2014. május 26.
Az európai választások eredményeinek elemzése a következő időszak munkája. Sőt, tulajdonképpen az igazi kérdések és válaszok majd csak a nyári szünetek után, vagyis szeptembertől következnek, hiszen nem a politológusok és újságírók okossága az érdekes, hanem az erőviszonyok tényleges átalakulása, az egyensúlyok megváltozásának hatása Európára és az egyes országokra.
Jelen pillanatban elsősorban a számokat érdemes sorra venni. Az egyik fontos adat, és talán a legnagyobb meglepetés az egyáltalán nem alacsony átlagos részvételi arány. A tagállamok átlagában ez 43,11 százalék volt, szemben az öt évvel ezelőtti 43 százalékkal. Nem igaz tehát az érdektelenség sokat emlegetett tétele. Az egészen más kérdés, hogy mit rejt az átlag, vagyis, milyen a szórás.
A másik nagyon fontos adat a jobboldali, euroszkeptikus, vagy kifejezetten Európa-ellenes pártok súlyának megnövekedése. Ez nem jelent meglepetést, mindenki erre számított, mégis mindenkit felkészületlenül érnek a tények. Vagyis, a 751 európai parlamenti helyből mintegy 140-et visznek el ezek az integráció-ellenes vagy azzal szemben nagyon kritikus pártok, szemben a 2009-ben elért 64-gyel. Ez súlyuk megduplázását jelenti. Ezek a pártok persze egyáltalán nem egységesek, nem ugyanúgy kritizálják az Európai Uniót, nem ugyanazt akarják, s az általuk megszólított szavazók is nagyon különbözhetnek egymástól. Ezzel a kérdéssel érdemes lesz egy későbbi elemzésben foglalkozni.
Az európai közép vagy mainstream megtartotta vezető szerepét, még akkor is, ha súlyuk csökkent. Az néppárti frakció 214 hellyel rendelkezik majd, a szocialisták pedig 189-cel, ami az elsőnél 60 fős, a másodiknál pedig 7 fős csökkenést jelent. Külön érdekesség, hogy a szocialistákon belül a legerősebb csoport az olasz Demokratikus Párt (Partito Democratico) lesz, amely Matteo Renzi vezetésével fenntartani látszik lendületét. Ez Olaszország kényes belpolitikai helyzetét ismerve jelentős fejlemény. S miközben a német szociáldemokraták sem szerepeltek relatíve rosszul, a második helyre szorulnak, 4 hellyel elmaradva az olaszok 31 képviselőjétől. Ezek a számok persze nem véglegesek, hiszen a frakciók megválasztása szabad, a kérdésben az egyes bejutott képviselők döntenek, egyenként, a legkülönfélébb meggondolásoktól vezetve. S persze az is lényeges szempont, hogy a két nagy frakción belül is nagyon különböző nézetű pártok vannak. Nagy kérdés, hogy az euroszkeptikus külső nyomás hatására a néppártiak és a szociáldemokraták inkább ellenállnak, a folyamatok visszafordításáért harcolnak majd, vagy ők maguk is sodródnak az európai trendekkel.
Sokaknak talán meglepetés a leginkább integráció-párti liberálisok (ALDE) viszonylag jó szereplése. Ugyan 17 helyet elveszítettek, így csak 66 képviselőjük lesz az eddigi 83-mal szemben, de a sejthető euroszkeptikus hangulatban ennél szinte mindenki rosszabb eredményt várt tőlük. A Zöldek nagyjából tartják a pozícióikat (52), ami öt mandátumnyi veszteséget jelent az előző parlamentbeli arányukhoz képest.
Ezek után az Európai Bizottság ősszel megválasztandó új elnöke bizonyosan néppárti lesz, mégpedig valószínűleg a luxemburgi Jean-Claude Juncker. Igényének már hangot is adott, kijelentve, hogy „amennyiben a trendek megerősítést nyernek, nyilvánvalóan számítunk a Bizottság elnöki posztjára.” Ehhez azonban hozzátette, hogy készek tárgyalni a szocialistákkal, de könyörögni nem akar nekik. Ez utóbbi megjegyzés nyilvánvalóan a szocialistákat vezető német Martin Schulz karizmatikus és erőszakos vitastílusának szólt. Ugyanakkor Schulz is a tárgyalásokat szorgalmazta, megjegyezve, hogy nem feltétlenül és kizárólag a számok alapján kellene megoldást találni a vezetésre. Ezzel nyilván nem csak, vagy talán nem is elsősorban saját igényeiket hangsúlyozta, hanem legalább ugyanennyire az általános helyzetre, az EU sorsának kritikus pillanatára reagált.
A szavazás által jelzett helyzet országonként is nagyon érdekesen alakul, és további odafigyelésre érdemes. Nyilvánvalóan megingott, sőt, összeomlott az európai konstrukció alappillére, a francia-német tengely. Angela Merkel megőrizte a helyzetét, a németek elégedettek Európával, a franciák viszont teljes hátraarcot vettek. Nem tudjuk, hogyan hat a választók állásfoglalása a kormányra és a francia politikára. Marine Le Pen mindenesetre az európai intézmények meggyengítésének programjával indult, s a 25 százalékos szavazói támogatás birtokában nyilvánvalóan ki is áll majd korábbi álláspontja mellett.
Mi történik Nagy-Britanniában, ahol az Európa-ellenesek futottak be az első helyre? Kilépnek-e az angolok a közösségből, s ha igen, addig is súlyukat kihasználva mennyi akadályt fognak gördíteni az EU-párti középerők és reformerek útjába?
Európában ma az EU szempontjából valamennyi tagállam esete különböző és érdekes. A kérdések száma végtelen, s az EU, tekintélyének vagy ideál-szerepének viszonylagos csökkenésével egy időben a korábbinál érdekesebb feszültség-góccá, a hozzá való viszony kiemelkedő politikai indikátorrá, az Európai Parlament igazi európai vitatereppé vált. Mindez valamelyest – és paradox módon – csökkentheti a sokat hangoztatott „demokratikus deficitet”, vagy Brüsszel távolságát az állampolgároktól. Kiderülhet, hogy nem Brüsszel volt távol a polgároktól, hanem a polgárok voltak távol Brüsszeltől. A közvélemény várhatóan megélénkülő figyelme mindenesetre jelentősen hozzájárulhat a változáshoz.
- E-közélet [3],