2014. augusztus 28.
4 hozzászólás
Már az áprilisi választásokat közvetlenül megelőzően is, de főleg utána nagyon sok szó esett a baloldali ellenzéki pártok összefogását kikényszerítő értelmiségi nyomásról. Az elég széles körben terjedő állítás szerint egy befolyásos értelmiségi csoport, nem sok ember, de tekintélyesek és hangosak, akik természetesen a médiában is súlyosan jelen vannak, befolyásolták a baloldal politikusait, és terelték őket az általuk jónak tartott irányba. S mi határozta meg ezt az irányt?
Természetesen a „balliberálisok” hagyományos világszemlélete, a politikai horizont jobb- és baloldalra – jókra és rosszakra - osztása, egybekötve és részben átfedve a maradiság és haladás ellentétével, a hétköznapi fasizmus iránti hisztérikus érzékenységgel és az antifasizmus értéktudatos felelősségvállalásával. Sokak szerint azonban mindez részben idejét múlt, s még képmutató is, mert a szóban forgó „látók” vagy „megmondók” szemléletük közbeszédre kényszerítésével egyszersmind saját múltjukat és jelenbeli szerepüket kívánják felmagasztalni.
Voltak, ez egyfajta városi közhangulat, akik a szóban forgó értelmiségi szerepet, s ezzel annak konkrét képviselőit végleg levették volna a színről: „nyugdíjaznák”. Emberileg nehéz volt a „megmondók” elleni kórust visszatetszés nélkül hallgatni. De a politológiai szempont természetesen más megközelitést diktál. Ha ugyanis csakugyan a „megmondók” a megújulás kerékkötői és vesztünk okozói, mert dogmákat kényszerítenek a közbeszédre, és túlzó média-jelenlétük és tekintélyük miatt e dogmák uralkodó szerepe megingathatatlan, akkor az új generáció tényleg nem lehet kíméletes velük szemben. Ha kiderül, hogy „bűnösek”, s mindehhez még „hatalmasok” is, akkor nincs mese: erőnek erejével „nyugdíjazni” kell őket.
A kérdés tehát, hogy kik a „megmondók”, és kik állnak velük szemben? Vagy, milyen a mai közbeszéd szerkezete? (Kiegészítő kérdések lehetnének: A „megmondóknak” nekirontók egy része nem régi számlákat próbál-e rendezni, múltbeli sérelmeket felidézve? Másik részük – a fiatalabbja – nem a generációváltás könnyen adódó trambulinját találta meg? Ezekkel azonban nem érdemes foglalkozni.) A téma néhány beszélgetés nyomán merült fel bennem. A választáshoz közeledő, majd a sebeket nyalogató balliberális politikusok, akikkel munkám során szót válthattam, sokat panaszkodtak a nyomások miatt, de érdekes módon szinte soha nem „a Konrádot”, „a Hellert” és a többieket emlegették. Hallottam viszont szalonokról és körökről, amelyek értelmiségiek tágabb, a régieken feltehetően túlmutató, és sokszor kifejezetten szakmai közegeit jelentik. (Részletekért „Ott vannak, és most is csak a jelre várnak” c. interjúja alapján esetleg Lengyel Lászlóhoz lehetne fordulni.) Ezek szélesebb, és a sok átfedés ellenére jellegükben is más világok, mint amit a „megmondók”, vagyis az alig két tucatnyi „eszdéeszes” értelmiségi jelent. S ott van egy másik világ is: a nagy internetes portálok – a nagy blogok- teljes állású vagy bedolgozó, fizetett vagy fizetetlen publicistái, a tévék közéleti műsorainak véleménymondói, a felkért szakértők, a „politológusok”, a politikai beszélgető műsorokban megszólaltatott celebek, a saját bloggal rendelkezők, és a szociális hálók nyughatatlanjai. A továbbiakban őket együtt, leíró módon – tehát minden esetleges pejoratív felhang nélkül -, bloggereknek nevezem. (Hogy ez az egyneműsítést az írás céljai szempontjából miért jogos, annak ki kell derülnie a gondolatmenet logikájából.) A hallottak alapján ők a politikusok szorongásainak igazi okai: a mindenre tüzelő, mindent pillanatok alatt darabjaira szedő és irónia tárgyává tevő, neves vagy névtelen bloggerek. Témánk pedig: a „megmondó” és a „blogger” őrségváltása.
Azonnal le kell szögezni: ezúttal nem játszanak a személyes kiválóságok. A „megmondó” értelmiségi nem feltétlenül okosabb, műveltebb, szellemesebb vagy elmélyültebb a „bloggernél”, és ez fordítva is igaz. A személyes kvalitás és összehasonlítás minden esetben konkrét megítélés tárgya, a mi esetünkben viszont nem konkrét esetekről, hanem szerepekről van szó. A kérdés az, hogy milyen szerep a „megmondóé”, és milyen szerep a „bloggeré”? Gyanúm szerint ezeket a szerepeket (és azok őrségváltását ) a média szerkezete (és annak megváltozása) alakítja ki, és átjárhatatlanok. A „megmondó” értelmiség már kihalásig megmondó marad, bár esetleg idejét múlt, lejárt, és bosszantó, míg a blogger soha nem lesz „megmondó”, személyesen akárhogy szeretné is, és akármilyen haragos emiatt a „megmondókra”. S az új belépők már csak a blogger szerepére pályázhatnak. Vagyis, korszakváltás tanúi vagyunk.
Az állítás a két szerep néhány különbségének felvillantása nyomán könnyen valószerűvé tehető. Mindenekelőtt, a „látó” vagy „megmondó” értelmiségi előbb volt elismert szaktekintély, s csak utána válhatott „megmondóvá”, vagyis a közélethez kellő súllyal hozzászóló szereplővé. Ez utóbbira éppen korábbi élete, teljesítménye, és az azokból fakadó szakmai és személyes hitele tette alkalmassá. (Az állítás nem érték-tartalmú. Azaz, a szóban forgó értelmiséginek juttatott elismerést nem feltétlenül kell nekünk magunknak is osztanunk.) Esetében a személyiség – története, tulajdonságai, korábbi közéleti szerepvállalásai – meghatározó, mert hitelességet kölcsönző tényező. A bloggert viszont csak a szerepléseiből – írásaiból, hozzászólásaiból - ismerjük meg, pontosan annyira, amennyire a szerepléseiből megismerhető. Nincs számunkra személyisége – múltja, története, teljesítménye -, és ez még csak hiányérzetet sem kelt bennünk. Ez még a „szakértő” esetében is így van, akit rendszerint ilyen vagy olyan kutató- vagy elemző-intézet munkatársaként mutatnak be, és meghívását – vagy írását – a névjegyén szereplő postai cím hitelesíti. S az időszakosan esetleg sokat szereplő vagy sokat író politológussal vagy mással is hasonló viszonyunk van. Bármilyen okos, nárcisztikus, küldetéses és véleménytől duzzadó emberek is, számunkra csak szerepléseik idejére és az adott téma keretei között jönnek számításba. Fogyasztjuk őket. Hogy valójában kik ők, van-e múltjuk, harcoltak-e valamiért korábban, hogyan élnek, stb.: mindez az esetükben nem érdekes kérdés.
A „megmondó” értelmiségi bebocsáttatott. Olyan korban élt, amikor a média még szűkös közegnek és erőforrásnak számított - a viszonylag kevés újság, rádió és televízió miatt -, és a korlátozás és szűrés kényszerű adottság volt. A média kapuőrei azokat engedték be a mezőre, akik tudásuk, tulajdonságaik és teljesítményeik alapján elismerést szereztek maguknak, vagy akiket az emberek körében szerzett tekintély vagy népszerűség miatt nem lehetett nem beengedni. Így jutott médiához és vált megmondóvá a „megmondó”. Témánk szempontjából mindegy, hogy bebocsátását érdem-alapúnak vagy kontraszelekciónak tartjuk. A lényeg az, hogy szerepét másoktól kapta. Kiválasztották, bevették, felkérték, vagyis kitüntették és szentesítették. A blogger viszont ideáltipikusan önjelölt: a véleményét hallatni kívánó gondolkodó, aki a technikai eszközök birtokában ezt korlátlanul képes megtenni. (Ezen az sem változtat, ha egy adott blogra nem engednek be bárkit, hiszen erre az esetre ott van a millió más blog, a televíziók sokasága a nehezen kitölthető műsoridővel, vagy saját webhely is indítható.)
A „megmondó” értelmiségi minden esetben súlyos figura. Egyszer kivívta a megbecsülést, hitelesnek mutatkozott, átlagosnál nagyobb tudásának, műveltségének és felelősségtudatának bizonyítékát adta és az elismertetett. Mindezzel ő valamilyen mértékben beleírta magát a történelmünkbe. Írásai, teljesítménye és tanítványai – vagyis korábban tárgyalt személyisége - velünk vannak. Jelen van, ha beszélhet, és akkor is, ha elhallgattatják, elhallgatják. Nem lehet csak úgy megszabadulni tőle. Vele szemben a blogger súlytalan. Egy a rengeteg közül. A beszélgető műsorok véleménymondója, vagy a „politológus”, és a véleménymondó okos publicista minden további nélkül lecserélhető. Sőt, cserélendő. Hiszen az ő esetében nem az a kérdés, hogy XY tekintéllyel rendelkező értelmiségi hogyan vélekedik, mert az mindenkinek és mindig támpont és etalon, hanem inkább csak a pillanatnyi vélemény okossága, és főként a színessége és újszerűsége az érdekes.
A „megmondó” értelmiségi folyamatosan kockázatot vállal. Minden szava súlyos, megszólalásaira odafigyelnek, és a mondottakért állandó felelősség terheli. Imént szó volt róla, hogy a „megmondó” értelmiségi majdhogynem megsemmisíthetetlen figura. Ezt a kijelentést finomítani kell: csak maga teheti tönkre önmagát, csak ő maga rombolhatja le saját státuszát (az alaptalanul rákent, és valamiért cáfolatlanul maradó nyilvános vádaktól ezúttal eltekintek). Ezt viszont nagyon könnyen megteheti, akár egyetlen rossz kijelentéssel, vagy egy óvatlan gondolatkísérlet közzétételével. Minden szava mögött ott van a személyisége, azok egy személyiség, vagyis egy ismert élettörténettel bíró, ismert ember szavai, s ha kompromittálóra sikerednek, az a személyiséget és egész életet hiteltelenítheti. Ismerünk szerzőket, akik egyetlen meggondolatlan írásukkal „kiírták magukat” a fejünkből, a szívünkből, és persze a mainstream médiából. A blogger esetében mindez teljesen értelmezhetetlen lenne (már csak azért is, mert a mainstream fogalma is kikopik). Az ő kijelentései úgy személyesek, hogy számunkra nincs mögöttük személyiség. Vagyis, a kijelentések önmagukért felelősek, és csak a pillanat erejéig. Az általános blog-hangzavarból bukkannak fel, majd oda is süllyednek vissza. Szerzője bármikor megtagadhatja, magában visszavonhatja, ellentétes tartalmú állításokat tehet, vagy – szélsőséges esetben – szerzői nevet válthat. A kijelentésekért vállalt személyes felelősség tehát szertefoszlik: a kijelentések felszabadulnak a kockázat veszélye és a felelősség alól, s a nyugodtan vállalt gondolatkísérlet, a provokáció, az ellenséges asszociáció vagy az egyszerű feltűnési vágy kifejezett önértékké válik.
A közélet szereplői többnyire állandó ellenőrzés alatt állnak. A politikust ellenőrzi a többi politikus, a választók, és persze a média. A szakértőt korlátozza szakmai becsülete, és a többi szakértő. A szerkesztőségek felelősségre vonhatók, s újságíróik minőségi, jogi, politikai és morális felügyeletek alatt dolgoznak. A „megmondók”, fent láttuk, ugyanígy. A bloggerek többségét azonban senki nem ellenőrzi. Azt tesznek fel, amit akarnak. Nincs főnök, aki fegyelmez, elbocsájt, vagy akinek kínossá válhatna a dolog. A nagy és régi szerkesztőségként működő blogok ez alól látszólag kivételek. De ez csak látszólag érdekes ellenérv, hiszen a követhetetlenül bőséges blog-kínálatban egy-egy blog belső politikája vagy belügyei teljesen érdektelen – tehát teoretikus szempontból is jelentéktelen – események.
A „megmondó” esetében nevesíteni tudtuk az állítást, mert kimondta, aláírásával hitelesítette, hogy az az ő véleménye. Ehhez képest egészen más, amikor a blogger, ha rákérdeznek – rácsetelnek -, gyakran azt feleli, hogy ő csak véleményt mond. A két attitűd különbsége minimális, mégis szakadék, vagy világok határa választja el őket egymástól. Különösen, amikor a blogger hozzáteszi, hogy ő azt mondja ki, amit – szerinte – mindenki gondol, csak nem merik kimondani. Vagyis, nem is ő beszél, hanem rajta keresztül a nép (a nárcisztikus blogger ilyenkor paradox módon néppé válik). S mit lehet erre válaszolni? Kin kérhetnénk számon a nép hangját?
Az értelmiségi többnyire éveken át tartó szelekciós folyamat eredményeként válhatott „megmondóvá”. A szelekciót pedig a szűkös mezőként megjelenő média esetében legalábbis technikai kényszerűség volt. Erről már volt szó. A lényeg azonban csak most következik. Az említett tényezők, a szűkösség, és a szelekció szükséges külső – technikai - feltételei a „megmondó” értelmiségi létének. Ő csak attól lehet „megmondó”, hogy fenntartott helye, egyfajta hozzáférési monopóliuma van, mert véleménye mások által „megmondóvá” neveztetett ki. A „megmondóság” nem a mai okosságnak köszönhető, hanem a korábbi okosság alapján megkapott helyet jelenti az akkor még szűkösen rendelkezésre álló médiában. A „megmondóság” tehát szerep. Ha már nincs a státus, mert nincs monopólium, mert nincs szelekció, mert nincs szűkösség, akkor „megmondó” értelmiség sincs. Ebből a fajtából nem keletkezik utánpótlás, mert nincs mire: megszűnt a szerep.
Mindez technikai gyökerű rendszer-, vagy szerkezet-probléma, és semmi köze a személyes kiválósághoz. A ma köztünk élő „megmondó” értelmiségiek már mindig azok maradnak: ők igazi szelvény-vagdosók. Emiatt az újak, a fiatalok haragszanak rájuk. Szeretik gúnyáradattal elönteni, „nyugdíjazni” vagy kifejezetten legyilkolni őket. Könnyen rá is mutatnak, hogy az öregek mára anakronisztikussá váltak. Igazuk van: a régiek léte és működése mára valóban anakronisztikus, hiszen egy kikopóban lévő szerepet – a „megmondó” szerepét - szeretnének újra és újra színpadra erőltetni. Az újak, a maiak dühét azonban az irigység is gerjeszti, mert érzik, hogy ők soha nem válhatnak „megmondókká”. Olyan már nincs az új szereposztásban. Erről, bármilyen félkészültek, okosak, szellemesek, elkötelezettek és ambiciózusak, már lekéstek. Példaképpen: TGM teleírhatja a nyomtatott és elektronikus médiát, amivel esetleg inflálhatja tekintélyét (már amennyiben valaki ezt így gondolja), de örökre „megmondó” marad; vele szemben akár a legnagyobb internetes felületek jól író, válogatott publicistája is csak blogger lehet. Hangja óhatatlanul beolvad a mindent állító, támadó, megkérdőjelező és relativizáló véleménytömeg zűrzavarába.
A politikusok panasza – az egész fenti gondolatmenet ebből a panaszból indult ki - érthető. A blogger által gerjesztett feszültség folyamatos, nincs várakozási idő, és nincs szünet, mert a megszólalásokat vagy eseményeket követően azonnal megszületnek a reakciók, és ömlenek, ünnepre, hétvégére, napszakra való tekintet nélkül. Ráadásul, a szóáradat egy pillanat alatt elfedi az eseményt. Az érv és a védekezés hatástalan. A korábbi – a „megmondó” – értelmiség tulajdonképpen megemelte a politikust, partnerként lépett mellé, amikor kritizálta, lehetőséget adva a magyarázatra és a logikusan strukturált vitára. A blogger-had ricsajában azonban már nincs megállás, beszélgetés, értelmes vita verseny lefelé mutat: a hangosság, a tömörség és közérthetőség felé.
Mindez nem csak stílus és ízlések szempontjából érdekes. Feltehető ugyanis, hogy a korszakváltás a demokrácia működésére is következménnyel van. A liberalizmus klasszikus elmélete az érdekek és érvek összeütközésében, összegződésében, egymást ellenőrzésében, és mindebből egyfajta teljesség kialakulásában látta a köztársasági intézményrendszer fő értékét. A liberalizmus klasszikusai a republikánus működést, vagyis az értékek, érdekek és érvek vitáját-harmonizációját szüntelen folyamatnak tartották, ahol mindig kialakul egyfajta domináns álláspont, a megvívott, kidolgozott, a részek összeadásából és vitájából kialakuló uralkodó igazság. A fontos csak az, hogy ez az igazság, vagyis a pillanatnyi konszenzus mindig és minden pontjában további nyílt vita tárgya lehessen.
A vita, az észérvek csatája természetesen sajátos tudást, szakértelmet, rátermettséget igényel, és kiválasztódáshoz vezet, amelynek során kialakulnak a szerepek, a tekintélyek. A liberalizmus klasszikus elmélete tehát soha nem volt meritokratikus alapok nélkül. Létrejön a kör, kiválasztódnak a vitának a sokaság által felkent és elfogadott professzionistái, akik személyes tekintélyt vívtak ki maguknak, és különös figyelmet – szót és teret – kapnak a köztársasági közélet diskurzív folyamatában. Ők a „megmondók”. Idővel persze sok baj lehet velük: pillanatnyi helyzetüket és tekintélyüket szeretik státussá változtatni, igazságaik – és kivívott pozíciójuk - birtokában sokszor kifejezetten akadályozzák az újabb vitákat, stb. Mindezt saját bőrünkön, vagyis a rendszerváltás utáni magyar köyéletben is bőségesen tapasztaltuk. Jelen irás szempontjából azonban a fő kérdés mégiscsak az, hogy mi történik akkor, amikor a közéletben már nem alakulnak ki uralkodó nézetek, nincsenek általánosan hitelesnek vagy tekintélyesnek elfogadott álláspontok, s a megbízhatónak tekinthető tudás egyszerűen nem létezik. („Nem a kétségek, hanem a bizonyosságok őrjítenek meg”, nyilatkozta a minap Natasha Polony, a blogger-kultúra egyik tipikus megtestesítője, francia televíziók pillanatnyi sztárja.) Hogyan tudjuk elképzelni magunknak az értelmiségi szerepet és strukturált vitát elutasító demokráciát, vagyis azt, ahol csak zaj, dekonstrukció, és az állítások szétlövése tapasztalható, és a kor hőse - a blogger – ennél többre nem is vállalkozhat?
Az irás elkészülte után olvastam Szilágyi-Gál Mihály ugyancsak az internetes vita-helyzetről szóló irását az Élet és Irodalomban (A kritikai műfaj és az internet, aug.1.). Szilágyi-Gál nem az értelmiségi szerep kilátásaira koncentrál, viszont a számos hasonló gondolat mellett a demokráciára leselkedő veszélyekre is utal. Mit nyerünk, és mit vesztünk a közélet internetre költözéséből? – ez az ő kérdése. Az enyém ennél jóval korlátozottabb horizontú: hogyan lehet ebben az értelmiségi tekintélynek és érvelésnek korlátozott népszerűséget hagyó blogger-világban, vagyis itt és most, olyan vitát – közéletet és médiumot - produkálni, ami mégiscsak kihallatszik, ami mégiscsak kiemelkedik, ami makes the difference, és elősegitheti az ország politikai kijózanodását. (Tudva persze, hogy „itt és most” mindennek ma már a blogger-nyilvánosságon túlmutató, nyersebb akadályai is vannak.) Vagyis, hogyan lehet az okos lányok vagy fiúk ambicióján túlmutatva, politikai közüsséget is létrehozni?
- PoliBlog [2],