2014. május 19.
A Holokauszt áldozatainak szenvedéseiről beszélve legtöbbször éhezést, megalázó motozást, az otthonokból való kiűzetést, marhavagonokba zárást, a hozzátartozók elvesztését említjük. De volt a szenvedésnek egy egészen más dimenziója, kevésbé fizikai, mint inkább mentális jellegű: a nehezen kivívott társadalmi rang elvesztése, az embertársak megbecsülésének hirtelen fellépő hiánya okozta fájdalom. Ritkán beszélünk erről, pedig a források ilyen típusú szenvedésről is tudósítanak, mégpedig minél magasabb státuszú egyénről legyen szó, annál fájdalmasabb tünetekkel.
A kezemben tartott forrás egy kétségbeesett kísérlet. Egy kísérlet annak a bizonyos megbecsülésnek a visszaszerzésére, de legalább is a meg-nem-becsülésből adódó fájdalmak elbeszélésének, elpanaszolásának kísérlete valami hatóságféleségnek. Hatóságfélékből, fél-hatóságokból sokfajta alakult közvetlenül a második világháború után azzal a céllal, hogy részt vegyenek a magyar közélet nácitlanításában. Egyikük, a Budapesti Házfelügyelők Igazolóbizottsága – a házmesterek háború alatti ténykedését vizsgáló igazoló szerv – felhívásokat tett közzé, példának okáért az akkor divatba jött Népszavában, 1945. április 13-án a következő szöveggel:
„Figyelem! Budapest V. kerületi lakóihoz!
Felhívjuk az V. kerületi lakosokat, hogy a házfelügyelők és segéd-házfelügyelők múltban tanúsított magatartásáról írásbeli jelentést tegyenek, V. Szent István körút 27. I. 2. szám alatt a Házfelügyelők Orsz. Szabad Szakszervezetének V. kerületi helyi csoportjánál.”1
A házfelügyelők, vagy népszerűbb nevükön a házmesterek tisztában voltak azzal, hogy a köztudat a náci hatóságok kiszolgálóiként azonosította őket, és szükségét érezték, hogy szépítsenek valamit ezen a képen. Cselekedni akartak, ennek is köszönhető e hirdetés. Ugyanezen Népszava-szám második oldalának bal sarkában volt olvasható egy apró betűs hirdetmény is egészen más tárgyban: „Felesége és szülei értesítik mindazokat, akik ismerték és szerették, hogy Szerb Antal Balf-fürdőn, munkatáborban, 1945. január 27-én, 48 éves korában, végelgyengülésben meghalt.”
Utóbbi hirdetés megrendíti mindazokat, akik a magyar kultúrában kicsit is járatosak. Lázár Béla tanár, művészettörténész és nyugdíjas múzeumigazgató közéjük tartozott, őt azonban mindkét hirdetés joggal rendítette meg. Mert nemcsak hogy személyesen ismerte Szerb Antalt, de a házfelügyelőjéről is volt bőven mondanivalója. Magam előtt látom őt, ahogy V. kerületi lakóként elgondolkozott, hogy mit is írjon a Házfelügyelők Szabad Szakszervezetének. A Népszavában elhelyezett felhívás szövege meglehetősen homályos, így azt a látszatot keltheti, hogy mindenféle múltban elkövetett gazság érdekelheti a szakszervezetet. A polgármester rendelete szerint az igazolási eljárás a túlságosan korrumpálódott náci szimpatizánsok eltávolítását és felelősségre vonását célozta, és több ezer házmester iratainak áttanulmányozása után azt kell hinnem, a vizsgálatot vezetők a Lázár Béla által felsoroltaknál sokkal komolyabb bűnökre voltak kíváncsiak.
Mert bár a házfelügyelők, házmesterek, vicék jogilag nem tartoztak a végrehajtó hatalomhoz, a gyakorlatban mégis ők voltak felelősek számos zsidóellenes intézkedés végrehajtásáért.2 Ők őrizték a csillagos házakba zártakat, illetve mindent és mindenkit szemmel tartva ők jelentették fel a zsidóházakon kívül bujkálókat.3 A házmesterek egyfajta közvetítő közeget képeztek a hatóságok és a gettósítást elszenvedő „zsidók” között, amely szerep sokkal nagyobb mozgásteret adott nekik, mint más, a szakirodalomban bystandernek, szemlélőnek tekintett személynek. Ebből adódóan módot találtak az üldözöttek megsegítésére is: volt, aki emberségből, mások a pénzkereseti lehetőséget látva bújtattak, veszélyre figyelmeztettek, hoztak élelmet, szereztek be védlevelet. Sokan voltak viszont, akik azonosultak a fajvédő ideológiával és nem ismertek kegyelmet a diszkriminatív rendeletek betartatásakor. Az utóbbi kategóriába tartozó házmestereket akarta kiszűrni az igazolás elrendelésével a polgármester, és Lázár Béla úgy érezte, az ő Zoltán utcai épületében is egy ilyen házmester szolgált.
Lázár Béla tehát – talán Szerb Antal halálhírétől is megrendülve – tollat ragadott és sorolni kezdte sérelmeit. Levele, melyben részletesen leírja, mi baja is van a házmesterrel, és annak feleségével, bekerült az Igazolóbizottság hivatalos iratai közé, és ennek köszönhetően ma is kutatható Budapest Főváros Levéltárában.4 Innen tudjuk, hogy az akkor 73 éves Lázár 1942 augusztusában költözött be feleségével a Zoltán utcai ház első emeleti lakásába. Akkoriban az első emeleten voltak a pesti házak legdrágább és legnagyobb lakásai, feltételezhető tehát, hogy Lázárék még rendelkeztek a nagypolgári élet folytatásához nélkülözhetetlen anyagi javakkal. A bérházak társadalmi rétegződése az éves lakbérrel állt egyenes arányban: minél magasabb emeleten lakott az illető, annál kisebb volt a lakása és ennek megfelelően a lakbére is, amit tovább csökkenthetett albérlők és ágyra járók befogadásával. E rangsor legalján állt a házmester, aki nem fizetett ugyan a szolgálati lakásért, de cserébe ki kellett szolgálnia a lakókat és a háziurat, összegyűjtenie és levinnie a lakásokban képződött hulladékot, segítenie kellett a hatóságokat a lakóbejelentésben, az élelmiszerjegyek elosztásában, útba kellett igazítania a postást, ha levelet, vagy sürgönyt hozott a házban valakinek. A lakókat nagy tisztelettel kellett megközelítenie, hiszen ez az udvarias kiszolgálás volt az, ami borravalót hozott szegényes konyhájára, enélkül éhhalálra volt ítélve.
Lázár Béla levele felkeltette az érdeklődésemet, ezért utána néztem, ki is volt ő. A Zsidó Lexikon szerint 1869-ben született Nagyváradon, tanult a pesti, müncheni, párizsi, berlini és jénai egyetemeken. Művészettörténészként szerzett nevet magának, és 1916-ban a Herczeg Ferenc vezette Petőfi Társaság a tagjai közé választotta. 5 Törzsasztala volt a Japán kávéházban, és a Magyar Életrajzi Lexikon szerint egy évtizeden át volt az Ernst Múzeum igazgatója. Több mint tizenöt könyve jelent meg, néhányat közülük kikértem a könyvtárban: az önéletrajzi ihletésű „Írók és művészek között” címűben (Budapest: Pallas, 1918) több hírességhez fűződő kapcsolatáról ír. 1889-ben Münchenben összebarátkozott Ibsen-nel, sőt, a „Társadalom támaszai”-t sokáig Lázár fordítása alapján adták elő Magyarországon. Párizsban találkozott Paul Verlaine-nel, de 1900-ban együtt abszintozott Oscar Wilde-dal is. Jól ismerte Szomory Dezsőt, és rendszeresen járt Munkácsy Neuilly-i műtermébe. Visszatérve az 1940-es évek Budapestjére, azt hiszem, akár a társadalmi pozíciók közti különbségek, akár a kora alapján Lázár professzor joggal várt el némi tiszteletet és udvarias kiszolgálást a házmestertől, Sz.-től, és feleségétől, Sz.-nétől. Elvárta, de nem kapta meg, amit összefüggésbe hozott zsidó származásával és a házmesterék szerinte antiszemita és náci-németbarát beállítottságával. Ahogy Lázár tanár úr írja, „sohase köszöntek nekünk, csak most, az igazoltatás alatt, de most sem kellő tisztelettel” (p.5). De nem-köszönni, tiszteletlennek lenni csak egy dolog; Sz.-ék megtalálták a módját, hogy ennél sokkal gyakorlatiasabban törjenek borsot az idős, mégis új lakók orra alá. Egy ilyen epizódról számol be Lázár Béla levelének következő részlete:
„Egy alkalommal szemetünket négy napon keresztül nem vitték el, holott ott állott az ajtónk előtt az ajtónk előtti szemétvödörben. Mivel az új szemetünknek lakásunkban nem volt helye, kénytelen voltunk szólni, hogy vigyék el végre a szemetet. Erre Sz. nekem akart rontani, felszaladt a lépcsőkön, hogy leüt, mert hogy merem őt figyelmeztetni, azt kiabálva, ha nem volnék idős ember, agyonvágna.” Lázár Béla író és nyugdíjas múzeumigazgató kevés hasonló konfliktushelyzetet élhetett át, és most mélyen felháborította, hogy egy házfelügyelő ilyen hangot mer megütni vele. „Én, aki ötven évig szolgáltam a magyar kultúrát, egy házmester részéről ilyen inzultusnak voltam kitéve” – kommentálta az esetet megdöbbenve, amiből kiderül az is, hogy magyarként, magát magyarnak tekintve szenvedve el a „zsidók”-nak szóló tisztességtelen eljárást.
Ahhoz kétség sem férhet, hogy a házmesterék kétségbe vonták Lázár tanár úr magyarságát. 1942-ben már elég nehéz volt cselédet találni, mert sok fiatal nő helyezkedett el a gyárakban, ahol a férfiak hadba vonulása munkaerőhiányt okozott. Lázárék meg tudták fizetni a magasabb cselédbért, és így találtak is maguk mellé segítséget. Amint valakit felvettek, azzal kitöltötték a bejelentő lapot, amit még a házmesternek is alá kellett írnia, hiszen a lakcímbejelentést csak az összes érdekelt fél aláírásával fogadta be a rendőrség. Amikor a cseléd levitte a bejelentőlapot a házmesterfülkébe, Sz.-ék közölték vele, hogy nagyon vigyázzon, mert Lázár tanár úr „zsidó”, amely közlés az akkori viszonyok közt kételyeket ébresztett a jelentkezők többségében (p. 4). Ahogy az Igazoló Bizottság előtt a 76 éves Lázár Béla fogalmazott: „ahányszor cselédet akartunk felvenni, mindig lebeszélték őket.”
1944 júniusában a zsidónak minősülő magyarokat csillagos házakba kényszerítették. Aki tudott, innen novemberben nemzetközi védelem alatt álló házakba költözött át, különben könnyen az úgynevezett nagygettó éhező tömegében találhatta magát. Lázár Béláék egy spanyol védelem alatt álló házba kerültek, ahonnan csak `45 januárjában tértek vissza a Zoltán utcába, akkor amikor Budapest ostroma már javarészt a Duna túlsó oldalára korlátozódott. A belövések miatt időről-időre így is felzengtek még a légvédelmi szirénák a pesti oldalon, és mikor a frissen visszatért Lázárék egy másik párral együtt a Zoltán utcai ház óvóhelyére igyekeztek, Sz. házmester kijelentette, hogy „zsidók számára nincs hely az óvóhelyen” (p. 2). A náci csapatok elvonulása után tehát még mindig származásukra hivatkozva tagadták meg tőlük a mindenki mást megillető védelmet; Sz.-ék még mindig siettek éreztetni velük, hogy nem többek megtűrt másodrendű állampolgároknál.
A gettóból, a védett házakból, deportálásból való hazatérés nem mindenkinek ment könnyen, hiszen sok lakást utaltak ki időközben bombakárosultaknak és menekülteknek, vagy játszottak át a házmesterek rokonainak, ismerőseinek. Sz. házmesterék Lázár szerint közreműködtek abban, hogy távollétük alatt idegenek költözzenek a lakásukba, az akkori szóhasználattal élve: kiigényeljék azt. Sz. segítségével a tanár úr könyvtárát, képeit és bútorait a cselédszobába zsúfolták be, pedig az egyik szobában pecséttel elzárt ingóságok elmozdítását még a gettórendeletek is megtiltották. Lázár Béla és felesége nem tehetett mást, hazatérésük után beköltöztek a cselédszobába, ismeretlenekkel osztva meg fürdőszobájuk használatát (p. 3). Ami számomra a legérdekesebb, hogy ebben a helyzetben, annyi megaláztatás után az egykori múzeumigazgató még mindig a házmestertől kér segítséget ennek a bizonyos cselédszobának a lakhatóvá tételére. Szüksége van valakire, aki cipekedni, takarítani képes, rászorul a házmester jóindulatára, de hiába ajánl pénzt Sz.-nek. Amint írja, „Sz. házmester megtagadta, hogy segítsen a cselédszoba rendbe hozásán, holott meg akartam fizetni. Mivel ostrom volt, munkást nem lehetett keresni. Még azt sem engedték meg, hogy konyhájukból vizet vegyünk és konyhájukban egy teát főzzünk.”
Az Sz. házaspárt 1945 koranyarán a Nemzeti Bizottság által kiküldött Házfelügyelők és Segédházfelügyelők II. számú Igazoló Bizottsága gond nélkül leigazolta. A határozatot Lázár Béla tanár megfellebbezte. Az Igazolóbizottság teljesen értetlenül állt a fellebbezés előtt: sem korábban, sem ezután soha nem fordult elő, hogy a több ezer ügy valamelyikében egy lakó fellebbezést nyújtson be az igazolási eljárás végeredménye ellen. Végül a beadványt a Népbíróság utasította el Nb. Ig. XIV. 3511/1945-5 számú határozatában, mondván, Lázár Béla, tanúként, nem jogosult fellebbezésre.
Köztudomású – ha kissé ki is kopott a köztudatból a manapság divatos Németország felé mutogatásban – hogy az egyszerű magyar állampolgárok is sokan, sokféleképp vettek részt a magyar Holokausztban. Tudjuk, hogy némely házmesterek csúnya dolgokat csináltak, de kevésbé vagyunk tisztában azzal, hogy közvetlenül a háború után sok zsidó származású magyar ember fontosnak tartotta, hogy beszámoljon azokról a szenvedésekről és megaláztatásokról, amit más magyarok okoztak nekik. Egyfelől Lázár Béla részt követelt magának a nácítlanításból. Másrészt viszont Lázár Béla tanárként az utókornak is tudtára adta, hogy a Holokauszt nem csak deportálást, gyalogmenetet vagy Dunába lövést jelentett, hanem olyan profán problémákat is, mint hogy egy házmester megtagadta tőle a neki kijáró köszönést vagy a szemétlevitelt, és hogy mindezért nem volt felelősségre vonható. Ennek eredményeképp a lázár bélák világa összeomlott, semmibe vették őket, és ez sokszor rosszabb volt, mint a fizikai fájdalom. A legfontosabb tanulsága számomra a Lázár-esetnek mégis az, hogy a zsidótörvények egyéni sorsokra mért pusztító hatása nem ért véget varázsütésre Budapest felszabadulásával. Lázáréknak továbbra is együtt kellett élniük Sz.-ékkel, pedig ahogy azt az egykori múzeumigazgató megfogalmazta, „ilyen érzelmű emberek nem valók házmesternek, de semmi esetre sem olyan házban, ahol zsidók, vagy zsidó származású egyének laknak, mert mellettük pokol az élet. Budapest, 1945. V. 22., igaz tisztelettel: Dr. Lázár Béla”. (A forrás kutatható a következő helyen: BFL XVII. 1598. Magyar Házfelügyelők és Segéd-házfelügyelők 291/a. sz. Igazoló Bizottságának iratai. 7-dik doboz, V kerület, Sz betűs ügyek, második pallium.)
Jegyzetek
1 Népszava, 1945. április 13. 73. évfolyam, 46. szám, 6. oldal
2 A házmesterek háború alatti ténykedéséről lásd bővebben: ÁDÁM István Pál, „A házmesterek szerepe a Magyar holokausztban” in Randolph L. BRAHAM (Szerk.), Tanulmányok a holokausztról VI, Budapest, Múlt és Jövő, 2014, pp. 107-141, illetve Rigó Máté, „Ordinary women and men: superintendents and Jews in the Budapest yellow-star houses in 1944–1945” Urban History, 40 évfolyam, 1. szám, 2013. február.
3 A feljelentők egyik példáját lásd: LUGOSI András, „Sztálin Főhercege: Kohn báró vacsorái a Falk Miksa utcában a fajgyalázási törvény idején”, FONS 17. évfolyam, 4. szám, p. 561.
4 BFL XVII. 1598. Magyar Házfelügyelők és Segéd-házfelügyelők 291/a. sz. Igazoló Bizottságának iratai. 7-dik doboz, V kerület, Sz betűs ügyek, második pallium.
5 ÚJVÁRI Péter (Szerk.), Magyar Zsidó Lexikon, Budapest, a Magyar Zsidó Lexikon kiadása, 1929, p. 524.
[3]
Ádám István Pál történész, jogász. Miután éveken át dolgozott egy holokauszt károsultak számára megnyílt kárpótlási programon, beiratkozott a Közép-európai Egyetem történelem szakára. Itt Michael L. Miller témavezető irányításával a Holocaust utáni, 1945–46-os magyarországi és lengyelországi pogromokról írta szakdolgozatát. Jelenleg a University of Bristol doktorandusz hallgatója, ahol Josie McLellan és Tim Cole vezetésével végzi munkáját, mely a budapesti házmesterek történetét dolgozza fel. 2012-ben megkapta az EHRI Fellowship-et, aminek keretében a Yad Vashem Intézetben kutatott. Ezt követően 2012 decemberétől 2013 májusáig a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum-ban dolgozott, mint Tziporah Wiesel Fellow. Ezután kapta meg a Claims Conference Saul Kagan Fellow in Advanced Shoah Studies elismerést. 2014 márciusa óta a Wiener Wiesenthal Intézet-ben dolgozik doktori disszertációján. Magyar nyelven olvasható a szerzőtől: ÁDÁM István Pál, „A házmesterek szerepe a Magyar holokausztban” in Randolph L. BRAHAM (Szerk.), Tanulmányok a holokausztról VI, Budapest, Múlt és Jövő, 2014, pp. 107–141.
A fénykép Dr. Wladimir Fried műve, a VWI "SEMPER-DEPOT "UNG. HOLOCAUST-TAG" 20140416 c. sorozat egyik darabja.
- Emléknyom [5]