Életmentő linóleum

Szécsényi András [1] 2014. május 19.

scan_szecsenyi_fokep2.jpg [2]

A 2014 nyarától a Holokauszt Emlékközpont Gyűjteményében lévő „linóleumnyomda” története a vészkorszak néhány aspektusába enged bepillantást. Az unikális tárgy-együttest és a hozzá kapcsolódó fotókat, iratokat használójának lánya, Káldori Zsuzsa ajándékozta a múzeumnak.

Bevezetés

Óraműves nagypapától öröklött kézügyesség, néhány négyzetméter linóleumpadló, nagy adag vagányság, jókora szerencse és máris minden adott ahhoz, hogy egy húszas évei elején járó fiatalember, Káldori Endre úgy gondolja, szembemegy sorsával, útjába áll saját és családja meghurcolásának, kiirtásának.

Az embermentést sok esetben előzte meg önmentés, például az elhurcolt személy megszökött a munkásszázadból, halálmenetből, majd ezután kért segítséget, de ugyanez fordítva is megesett. Káldori Endre útját a környezetében élő személyek egyengették. Történetéből kiderül, az önmentés szálait át és átszőtték azoknak a katonai és civil személyeknek a segítő cselekedetei, akik, ha úgy adódott, figyelmeztették őt a közelgő veszélyre, bátran intézkedtek, ugyanakkor, ha kellett, félrepillantottak és mélyen hallgattak: mentették, hogy menthessen.

Az ilyenfajta törekvések azonban elszigeteltek maradtak, alulról jövő, nagyobb összefogás nem bontakozott ki. Lokális szinten ugyanakkor sokszor egész családok, baráti társaságok, vagy akár ismeretlenek ad hoc összeverődött csoportjai fogtak össze rövidebb-hosszabb időre az üldözöttek mentésére, különösen az e tekintetben speciális fővárosban.

Az embermentés eszköztárában kiemelkedő fontosságú volt azoknak a dokumentumoknak a megléte, amelyeknek az üldözöttek sokszor életüket köszönhették. Ennek egyik járható útját jelentette a védettség, felmentettség bizonyítása a semleges országok és nemzetközi segélyszervezetek által kiállított, különféle véd- és menlevelekkel, másrészt a munkaszolgálat esetén a honvédségi kivételezettséget, a katonai alkalmatlanságot igazoló iratokkal. A hatóságok kezéből azonban ki lehetett csúszni egy másik módon is, az illegalitásba vonulással, a hamis személyazonosság megszerzésével.

A Káldori Endre veszélyes vállalkozása mögött meghúzódó motivációk feltárásához érdemes ismerni azokat a családi és egyéb körülményeket, amelyek mind közrejátszottak irathamisító, mentő- illetve önmentő tevékenysége kibontakozásában. Endre 1919-ben született, budapesti kereskedő családban nőtt fel, 14 éves koráig járt iskolába, anyagi nehézségek miatt nem tanult tovább, ehelyett nagybátyja töltőtoll-javító műhelyébe szegődött el inaskodni és az írószer szakmát kitanulni.

Endre 1941-ben házasodott. Mire a férfi katonaköteles korú lett, addigra a magyar kormány a zsidó legénység helyét már nem a fegyveres honvédek között jelölte ki: munkaszolgálatát először Hódmezővásárhelyen töltötte, majd századával Észak-Erdélybe vezényelték, a második bécsi döntés után elindított dédai-szeretfalvi vasútvonal építésére. A húszéves, habitusát tekintve optimista, jó kedélyű fiatalember munkaszolgálata alatt sok régi barátjával került egy századba, akikkel javarészt a zsidó cserkészcsapatban keveredett barátságba. A fiúk a fegyvertelen szolgálatot a kemény munka dacára kalandos időszaknak fogták fel és élték meg, s mivel ennivalójuk akadt, volt kedvük a különféle heccekre, ugratásokra is.

Káldori az 1944-es esztendőt a fővárosban töltötte, ha hétvégenként hazaengedték, az addig felesége által összegyűjtött, elromlott töltőtollakat javítgatta, ebből tartották fenn magukat, illetve az 1943 szeptemberében született kislányukat is. Budapesten – régi és újonnan szerzett baráti körével együtt – egységét a Váci útra, egy katonai felszerelések korrózióvédelmével foglalkozó hadiüzembe osztották. A jópofa, fiatal srácok lassan elnyerték parancsnokuknak, Somogyi Károlynak a szimpátiáját is. Somogyi – aki egyébként maga is embermentő volt, helytállásáért később kiérdemelte a Yad Vashem Világ Igaza kitüntetést – tisztességesen bánt velük, a nyilas hatalomátvétel után pedig egyszerűen szélnek eresztette a század legénységét. Káldori ekkor illegalitásba vonult, bujkált.

Hamisító üzem

Vakmerő muszos bajtársai a körben szocializálódva az illegalitásba vonult Káldori kellő bátorságra tett szert egy irathamisító házi üzem beindításához. Hogy a hamisítást technikailag képes kivitelezni, arra hamar rájött. A bélyegzők alapanyagául a felszedett linóleumpadló szolgált, a mintát és a szöveget késsel és borotvapengével metszette ki. Mindenre fel volt készülve, ezért sokféle típust gyártott, nyilas és honvédségi alakulatok, minisztériumok pecsétjét is elkészítette. Endre egyedül dolgozott, más irathamisítókkal való kapcsolata alkalmi találkozásokra korlátozódott, melyek célja a hamis papírok és bélyegzők cserekereskedelmének lefolytatása volt.

Aki 1944-ben a bujkálás és az illegalitás mellett döntött, annak papírjaival elsősorban azt kellett bizonyítania, hogy nem zsidó, másrészt férfiként, hogy nem katonaszökevény. A legfőbb veszélyforrást az utcai igazoltatás jelentette. Ha a nyilas vagy rendőri alakulatok valakinek a lakására mentek, akkor már csekély lehetőség nyílott a védekezésre. A saját lakásból tehát be kellett jelentkezni valamilyen más lakcímre. Ez a férfiak számára mutatkozott nehéz feladatnak, ugyanis számukra a bejelentkezéshez szükség volt az illetékes rendőr-őrszoba által szabályszerűen lebélyegzett kijelentőlapra is, melyet a házfelügyelőnek is be kellett mutatni. Erre jó módszernek mutatkozott a női bejelentő lapok átjavítása. Mivel személyi igazolvány ekkoriban nem létezett – útlevele pedig csak néhány kivételezett személynek lehetett – a nem zsidó származást anyakönyvi kivonatokkal bizonyították. A váratlan igazoltatásokra felkészülve a legtöbben ezeket a nyomtatványokat mindig maguknál tartották. Az irathamisítóknak minden személy családját és felmenőit „újra kellett tervezniük”. A gyerekeknek mélyen emlékezetébe vésődött, mikor szüleik éjszakákon át új „családfájukat” tanulmányozták és esetenként őket is felébresztették, hogy a betanult neveket és születési dátumokat kikérdezzék tőlük. A legjobb az volt, ha a felmenők iratai valódiak voltak. A hamisítók gyakran erdélyi hivatalok pecsétjét hasznosították, mert azokat nem tudták ellenőrizni: „Kérem az olvasót, hogy ha a Maroscsúcsi Lelkészi Hivatal pecsétjével találkozik egy esketési anyakönyvi kivonaton, fogadja kellő aggállyal az azon szereplő házasság valódiságát” – emlékezik vissza egyikük.

Katonaköteles korú férfinak veszélyes volt az utcán civilben mutatkoznia, főleg 1944 nyarától, a tömeges munkaszolgálatos behívások idejétől kezdve. A honvédségi iratok közül elsősorban a zsoldkönyvek és az alkalmatlansági bizonyítványok voltak fontosak. A zsoldkönyv, mellyel honvédként lehetett megbújni biztonságosabbnak mutatkozott, mert arra nem volt maximális garancia, hogy az alkalmatlansági bizonyítványokat elfogadják. A szükséges dokumentumok körébe az úgynevezett nem hivatalos iratok is beletartoztak, amelyeket a mindennapi életben használt az ember, ezek megléte csak tovább növelte a személyazonosság hitelességét. Egy névre szóló zálogjegy, vagy cédula a tisztítóból legalább annyira legalizált, mint egy hivatalos okmány.

Tulajdonképpen többrendbeli közokirat-hamisításról volt szó, ennek értelmezése azonban az egyik szemtanú szerint „senki számára nem okozott semmilyen törvényességi gondot, semmiféle erkölcsi skrupulust. Az emberbaráti segítségnek, a pusztításon alapuló hatalom törvényei kijátszásának egyetemes törvényei annakidején erősebbnek bizonyultak.”

Káldori Endre magányos harcos volt, cionistákkal, egyéb földalatti szervezetekkel nem volt kapcsolata, a családi emlékezet a KISKA¹-alakulatokat őrizte meg, mint olyan katonai egységet, amely segítségére volt Endrének. Amely bélyegző nem az ő gyártmánya, hanem valódi, azok innen származhattak. Egyébként a más irathamisítókkal való kapcsolata javarészt alkalmi találkozásokra korlátozódott, melyek célja a hamis papírok és bélyegzők cserekereskedelmének lefolytatása volt.

Érdekességképpen említhető meg, hogy a mindenre felkészült Endre könyveiben a „Káldoriék könyvtára” szövegű ex librist is meghamisította és Krumpoltz névvel ütötte át. Ennek hátterében az állt, hogy nagyon szeretett és féltve őrzött könyveiről azt a látszatot kívánta ezzel kelteni, hogy azokat a házban lakó nyilas, bizonyos Krumpoltz már ellopta volna, ezzel az esetleges valódi lefoglalást próbálta elkerülni.

Linóleum nyomdájával biztosított „családmentő szolgálata” a fővárosra korlátozódott, vidéki rokonait nem ismerte és valószínűleg erejét és lehetőségeit is meghaladták volna a távol élő családtagok érdekében tett lépések. Közvetlen hozzátartozói közül egyedül apósán nem tudott segíteni, a nyilasok őt Pestszentimrére hurcolták és – mivel inzulin hiányában rosszul lett és nem tudta a menetelést folytatni – meggyilkolták. Három nagybátyját egyenként mentette ki a munkaszolgálatból, hamisított papírokkal a vagonokról is leszedte őket.

Ezekre az okmányokra a Magyar Királyi Honvédség Vasúti és Hidász Szertár Műszaki Osztályának bélyegzője került, melyekkel a különféle alkatrészek ellenőrzése címén a pályaudvarokon fel lehetett jutni a szerelvényekre. A honvédségi alkalmazottként – és e szertár szakembereként – eljáró Káldori ekkoriban nagy bajuszt növesztett, lovaglónadrágba és csizmába öltözött.

A német megszállás után egyre nehezebb és rizikósabb helyzetekben kellett merészségét és találékonyságát kamatoztatnia. Anyósát az óbudai téglagyárból hozta ki hamis paranccsal –ahonnan a csendőrök nem engedték el az asszonyt maradandó „emlék” nélkül és valamennyi fogát kiverték –, majd Kissné néven egy házban helyezte el, mint kibombázott keresztényt. A nyilas időkben a házmesterek csak „megbízható” személyek lehettek, sok közülük Szálasi-szimpatizáns volt és szorgalmasan jelentette a hatóságoknak, ha valami „szabálytalanságot” észlelt, például bujkáló zsidót, illegális kommunistát, vagy katonaszökevényt. Endre saját nagyanyját egyenesen viceházmesternek vetette fel. Jóllehet a szemfüles főházmester átverést szimatolt, gyanakvásának csak annyiban mutatta tanújelét, hogy valahányszor légiriadót rendeltek el, és mindenki levonult az óvóhelyre, ő akkor „Kissnét” rendre fölküldte lemosni a lépcsőket. Éreztette, hogy gyanítja, miről van szó, mégsem jelentett. Az óvóhelyen ülők szintén sejtették, kik húzódnak meg közöttük, de az illetékeseknek benyomásaikról mégsem referáltak.

Az „aki mer, az nyer”, valamint „az a gyanús, ami nem gyanús” taktikák követésére a családban egyébként nem ez volt az egyedüli példa. Az egyik nagybácsi zsidó létére légóparancsnokként tevékenykedett, ami saját személyazonossággal lehetetlen lett volna. Később ugyanezt a nagymamát és lányát – azaz Endre édesanyját – erdélyi menekültekként szállásoltatta el.

Endre felesége és ekkor pár hónapos Zsuzsanna nevű kislánya 1944 júniusától október közepéig az újlipótvárosi Csanády utcában lakott egy csillagos házban. Az édesapa lányának egy különleges albumot készített, amelynek első oldalaira a fényképek, szövegek nem sokkal Zsuzsa születése után kerültek. Az album a csillagos házba költözés, a bujkálás, a felszabadulás és a háború utáni újrakezdés eseményeit Endre humorával és optimizmusával átitatva meséli el.

Zsuzsa elmeséléséből azt is tudjuk, hogy a csillagos házban lakók 1944. október 15-én annyira örültek Horthy Miklós kormányzó rádióban hallott proklamációjának, hogy az udvaron táncoltak és ledobálták a leszakított sárga csillagot a gangról. Estig tartott a korainak bizonyult öröm.

November végén a gettóba költözés helyett keresztény rokonaiknál húzták meg magukat, valamint egy, a családi legendáriumban csak Sándor bácsiként emlegetett nyugdíjas katonatiszt Falk Miksa utcai lakásában is megfordultak, mintegy negyvened magukkal.

Zsuzsát nem sokkal ezután Nagytarcsára vitték édesanyjával, ahol egy ismerősüknél laktak. Mivel a kislány nagyon sokat sírt, ezért befogadójuk nem vállalta a lebukás kockázatát. Ekkor Zsuzsa elszakadt édesanyjától is és elkerült egy keresztény nagynénijéhez.

A felszabadulás a Kresz Géza utcai lakásában érte a Káldori-famíliát, ekkor éppen saját lakhelyükre menekítették vissza magukat. Endre és felesége – rájuk jellemző módon, a történészek által persze nem igazoltan – úgy festette le 1944 Magyarországát, mint olyan helyet, ahol ugyan a zsidóságra minden utcasarkon és kapualjban ezernyi veszély leselkedett, de sokszor akadt valaki, aki segített, aki szemet hunyt. Endre a háború után írószeresként kereste a kenyerét, önállóan, az államosítás után pedig szövetkezetben dolgozott. Humánus magatartását nemcsak családjával szemben érvényesítette, munkahelyén volt horthysta tiszteknek adott állást, akiket az új rendszer „szorult” helyzetbe hozott.

Jegyzet

Az előadáson készült fénykép Dr. Wladimir Fried műve, a VWI "SEMPER-DEPOT "UNG. HOLOCAUST-TAG" 20140416 c. sorozat egyik darabja.

Képbeszúrás

szecsenyi__andras.jpg [3]

scan_szecsenyi_kicsi.jpg [4]

• Emléknyom [5]