyag, OTP kölcsön, tervezői segítség;
- mindezekhez kérvények írása – ügyintézés, alkalmilag kísérés az ügyintézésben.
Személyes kapcsolatainkon keresztül esetleges segítséget tudtunk szerezni jogsegély ügyekben, ez inkább ingyenes tanácsadás volt, jogi képviselet alig. Hasonlóan személyes ismeretségen keresztül sikerült néhány esetben orvosi segítséget szereznünk.
Ezek a segítségek óhatatlanul esetlegesek voltak, mint ahogy az egész SZETA támogatási rendszere is esetleges és véletlenszerű volt, nem is lehetett más szűkös lehetőségeink között, szűkös mozgásterünk kereteiben.
Időközben a SZETA megalakulása és működése politikai konfrontációhoz vezetett a hatalommal (megfigyelés, telefonlehallgatás, rendőri figyelmeztetés, útlevélbevonás, nyílt rendőri közbelépés SZETA rendezvényen). Előállt a kérdés, hogy felvállaljuk-e a politikai ütközést, vagy koncentráljunk a minél hatékonyabb segélyezési munkára. Természetesen az volt a válasz, hogy megpróbáljuk egy időben mindkettőt, már csak azért is, mert semmi biztosítékunk nem volt arra, hogy ha abbahagyjuk a konfrontálódó gyakorlatot, segélyezési gyakorlatunkat hagyja működni a hatalom.
A kettős felvállalásból egy újabb kérdés következett: szabad-e a szegényeket felhasználni politikai célokra? A válaszunk az volt, hogy politikai céljaink abból a helyzetből erednek, amelyet a totális állam teremtett azzal, hogy nem tud mit kezdeni a szegényeivel azon kívül, hogy letagadja őket. Ezért akkoriban néhányan el is hagyták a SZETA-t támogatóink közül.
De térjünk vissza a szakmai kérdésekre, amelyek jórészt ma is érvényes kérdések.
Laikusság – meddig fogadható el a laikusság, beleérve a magunk laikusságát is? Hogyan tudunk szakmailag fejlődni a hazai viszonyok között?
Önkéntesség – mi várható el, mi követelhető meg az önkéntes segítőtől?
Esetleírás –az önkéntesek egy része nem képes használható esetleírást készíteni. Mondjunk-e le a kellően nem dokumentált esetekről?
Belefolyás – hogyan tudunk belefolyni egy család életébe, mit szól ehhez a helyi közösség, a helyi hatalom, hogyan érjük el, hogy ne okozzunk kárt a jelenlétünkkel, beavatkozásunkkal?
Belevonódás – a szimpátiás választások a támogatást még esetlegesebbé teszik, nincs ellenőrzés, visszajelzés, ami figyelmeztetné a terepen mozgó kutatót, önkéntest.
Kilépés – a laikus sem felejtheti el, hogy egyszer ki kell lépnie a kapcsolatból, egyszer ott kell hagynia az embert, a családot. Hogyan tudja előkészíteni, végigvinni?
A segélyezés és az ehhez kapcsoló viták során megjelent az etnikai szempont. A pénzsegélyeknél az egy főre jutó családi jövedelem volt az elosztás alapja, ezzel a cigány családok többségbe kerültek a segélyezettek között, mivel ők éltek a legnyomorúságosabban. A SZETA a középosztálybeliek adományaiból működik, a potenciális adakozókat pedig távol tarthatja a cigányoktól való idegenkedésük. Ez az idegenkedés olykor megfogalmazódott, olykor csak jelzéseket éreztünk, de ez a feszültség mindvégig jelen volt, és valószínűleg korlátot is szabott terjeszkedésünknek.
Felmerült még egy lényeges kérdés, talán a leglényegesebb. Mi értelme van a segélyezgetésnek, ezzel úgysem tudunk egy nyomorgó család helyzetén alapjaiban változtatni. Olyan segítség kellene, ami segíti őket kilépni ebből az élethelyzetből. A SZETA szűkös lehetőségei között általában csak a napi nyomor enyhítését tudta vállalni, ritkán nyílt alkalom ennél többre. Ilyen ritka alkalom volt, amikor a művészek felajánlásából rendezett aukció eredményéből távolabbra tudtunk gondolni. Arra törekedtünk, hogy ne abból induljunk ki, amit mi szükségesnek, racionálisnak tartunk, hanem a segélyezett család terveiből, vágyaiból. Még így is értek kudarcok, pl. amikor sok szervezés után, 8-10 ember többnapi munkájával (Nagy Bálint vezénylésével) lebontottunk egy régi malmot, hogy a kinyert téglát saját erőként új ház kedvezményes építéséhez használhassa fel egy romos viskóban élő család, és ők bizony nem ezt tették, hanem a napi megélhetés érdekében eladogatták az építőanyagot, és maradtak a viskóban. Túl nagy volt itt a nyomor ahhoz, hogy egy napnál tovább lássanak.
Nem mondhatjuk, hogy a SZETA-ban valódi szociális munka folyt, inkább a tanulás kezdetének nevezném ezt az időszakot: próbálgattuk a segítés lehetőségeit, tapogattuk a határait, csiszoltuk technikáit.
A 90-es évek első felében a SZETA – mondhatni – ott ült a törvényhozásban (Ottilia, Havas, Iványi, Kőszeg, a szimpatizánsokról nem is beszélve), és ott ült a városházán is (Győri). Az első parlamenti ciklus végefelé jött el az ideje és a lehetősége annak, hogy a Kemény-iskola maga is iskolát alapítson. Ottilia elgondolásai alapján szerveződött meg a Wesley-n a világi szociális munkás képzés. Alappillérei voltak:
- a társadalom ismerete
- társadalomtörténet
- társadalomismeret
- városi szegénység
- falusi társadalom
- iskola
- cigányság
- szociológiai terepgyakorlatok
- közgazdaságtan, háztartásgazdaságtan
- a mai magyar társadalomról speciális előadások
- önmagunk ismerete
- pszichológia, szociálpszichológia
- önismereti tréningek
Csak ezek után jöhettek a szociális munkáról szóló ismeretek sok szakmai gyakorlattal, kiscsoportos feldolgozással.
A wesley-s szociális munkás szemlélet legfontosabb ismérvei a Kemény-iskola szemléletéből következnek:
Alaptétele, hogy a társadalmi igazságtalanságokkal szembeszegülve mindig az elesettek és a kiszolgáltatottak oldalán áll.
Sajátossága, hogy mivel a 70-es évek kutatásaiból fejlődött ki, a megközelítés alapja a kíváncsiság, a másik ember megismerésének, megértésének a vágya. A másik ember története megismerésének a vágya, mitől, hogyan lett olyanná, amilyennek most látom, mitől alakultak úgy a dolgai, ahogyan most vannak. Merre mehet tovább az élete, hová viszik tovább a képességei, belső ereje, állapota, vágyai, hogyan határolják ezeket be lehetőségei. És már itt vagyunk a segítésnél. Életének alapvető gondjait, nehézségeit kell megismernem, nem csak a napi gondjait, nehézségeit. Az alapvető kérdések megoldásában – a napi kérdések megoldásával együtt – csak akkor tudok segíteni, ha az ő személyes történetéből, beleértve a családi előzményeket is, indulok ki, az ő önképéből, vágyaiból, személyiségéből találjuk meg a segítés módjait. Ekkor nem lesz elhibázott az együttműködés, ekkor nem válik „önhibássá” az ember, aki segítő tevékenységünkre bízta magát, hanem ekkor lesz valóban együttműködés a kapcsolatunkból.
Ennek a wesley-s szemléletnek a továbbéléséről Breitner Péter számol majd be előadásában [3].
- Emléknyom [4]