A konzervatív, jobboldali emlékezet 1956-ról

Eörsi László [1] 2014. április 24.

„Akié a múlt, azé a jövő” (Orwell) jegyében egyesek már a rendszerváltás idején hirdették, hogy a magyar nemzet felemelése érdekében át kell írni a történelmünket, bármi áron. „A történelmet csak annyira kell szolgálnunk, amennyire az szolgálja az életet. [...] Nem szabad törődni olyan materiális, racionális, száraz dolgokkal, mint dokumentumukkal, forrásokkal bizonyítható tények, dátumok, adatok.”¹ Mert hiszen „…a nemzet öntudatát gerincének kettétörésével intézték el”,² ezt bármi módon orvosolni kell. A Habsburgok 400, a polgári radikálisok 100, a kommunisták 45 évig gyakorolták a magyargyalázást, van mit helyrehozni.³ Szabó Dezsőt többször idézve erről írt Kunszabó Ferenc ’56-os elítélt is: „…magyarvérű, magyarszemű történetíróknak újra fel kell dolgozni történelmünket.⁴

1956 történetírásában az első miniszterelnökünk is ezt a szemléletet erősítette, amikor 1990. október 23-i díszünnepségen jelentette ki: „minden nemzetnek szüksége van mitológiára, 1956 legyen magyar mítosz”.⁵

Már az első jobboldali koalíció idején ismét megjelent a kurzus-történetírás, a radikálisan antikommunista publicisztika, amelyek több szerzője nem sokkal korábban még a pártállam megbecsült, megbízható kádere volt. A leglátványosabb fordulatot Berki Mihály nyugalmazott állományú tábornoka hajtotta végre, aki a forradalom leverése után karhatalmista volt, később a hadosztályparancsnok, végül a Polgári Védelem Országos Parancsnokaként vonult nyugállományba. 1988-ban nagydoktori disszertációt írt A Magyar Néphadsereg az 1956-os ellenforradalom idején címmel, ortodox kádárista stílusban. A következő évben a disszertációja anyagát az a rendszerváltáshoz igazítva adatta ki kötetét (Hadsereg vezetés nélkül). Ekkor Berki az óvatos köztes álláspontot jelenítette meg, nyilván a tisztázatlan jövőre való tekintettel. 1993-ban újra átdolgozta az 1988-as kéziratot, hogy Pufajkások címmel új kötetett jelentessen meg, amivel már magyarfórumos stílusban bizonyította a forradalom iránti örök elkötelezettségét. Még agresszívabb hangnemmel tört utat magának a szélsőjobboldali lapokban prof. dr. Bokor Imre, aki a forradalom idején a leningrádi Híradó Mérnöki Akadémia hallgatója, majd a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia főtanára, végül a VII. kerületi tanács tagja volt.⁶ Természetesen távolról sem csak ők ketten voltak a köpenyegforgatók. A jobboldali, konzervatív közeg pedig minden további nélkül befogadta őket.

A kurzus-történetírás a második jobboldali koalíció idején, 1998-tól – amikortól a miniszterelnök főtanácsadói diszponáltak a hazai történeti kutatások ügyében – teljesedett ki. Ekkortól már „nemcsak nagyvonalúan mellőzik, hanem kifejezetten elvetik a sine ira et studio elvét”. [...] Ijesztő méreteket öltött a diszkrepancia a tudományos teljesítmény minősége és a köztudat alakítására gyakorolt befolyás között” – írta megalapozottan Ripp Zoltán.⁷ E tudományos teljesítmény szintje lényegében a megegyezik a kádárista történetíráséval az ellenkező előjelű torzítások, hamisítások mértéke nagyjából egyenlő. Az említett diszkrepancia viszont a rendszerváltás óta jóval nagyobb, mivel a pártállami halandzsát a társadalom túlnyomó többsége sohasem vette komolyan.

A szélsőjobboldal és a kommunista múltszemlélet abban is igen hasonlók, hogy csakis fekete-fehér alapon ábrázolnak, szinte teljesen kizárják az árnyalatokat. E narratívában a szociáldemokratákat, a liberálisokat eleve ellenségként a másik táborhoz lökik.

Az alábbiakban néhány témakört emelünk ki, amelyekben különösen markáns a konzervatív, jobboldali, szélsőjobboldali narratíva.

A forradalom és szabadságharc előzménye

Az 56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség és a Lakitelek Alapítvány konferenciáján az ’56-os forradalom és szabadságharc újraértékelését tűzték ki célul, így az előzmények megvitatására is sor került. Azt állapították meg, hogy 1945-ös fordulat után létrejött több száz ellenállási szervezet alakult, röpcéduláztak, rongáltak, szabotáltak.⁸

Csonka Emil emigrációjában arról számolt be, hogy 1946-ban a durva erőszakkal felszámolt katolikus és más felekezeti diákszervezetek egy része megkísérelte működését illegálisan folytatni.⁹ Csonka is utal arra, hogy a „forradalomra való felkészülés már 1945-ben elkezdődött.” Ám Csonkától távol áll a kirekesztő felfogás, szerinte az egész társadalom részt vett benne.¹⁰

Az 1956 előtti ellenállás fő forrása Fejérváry István Börtönvilág Magyarországon című kötete, amely emigrációban íródott, 1990-ban jelent meg.¹¹ Fejérváry mintegy 250 politikai okból kivégzettről számol be, akik többségét a sztálinista rendszer megdöntéséért történő szervezkedésért, fegyveres összeesküvésért (Antibolsevista Gárda Antibolsevista Front, Fehér Gárda összeesküvés, Fehér Partizánok Szervezete stb.) ítéltek el. Valószínűleg innen többen merítettek.¹²

Ekrem Kemál György 1992-es beszédében ezt mondta: „Egy keresztényi alapokból kiinduló nemzeti, független Magyarország megteremtése volt a cél. [...] A magyarság részéről szó sem volt a kommunizmus megreformálásáról, szocializmus építésről.”¹³

Zimányi Tibor is így nyilatkozott: „A mi felfogásunk szerint az idegen elnyomók elleni szabadságküzdelem már 1945 után megkezdődött.”¹⁴ A történeti kutatás azonban nem támasztotta alá azt, hogy jelentékenyebb antikommunista megmozdulás, szervezkedés történt volna 1956 előtt, noha ezzel a gyanúval sok ezer főt tartóztattak le. (Meszerics Tamás belügyi adatokra hivatkozva írja, hogy a szervek 1951-ben 2096, 1952-ben 3228, 1953. augusztus 1-ig 1871 főt vettek őrizetbe, különböző politikai cselekmények elkövetése miatt. „Ezek a számok azonban nemcsak ellentmondóak, hanem egyben semmitmondóak is. Mivel a kommunista államvédelem és bíráskodási gyakorlat a passzív ellenállás minden esetét kriminalizálta és államellenes cselekménnyé minősítette, majd pedig saját maga kreálta a bizonyítékokat az egyes ügyekhez, nehéz megállapítani, hogy ezek a számok milyen hányadban tartalmaznak fiktív, definíciónk szerint politikai ellenállásnak nemigen minősíthető eseteket.”¹⁵)

Néhány évvel később az addigiaknál jóval szélsőségesebb, nyílt rasszista formában aktualizálódott ez a kérdés.¹⁶ Gajassy G. István – aki hamisan állítja be magát Széna téri felkelőnek – ekképpen büszkélkedett „memorjában” 1956 előtti múltjával: „[1942–1945 között] védtem Magyarországot a bolsevista-cionista-internacionalistáktól”.¹⁷

Jóval nagyobb ismertséget szerzett a Gajassyhoz hasonló szellemiségű Szalay Róbert, aki Sztálin Akadémia politikai tisztje, 1956–57-es karhatalmista volt, és akit nem politikai okból ítéltek el. (Viszont nem zárható ki, annak az állításának igazságtartama, hogy 1956. október 23-án éjszaka az ő vezetésével foglalták el a felkelők a Kilián laktanyát.) Fenntartva azt az állítást, hogy a világháború után az antikommunisták szervezték az ellenállást,¹⁸ készültek a visszavágásra, emiatt közülük sokakra a zsidó-kommunista retorziója várt, kötetében ő is azt állította, hogy ’56 voltaképpen Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom a zsidó bolsevizmus elleni nemzetvédő küzdelmével kezdődött, vagyis az ‘56-os forradalmárok elődei, a hős nyilasok már akkor is a szovjetek ellen harcoltak.¹⁹ A kötetet nemcsak a hungaristák, de egyes politikusok és az akkori kormánypárti lapok is üdvözölték.²⁰ Bánkuty Géza az akkori 1956-os Világtanács elnöke és a kötet kiadója így fejezte ki elégedettségét: „ezt a művet tartjuk hitelesnek az eddig megjelent tanulmányok között.²¹ Ő is hangsúlyozta: „Mi, ’56-os forradalmárok és a már 1944–45-ben is harcolók, akik nem a kommunizmus megreformálásáért, hanem annak megdöntéséért fogtunk fegyvert…”²² Pongrátz Gergely is elismerését fejezte ki a kötet előszavában,²³ mi több, alezredessé történő előléptetését sikerrel javasolta, sőt az iskolaigazgatóknak egy körlevélben ajánlotta, hogy minősítsék tankönyvvé. A kiadványt több veterán is díjazta. Ám a Szálasira vonatkozó részt – a széleskörű tiltakozás miatt – a második kiadásból kihúzták (egyszerűen csak kifestették onnan, látszik a helye).

David Irving már nemcsak 1944-re, de még 1919-re is visszautal. Egy honi híve így lelkendezik: „Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SZKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra.”²⁴

Több szerző kimutatta, hogy 1956 előzményének ilyen „rekonstrukcióját” („fehérterror; „nyilasterror”) folytatták a kádárista szerzők is (Berecz János, Berkesi András, Hollós Ervin, Kardos György), sőt – ahogy ez a 2010-es Biszku Béla riportból²⁵ kiderül – ez a szemlélet a kommunista oldalon is megmaradt. Ezt a szellemi összetartozást leghatásosabban Mink András bizonyította be, aki – az említett kommunista propagandisták kiadványait felhasználva – a gyanútlan kormánypárti sajtóban megjelentetett egy alapos tanulmánynak tűnő fércművet,²⁶ amelyet hamarosan önmaga leplezett le a független sajtóban és egyben megállapította: „a fasizmusban és a kommunizmusban közös, hogy egységes mezőként látja a rajta kívül lévő világot. A kommunisták számára mindenki, aki nem volt kommunista, fasiszta volt, vagy objektíve a fasizmus szekértolója. Rákosi börtöneinek foglyai nem ártatlanok. [Kiemelés: M. A.] A szélsőjobb perspektívája ugyanez, csak ellenkező irányban. [...] A kommunista histográfia hamis konstrukciója az, hogy a fasizmus ellen csak a kommunisták vették föl a harcot, hogy erre csak ők voltak képesek. A szélsőjobboldali histográfia hamis konstrukciója az, hogy ők csak a kommunizmus ellen küzdöttek, hogy csak ők küzdöttek a kommunizmus ellen. A fasizmus és a kommunizmus a másik létével akarta igazolni önmagát, méghozzá visszamenőleg is. Ezzel szemben mindkettő önmagában, a másik lététől függetlenül méltó a megvetésre. Miközben láthatóan képtelenek egymás nélkül létezni.”²⁷

A „pesti srácok”

A jobboldali hagyomány jórészt szabadságharcnak jelöli az 1956-ot, ami egyben azt is jelenti, legfőbb, ha nem kizárólagos jelentőségű eseménysort a függetlenségért folytatott harc jelentett. A szélsőjobboldali interpretációban mindez olyan értelmezést kapott, hogy a dicső múltú magyar nemzet, amely korábban is magára maradva harcolt a „pogányok” ellen a kereszténység védelmében, vagy a szabadságáért, 1956-ban is ezt tette a szovjet csapatokkal (avagy a judeobolsevistákkal) szemben.

Tekintve, hogy óriási bátorság kellett a világ legerősebb szárazföldi hadseregének egységei ellen fegyvert ragadni, különös tekintélyt jelentett a rendszerváltás óta szabadságharcosnak lenni. Nagyon sokan nem is tudtak ellenállni annak a kísértésnek, hogy utólagosan faragjanak szabadságharcost magukból. Ez a folyamat ma sem szűnt meg, legutóbb Fekete György a Magyar Művészeti Akadémia elnöke lépett elő 1956-os nemzetőrparancsnoki múlttal.²⁸ A 90-es években még gyakrabban kandidáltak is egy-egy ellenálló csoport vezetői tisztségéért, ami komoly feszültségeket teremtett. A visszaemlékezések nagy részére a nagyfokú háryjánoskodás jellemző, tartalmuk csak igen erős forráskritikával használhatóak.

A felkelő-memoárok közül messzemenőkig Pongrátz Gergely 1982-ben, Chicagóban megjelent műve, a Corvin köz 1956 a legnagyobb hatású alkotás. Tapasztalatom szerint ezt az olvasóközönség is viszonylag jól ismeri, a bajtársak jelentős része és az álbajtársak olyan viszonyba kerültek ezzel az opussal, mint az eminens tanuló a kötelező olvasmánnyal. Márpedig Pongrátz állításai közül alig találhatunk olyat, amely megfelel a tényeknek, ez már a levéltári források ismeretének tükrében egyértelműen megállapítható.

A „Corvin közi mondakör” Pongrátz Gergely szerepét erősen eltúlozza, másokét pedig bagatellizálja. Dióhéjban: az októberi függetlenségi harcokat nem ő, hanem Iván Kovács László, gödi munkás irányította, elsősorban szintén ő tárgyalt a fegyverszünetről a politikai és katonai vezetőkkel. Pongrátz nem demokratikus választással, hanem ármányos úton vette át a parancsnokságot Iván Kovácstól, de nem október 30-ától, hanem csak november 1-től vagy 2-ától lett „örökös parancsnok”. A Köztársaság téri ostromban állításával ellentétben nem vett részt. Nem irányította november 15-éig a Corvin közi ellenállást, hanem már 4–5-i éjszaka a nyomasztó túlerő miatt az itteni felkelők a VIII. kerületi kapitányságra menekültek.

Pongrátz epigonjai azonban nemcsak a valótlanságokat vették át, hanem a súlyos rágalmakat, és a gyűlölködést is.²⁹ (Mindez persze nemcsak a szélsőjobboldaliakra jellemző, hanem a kádári propagandistákra is – hogy ismét a hasonlóságukra hívjuk fel a figyelmet.)

Pongrátz a legnagyobb hatást valószínűleg Maléter Pál ezredessel szembeni karaktergyilkosságával érte el.³⁰ A Kilián laktanya egykori parancsnokát számos alkalommal hazaárulónak, gyilkosnak állította be, teljesen megalapozatlan és hamis vádak alapján. (Természetesen amiatt is, hogy Maléter 1944 nyarától partizánként harcolt „a volt bajtársai ellen” vagyis megbélyegezte a fasizmussal történő szembefordulását.³¹). Maléter-ellenes kirohanásai rendkívül népszerűvé váltak a szélsőjobboldali körökben még a Corvin köz „határain” túl is. Pongrátz felfogására jellemző még az állandó gyanakvás, bizonyítás kísérlete nélkül minősít másokat „beépített ügynöknek”.³² Ahogy ez a sztálinistáknak is mindig szokásuk volt.

Az említett vetélytársát, Iván Kovácsot is rendre hamis színben tüntette fel, akárcsak Renner Péter térképészt, a Corvin köziek szakaszparancsnokát, akire nyilvánvalóan amiatt neheztelt, hogy a forradalom leverése után, ellenállóként vakmerőbbnek bizonyult. Közös e rágalmazottakban az, hogy mindhármukkal a kádári retorzió végzett.

Pongrátz politikai szerepvállalása nem ítélhető meg egyértelműen. 1990–91-ben még szerényen nyilatkozott, azt a célt hirdette, hogy „békés úton kell győzelemre vinni az eszmét”. Ezt követően vált egyre szélsőségesebbé.

A számos valótlan Corvin közi visszaemlékezésből kettőt emelünk ki, két olyan személyiséget, akik a rendszerváltás után a szélsőjobboldali mozgalmakhoz kötődtek.

Szlama Árpád – aki főleg Ekrem Kemál György megmozdulásaiban vett részt – kiváló előadóként többször megjelenítette 1956-os tevékenységét:³³ az orosházi laktanya hadnagyaként október 25-én önhatalmúlag felhozta embereit és az alakulat tarackjait a fővárosba, az utóbbiakat a Corvin köziek rendelkezésére bocsátotta, ő pedig alaposan kivette a részt a függetlenségi harcokban. Mindezekből azonban egyetlen szó sem igaz: a levéltári források minden kétséget kizárva igazolják, hogy a forradalom napjaiban nem hagyta el az orosházi laktanyát.

Murányi Levente, a Jobbik alelnöke a politikai pályáját a Corvin közi múltjával alapozta meg – hamisan. Előbb nem, csak a forradalom 50. évfordulóján jelentetett meg egy kötetet,³⁴ amiben a legnagyobb szabadságharcos csoport tagjaként írt magáról, és úgy tűnik sikerült elhitetnie ezt a közvéleménnyel. Tudnunk kell azonban, hogy nem csak ő, más sem említette szabadságharcos múltját, beleértve Pongrátz Gergelyt, aki fontos szerepet játszott a Jobbik megalakulásában. A levéltári források a legcsekélyebb mértékben sem erősítik meg állítását. Az pedig végképp teljesen valószínűtlen, hogy mint Corvin közi harcos, ne bukott volna le a börtönben 1957–59 között, amikor szervezkedésért fogva tartották. A kötetéből hiányoznak a konkrétumok, és az ismert szereplők is. Néhány valótlan momentumot pedig Pongrátz Gergely említett kötetéből vett át. „Én azért választottam a Jobbikot, mert a magyar nemzeti radikalizmus céljait kizárólag ez a párt képviseli, és nem utolsó sorban azért, mert 2003. október 24-én, a Jobbik alakulásakor Pongrátz Gergely a lyukas zászlót, az 1956-os szabadságharc szent jelképet a Jobbikra bízta, ami számomra egyértelmű hovatartozást jelent.”³⁵

A rendszerváltás óta Wittner Mária – aki a Corvin közhöz közel, a Vajdahunyad utcai csoport tagja volt, első fokon halálra is ítélték – fontos ’56-os közszereplő. A „pesti srácok” közül politikai szereplőként ő vitte a legtöbbre, mint parlament képviselő. Ennek azonban ára lehetett, mivel a kilencvenes években még a legkevésbé sem volt jellemző rá az a kirekesztő felfogás és gyűlöletkeltés. E váltás maradandó bizonyítéka a 2002-ben megjelent kötete ³⁶ és a parlamenti felszólalásai.

A második legnagyobb felkelőcsoport egykori tagjai, a Széna tériek már 1990-ben összetartó közösséget szerveztek (Széna téri Bajtársi Közösség: tagsága mintegy felének Széna téri szerepéről nincsenek levéltári források). A legismertebb egykori Széna téri felkelő, Fónay Jenő, akit a Pofosz az 1989-es alakuló ülésén elnökké választott. Pongrátz Gergelyhez hasonlóan már a rendszerváltás előtt megjelentette a visszaemlékezéseit, Megtorlás (Mi történt Magyarországon 1956 után?) címmel, bár ő nem hagyta el az országot.³⁷ Az írás tényszerűsége igencsak támadható,³⁸ de nem gerjeszt gyűlöletet. 1990 után Fónay a politikai megnyilatkozásaiban többször tett szélsőséges kijelentést, a vehemensebb támadásokat szélsőjobboldalról kellett elviselnie, mivel beépített embernek tartották. Valószínűleg e hadakozás miatt mondott le 2002-ben a Pofosz elnökségéről.

Mivel Németh Bálint az ’56-os Szövetség elnöke (1994−98 között), Bük János pedig az ’56-os Magyarok Világszövetsége etikai bizottságának volt tagja – az említett Fónay Pofosz-elnökségével együtt –, az egykori Széna tériek jelentősen reprezentáltak az ’56-os veterán szervezetekben.

A „Szabó bácsi” és a „budai srácok” emlékét azonban már 1992-től mindinkább kisajátították a legszélsőségesebb pártocskák. Akkoriban gyakran rendeztek a Széna-téri emlékművek előtti összejöveteleket, amelyek a szovjetellenes nyilas ellenállás és az 1956-os forradalom közös céljaira helyezték a hangsúlyt. Ebben elsősorban Ekrem Kemál György játszotta a főszerepet, akinek édesapját – mint az itteni felkelők parancsnokhelyettesét – 1957-ben kivégezték. Ekrem a Hungarista Mozgalom társelnöke, majd a Kommunizmus Üldözöttjei Szövetségének elnöke és a Magyar Nemzeti Szabadság Párt Széna Téri Csoportjának vezetője lett, majd kapcsolatba került Bánkuty Géza amerikai üzletemberrel, az ’56-os Magyarok Világtanácsának elnökével, és e szervezet alelnöki pozícióját is megszerezte.

Bánkuty jelentős szerepet játszott a forradalom (és a Széna tériek) utóéletében. Különféle hősi legendákat gyártott magáról,³⁹ ám – állításaival ellentétben – nem volt a Széna téri felkelőcsoport tagja, nem vett részt a szabadságharcban és nem nevezték ki a budai körzet katonai parancsnokává.⁴⁰ Ellenben 1957-ben, a bécsi emigrációja idején szoros munkatársi viszonyba került Szabó Miklóssal, a kádárista ügynökkel,⁴¹ mielőtt az USÁ-ba települt. A szélesebb közvélemény 1999-ben ismerte meg, amikor az 1956-os Magyarok Világtanácsa elnökeként kiadatta Szalay Róbert már említett botrányos kötetét (A forradalom igaz története). De miután 2000-ben a Világszövetség elnökének nem őt választották meg, visszavonult a magyarországi közéletből.

1998-ban egy újabb önjelölt Széna téri szabadságharcos vezető tűnt fel az ország határain kívül. Gajassy G. Istvánról és a már említett kötetéről (’56 – Elárult szabadságharc – Egy Széna téri szabadságharcos beszámolója) A gyűlölendő nemzet-ellenségek sorát a szerző soha nem látott módon kiszélesítette. Immár a „Júdea kommunisták”, az „istentelen szabadkőművesek” körébe lökte a szocialista párton, a szabaddemokratákon, a zsidóságon, a cigányságon kívül a Fideszt és az MDF-et is. Nemzetellenségek: Antall József, Kónya Imre, Sinkovics Imre, Tóbiás Áron, Németh László, Kéthly Anna, Bajcsy Zsilinszky Endre, Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre, Kopácsi Sándor, Losonczi Géza, Gimes Miklós, Haraszti Sándor és Rácz Sándor. A három fő hazaáruló vitathatatlanul Nagy Imre, Király Béla és Maléter Pál. Mindez abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy Dávid Ibolya akkori igazságügy-miniszter asszony 2000-ben, az évfordulón tartott Széna téri ünnepi beszédében – mint e témakör egyetlen hiteles történeti alkotásából – Gajassy kötetéből olvasott fel szemelvényeket.⁴²

Lévai István, a Csongrád megyei ’56-os Szövetség elnöke is megjelentetett egy „memoárt”,⁴³ amely Gajassy könyvének szintjét megközelíti, hatása is könnyen kimutatható. Az ’56-os szervezetek, a Széna téri Bajtársi Közösség elhatárolódott, sőt tiltakozott e két könyv ellen, és hangsúlyozták, hogy sem Gajassyt, sem Lévait nem látta senki 1956-ban a Széna tériek sorai között. Ehhez hozzátehetjük, hogy a levéltári forrásokban is hiába keresnénk őket.

A Köztársaság téri ostrom

A többi felkelőcsoportról – tudomásom szerint – nem jelentek meg hasonló jellegű memoárok. E témához kapcsolódik az október 30-i Köztársaság téri ostrom is, amelyet a felkelők vívtak meg a Budapesti Pártbizottság épületének védőivel, és amelynek több jobboldali interpretációjával találkozhatunk.

Ilyen az 1956-ban feltételezett pincebörtön, ahonnan Pongrátz Gergely – elmondása szerint – a társaival fél méter mélyről „10–15 kezüket hátul összekötözött, összedrótozott és tarkón lőtt szabadságharcost” ásott ki.⁴⁴ Ennek semmilyen valóságalapja nincs, Pongrátz leírását egyetlen forrás sem támasztja alá, s már az is régóta bebizonyosodott, hogy állításával ellentétben nem is vett részt az ostromban. Az már 1956. október 30. – november 4. közötti terepvizsgálatok alapján kiderült, hogy nincsenek titkos kazamaták. A rendszerváltás után e kérdés többször felmerült, az 1994-es választási kampányban is szerepet játszott.

A sikeres ostrom utáni brutalitásról (és más atrocitásokról) Csurka Istvánnak az volt a véleménye, hogy „egytől egyig provokált akciók voltak”.⁴⁵ Egy anonim szerző pedig ezt írta: „Nem kétséges, hogy a Tisza Kálmán téri pártház ostroma és az elfogott ávósok liquidálása brutális módon ment végbe. Minden harc elkerülhetetlenül brutális, de főként, amikor a zsidók megtanítják a népeket a brutalitásra.”⁴⁶

1992 tavaszán Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter a Népszabadság hasábjain nem megalapozott vádakkal támadta az egykori védőket.⁴⁷

Mező Imre, a védők irányítója (akit két honvédtiszt társával az épület előtt lőttek meg, mint parlamentereket) halálával kapcsolatosan is elterjedt egy legenda, amely már a forradalom leverése utáni hetekben-hónapokban – a börtönvilágban is – elterjedt,⁴⁸ a rendszerváltás után még inkább lábra kapott. Kövér László, a Fidesz ügyvezető alelnöke ezt mondta a 2002-es parlamenti választás előtt egy lakossági fórumon: „Medgyessy Péter és Kovács László nem mert kijönni a Köztársaság téri pártszékházból, nehogy úgy járjanak, mint szegény Mező Imre, akit onnan kilépve hátba lőttek.”⁴⁹

Nemrég jelent meg Tulipán Éva (Hadtörténeti Intézet) kötete a Köztársaság téri ostromról.⁵⁰ E tanulmány a legjobb példa arra, hogy a legvisszafogottabb stílusban, a legkevésbé harsányan is nyomatékosan lehet képviselni azt a végletekig leegyszerűsítő dichotómiát, amely a jobb–szélsőjobboldali felfogás alapja: egyik oldalon állnak a hős, gáncsnélküli magyarok (a felkelők) a másikon nemzetidegen ellenségek (a Köztársaság téri védők, a kádárista hatóságok, tehát a kommunisták úgy általában.) Hangsúlyozom: mindez így, direkt módon egyetlen kifejezéssel, egyetlen szóval sem jelenik meg az opusban, annál inkább prekoncepció formájában, és abban a mértékű elfogultságban, ami semmivel sem csekélyebb Hollós Ervinékénél – ha csak e kádárista mű megállapításaira szorítkozunk, és figyelmen kívül hagyjuk annak durva, sértő szándékú kitételeit. Tulipán kötetében éppúgy még véletlenül sem találunk olyan tényt vagy körülményt, ami ne az „ellenségre” lenne hátrányos, ha másképp nem, hát gyanúkeltéssel. Erre a műre egy kicsit részletesebben kitérünk, mivel a bemutatóján és az ismertetésében éppen a mű tárgyszerűségét emelték ki, másrészt kritika még nem jelent meg róla.⁵¹

Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan halt meg Mező Imre. Tulipán – a védők tanúvallomásai közötti apró eltéréseket (például abban, hogy melyik két honvédtiszt ment ki Mezővel, vagy hogy hárman, nem ketten léptek-e ki a kapun) és e vallomások slamposságát kihasználva azt sejteti, hogy Mező ki sem lépett a kapun, az épületben halt meg. Ezzel pedig azt sugallja, hogy csak az „elvtársai” lőhették le, az ostromlók ártatlanok a halálában. Pedig épp a vallomások csekély különbözősége bizonyítja, hogy valóságosak, az eltérő emlékezet lenyomatai. Sokkal inkább lehet koholmányról szó akkor, ha teljesen azonos tartalmúak a dokumentumok – ahogyan azok is voltak a Rákosi-korszak koncepciós pereiben, és épp ez volt az, ami Szász Bélának mint vádlottnak is feltűnt. (Egyébként sem érthető: ha a hatóságok manipulálni akarták volna a vallomásokat, akkor vajon mi akadályozta meg őket ebben?)

Ugyanakkor Stadinger Katalin mentős szemtanú teljesen egyértelmű tanúvallomás tett: „…három személy jött ki a pártház kapuján. Egy civil [Mező Imre] és két egyenruhás [Asztalos János és Papp József ezredesek] volt, a civil fehér zászlót tartott a kezében. Ekkor a kapuval szemben az egyik fa mögül előbújt egy falábú, 40 éven felülinek látszó személy és géppisztollyal megnyitotta a fehérzászlós személyekre a tüzet. A falábú azonos személy a »Fehér Könyvben« látható tuskólábúnak nevezettel. [...] Társai hallva a lövéseket, szintén tüzet nyitottak s megrohanták a házat.”⁵² Tulipán is felhasználja ezt a vallomás-idézetet, majd a következőképpen kommentálja: „Nem tudjuk [Stadinger], milyen okból tette súlyosan terhelő vallomását…”⁵³ Tehát kizárja annak a lehetőségét, hogy ezt látta, vagyis azt sejteti, hogy valamilyen kényszerítő hatásra vallott így. Pedig Stadinger hiteles tanúnak fogadható el, hiszen a Tulipán által említett tanúk is ezt lényegében alátámasztják, de rajtuk kívül is akad még tanú, aki a térről látta a parlamenterek lelövését: Antal Péter Baross téri felkelő,⁵⁴ Buda Béla pszichiáter,⁵⁵ és kilenc egykori védő: Ackermann János, Kelemen Ágnes, Kelemen Lajos, Keleti Ernő, Kettler Pál, Prieszol Olga, Radnai György, Tóth Lajos, Várnai Ferenc⁵⁶.

A súlyosan sebesült Mező Imre egyébként a kórházban többekkel beszélt. Elképzelhető-e, ne említette volna, hogy a saját társai lőttek bele? De dramaturgiailag is teljesen abszurd ez, már csak azért is, mert a tettes nyilván nem maradhatott volna titokban.

Tulipán tüzes védelmezője Jankó Piroskának is, minden tőle telhetőt megtesz, hogy koncepciós pert faragjon abból a sajnálatosan megalapozott vádból, hogy az említett parlamenterek közül a halálos lövési sérüléssel fekvő Papp Józseffel szemben nagyon is kivette a részét a kegyetlenkedésben, amiért 18 évre ítélték.⁵⁷ Az igyekezet a kötet egészére kiterjed, nem túlzás azt állítani, hogy ez mű leghangsúlyosabb eleme. De vajon mi értelme lett volna a politikai szempontból teljesen súlytalan 20 éves segédmunkásnővel szemben pert kreálni?

Ám az objektivitás teljes hiányának a legfőbb bizonyítéka mégiscsak az, hogy Tulipán a kötetében egyetlen lincselőt, egyetlen vétkest sem nevez meg, mintha a brutalitásnak éppúgy nem lennének felelősei, mint valami meteorológiai katasztrófának.

László Dávid Márton a disszertációjában nem kerüli meg a lincselés kérdését, tehát nem ennyire elfogult, de azért igencsak meghökkentő megállapítást tesz: „Hogy mi hozta ki az emberekből ezt a fékevesztett haragot, azt manapság nehezen tudjuk elképzelni. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen dolgokat követhettek el korábban, amiért Kállai Éva pártfunkcionárius – a bosszútól tartva, félelmében – inkább kiugrott a II. emeletről, semhogy a nemzetőrök kezére kerüljön.”⁵⁸ Ez ismét az általánosító gyanakvás, ami oly jellemző a jobboldaliakra és a kommunistákra egyaránt. Nyilvánvaló, hogy sorsukat külön-külön lehet és kell vizsgálni. Kállai Éva nem követett el emberellenes bűnt, ellenben 1945 előtt több évre bebörtönözték, baloldalisága miatt. Azt pedig emberileg nagyon is érthető, hogy mindenáron el akarta kerülni, hogy a támadók kezébe kerüljön.

László Dávid Márton is igyekszik menteni a menthetőt, disszertációja hőseit, a Baross téri felkelőket és főparancsnok főhősét, Nickelsburg László műszerészt. Valószínűleg a fentebb ismertetett nemzeti gondolat jegyében védi meg őket a Köztársaság téri bűnök felelősségétől, és más kevéssé heroizálható tettől ezeket az egyébként általam is tisztelt forradalmárokat.⁵⁹ Ám számos tanú túlságosan is valószínűsíti a csoport részvételét lefegyverzett foglyokkal történő leszámolásban, korábban pedig Nickelsburg parancsára négy vétkesnek ítélt személyt végeztek ki Baross téri bázishelyük pincéjében.⁶⁰

Az ’56 megtestesítői

A jobboldali, konzervatív és radikális oldal – ahogy ezt Ripp Zoltán megírta – „nem a magyar október eredeti törekvéseire és eszmeire, hanem a megtorlással elszenvedett sérelmekre vezetik vissza mai állásfoglalásukat 1956-ról…”⁶¹ Így aztán kevéssé a politikusokban találták meg ’56 igazi megtestesítőit – Mindszenty bíborost kivéve, ő azonban csekély szerepet játszott a forradalomban.

A rendszerváltástól az FKGP Dudás József emlékét igyekezett felkarolni, de az ezredforduló idején már a Forradalmi Nemzeti Bizottmány egykori mindenese szinte teljes feledésbe merült.

Valószínűleg a szüntelen megosztottságára vezethető vissza, hogy romantikus hősiesség bajnokai, a „pesti srácok” közül sem teremtődött meg egy igazi idol. A két legtudatosabb felkelőparancsnok, Angyal István és Iván Kovács László nem bizonyult elég népszerűnek, ez nem is meglepő, világnézetük, túlságosan távoli számukra. Valószínűleg Pongrátz Gergely alkalmas lett volna erre, ám ő ezt a lehetőséget közszerepléseivel többszörösen eljátszotta. Mostanában már csak a fiatal radikálisok lelkesednek érte. Wittner Mária az ezredfordulótól növekvő népszerűségét inkább a gyűlöletkeltő megnyilvánulásainak köszönheti, semmint az ’56-os múltjának.

A differenciálatlan antikommunizmus nem a forradalom valóságos értékeit hordozó képviselőivel, hanem inkább a kegyetlen megtorlás áldozataival történő azonosuláshoz vezetett. A 225 kivégzett közül különösen egy erényes szűz lány (a magyar Jeanne ’Arc) és a retorzió legfiatalabb áldozata (akivel a megrögzült legenda szerint különösen ármányos módon bántak el: az ítéletvégrehajtásig megvárták, amíg betölti a nagykorúságát) bizonyult legalkalmasabbnak arra, hogy ’56-ot megtestesítsék. „Kiemelésük a tragikus romantikus nemzeti történelemszemlélet továbbéltetésének szándékát példázza: a forradalomban a vereség a domináns mozzanat, hiszen erre lehet engesztelhetetlen sérelmi politikát alapozni. Nem véletlen, hogy 1956-ból a jobboldal nem pozitív energiákat származtat az új generációkra, hanem a vereség és a megtorlás keltette frusztrációt és gyűlölködést, az ádáz és kérlelhetetlen szembenállást hagyja örökül” – állapítja meg találóan Ripp Zoltán.⁶²

E két mártíron és a már említett Mindszenty József bíboroson kívül Nagy Imre kormányfő jobboldali megítélése különbözik legmarkánsabban a történeti kutatások eredményeitől.

A forradalom miniszterelnökének megítélése változott a rendszerváltás óta a jobboldalon. A konzervatív emigránsok – például Csonka Emil, Sujánszky Jenő, de még Pongrátz Gergely is – kifejezetten tisztelettel írtak, beszéltek róla.

A „nagy temetés” időszakában, a választásokig még nem mutatkozott szignifikáns eltérés a vele kapcsolatos véleményalkotásban. De 1990-ben, amikor a Parlamentben az 1956 emlékét törvénybe iktatták, a szavazás előtti percekben derült ki, hogy a kormánykoalíció az SZDSZ-szel egyeztetett szövegéből kimaradt Nagy Imre, mint a forradalmi kormány vezetője. Ezt Csurka István, az MDF népnemzeti szárnyának vezetője harcolta ki. Hogy ne legyen botrány, az SZDSZ inkább „nem vette észre”.⁶³ Antall József korábban össznemzeti hagyományról beszélt,⁶⁴ majd egyre inkább azt hangsúlyozta, hogy Nagy Imrében leginkább a mártíromságát tiszteli, kormányfői tevékenységét már kevésbé, ezért inkább Nagy–Tildy-kormány megjelölést használta, ebben azonban senki nem követte. „Míg az MDF-nek 1956 kellett, de Nagy Imre nélkül, addig az MSZP-nek Nagy Imre kellett, de a forradalom nélkül” – állapította meg Litván György.⁶⁵ „Már az első jobboldali kormány megkezdte a rendszerváltás végrehajtásával „elhasználtnak” tekintett Nagy Imre háttérbe szorítását. Nem kellett nekik a kommunista Nagy Imre közösen vállalható nemzeti politikusként” – írta Ripp Zoltán.⁶⁶ Összeköthető ez a mindszentysta hagyománnyal is, amely a Nagy-kormányt a bukott rendszer örököseinek nevezte. A Fidesz-vezette jobboldal szóhasználatában „polgári forradalom”-nak is ugyanez az üzenete – ahogy erre szintén Ripp utalt.⁶⁷

A szélsőjobboldali radikálisok (például Szalay Róbert, Gajassy G. István, Lovas István⁶⁸) – differenciálatlan antikommunizmusukkal – éppúgy fontosnak tartották Nagy Imre emlékét végletesen denunciálni (a cári család kivégzésben történő részvétel, „Vologya”-ügy), mint ahogy tették ezt 1989-ben azok a kommunista erők, akiknek nagyon nem állt érdekükben a rendszerváltás. A súlyos vádak azonban azóta sem bizonyultak be.

A Terror Háza állandó kiállításán látható a Nagy Imre és társai perének részleteiről egy filmfelvétel, amelyet a pártállam propaganda céljaira vágtak össze és fűztek hozzá kommentárokat, de végül soha nem használták fel. A múzeumban azonban nem mellékeltek e filmanyaghoz magyarázatot, s így a mai néző számára az torz képet nyújt.

A jobboldalhoz kötődő Horváth Miklós szerzőtársával, Zinner Tiborral viszont tudományos eszközökkel elemzi, és jóval kritikusabban értékeli Nagy Imre forradalom alatti szerepét, mint a korábban e témakörről szóló kötetek, tanulmányok.⁶⁹

A középosztály konzervatív része egyértelműen Mindszenty József bíborost tartotta vezéregyéniségnek, még ha a forradalom idején passzivitásra kényszerült és csak az utolsó estén nyilatkoztatta ki véleményét és programját. Tekintélyével természetesen ő is tisztában volt, egyébként valószínűleg nem élt volna a ,,bukott rendszer örökösei” nem túlságosan hízelgő kifejezéssel Nagy Imre kormányt illetően, amelyet meg sem nevezett, tehát el sem ismert.⁷⁰ Ha többpártrendszer alakult volna ki, potenciálisan minden bizonnyal az ország irányítására is esélyes lett volna.

A mai kormánypárti sajtó is megőrizte ezt a tiszteletet, íme egy cikk lead-je: „A hercegprímás érsek nemcsak a magyar egyháztörténet, de egyben a magyar történelem egyik legjelesebb alakja is volt. Ikon és példakép, aki 1956 emblematikus személyiségévé vált.”⁷¹ Egy ultrakonzervatív, legitimista blogger rajongását is érdemes még idéznünk: „[1956] talán a legnagyobb hőse egy szentéletű ember, akinek olyan sokat köszönhetünk. [...] Ő volt az, aki egész nemzetünk helyett, mindannyiunk nevében kiállt, és valódi, törvényes államfőként lépett fel a törvénytelenek sokaságában. Mindszenty József, bíboros úrról, a Magyar Királyság eddig utolsó hercegprímásáról van szó. [...] Ő az az ember, aki a legnagyobb veszélyt jelentette a kommunisták törvénytelen diktatúrájára. Mindszenty volt az, aki kimondta, nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A bíboros úr ’56 valódi mártírja, aki törvényes államfőhöz méltón egész népéért harcolt, majd egész népéért szenvedett. [...] Ne felejtsünk el hálát adni Istennek, hogy a vészterhes XX. században is olyan szentéletű őrangyallal ajándékozta meg nemzetünket, mint Mindszenty József, Magyarország hercegprímása, és haláláig törvényes államfője.”⁷²

Arról már esett szó, hogy ő már a november 3-i beszédében sem nevezte az eseményeket forradalomnak, csakis szabadságharcnak, követői ma is így nevezik. Egyik híve ezt ekképpen hangsúlyozta ki: „Mindszenty nem kötött alkut a forradalmi, törvénytelen rendszerekkel”, hiszen már „1918 őszén csatlakozott a Keresztény Szociális Néppárthoz, mely Zala vármegyében markáns ellenforradalmi politikai üzeneteket fogalmazott meg.”⁷³

E nyilatkozatban ezt is mondta: „A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga.” Követői erre már kevésbé hivatkoznak.

Tóth Ilona története, személye váltja ki a legszenvedélyesebb vitákat ’56 témaköréből. A történet dióhéjban: Tóth Ilona, a 24 éves kivételes tehetségű szigorló orvosnő a Domokos utcai kórház megbízott vezetője volt 1956 novemberében, és a forradalmi elkötelezettségével bekapcsolódott a politikai ellenállásba. Részt vett a röpcédulák, illetőleg az Élünk című illegális lap sokszorosításában, terjesztésében. A periratok szerint 1956. november 18-án két férfi társával likvidálta Kollár István rakodómunkást, akiről bebizonyosodva látták, hogy a szervek embere. Ezért a bíróság mindhármukat kivégezte.

Még azok a jobboldali történészek, akik Mansfeld Péter esetében nem osztják a „keresztény-nemzeti” kurzus legendáit, Tóth Ilona esetében ragaszkodnak, ahhoz, hogy a kirakatper történt, és a medika fedhetetlen, mivel kegyetlen kínzásokkal, gyógyszerekkel, hipnózissal kikényszerítették belőle a valóságtartalom nélküli, önterhelő vallomásokat.

Nem túlzás azt állítani, hogy hatalmas kultusz alakult ki Tóth körül: felállított szobrát közjogi méltóságok és pártelnökök avatták fel, személyéről, mártíromságáról dokumentum- és játékfilmek láttak napvilágot, könyvek íródtak, képzőművészeti alkotások készültek. Óriási tisztelet övezi a külföldön élő magyarok körében is. Aki viszont megkérdőjelezi, vagy netán szembeszáll ezzel a kultusszal, az magára vonja a magyarságukban megsértettek haragját.⁷⁴ Szembetűnő, hogy ugyanezt a közeget – beleértve a történészeket, a publicistákat és az egyszerű rajongókat – a hasonló sorsot elszenvedő két férfitárs, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc rehabilitációja, a jelek szerint a legcsekélyebb mértékben sem érdekli.

Már a per idején itthon és külföldön többen úgy vélekedtek, hogy Tóth Ilonát klasszikus koncepciós perek mintájára koholt vádakkal ítélték el. Emberileg ez természetesen érthető is volt orvostanhallgatóktól, barátaitól, akik nagyon tisztelték, becsülték és szerették őt, és mindazok alapján, ahogy ismerték, egyszerűen képtelenek elhinni azt, hogy vér tapadhatott a kezéhez.⁷⁵

A történet önmagában is annyira különlegesen szörnyű és részleteiben is abszurdnak tűnő (egyébként semmilyen más ’56-os perhez nem hasonlítható), hogy aki sohasem volt hasonlóan kiélezett helyzetben és Tóth Ilonához hasonló fizikai-, lelki-, idegállapotban, viszont ismeretei vannak az ÁVH módszereiről csak valamiféle ördögi konstrukciót lát az egész ügyben.

Így már a kilencvenes évek első felében kialakult egy erősen jobboldalhoz kötődő kör, amelyik Tóth Ilona ügyét a magyarság ügyével azonosította, akit mindenáron meg kell védeni a nemzetietlenekkel szemben.⁷⁶ Csak egy példát idézünk:

„Szörnyű és nem lehet jóváhagyni, hogy legyenek sarlatánok, fizetett bérencek, ripacsok akik valami aprópénzért, megélhetési bűnözőként is nem átallják felvállalni mártírjaink bemocskolását. Kérdezem: egyáltalán tudják, hogy mit tettek? Tóth Ilonka a Magyar Nemzet, forradalom és szabadságharc hőse, – akit a gyökértelen, magyar lélek híján is felnevelkedett, a mi költségünkön kiiskolázott idegenlelkű gyilkosok kéjjel, immár sokadszor igyekeznek MEGGYALÁZNI,  megsemmisíteni. Magyar véreim ne hagyjátok, óvjuk meg magunkat a gátlástalan gyilkosoktól, Magyar Hőseink meggyalázóitól! Legyen mindenki százszor, ezerszer elátkozott, aki a MAGYART bántja!!!”⁷⁷

Sokan sokféleképpen ecsetelték Tóth Ilona tragédiáját: „Münnich Moszkvának hetvenezer hullát ajánlott fel hatalmuk megszilárdítása érdekében, s ennek egyik első vértanúi voltak Tóth Ilonka és ártatlan társai.”⁷⁸ „Rabtársai emlékezése szerint gyermekét érzéstelenítés nélkül tépték ki a testéből, majd a közvéleménnyel igyekeztek elhitetni, hogy a halálos ítéletet a szülés után hajtották végre.”⁷⁹ A bitófán ezt mondta: „Szűz vagyok; smasszerok megerőszakoltak, érzéstelenítő nélkül kikapartak.”⁸⁰ „»A törvényesség és rend« helyreállítóinak hatékonyságára mi sem jellemzőbb, hogy Tóth Ilonát már november 19-én letartóztatták, méghozzá a Lenin körúton, a járókelők tömegéből rángatták ki, mint szemtanúk állítják: megrugdalták, majd feldobták egy terepjáróra.”⁸¹ „[Kádár János is] próbálkozott Tóth Ilona megmentésén, de hatalma, befolyása nem volt hozzá: az akkor maga is inkább fogoly Kádár János. Természetes is, hogy nem tudták Tóth Ilona életét megmenteni, mert Magyarországon nem kisebb ember volt az igazságszolgáltatás királya, mint a hol hóhér, hol külügyminiszter fenevad, a harmincas évek sztálinista vérebe: Visinszkij. Ő pedig eldöntötte, hogy Tóth Ilonának pusztulnia kell...”⁸²

Mások igyekeznek a felelősséget áthárítani, Kollárra, azzal a valótlansággal, miszerint két autónyi beteget átadott a szovjeteknek, vagyis megérdemelte likvidálását,⁸³ de még sokkal inkább bajtársaira, Gyöngyösi Miklósra és Gönczi Ferencre, hogy az emberölést csakis ők hajtották végre. Az utóbbiak közé tartozik Jobbágyi Gábor jogász is,⁸⁴ a jobboldal egyik legünnepeltebb történetírója.

Jobbágyi, Kiss Réka és M. Kiss Sándor⁸⁵ köteteket jelentettek meg Tóth Ilona védelmében. Jobbágyi korábbi 1956-os tárgyú munkáira is jellemző volt, hogy a mások korábbi kutatási eredményeit teljességgel ignorálva dolgoz fel egy-egy témát, állításai rendre megalapozatlanok, s az objektivitásnak még a látszatát is kerüli. Kiss Réka–M. Kiss Sándor tanulmánykötete⁸⁶ nagyon alapos, lényegesen komolyabb alkotás, ám a prekoncepció, a mérhetetlen elfogultság erre a műre is nagyon jellemző.

A szerzőpáros is erősen képviseli – kimondatlanul – azt a szimpla dichotómiát, miszerint a hős magyarságot mindenáron védeni kell a szörnyű kommunistákkal szemben, így aztán tárgyilagosságot kereső olvasónak fel kell, hogy tűnjön, hogy minden eszközzel ezt a célt szolgálják. A tényeket korrektül közlik, de a hiányzó adatoknál a fantáziájuk csakis egy irányban lódul meg.

Két példa: Kardos János ügyvéd (aki egyébként tényszerűnek találta a Kollár-ügyet!) ezt írta visszaemlékezésében: „Hogy ennek a bőséges beismerő vallomásnak mi volt a kiváltó oka, megállapítható nem volt, nem is kutatta senki! Lehet, hogy Tóth Ilonka tisztalelkűsége, de az is lehet, hogy más!” Az idézetet a „lehet, hogy más!” miatt használták fel, természetesen minden konkrétum nélkül.⁸⁷

„Tóth Ilona a tárgyaláson tett egyik vallomásában említést tett arról, hogy egy ízben a kórházban dühösen odaszólt Gyöngyösinek »…hagyd már az árulókat, kapsz majd te is egy Evipánt, és lehetsz még áruló.« (Evipán az akkori idők tudatmódosító gyógyszere volt. A szerzők egy ilyen vallomásrészlethez ezt fűzik hozzá: „Vajon eleve elvetendő-e a feltételezés, hogy így akart az orvosi végzettségű lány üzenni, hogy miként manipulálták a tudatát a rendőrségen?”⁸⁸

Véleményem szerint nem túlzás az ezekhez hasonló érvek egész tömegét elvetni. A Kollár-ügy legtámadhatóbb momentuma továbbra is Kollár István unokatestvérének, Bak Istvánnének a vallomásrészlete: „Felismertem a hullát [Kollárt] ugyanis bal mutatóujja hegyét baltával levágta, ez volt az ismertetőjele.” Kétségkívül kirívó, hogy Kelemen Endre bírósági orvos és Földes Tibor igazságügyi orvosszakértő észrevették Kollár ujján a nikotinszennyeződést, de az ujjcsonkot nem.

A számos többi érv, például Bakné másik vallomásrészlete, miszerint Kollár kockás kabátot viselt, ám a boncolási jegyzőkönyv szerint búzakék, csíkos zakót említ, vagy az, hogy Tóth Ilona vallomása szerint beletörölte a véres kést az áldozat nyakkendőjébe, ám ezt hiányzik abból a hatósági felsorolásból, ahol minden vércseppet megjelöltek, nem túlságosan meggyőzőek: az említett példáknál maradva Kollár hordhatott másik ruhát, mint amiben unokatestvére látta; Tóth Ilona ilyen apróságra miért is ne emlékezhetett volna rosszul.

E fenti érvekkel szemben lényegesen erősebb ellenérvek sorakoznak fel:

1. politikailag súlytalan személyekkel szemben – eddigi 22 éves tapasztalatom alapján – nem konstruáltak pereket, ebből a hatalomnak nem származott volna előnye.

2. A periratokban egyetlen utalás sincs arra, hogy koholmány lett volna a Kollár-ügy.

3. A tettesek és a szemtanúk közül egyikük sem cáfolta a Kollár-ügy lényegét.

4. A pertársaik és rabtársaik egyike sem állította, hogy kirakat perről lett volna szó, sőt Gáli József és Obersovszky Gyula a Kollár-ügyet valóságosnak tartották és ezt másokkal is közölték.⁸⁹ Eörsi István együtt raboskodott Gyöngyösivel, aki szintén nem tett említést a vád hamis voltára.

5. Kardos János ügyvéd is valósnak tartotta a Kollár-ügyet.

6. Tóth Ilona közeli családtagjai sem tartották a pert koholtnak. Tóth Ferencnéről 25 besúgói jelentés készült, kizárható, hogy nem említette volna meg egyszer sem, hogy lányát hamis vádakkal végezték ki;⁹⁰ Féltestvére, Tóth Ferenc 1990-es semmisségi beadványában egy szóval sem hivatkozik koncepciós perre.

7. Az ügy koronatanúja, Molnár József perében és a rendszerváltás után is hasonlóképpen adta elő a történetet, Kollár likvidálását, amelyet ő fegyveres őrként biztosított, majd részt vett az eltemetésében.⁹¹

8. A perirat stílusa, jellege gyökeresen különbözik a koncepciós perekétől. Kizárt, hogy ilyen szövegű pert a hatóságok le tudtak volna gyártani, különösen ennyi idő alatt.

Mindazonáltal Tóth Ilona ügyben a közeljövőben semmiképpen nem várható változás: az ő meghamisított képe ’56 egyik legfényesebb (talán a legfényesebb) szimbóluma.

Az 1956 utáni megtorlás méretei a rendszerváltás idején váltak köztudottá. A legnagyobb felháborodást a tizennyolcadik életévét betöltő Mansfeld Péter kivégzése váltotta ki. Noha ehhez az ítészeknek nem kellett két évet várniuk, hogy betöltse a tizennyolcadik életévét – ahogy ez visszavonhatatlanul elterjedt – Kádárék elképesztő embertelensége a rendszerváltás óta örökké hálás aktuálpolitikai témaként szolgál a jobboldali politikusoknak, hogy – koszorúzások, emléktábla-avatások, utca-, parkelnevezések és más kultuszépítési lehetőségek kihasználása közben – a baloldali, sőt a liberális ellenfeleiket is kvázi gyilkossággal vádolják.

Röviden tekintsük át milyen okból indítottak ellene eljárást: a 15 és fél éves, jó képességű, tetterős esztergályos ipari tanuló a tűzszüneti időszakban Széna téri felkelőkhöz csatlakozott, és „Szabó bácsi” gépkocsis összekötőjeként szolgált. Később fegyvereket gyűjtött – a forradalom esetleges kiújulása esetén fel lehessen használni. 1957-ben nagymértékű lopásokat hajtott végre, bár az eljárás idején a kár nagy része megtérült. 1958-ban öt fős „bűnbandát” szervezett részben politikai célból (röpcédula-terjesztés, fogolykiszabadítás). A Kádár-rendszerrel szembeni bosszú is vezérelte. A „banda” egyetlen akciót, egy rendőr lefegyverzését hajtotta végre, amikor tagjait elfogták.

A kormánypárti sajtó is számtalan esetben terjesztette a hősteremtő legendákat, így Bayer Zsolt is azt írta, hogy Mansfeld 1956-ban követte el „halálos bűnét”.⁹² A kurzustörténészek közül Jobbágyi Gábor tanszékvezető tanár próbált a Mansfeld-perből is valamiféle kommunista koholmányt csiszolni, miszerint a fiatal fiút a hatóságok egyszerűen beugratták a különböző ügyekbe,⁹³ teljesen alaptalanul.⁹⁴ Jobbágyi rendre különböző koncepciókat gyárt, a tárgyszerűségnek még a látszatát is elkerüli. Sőt, szubjektivitásában odáig megy, hogy olykor a periratok tartalmát is meghamisítja. Csak egy példa: „…Mansfeld Péter magára vállalja a teljes felelősséget, még akkor is, amikor vádlott-társai őt akarják menteni!” Márpedig Mansfeld egyáltalán nem vállalta magára a felelősséget, a vádlott-társai közül csak egyik társát védte, azt aki valóban óriási veszélyben volt. Ám sem ez a társa, sem a többiek egyetlen szóval sem próbálták menteni hősünket. „Mansfeld Péter életét áldozta a forradalomért…” – írja Jobbágyi. Csak hát Mansfeld a legkevésbé sem volt tudatos forradalmár, ’56-os részvétele nem volt jelentős.

A jobboldali sajtó a tárgyszerű véleményeket eltorzította, kegyeletsértéssel vádolta, gyalázkodással bünteti.⁹⁵

A forradalom 50. évfordulóján Mansfeldről egy magyar játékfilmet mutattak be, amelynek forgatókönyvírója és rendezője egyaránt Szilágyi Andor volt.⁹⁶ Bár a valósághű rekonstrukcióra törekvő alkotás a célját rendkívül kevéssé valósította meg,⁹⁷ és a jobboldali történetfelfogásra oly jellemző romanticizálás, a túlzott heroizálás e műben is szembeötlő, az alkotó nem a legvégletesebb Mansfeld-mítoszokból építkezett, tehát nincs arról szó, hogy csakis a szabadságharcban tanúsított hősiessége miatt számoltak le a makulátlan ifjú hőssel.⁹⁸ És ez –úgy tűnik – némi hatást gyakorolt a kormánypárti sajtóra is.⁹⁹

Mindazonáltal egyelőre csekély jele van annak, hogy ’56 szélsőjobboldali narratívája eljelentékteledjen, vagy legalábbis számottevően visszaszoruljon. Ugyanakkor az sem látszik, hogy az ’56 konzervatív, jobboldali narratívája – tartalmi szempontokat tekintve – eltávolodna a szélsőjobboldali narratívától.

E tanulmány az 1956 képe az 1990 utáni jobboldali-konzervatív narratívakban című írásom (In: Búvópatakok – Széttekintés. 1956-os Intézet XIX. 2013-as évkönyve. Szerk. Rainer M. János. OSZK – 1956-os Intézet Alapítvány, 2013.) egyik fejezetének terjedelmesebb változata.

Jegyzetek

 

• Emléknyom [11]