Minden természetes

Győri Hanna [1] 2014. szeptember 24.

Závada Pál regényében, a Természetes fényben egy falu, Tótkomlós tíz évét követhetjük végig a háború kezdetétől a negyvenes évek végéig. De a történetmondók emlékezetén és a fényképeken keresztül a közelmúlt és a századelő, a tíz év előzménye és utókora is része a történetnek. Az író nagy témái kerülnek újra elő, csak más hangsúlyokkal, mintha a maréknyi törmelék közül most más-más kavicsokat emelne ki és csiszolgatna fényesre a nagyítója alatt.

Maradtunk Tótkomlóson, vannak zsidók és kulákok, szegényparasztok és fuvarosok. Vannak vágyakozó nők és férfiak, akik mindig épp másba szerelmesek, mint aki beléjük szerelmes. Van egy nagyon sajátos, sokszorosan elbizonytalanított elbeszélői mód, amiből elő-előbukkan a fényképek sora, mint anyagában és nyelvében is különböző elbeszélés.

A mi elbeszélőnk

Ahogy a korábbi regényekben, itt is több szereplő beszéli el a történetet – mindenki a saját szempontjából. Ezekbe az elbeszélői szólamokba szól bele a „mi elbeszélőnk”, aki szereplője is a regénynek, annak jelenbeli idősíkja őkörülötte, az ő kutatásai körül forog. Ezeket egészíti ki a kórus, amely azonban itt sokkal kevésbé antropomorf, inkább egy általános hang.

A központi „mi elbeszélőnk” viszont nagyon is konkrét: egy okos(kodó), a többi szereplőt (a hozzá beszélőket) időnként kioktató, ügyetlenül segítőkész szociográfus, aki ott lóg a falusiak nyakában – kicsit Adler Jenő A fényképész utókorából, kicsit az író egykori, falukutató, szociográfia-író énje. Mint ahogy a könyvnek a szerző egyéb szépirodalmi művei mellett a legfontosabb előzménye a Kulákprés (annak is a 2006-os kiadása, amelynek átnézése-újrakiadása éppen 8 éve történt, a hat éven át íródó Természetes fény közvetlen közelségében). A Kulákprés, ahol részben ugyanezt a kort, részben ugyanezekkel a fotókkal illusztrálva meséli-mondja-mutatja be a szerző egy másik műfaj. Másik – mindentudó, a tudományos objektivitást támasznak használó – elbeszélő.

A Kulákprés elbeszélője a könyv bevezetőjében még feltételes módban meséli el azt a tudományosan megalapozott fikciót, amit a falu történetének hívunk. (Ha ráközelítenénk, ha ott lennénk, ha megnéznénk…) De már ekkor sem mond le arról, hogy egy hangsúlyos perspektívából, markáns elbeszélői hangon beszéljen, jeleneteket, díszleteket képzeljen „a falutörténelmet visszapergetve eljátszó terepasztalunkra”.

A mi elbeszélőnk viszont, aki már az atyafias megnevezés által is enyhe lenézéssel kezeltetik, cseppet sem tűnik megbízhatónak: „Mint aki csak találomra mond ki valamit abból, ami a fejében jár, úgy szólalt meg elbeszélőnk (…)” Már az első oldalon kiderül, hogy miközben a mi elbeszélőnk lenne a megbízható, felkészült (majdnem mindent tudó elbeszélő) itt, mégis ő az, aki a legkevesebbet tudja mindabból, ami a könyvekből nem tudható – ő tudja a legkevesebbet egyelőre abból, ami kimondatlan és mégis tudott, az elfelejtett avagy feledésre kárhoztatott emlékezetünkről. Még történetünk főszereplőjét, a Tótkomlós életében nagyon jelentős Semetka-családot, a bíró családját sem ismeri! Nem mindentudó elbeszélő, hanem mindent tudni vélő és akaró. Egyfajta modern, magyar Serenus Zeitblom ő, akit akár Thomas Mann régenvolt elbeszélőjét, ironikus fényben, kritikusan látunk – és mégis ő az információk forrása, illetve a források közvetítője. De mint szereplő, az ő szólama is egyenrangú a többiekével. Míg ő esetleg kijavítja, kiegészíti egyes szereplők hiányos visszaemlékezéseit, addig őt is kijavítják a regény szereplői (leginkább Sógor Miksa), akik egyben az ő interjúalanyai is (de nem feltétlenül direkt interjúhelyzetben javítják ki), és javítja, felülírja esetleges téves feltevéseit, elégtelen képzelőerejét a kórus, a közös falubeli tudás: az a kimondatlan, de a regényben nagyon is fecsegő, bennfentes tudattalan, amit mindenki ismer, csak éppen a nagy tudású kívülálló nem.

A kötet elbeszélésmódján érződik, hogy egy drámakötet is megelőzte, amely a tótkomlósi trilógia előző köteteit drámává fűzi össze. A Természetes fényben nagyon erősen jelen vannak a drámai megszólalás jellemzői. Ha az Idegen testünk egy nagy, borzasztó danse macabre, hát a Természetes fény a széthulló sorsok lassan mozgó forgószínpada. Az elbeszélésben jelenlévő szereplők adogatják egymásnak a szót, kiáll egy, és beszél, hogy aztán másnak adja tovább a megszólalás lehetőségét, közbevágjon valaki, és eltérítse a beszélgetés fonalát, vagy ő maga gabalyodjon bele mondandójába. A korábbi két kötet aránylag egységes kórus-elbeszélője itt ezáltal felfeslik, és drámai szereplők sokasága mondja el a maga szólamát. De mintha mindenki légüres térben beszélne, el egymás mellett, annak a képzeletbeli forgószínpadnak elzárt kis rekeszeiben. Így a kórus tudása (amely a mi elbeszélőnket felülírja) sem mérvadó, a kórus egy a sok hangból. Kétségbeejtően sötét a magánya – a történelmi és az emberi – a szereplőinknek. E drámai megszólalások és az elbeszélői közbevetések adják a szöveg torokszorító és magával ragadó hullámzását.

Ezek a hangok valójában mind néma emberek hangjai. Némák, hiszen mindkét főszereplő család – a Semetkák és a Weiszek – elhallgatja, nem tudja elmondani a történetét. Semetka István és Mária a T.-i bíró gyerekei. Semetka István megjárja az ukrajnai frontot, és ott olyan dolgokat lát, hall, dokumentál és követ el, amelyeket nem tud ép ésszel feldolgozni. Nem képes, hiszen lehetetlen is volna, saját normális személyiségébe integrálnia ezeket, mert minden normalitást áthágnak a tisztogatások, gyilkosságok, megerőszakolások. De épp ezért nem képes bevallani sem őket. Ezek az események a normális világban kimondhatatlanok, megmagyarázhatatlanok, elkövetője és tanúja nem lehet tagja a társadalomnak. Ezért is hallgattatnak el és vonnak falat a legintimebb helyzetben is, mint amilyen a menyasszonnyal való találkozás vagy a leánykérés. Ott mégis természetes fényben tűntek fel, és ezért érzi úgy Semetka egy idő után, hogy neki a front – az abnormalitás – az otthona.

Semetka Máriát Weisz Jakab, a T.-i fényképész fia iránti reménytelen szerelme szigeteli el teljesen, valamint az, hogy a Jakab iránt érzett aggódása felnyitja a szemét a zsidók ellen elkövetett jogtalanságokra, és nem tud része lenne a nagy közös elhallgatásnak. Nem mintha megszólalna, már a gondolat is elég, elnémít. Weisz Jakab azonban nem szereti viszont, de még a csalódást sem lehet rendesen végigélni, mert Jakab nem jön vissza. A csalódást aztán tetézi az orosz katonák általi megerőszakolás, az apja megverése. Így marad apja mellett örökké gyereksorba kényszerülve a szégyen, a hallgatás, a csalódás által. Fényképeit őrizgeti, de nem veszi elő őket – mintha ő maga lenne az a finom, poros bonbonosdoboz, ami magába zárja a múltat.

Semetka Istvánt Szegedre száműzik 1956-ban. Együtt él régi menyasszonyával, akitől a front alatt már elidegenedett, de jobb híján, hogy visszatérjen a normalitásba, összeházasodik vele. Így némul meg teljesen, hogy aztán amikor alkalma nyílik beszélni, akkor is csak elfecsegje, körbehazudja az életét. Ahogy a sokat emlegetett fényképei is csak emlékek, ígéretek maradnak, az elbeszélés fiktív, ellenőrizhetetlen kiindulópontjai. Az öreg Semetka pedig Szlovákiába menekül, majd csalódottan, hazátlanul ki sem bontja a kitelepítésbe magával vitt ládákat, és a lánya is csak őrizgeti a fotókat, és felejti teljesen kiüresedett életét.

Weiszék pedig azért maradnak némák, mert nem térnek vissza. Ki Strasshofba került, ki Auschwitzba, ki a munkaszolgálat alatt nyomorodott vagy halt meg. És némák maradnak, mert más sem hajlandó tudomást venni arról, hogy mit csinált velük a saját nemzetük – kivéve Semetka Máriát, aki nem tudja (jogos) aggódásának belső hangjait elhallgattatni. Egyedül Weisz Judit marad életben és marad T.-ben, noha nevet változtat és megházasodik. Itt marad, hogy lefotózhassa az üres helyeket, ahol a képek témája azoknak az embereknek a hiánya, akik nem öregedhettek bele a hátterekbe.

A főbb szereplők mellett pedig hangot kapnak lényeges mellékszereplők, akik ideig-óráig előtérbe kerülnek, mint Koleszár Mátyás, aki már a falu közösségéből is kilógott, urizáló, nem dolgozó, mulatozó, gazdag parasztfiú, aki elmegy önkéntesen katonának, mert szép az egyenruha, és jól hangzanak a jelszavak. ő az, akinek nem okoz különösebb gondot, hogy a fiatal lányok megerőszakolása és egy kis tisztogatásnak nevezett gyilkolászás között írjon pár giccses és ízléstelen levelet a menyasszonyának és szeretőjének – persze kedves és vágyakozó hangnemben, a kellő sablonokkal (naplemente, a tiszt a közkatonák apukája) megtűzdelve.

Ezek a hangok adnak T. lakóinak lehetőséget, hogy szóhoz jussanak – és sokszor ilyenkor is kívülről, szinte noszogatva kell hozzátenni elbeszélésükhöz a fontosabb részleteket. A regény a kitárulkozás lehetőségét, a soha-meg-nem-kapott intimitást adja meg nekik, amire nem volt módjuk az elbeszélő segítsége nélkül. Ezt érzékeltetik a befogadó nélkül jelenlévő, eredetileg pedig alapvetően dialogikus műfajok: Semetka Mária elküldetlen levelei, Semetka István x-szel megjelölt olvasatlan naplóbejegyzései és soha-meg-nem-mutatott, elmesélt fénykép-dokumentumai. Weisz Jakab csodálatos, szórakoztató, zseniálisan ironikus soha-meg-nem-jelenő újságjegyzetei Tótkomlós lakossága számára. Weisz Judit fénytelen fényképei.

A hallgatás, az elmondhatatlan tapasztalat, ahogy az előző könyv címében is benne van, idegenné teszi a testeket: a sajátot is, amely érthetetlen módon tagadta meg, hogy civilizáltan viselkedjék és saját utakra tévedt, és az otthont mint anyatestet is, amely változatlannak akarja a szereplőket, és így némítja el és teszi önmagától és önmaguktól idegenné, otthontalanná őket. A politikai események és a magánéletiek összefonódnak: a reménytelen szerelmek, amelyekben semmi figyelem nincs egymás iránt, a beteljesületlen vágyak, az otthonteremtés kudarcai. Egészen addig, hogy a mi elbeszélőnk T. jó ismerője, éppen ezekről a Semetkáékról nem hallott még semmit, a nevüket sem. A hallgatás széteséshez vezet, akárcsak az előző regényekben, és mintha egyre kevésbé látszana a kiút.

A kép szavahihetősége

Závada műveiben mindig fontos szerepet játszottak a fényképek és a fényképészek. A Kulákprés fényképei dokumentumok és források, de sokszor megfejthetetlenek maradnak, és kérdéseket tesznek fel ahelyett, hogy kézzel fogható válaszokat adnának. Afényképen ábrázolt valóság egész biztosan létezett valamikor, míg a szöveg, a magyarázat mindig valamennyire fikcionált, értelmező. De van, hogy az értelmezés mégis közelebb van az igazsághoz, mint a zárványként magában álló (beállított) fénykép.A fényképész utókorában központi szerepet kap egy csoportkép, ami kiragadva az időből kimerevíti azt a pillanatot, amikor mindazok az emberek, akiknek leszármazottjai gyökérvesztetten csaponganak a század utolsó negyedében, egyszerre szerepelnek. Összeállnak egy kép erejéig: elfedve és gesztusaikban leleplezve különállásukat. Ez a kép végül nem értelmeződik a regény jelenidejében, hanem ahogy a Bovarynéból és a regény főszereplőinek kezéből, az időből is kihullik. Az Idegen testünk Jankája a fényképezésen keresztül emancipálódik: bekerül a társadalomba, helyet kap a társasági életben, de a megfigyelő tekintet által kívül is marad rajta, elválasztja a kamera tőle. Az Arctalan árnyak kisfilmjében már maguk a fényképek válnak a történetmondókká, és a fényképészek azok az arctalan árnyak, akik nem kapnak arcot a képeken. És mivel éppen azok a zsidók fényképeztek, akik nem tértek vissza, és így valóban kiíródtak a történelemből, ezért a hiányuk a fényképen metonimikus leképződése a későbbi hiányuknak a faluban – annak, hogy történetük hiánytörténetként mondható el.

Fénykép és szöveg a Természetes fényben a leginkább egymásra utalt Závadánál. Ahogy az író maga is mondta, ihletői voltak Sebald regényei, amelyekbe szintén régi fotók szerepelnek. De a kép és szöveg dialógusa nagyon széles skálán mozoghat: egészen attól, amikor a történet bizonyos részeit kizárólag képek mondják el (mint például a némafilmes intertextusokkal dolgozó Hugo Cabretban), a sebald-i kép-szöveg viszonyon át, ahol a képet kisajátítja az elbeszélő, szinte kézbe fogja, értelmezi, de ugyanakkor a képet körülvevő titok az olvasót is bevonja az értelmezésbe – egészen addig, amikor a kép csak illusztrációja a szövegnek.

A Závada szöveg képei tanúbizonyságul szolgálnak arra, hogy ami a képeken elbeszéltetik, az mindenképp valóságosan létezett. De egyúttal azt is példázzák, hogy minden, ami fényképen szerepel, póz, a fényképész és a fényképezett szándéka szerint előállított műalkotás, amelyet körülvesz egy ismeretlen kontextus. És ami minden egyéb műalkotásnál erősebben állítja magáról, hogy valóságos, tehát igaz. A kontextusból kiragadott kép azonban eltávolít, tárgyát ironikus fénybe állítja: hiszen az irónia valójában a tárgy eltartása, hátrébb lépés, mi más lehetne hát a kamera mögé való behúzódás is. Ahogy Roland Barthes írja a Világoskamrában: „előfordulhat, hogy (a fénykép) hazudik a dolog jelentését illetően, éppen azért, mert természeténél fogva tendenciózus, de a dolog létét illetően soha. (...) nagyobb hatású mindennél, amit az emberi szellem valaha is kieszelt annak érdekében, hogy biztosítson minket a valóságról – ez a valóság azonban mindig csak esetlegesség.”

Závada könyvében a fényképek a szövegtestbe illesztve vannak jelen: megszakítják a lineáris olvasást, mert rákényszerítenek, hogy a szereplők perspektívájából elhangzó értelmezést és magyarázatot, azaz a fényképen nem szereplő kontextust összevessük azzal, ahogy mi értelmeztük a képet. Sokszor mi ismerjük a fénykép elkészülte utáni eseményeket, amiről a fényképezett nem tud, és ennek fényében értelmezzük a képeket. A fényképeken szereplő emberek nagyon sokszor a kamera felé fordulnak, a szemünkbe néznek, és mégis elnéznek mellettünk. Másra gondolnak, mint mi. A képek gyakran közbevetések, a főszöveghez szorosan nem tartozó megjegyzések, mintha azt mutatnák, hogy milyen sokféle is volt az a valóság, amit a könyv szereplőinek hosszú monológjaiban megtapasztalunk, aminek metszetét látjuk. Hol a képek leplezik le a verbális megnyilatkozásokat, hol éppen az leplezi le a képeket, amikkel eltakarni akarták sorsukat a készítőik. Ahogy André Bazin írja A fénykép ontológiájában: „(...)rajtuk keresztül az élet folyamatosságában, az időben megállított és a sorsuktól megszabadított embereknek meghökkentő jelenlétével találkozunk.”

De nemcsak azok a képek vannak jelen a szövegben, amelyeket az író-elbeszélő megmutat, hanem azok is, amelyeket nem mutat meg: amelyekről csak szó van. Semetka István képgyűjteményének beígért, de soha meg nem mutatott darabjai; Weisz Judit háború után készült üres képei, amelyekkel a családtagjai jelen-nem-létét dokumentálja.

A képek szavahihetősége épp olyan sérülékeny, mint a beszélőinké. Rejtélyesek, értelmezésre szorulnak.

Minden természetes

Milyen érdekes, hogy a második világháború másik kiemelten fontos magyar regényének, a Sorstalanságnak is az egyik legfontosabb szava ez: természetesen. Természetesen, mondja Gyurka mindenre, amit lát, ezzel éreztetve, hogy egy felborult világban minden értelmesnek hitt rend megsemmisülése a természetes. Ott a gyerekelbeszélő naiv szemszögét érzékelteti ez a természetesen, ahogy mindent befogad és átenged magán, elfogadja a világot magától értetődően olyannak, amilyen épp akkor, amikor ő benne él. A saját utólagos tudásunk és ez a feltétel nélküli elfogadás adja azt a kontrasztot, ami a legmélyebb morális felháborodásunkat kiváltja.

És most itt a címben áll a természetes fény, a fényképezés legfontosabb eszköze, ami a lemezre égeti a valóságot, fikcióvá merevíti és kiragadja az elmúlásból. A természetes fény, ami megvilágítja a fronton a katonákat, és besüt Weiszék fotóműtermének nagy ablakain, majd kihuny esténként, amikor Weisz Judit a sötétben keresi az árnyakat. Ez a fény természetesnek láttatja az önmagából kifordultat, az elfogadhatatlant. A természetes fény nem morális, nem felvilágosító, hanem csak megvilágít, láthatóvá tesz. Egymás mellé helyez, nem értékel. Minden tárgy egyaránt fényes és egyaránt éles az árnyéka benne. A mi dolgunk marad az, hogy szemügyre vegyük, ami a fényben láthatóvá vált, és továbbgondoljuk, ahogy az író a keze ügyébe került fényképeket. Hol élesek, hol éppen kissé félhomályosak. A fény eshet beállított jelenetre, mint az aratási tabló vagy a fronton való hintázás, a szerelmesek utolsó portréja, vagy véletlenül elkapott jelenetre süt le, mint a tehén megfejése a fronton, a meztelen emberek árokba lövése. Minden sarokba bevilágító fény, ami előhívja a bizonyítékul szolgáló képeket: hogy a múlt tényleg megtörtént, nem lehet elfelejteni. 

Závada Pál: Természetes fény
Budapest, Magvető, 623 oldal, 6990 Ft

• Kultúr-part [4]