Nem minket lőnek

Ambrus Judit [1] 2014. május 23.

Ne nézz oda, ne törődj vele, ne gondolj bele, nem minket lőnek. Nem mi élünk ott, nem tudhatjuk, mi volt köztük, összetűztek biztos, egymásnak mentek, ilyenek, s különben is, a vérükben van. Úgy kell élni, hogy veled ez ne forduljon elő. Engem spec. még sose lőttek le. Nem ironizálok, tényeket közlök. Nem értem, mit kell ezen szégyellni, mindenki így gondolkodik. Mindenkinek ez a tapasztalata, neked is van egy barátod, akinek a barátja ismer valakit, aki. Lopnak, élősködnek, csalnak is, nem akarnak dolgozni. Hangosak, piszkosak. Nem értem, ezt kimondani mitől volna rasszizmus.

Egy tárgyalóteremben a plafonról nagy felületen hámlik a vakolat. A felszínén tépett mennyezet alatt ül az érdeklődő közönség sokasága, vagy épp a megcsappantak elcsigázott gyülekezete. Balról kamerák és fotósok. Jobbról, lejjebb a sértettek képviselői. Elöl, félkörben a kérdezők és kérdezettek, az ügy elbírálói és a stábjuk, meg a valószínűsíthető elkövetők, a vádlottak. Ők nagyjából állandó szereplők. A vádlottak védői – egy kivétellel – sokszor cserélődnek. Azt viszont nem tudni, hogy a vádlottak mellé rendelt biztonságiak vajon hányszor ugyanazok. Kialakul-e valami szolidaritásféle például a rabtartók és a vádlottak között. Az áldozatok hozzátartozói, a tanúként beidézett sértettek, a családtagok, a szakértők és a perben bármilyen szerepet vivő tanúk epizódszereplők. Nagyobb fontossággal bírna a koronatanú, ha használható lenne a vallomása. Fél talán, megfenyegették, szivacstermészete van, mindig azt hiszi és vallja, amilyen környezet körülveszi. Akár lehetne gyűlölettelen is. Az állandó szereplők mellé, a manézsra kis időre kihívják az áldozatok családtagjait. Vagy magukat a sértetteket. A vádlottak ilyenkor bilincs nélkül vannak. Néha odamennek ezekhez a meggyötört, a tárgyalásra hangjukat vagy erejüket vesztett emberekhez, s rákérdeznek, vajon jól emlékeznek-e arra a bizonyos napra. A tiszalöki áldozat felesége otthon hagyja a lakcímkártyáját, aki ilyenre képes, nyilván emlékezethiányos. A cirkuszi porondon néha nem tudni, kit kinek kínálnak fel áldozatul. De van, hogy az áldozatok szerettei derekasan kiállják a próbát, a kislétai áldozat húga például nem hajlandó semmilyen előzetes elvárásnak megfelelni, kimondja, mit gondol, mit érez, okosan fogalmaz. A tatárszentgyörgyi nagyapa már az „ezek megzabolázhatatlanok” mintájára viselkedik, kifakad, megbüntetik (a valóságban a büntetést a sértetti képviselő kérésére a bíró végül elengedi). A megölt ötéves gyerek anyja, úgy tűnik, nem hibázik. A nagyanyja se. A piricsei, meglőtt, vézna, kicsi, madártestű, idős nő le se mer menni a porondra, ki kell vezetni a vádlottakat, csak utána vacorog a kérdések szín- és kínpadára.

Tárgyalóteremben ülünk, a 2008–2009-es, cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosság tárgyalásain. Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című dokumentumfilmjén, mely a tárgyalás minden napját végigköveti, a per indításától a számtalan tanú és szakértő meghallgatásán és a helyszíni bizonyítási eljáráson át az ítélethozatalig. 167 nap felvétele. 167 nap tele komor irtózattal és nyilván mély unalommal is, fájdalommal és értetlenséggel. 167 nap, ami aligha fog változtatni valamit a Magyarországon lakók beállítottságán, de amiről mégis el kell hinnünk, hogy muszáj elindítania valamiféle változást. Vannak külső felvételek is, a tatárszentgyörgyi nagymama és nagypapa a fiuk és unokájuk sírjánál a temetőben, télen, erősen fúj a szél, aztán a nagypapa temetésén, aki az eljárás ideje alatt, szívrohamban hal meg. Nyitott koporsó, mutatják az arcát.

A bíró nem túl finom, más szerepet visz, az áldozatok hozzátartozóival is. Az áldozatok szeretteivel való párbeszédeitől eltekintve rokonszenvet ébreszt az elszántsága, az igazság kiderítésére összpontosító erős akarata, de a sokszor megfogalmazott felmentést az áldozatok családtagjaival szembeni viselkedésére, miszerint nem lehetett elfogult irántuk sem, nem teljesen érteni. Az ugyanis a bírósági szakaszban már nem merült fel, hogy az áldozatok családjai, rokonai lettek volna az elkövetők. Ha pedig így van, akkor ez az érvelés miért tenné indokolttá a velük való ugyanolyan kemény viselkedést, mint a vádlottakkal. Ha viszont azt feltételezzük, hogy a bíró a kiszámíthatatlanságával válaszokat akart kihúzni azokból, akik mindenre inkább szerettek volna pontosan visszaemlékezni, mint azokra a bizonyos napokra, akkor másként tudunk tekinteni a magatartására. Módszernek fogadjuk el. Kihámozni az idővel álemlék-rétegeket kapott történetből az igazságot. Mondjuk, nem is egy bíró tiszte, hogy vigaszt nyújtson. Kié is? Hagyjuk. A bíró másokkal is kemény, kérdéseitől válik hátborzongatóvá például a mentős, aki nem ismer fel egy kisgyereken ejtett lőtt sebet vagy a tetováláskészítő, aki szerint egy ártatlan, bármilyen kódolással elfedett, bőrre égetett „Heil Hitler” feliratból még nem kell senki világnézetére következtetni. És persze kemény a vádlottakkal is.

A tetovált vádlottak Hitlert apunak szólítják, a Magyar Gárda vurstli és kabaré számukra, mert felvonulásukkor nem ropognak a fegyverek. Hálószobájukban fegyverarzenál, álmukban kiirtják az összes cigányt és zsidót, s ettől olyan édes lesz a vasárnap délutáni pihenés, hogy göbbels-fejes párnájukra ráfolyik a nyálcsepp. Bizonyára hősnek érzik magukat, akik megcselekedték, amit megkövetelt az eleddig hálátlan haza. Kisgyereket talán nem direkt gyilkolnak, de miért éreznének bűntudatot, ha ez véletlenségből megtörténik. Apró homokszem a gépezetben. Az vesse rájuk a követ, aki maga nem követ el hibát. Kamaszlányt viszont már gondolkodás nélkül szitává lőnek, benne ott a bűn majdnem felnőtté érett genetikája, ami belőlük, a tisztákból teljesen hiányzik. Hatalmasnak és igaznak képzelik magukat, akik minimum elhozták a Földre az Isteni igazságot.

Hogy megrendíti-e az őket éltetőket ez a film, hogy felkavarja-e őket a megsebzett, szétlőtt holttestek látványa, vagy erre megint csak szegény, tragikus sorsú Szögi Lajos, Marian Cosma vagy Bándy Kata lesz a felelet, vagy néhány szalon- vagy vadrasszista mondat, nem tudni. Illetve persze, tudni. De attól még muszáj nem feladni, bárki, bármilyen kicsit tud tenni, akár egy apró, átkozott, rémes mondatot ki tud emelni, s át tud alakítani a fejekbe betárazott előítéletekből (ld. pl. mint legfent), vagy bármilyen nagyobb szabásút képes alkotni, mint például ez a hatalmas munkával, éleslátással, józansággal, érzékenységgel, elszántsággal és erős idegzettel készített, megrendítő film. Muszáj, mert ha elandalgunk, mondjuk, az Athéna Intézet honlapján s elnézegetjük a kedves, bármikor tettre kész gyűlöletcsoportokat, vagy csak elképzeljük, hány eldugott ház kies szobájának ágyneműtartójában rejtegethetnek fegyverarzenált, s mikre készülhetnek most is magukat hősöknek tekintő, hagymázos gondolatokkal terhelt emberek, illetve „lények”, ahogy a filmben az egyik áldozat lánytestvére nevezte a „Halálbrigád” tagjait, akkor csak abban reménykedhetünk, hogy nyomuk marad azoknak is, akik nem a pusztulást akarják. Nyomuk, ha netán egyszer a „lények” vennék kezükbe a hatalmat, s büszkén szétzúznának mindent, ami emberi. De most még nem kell félni, pereg a film, a bírónő egyszer összenevet a másodrendűvel, hosszútávon összezárva, ép ésszel képtelenség emberi gesztusok nélkül kibírni, a szék kényelmes, puha, az átlőtt kisgyerek képét sose lehet majd elfelejteni, ezt akkor így egy iskolában be lehet mutatni?, vagy ezektől a drasztikus jelenetektől ott bemutathatatlanná válik?, pedig diákoknak kellene vetíteni, beszélni róla, hogy többet ilyenek se történhessenek meg, nagyon megmarad egy-egy jelenet, a tiszalöki özvegy szeretné visszakapni a férje telefonját, sír, emlék volt, nem, még nem minket lőnek.

Az Ítélet Magyarországon című filmet május 29-étől vetítik a Toldi Moziban.

• KultBlog [4]