2014. március 31.
Hazudni egyszerű, nem hazudni bonyolult. Ha egyszerűen kell beszélni az emberek nyelvén, akkor legegyszerűbb hazudni. Mert az igazság mindig árnyalt és több oldala van neki. A hazugságnak csak az a hátránya, hogy egyszerűen rá lehet mutatni, és akkor hiába beszéltünk egyszerűen az emberek nyelvén, nem lesz hatása. Illetve csak abban a körben lesz, ami már úgyis a mi körünk. Azért is fogadják el benne a hazugságainkat. A hazugság egyszerűségére és egyértelműségére törő tollharcosok csak a tábor belső kohéziójának érzelmi erősítésére és morális rombolására alkalmasak. A profi tollforgatók között sem ritkák, de a pártos szenvedelemtől fűtött levelezők között kivált nagy arányban fordulnak elő.
Van erre itt egy szép példa. Illés Mátyás a Galamuson [2] nehezíti meg kapitális hazugságaival az igazság barátai számára, hogy a Biszku-perrel kapcsolatos fenntartásaikat képviseljék. Egyben hitelesíti azt a „jobboldali” hazugságot, hogy akiknek ez a per fáj, igazából nem az emberi jogok és a jogállamiság barátai, hanem a kommunista diktatúráé és annak vezetőié, és azért fáj nekik. Illés Mátyás a példa rá, hogy valóban vannak, akiknek azért fáj. Annál rosszabb azoknak, akiknek nem azért fáj.
Illés Mátyás úgy lép fel, mint úttörő igazságmondó. Szerinte a Biszku-perről „a véleményét senki nem meri kinyilvánítani”, de ő bezzeg igen. Frászt. Nagyon sokan kinyilvánították már a mai hatalomnak aligha tetsző véleményüket a Biszku-perről. (Én a magam alapvetően per-ellenes, de összetett álláspontját itt most nem ismételném el, a Népszabadságból előkereshető minden, amit a Biszku-filmről és a Biszkuval kapcsolatos eljárásokról írtam: Öreg bolsi, öreg trükk [3], 2010. június 17.; Exlex Biszku [4], 2010. július 8.; Lex, ami lex, 2011. november 8.; Lexből a Biszku [5], 2012. szeptember 11.; Biszku a katolikus [6], 2013. április 4.)
Illés ezt írja: „Jellemző, hogy a mandineres Skrabski Fruzsina és Novák Tamás, akik a sajtóetikát semmibe véve nemtelen eszközökkel készítettek filmet a volt belügyminiszterről, a Betyár a házban című filmjükben nem háborodtak fel Zagyva Gyula jobbikos képviselő eszement kijelentésén, amikor Szálasi Ferencet nevezte meg hazánk utolsó törvényes miniszterelnökének. Jellemző, hogy a nyilas gyilkosok eszmei utódai jelentették fel a volt belügyminisztert!”
„A nyilas gyilkosok eszement utódai” közül Szilágyi György jobbikos politikus jelentette fel Biszkut pártja támogatásával. Annak a feljelentésnek azonban a mostani perhez semmi köze. Akkor a Btk. 269/C. paragrafusa alapján jelentették fel Biszkut a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása miatt. Ez az a törvényhely, amely a holokauszt, illetve a náci bűnök tagadását is bünteti. A sajtószabadság liberális barátainak többsége mindig is tiltakozott a történelemre vonatkozó állítások kriminalizálása ellen, ezt elsősorban a szocialisták szorgalmazták még amikor hatalmon voltak, Orbánék meg ahelyett, hogy eltörölték volna, azonosultak a logikájával, és kiterjesztették egy másik bűnös diktatúrára is. Tárgyilag a feljelentés megállt, hiszen Biszku a televízió nyilvánossága előtt helyeselte az '56 utáni megtorlást, és kijelentette, hogy Nagy Imre és társai megérdemelték a sorsukat. A bírónő fölfüggesztette az eljárást, és kezdeményezte a vonatkozó törvényhely alkotmánybírósági kontrollját, mivel az „sérti a jogbiztonságot és a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő jogot”.
A következő feljelentést (úgyszintén sikertelenül) Gellért Ádám nemzetközi jogász tette. Ő is „a nyilas gyilkosok eszmei utódja lenne tehát”, ő, a Holokauszt Emlékközpont külső munkatársa, aki rengeteget dolgozott a Csatáry-per megalapozásán, és aki (velem ellentétben) támogatja a sír szélén botladozó náci aggastyánok bíróság elé állítását célzó tragikomikus erőfeszítéseket.
Azt a pert, ami most folyik, az ügyészség kezdeményezte. A vádnak az a lényege, hogy a sok ember halálát okozó sortüzekre az a legfelső politikai döntéshozó szerv adott utasítást, melynek Biszku tagja volt, tehát ő is a döntéshozók közé tartozott. Mit lehet ezen vitatni? Biszku valóban az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának a tagja volt, tényleg ott döntötték el, hogy szerte az országban kivezénylik a pufajkásokat és lövetnek, és tényleg lövettek, december elejétől szerte az országban eldördültek a sortüzek, és azokba sok-sok bűntelen és fegyvertelen ember belehalt. Vitatni csak azt lehet, hogy az adott helyzetben az adott módon (fegyverhasználatra vonatkozó politikai döntéssel) elkövetett gyilkosságot ennyi év után törvényes-e, illetve helyes-e bírósági úton megtorolni. (Én arra hajlok, hogy törvényes, de nem helyes. A náci és a komcsi aggastyánok esetében is a csendes önkorlátozás lenne a bölcs stratégia.)
A Mandiner filmesei valóban „a sajtóetikát semmibe véve nemtelen eszközökkel készítettek filmet a volt belügyminiszterről”, de ettől még azok a dokumentumok, amelyekkel Biszkut szembesítették, valóságosak, valóban arról tanúskodnak rengeteg egyéb dokumentummal együtt, hogy Biszku a legközvetlenebbül részt vett a megtorlásban, egy sor ügybe közvetlenül beleszólt, súlyosabb ítéleteket, több akasztást követelt. Biszku a filmben is rendületlenül tagadta a tagadhatatlant.
Skrabskiék Zagyva-portréja nagyon érdekes, egyben undorító. Olyan oldott, fraternizáló viszonyt teremtettek Zagyvával, amelyben megmutatkozhatott az ő személyisége és érzékelni lehetett meglehetősen riasztó személyes vonzerejét. Az viszont abszolúte hamis beállítás, hogy Skrabskiék azonosultak volna Zagyva nézeteivel. A Szálasi legitimitására vonatkozó állításra úgy kérdeztek vissza, amiből nyilvánvaló volt, hogy tőlük az távol áll, Skrabski Fruzsina pedig konkrétan azt mondta a nyilas képviselő úr szemébe, hogy Zagyváék ma is deportálnák a zsidókat.
De a legpofátlanabb hazugság mégiscsak ez: Biszku „Mentette azokat, akiket ártatlanul tartóztattak le. Jegyzőkönyv rögzítette, hogy elrendelte Litván György szabadon bocsátását, akit röplapok sokszorosításáért tartóztattak le! Tanúja voltam, amikor Litván Györgyné 2009-ben egy levéltárban megtalált erről szóló dokumentummal felkereste Biszku Bélát és köszönetet mondott neki.”
A röplapok sokszorosításáért letartóztatott Litván Györgyöt nem szabadon bocsátották, hanem hat évre elítélték, és négy évig börtönben tartották, a legkevésbé sem függetlenül Biszku Bélától. A letartóztatására vonatkozó javaslatot a Biszku vezette Belügyminisztérium terjesztette föl a Politikai Bizottságnak, melynek tagjaként Biszku jegyezte a nagyobb perekhez való politikai hozzájárulást. A vádiratot a Biszku felügyelete alá tartozó politikai rendőrségen fogalmazták, a tárgyalás menetét is ott dolgozták ki, aprólékosan. A Biszku által irányított intézményekben rúgták föl a jogállami igazságszolgáltatás legelemibb normáit, ott végezték el túlnyomórészt azt, ami a törvényességet tisztelő országokban független ügyészség és bíróság dolga. És erről a Biszkuról állítja Illés, hogy „egész életében elítélte a törvénytelenséget”. Litvánt akkor engedték el a kistarcsai internálótáborból Biszku közreműködésével 1957 nyarán, amikor még a sokszorosításról és egyáltalán Litván ellenálló tevékenységének lényegéről nem tudtak semmit. Akkor még csak azért internálták, mert akadályozta a KISZ szervezését az iskolájában, és valaki november 4-én fegyvert látott nála. Ekkor az apja, akinek a találmánya jelentős devizabevételt ígért a hatalomnak, megzsarolta az elvtársakat, hogy addig nem tárgyal a találmányáról, amíg a fia börtönben van. Ezért engedték ki, hogy aztán a következő évben ismét letartóztassák.
Illésnek van képe Litván Györgynére, azaz Gál Évára hivatkozni, akitől mindazt tudjuk, ami az előző bekezdésben áll, aki részletesen kikutatta és megírta annak a gyalázatos pernek a történetét, amellyel hosszú időre elszakították a férjétől. Biszku természetesen Gál Éva könyvében is úgy szerepel, mint „az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik irányítója”.
Nyilvánvaló, hogy a Biszku-per sötét aktuálpolitikai célokat szolgál. De nem szolgálhatna, ha a mostani ún. „demokratikus ellenzék”, melynek sajnos kevés köze van a nyolcvanas évek igazi demokratikus ellenzékéhez, kivetné magából a kádári diktatúra apologétáit, olyan egyértelmű lenne a viszonya a kádári diktatúrához, amilyennek a demokrácia normái szerint lennie kellene, s ha az Illés Mátyáshoz hasonló hazudós apologéták nem éreznék benne otthon magukat. Ez az a tanulság, amiért talán érdemes volt ezt a néhány szót rááldozni erre a levélre, mely jobb időkben szót sem érdemel.
- PoliBlog [7],