2014. május 29.
A KDNP nyilatkozata szerint sok áldozat számára elégtétel Biszku Béla elítélése. Lehet. Én nem vagyok áldozat. Engem mindenesetre ez az ítélet megfosztott egy elégtételtől. Mert nekem az volt az elégtétel, hogy Biszku szabadon mászkálhat; gondolhat és hazudozhat, amit akar. Hogy a szabadság rá is kiterjed. S ha rá is, akkor az a szabadság már biztosan eléggé kiterjedt.
Fölhívott ismeretlenül egy számára ellenséges rendszert támogató szerkesztőségben úgy öt éve. Tájékoztatott, hogy hazugság, amit az Aczél-könyvemben írtam róla, menjek el hozzá, majd ő elmondja az igazságot. Elmentem, felmondta meggyőződéssel az összes kincstári hazugságát bukása okáról, '56-ról, az ő akkori szerepéről. Mindent elmondott, aminek az ellenkezőjét bizonyítják a dokumentumok. Mintha ezek ugyanúgy hozzáférhetetlenek és megismerhetetlenek lennének, mint voltak és tűntek annak örökre akkor, amikor ezek a hazugságok kiérlelődtek és mélyen beleépültek a hazudozó tudatába.
Én ezeket a forrásokat szépen felidéztem, ő azokat szépen letagadta, aztán megmutogatta a vadásztrófeáit meg a világ nagyhírű politikusaitól plusz Gagarintól származó ereklyéit. Pár héttel később újra felhívott: na, mi van már, mikor hozom nyilvánosságra, hogy nem igaz, amit a könyvemben állítottam, mert ő nem is jelentette fel a Kádárt Moszkvában. Amikor tájékoztattam, hogy nem áll szánékomban sehol semmit helyreigazítani, mert én továbbra is inkább a dokumentumoknak hiszek, mint neki, rám dörgött, hogy na majd akkor találkozunk a bíróságon! Nem találkoztunk. Pedig mennyivel erősebb igazolása lett volna a rendszerváltásnak egy bíróság elé hurcoló, mint egy bíróság elé hurcolt Biszku!
Biszku elítélése kapcsán fölbukott az emlékezetem mélyéről egy régi mondat: „Nem az öklünket, hanem a fejünket emeljük fel!” Hát nem megfordult ez is! Fej le, ököl föl. De mikor is „mondtuk” ezt? - kérdeztem Google Lantos Sebestyén emlékezetfelelőstől, és megdöbbentem. Hogyan is felejthettem el?! Hiszen ezt nem „mi mondtuk”, hanem „ők”. Persze nem a Biszku-féle „ők”, hanem a másik „ők”. Ez Csengey Dénes szövege volt. Ő ültette bele az MDF programjába, amit 1989. október 21-én fogadtak el. Akkor, amikor Antall Józsefet elnökké választották, ő pedig elmondta, hogy bevált a reformkommunistákkal való együttműködés politikája, és nem képzelhető el stabil, a haza javát szolgáló kormány a szocialisták részvétele nélkül.
A fej fölemelésének alternatívája az ökölével szemben nagyjából addig volt érvényben, amíg az MDF-MSZP koalíció lehetőségét el nem fútták a történelmi szelek. Aztán már jött is a Zétényi-Takács, és az ökölnyugvás az „ők” körében már csak Sólyom Lászlónak volt fontos. Ő nyilatkozta a Századvégben 2003-ban: „A rendszerváltás 'jogállami' lebonyolításán kívül a korai rendszerváltó idők ethosza is befolyásolt. Erkölcsileg magasabb rendűnek tartottuk a forradalmunkat, azáltal is, hogy nem követi el a forradalmak szokásos bûneit, amit aztán megbocsátanak maguknak. Mi nem akarunk bosszút állni. Mi nem akasztunk. Nem is B-listázunk. Emlékszem, amikor az MDF-ben szegény Csengey Dénes és Andrásfalvy kitalálták a jelszót: 'Mi nem az öklünket emeljük fel, hanem a fejünket!' Amit nagyon komolyan gondoltak. Nem akart ott senki kárpótlást annak idején. /.../ Mikor nem szállt a szájukba a sült galamb, akkor támadt táptalaja a bosszúnak meg a szerzésnek”.
Azután Für Lajos az Orbán-rezsim küszöbén megalkotta a szintézist: „Ne az öklünket, a fejünket emeljük fel! - hirdette az MDF két évtizeddel ezelőtt. Ma azt kell mondanunk: emeljük fel mindkettőt!” És azóta nézzük alulról a szépen fölemelkedett öklöt. És táthatjuk a szánkat: hogy kerültünk mi a Biszku Bélával egy ököl árnyékába?
Ha nem jöttek volna '56-ban az oroszok a Kádárral, jött volna a megtorlás, a bosszú, és nekünk annyi. Ez volt családomban és környékén az alapmeggyőződés. Ebből lógtam ki. A forró fejemet megbocsátó és aggódó szeretettel lenéző, konszolidált, érett, felnőtt emberek magyarázták ezt nekem magabiztosan, a stabil viszonyok nyugalmával a hangjukban, a hátuk mögött érezvén a józan (rég kijózanodott) többséget. A rendszerváltás időszakában pedig én magyaráztam biztonságérzetükben megrendült rokonaimnak nyugodtan és magabiztosan: senkinek nem kell félni, senki senkit nem fog bántani, mindenki szabad lesz és immáron szabadon lehet önmaga. Kommunista vagy antikommunista, ötvenhatos vagy antiötvenhatos.
Biszku önmaga maradt és nem fél. Félelem nélkül, önmagát adva hagyta, hogy átverjék a sunyi filmesek. Akik morálisan kissé kétes alakok ugyan, de persze mégsem véreskezű gyilkosok, mint a Biszku.
Az '56 utáni halálosztás politikai irányítói közül egy ítéltetik el. Az az egy, aki egyedülálló módon a nyilvánosság előtt azonosul akkori önmagával, vallja és vállalja akkori véleményét a halálosztás indokoltságáról. Hazudik persze a maga és a pártvezetés szerepéről a sortüzekben és a halálos ítéletekben, de őszinteségében hazudik, ez a hazugság az őszinte meggyőződésének a része. Meggyőződése szerint ugyanúgy indokolt és szükséges az ellenséggel szemben, „igazságunk” védelmében, mint ahogy a halálosztás is az volt. Biszku egyedül maradt ránk a jelentősebb történelmi szereplők közül ebben a pozícióban. Ritkaságértéke van. Biszku muzeális érték. És akkor most megkapja azt a színpadot, amelyen az ő forradalomellenes, szabadságellenes meggyőződése, tartása, önazonossága a legjobban érvényesül. És gyülekeznek a facebookon a tudatos és a kripto avagy kvázi komcsik (akiket sokan képesek ma is az Orbán ellen összefogandó demokratikus ellenzék részének tekinteni), és mártírrá emelik a mártírok gyilkosát. És ez nem is nehéz. Mindenféle felmérésből tudjuk és a saját szemünkkel látjuk, milyen hatalmas és színes tábora van Kádárnak. A béke, nyugalom és gyarapodás Kádárának. Csak bezavar ugye az a korai akasztós. Az önazonos, tartásos, bírósági üldözéssel hitelesített Biszku sokaknak segíthet abban, hogy ne zavarjon be. Hogy igazolva lássák, akik látni szeretnék: Kádárék a véres években is a potenciális üldözők ellen harcoltak. Oda sujtott a vasököl, ahová kellett. Akik elvették a Kádár-kor békéjét, biztonságát, gyarapodását, azok ítélkeznek most '56 nevében. Az antidemokraták. És nacionalisták. És rasszisták. Akik éppen azt teszik, amivel Biszkut vádolják: a teljhatalomra törekvő rezsim szolgálatába állítják az igazságszolgáltatást.
Bocsánatot kérek, de most beiktatom ide a Lexből a Biszku című kis cikkemet, mely 2012. szeptember 11-én jelent meg a Népszabadságban. Ennél pontosabban és tömörebben nem tudom megfogalmazni a Biszku-perhez való bonyolult viszonyomat, ráadásul idézek is benne másokat, akiknek az ilyesféle perekhez való bonyolult viszonyuk szintén felidézésre érdemes: „A lex Biszku megszavazása után nyolc hónappal a rendőrök elvitték a törvény névadóját, aki csütörtökön lakhelyelhagyási tilalom alatt ünnepli a 91. születésnapját. Nincs kétségem afelől, hogy Biszku Béla ellen el lehet járni, őt törvényesen el lehet ítélni jogállami normák szerint is. Nem tudok azonosulni azokkal, akik ez ellen tiltakoznak. De azokkal sem, akik ennek örülnek. Én csak viszolygok.
Életünk alapvető ténye a társadalom gyenge ellenállása a jogállam szétverésével szemben. Ennek egyik fontos és alábecsült tényezője a Kádár-nosztalgia, mely a kormány, az ellenzék és a választani nem tudók táborában is igen erős. Nagyon fontos lenne tehát megerősíteni a közemlékezetben, mennyi halál és szenvedés, szörnyű sortűz és ítélet írandó a Kádár-rezsim számlájára. A kegyetlen megtorlás főszervezői közül pedig ma már csak Biszkut lehet elővenni.
Annak a hazug sémának a megtörése is fontos, hogy a baloldal a náci, a jobboldal meg a komcsi aggastyánokat üldözi. Ebbe a sémába demokraták nem férnek bele. Látjuk, hogy a lex Biszku mögött álló első számú szakértő, Gellért Ádám hatalmas energiával dolgozik a 44-es bűnös, Csatáry László elleni per megalapozásán. Másrészt, a kormánytól távol állva is lehet képviselni színvonalasan és szenvedélyesen az emberiesség elleni bűnök azonos normák szerinti megítélését. Erre Kőszeg Ferenctől Ungváry Krisztiánon át Schiffer Andrásig mutattak példát néhányan. Mögöttük ott van az Európai Parlament, mely a Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának napját a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak közös emléknapjává nyilvánította, többek között magyar szocialista és liberális képviselők szavazataival.
Kificamodott jogérzékre vall, ha valaki úgy véli, hogy a kommunizmus nevében és idején elkövetett gaztettekért senkinek sem kell (kellett volna) felelnie, mert régen történtek és elévültek. Ezt írta Kőszeg a HVG-ben tavaly novemberben. De ezt is írta: Manapság nem arról van szó, hogy nyolcvan-kilencven éves ávósok bíróság elé kerüljenek. Az efféle elkésett eljárás a náci bűnösök esetében is önmaga ellen fordul.
Schiffer András ezt mondta a lex Biszku parlamenti vitájában: Önmagában a szimbolikus érték és a szimbolikus felmutatás miatt szükség van erre a törvényjavaslatra, függetlenül attól, hogy hány konkrét büntetőeljárást lehet egyáltalán lefolytatni ennek alapján. De ezt is mondta: Engem egyáltalán nem töltött el különösebben jó érzéssel az... amikor vádlottak padjára vontak egy 97 éves embert az Újvidéken elkövetett mészárlások gyanújával. (...) nem gondolom azt hetven évvel később, hogy különösebb elégtételt jelent az, hogy egy aggastyán embert ennyi idő után meggyanúsítanak és vádlottak padjára vonszolnak. Ugyanezt gondolom egyébként Biszku Béla esetében is.
Hát ez az! Hogyan fér össze a helyes elv követése és a viszolyogtató gyakorlat kerülése, amikor minden érintett aggastyán? Most sem tudok erre jobb választ, mint amivel a náci bűnösök pereiről szóló cikkeimben is előálltam: jogi önkorlátozás. Beszéljenek a bíró helyett a történelmi tények, de azok minél többet és minél hatásosabban.
Ez az önkorlátozáspersze ettől akormánytól nem várható. Nekik a Biszkuper MSZP-pernek kell. Nem azért importálták Nyugatról a lex Biszkut, hogy a nyugati típusú demokráciát erősítsék vele. Ellenkezőleg. Összekötötték abszurd történelmi hazugságok alkotmányos szintre emelésével, hogy arra az utódpártra terheljék rá az összes pártállami bűnt, melyet már rég megelőztek az utódság tekintetében.”
Mindehhez képest azért történt egy s más, ami a per hatását és megítélését befolyásolja. Az egyik, hogy valamelyest kétessé vált a nyilvánvaló. Ez tipikus az ilyesféle megkésett történelmi pereknél. Ez az átkuk. A jogi kételyt rávetítik a történelmi bizonyosságra. Történelmileg minden kétségen fölül áll, hogy Biszku lelkesen pártolta fegyvertelen tüntetők tömeges legyilkolását. Az viszont némileg kétséges, hogy ennek a bizonyítása jogilag érvényes-e. Az „ideológiai tűzparancs” sajátos kategóriája jól szolgálja a történelmi igazság tagadását. Az ítéletbe rejtett 56-os szimbólumtól (5 év 6 hónap) még erősebb lesz az ítélet ideológiai stichje. A tizenegy lőszer bevonása a perbe kiválóan szolgálja az eljárás kicsinyességével, komolytalanságával érvelő apologétákat.
De ami a legfontosabb: Bármilyen véres a Biszku keze, kénytelen vagyok a saját sarkalatos értékeim szerint igazságtalanul elítélt ártatlan áldozatnak is tekinteni őt. Ráadásul éppen amiatt, amit minden kétséget kizáróan rá lehet bizonyítani. Biszku elítélték „a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása” miatt is, mert a Duna Tévében őszintén elmondta az álláspontját '56-ról. A több mint félszázada változatlan álláspontját. Azt, amit az aláírásával elfogadott sokszázezer ember, aki Kádár és Biszku párttársa volt. Meg a pártonkívüliek tömegei. Aki megmaradt a régiben, nem tagadta meg (régi) önmagát, arra bármikor lesújthat az igazságszolgáltatás. Ezen az alapon rengeteg embert elítélhetnének, ha őszinték lennének. Tehát rengetegt embert ítél hazugságra a törvény. Ma számos polgártársunknak el kell hallgatnia a (szerintem amúgy szörnyű) véleményét, mert elítélhetik érte. Ez botrányos. Ez tűrhetetlen.
És tudjuk, hogy kezdődött. Nem azok kezdeményezték a történelmi ítéletek kriminalizálását a holokauszttagadás büntetőjogi kezelésével, akik a jogállamot szétverték. Hanem az ellenfeleik. Semmit nem értek el azzal, hogy a szólásszabadság igaz barátainak (valamint hamis és alkalmi pártolóinak) intése ellenére ráléptek a „csúszós lejtőre”, viszont csúszni csúszunk. Egyre lejjebb.
Nélkülük nem lehetett volna Biszku pont abban biztosan bűnös, amiben biztosan ártatlan.
(A kép forrása: hvg.hu)
- PoliBlog [3]