Egy kinevezés – A bécsi magyar főkonzulátus jogtanácsosa 1938 és 1945 között

Frojimovics Kinga [1] 2014. május 24.

1896. szeptember 16-án születtem a Bécs melletti Badenben az egykori kapitány, báró Othmar von Ettingshausen és felesége, Marianne von Wasserburger fiaként.

Öt év általános iskolai tanulmányok után gimnazista lettem. Nyolcadikos voltam amikor kitört a világháború, és én önkéntesnek jelentkeztem. Érettségim után a Bécsben állomásozó Harmadik Dragonyos Ezredhez vonultam be.

Az orosz, román és olasz frontokon szolgáltam. Kétszer sebesültem, és összesen nyolc ütközetben vettem részt. 1918 novemberében tartalékos főhadnagyként szereltem le.

A háborút követően azonnal megkezdtem egyetemi tanulmányaimat Bécsben. A kötelező három szigorlatot és államvizsgát 1918. november 12. és 1919. október 18. között tettem le, amikor is doktor juris lettem. (Ezt a bajor Oktatási és Kulturális Minisztérium V.1667-es számon ismerte el 1935. január 12-én.)

Ezt követően kezdtem el 1919 novemberében az előírt 7 éves ügyvédjelölt gyakorlatot. 1929 májusában tettem le „kiváló” osztályzattal az Osztrák Ügyvédi és Bírói Kamara szakvizsgáját, majd Bécsben a IV. ker. Schwindgasse 8 szám alatt önálló ügyvédi irodát nyitottam.

1930 nyarán csatlakoztam az SA-hoz, 1931 januárjában pedig a Nemzetiszocialista Német Munkáspárthoz (tagsági számom 440100).

Azóta vagyok tagja a Nemzetiszocialista Jogász és Bíró Szövetségnek is 362-es tagsági számmal. 1932-ben a Jogász Szövetség „Nagy-Bécs” kerületének vezetője lettem. 1932-ben neveztek ki az SA akkori „Obergruppe Oesterreich” legfelső SA-vezetője jogi tanácsadójának is. 1932. január 1-én Sturmbannführer, majd 1936. április 20-án Obersturmbannführer lettem.

A birodalmi propaganda miniszter, Dr. Goebbels, birodalmi (jog)szakértőnek nevezett ki.

Az ausztriai politikai helyzet következtében 1934 augusztusában a (Német) Birodalomba, Münchenbe mentem. Ott német jogot tanultam és a záróvizsga letétele után a Führer és Birodalmi Kancellár a müncheni tartományi bíróság egyik bírájává nevezett ki, mely pozíciót 1938. március 14-ig töltöttem be.

Aznap visszatértem az immár a Birodalomhoz csatlakozott Ausztriába, és a Bécsi, Alsóausztriai és Burgenlandi Ügyvédi Kamara felügyelő biztosa, majd 1938 áprilisában az igazságügyminiszter által kinevezett elnöke lettem.

Újra van Bécsben ügyvédi irodám is, címe: I. ker. Maysedergasse 5. [...]¹

Ez az életrajz könnyen lehetne egy magas rangú ausztriai náci háború utáni peranyagának része. A helyzet azonban egészen más. Báró dr. Georg Ettingshausen 1938 nyarától a bécsi magyar főkonzulátus jogtanácsosa volt. Életrajza, melyet 1938. május 12-én küldött el a főkonzulátusnak, a kinevezésével foglalkozó aktában található.² A főkonzulátus vezetője az eddigi jogtanácsos leváltását, ill. azt, hogy éppen Ettingshausent javasolja új jogtanácsosnak, a következőkkel indokolta 1938. április 1-én, tehát az Anschluss után mintegy két héttel, egy a magyar külügyminiszternek írt sürgős jelentésben:³

Van szerencsém tisztelettel jelenteni, hogy a változott viszonyok között Dr. Deutsch Maurus, a követség jelenlegi jogtanácsosának kicserélése nem-árja voltára való tekintettel, sürgősen szükségessé válik.

Mint a követség, illetve főkonzulátus új jogtanácsosa Dr. báró Ettingshausen György, Wien IV. Schwindgasse 8., látszik alkalmasnak. Báró Ettingshausennek már régebben volt Bécsben ügyvédi irodája, nemzeti szocialista beállítása miatt azonban 1934-ben menekülnie kellett Münchenbe, ahol bírói alkalmazást kapott. Az Anschlusst közvetlen követő napokban visszatért Bécsbe és a bécsi ügyvédi kamara elnökévé neveztetett ki. Most újból ügyvédi irodát nyitott és pedig sógorának Dr. Hummer Arnulfnak, aki eddigelé is Bécsben mint ügyvéd működött, valamint Dr. Weber társaságában.

[...]

Minthogy kívánatosnak látszik, hogy a magyar követség illetve főkonzulátus jogtanácsosa olyan személyiség legyen, aki a N.S.D.A.P.-nél is súllyal bír – báró Ettingshausen jelentős S.A. funkcionárius – tisztelettel felkérem nagyméltóságodat, hogy engem a szokásos meghatalmazás megkötésére felhatalmazni méltóztassék.

Legyen szabad Nagyméltóságod nagybecsű figyelmét azon körülményre felhívnom, hogy az új jogtanácsos kinevezése a Bécsben élő számos magyar állampolgár hathatós jogvédelme érdekében igen sürgősnek tekintendő.

A Külügyminisztérium valóban gyorsan reagált, április 9-én báró Ettingshausent a bécsi főkonzulátus jogtanácsosává nevezte ki.⁴ A főkonzulátus és a báró Ettingshausen között létrejött megállapodás 1938 júniusában egyértelműsítette kötelezettségeit: „A jogtanácsos köteles magyar állampolgárok, társaságok, egyesületek és jogi személyek összes magánbüntető-, közigazgatási és pénzügyi jogi természetű ügyeiben Ausztria területén érvényben lévő törvények és rendeletek értelmében eljárni”.⁵

1938 nyarától kezdve az újonnan kinevezett jogtanácsosnak bőséges alkalma nyílott volna arra, hogy magyar állampolgárok – főleg persze zsidók – ügyeit képviselhesse a hatóságok előtt. Az Anschluss után az immár Ostmarkban élő zsidók ezreit fogták el a különböző náci hatóságok utcai razziákon és házkutatások alkalmával. Az elfogottakat ún. védőőrizetbe vették, ami az esetek többségében koncentrációs táborba hurcolást jelentett. Csak 1938 május eleje és június közepe között mintegy 5000 zsidót deportáltak a nácik Ausztriából Dachauba.⁶ Köztük természetesen magyar állampolgársággal rendelkező zsidók is akadtak, nem is kevesen. Ugyancsak elvették a zsidók üzleteit, üzemeit és gyárait, melyeket a hatóságok „zsidóvagyon” címszóval egyszerűen zároltak, azaz kisajátítottak. A kisemmizettek között szintén számos magyar állampolgár akadt. A következő években aztán megindultak az úgynevezett keleti deportálások, azaz az ausztriai zsidók döntő többségének lengyelországi koncentrációs- és megsemmisítő-táborokba való deportálása. Voltak köztük olyan magyar állampolgársággal rendelkező zsidók is, akiknek nem sikerült időben elmenekülniük a deportálások elől. Ausztriai, elsősorban bécsi lakásuk a benne levő értékekkel együtt gazdátlanul maradt.

Báró Ettingshausent, pontosabban az őt megbízó bécsi magyar főkonzulátust ezen ügyek túlnyomó többsége hidegen hagyta. A hozzájuk forduló zsidók többségéért nem tettek semmi érdemlegeset. A jogtanácsos neve többnyire akkor tűnik fel a főkonzulátus aktáiban, ha a sérelmet szenvedett illető Magyarországon (is) ismert híresség volt, de még inkább akkor, ha a gazdátlanul maradt hagyaték a magyar állam számára fontos értékeket, elsősorban műkincseket rejtett. Előzőre álljon itt példának a zeneszerző Kálmán Imre esete.

Kálmán Imre az Anschlusst követően Bécsből Londonba, majd onnan az Egyesült Államokba akart kivándorolni. Ebben a bécsi főkonzulátus segítette Horthy kormányzó személyes óhajára, aki személyes kihallgatáson fogadta a már akkor világhírű zeneszerzőt.⁷ Kálmán 1938. június 27-én Svájcba távozott, ügyében Ettingshausen jogtanácsos járt el.⁸

Báró Ettingshausen és megbízója, a bécsi főkonzulátuson keresztül a magyar állam, „műkincs-védő” tevékenységére pedig álljon itt egy példa, amely egyben a bécsi zsidók deportálását lebonyolító náci hatóságok működését is jól bemutatja.⁹

1939-ben özv. Schindler Alfrédné (sz. Klein Aurélia Mária, 1864, Bécs) magyar állampolgársága fenntartását kérte a bécsi főkonzulátuson keresztül. Érvényes magyar állampolgárság nélkül ugyanis nem kaphatott útlevelet, és nem utazhatott Magyarországra. A Belügyminisztérium az állampolgársági bizonyítványt 1942. február 18-án állította ki. Ezt azonban Schindlerné már nem vehette kézhez, ugyanis február 6-án „Lengyelországba kitelepítették”.¹⁰

1943. január 16-án a bécsi Zentralstelle für jüdische Auswanderung hivatalos értesítése szerint, melyet a bécsi főkonzulátusnak küldött, Schindlernét a bécsi hitközség egy a lengyel Főkormányzóságban levő zsidó öregotthonba vitette 1942. február 6-án.¹¹

A valójában deportált Schindlerné Rigában meghalt. Hagyatéka ügyében, melyben négy értékes festmény is volt, Magyarországon élő rokonai ügyvéd útján a főkonzulátushoz fordultak. Beadványukban Schindlernét árjának nevezték. Erre a főkonzulátus a Külügyminisztériumnak írt jelentésében a következőképpen indokolta Schindlerné zsidó voltát (utalva a Zentralstelle jelentésére): „a főkonzulátusnál elfekvő ügyiratokból megállapítom, hogy Schindler Alfrédnét az itteni izraelita hitközség útján áthelyezték a Generalgouvernment egyik zsidóaggmenházába. Nem tételezhetem fel, hogy az itteni zsidó hitközség nevezettel foglalkozott volna, ha árjaságát igazolta, vagy pedig, ha bemondta volna, hogy árjaságának megállapítása folyamatban van. Természetes, hogy a Németbirodalmi hatóságok az árjaságot még a külföldi állampolgárok tekintetében is, a Nürnbergi törvények szerint állapítják meg.”¹² A hagyaték ügyében a főkonzulátus jogtanácsosa, báró Ettingshausen is eljárt 1944 májusában. 1944 szeptemberében a hagyaték legértékesebb részét, a négy festményt az Igazságügyminisztérium még mindig megpróbálta visszaszerezni Magyarország számára.¹³ Az ügy még 1945 februárjában is foglalkoztatta a magyar hatóságokat. A Budapestről már nyugat felé menekülő nyilas Külügyminisztérium a Schindler-hagyatékról Szombathelyről levelezett a bécsi főkonzulátussal.¹⁴

1942-ben az akkor 78 éves özv. Schindler Alfrédné megmenekülhetett volna a deportálástól, ha a magyar hatóságok nem húzták volna három évig állampolgársági bizonyítványa kiadását. Magyar útlevél birtokában a kivándorlást amúgy is támogató ausztriai náci hatóságok semmilyen akadályt nem gördítettek volna Magyarországra való átköltözése ellen. Özv. Schindlerné ezzel szemben Rigában deportáltként halt meg. Hagyatékáról a magyar állam kizárólag Schindlerné Magyarországon élő rokonaitól szerzett tudomást. És mivel abban értékes műkincseket sejtett – a rokonok négy festményt is említettek – megszerzésükért minden követ megmozgatott.

Az Anschluss előtt 210 ezer zsidó élt Ausztriában, közülük 120 ezer Bécsben. 1942 végén alig több mint 8600 zsidó élt Bécsben, döntő többségük vegyesházas. A többiek kivándoroltak, vagy deportálták őket. 1944 nyarán Bécsbe és környékére érkezett az a mintegy 18 ezer zsidó kényszermunkás is, akiket különböző magyarországi gettókból deportáltak Strasshofba, majd onnan Bécsbe és alsó-ausztriai településekre osztottak szét munkára.

Az 1938 és 1942 között Ausztriából elüldözött és deportált magyar állampolgárságú zsidók ügyeinek intézését, preventív védelmüket – kivételes esetektől eltekintve – a magyar állam bécsi főkonzulátusa nem tekintette feladatának. A követségtől segélyt, elsősorban jogsegélyt kérők ügyeit ugyan továbbította az illetékes magyarországi minisztériumoknak, de ennél többet nem tett. Tudta, hogy míg az ügyek a hivatali útvesztőkben bolyonganak, az ügyek „automatikusan” megoldódnak. A kérvényezők a minisztériumi – egyébként többnyire elutasító – válaszok megérkeztekor már nem lesznek elérhetők bécsi lakcímükön.

A főkonzulátus ugyanígy nem járt el az Ausztriába deportált magyarországi zsidók ügyeiben sem. A fennmaradt irategyüttes tanúbizonysága szerint csak a legritkább esetekben foglalkozott egyáltalán a Magyarországról deportáltak ügyeivel. Ilyen eset volt, amikor 1944. július 23-án a Hof-Reinthalban mezőgazdasági munkát végző nyolc magyarországi zsidó kényszermunkás azt kérte a grazi magyar konzulátustól, hogy járjon közbe azon kérésük teljesítése érdekében, hogy havonta írhassanak levelet őskeresztény feleségüknek haza, Szegedre, Kunszentmártonra és Bajára. A kérelem a grazi konzulátus és a bécsi főkonzulátus közti hivatali levelezés útvesztőiben rövid úton elsikkadt.¹⁵

Míg tehát a bécsi főkonzulátus és báró Ettingshausen jogtanácsos a jelentősebbnek tekinthető magyar zsidó vagyon Magyarországra mentéséért tett, egyébként többnyire sikertelen erőfeszítéseket, valamint az országnak hírnevet és dicsőséget szerzett hírességeknek próbálták – többnyire sikerrel – az Ausztriából kivezető útját segíteni, több ezer olyan zsidót deportáltak Ausztriából, akik vagy maguk is Magyarországon születtek, vagy rokonaik éltek az országban. Értük a magyar állam semmit sem tett. A „Bécsben élő számos magyar állampolgár hathatós jogvédelme”, mellyel 1938 nyarán a bécsi főkonzul indokolta az új jogtanácsos kinevezésének szükségességét, üres frázis volt csupán. A magyar állam nem csupán 1944 márciusát követően, de már 1938-ban sem védte meg állampolgárait. Ezzel szemben vagyonukat igyekezett megkaparintani.

Jegyzetek

[3]

Frojimovics Kinga történész és levéltáros, 2007-től a Yad Vashem Archives (Jeruzsálem) Magyar Részlegének igazgatója. Doktori disszertációját 2003-ban védte meg a Bar-Ilan Egyetemen (Ramat Gan, Izrael). Kutatási területe a magyarországi zsidók története a 19-20. században, azon belül leginkább a zsidó vallási irányzatok története, valamint a Holocaust. A Magyar Zsidó Levéltár (Budapest) Makor sorozatának társszerkesztője. Legújabb publikációi: Magyarországi zsidó anyakönyvek 1760-tól napjainkig (Magyar zsidó levéltári repertórium, III). Budapest: MTA Judaisztikai Kutatóközpont, 2007; I have been a stranger in a strange land: The Hungarian State and Jewish Refugees in Hungary, 1933-1945. Jerusalem: The International Institute for Holocaust Research at Yad Vashem, 2007; Neológ (kongresszusi) és status quo ante rabbik Magyarországon. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatóközpont, 2008; Szétszakadt történelem: Zsidó vallási irányzatok Magyarországon, 1868-1950. Budapest: Balassi Kiadó, 2008. Jelenleg a Pesti Izraelita Hitközség 1938 és 1945 közötti történetét bemutató monográfián dolgozik.

• Emléknyom [5]