2014. október 3.
2 hozzászólás
„Azért nem lépek vissza sem Bokros Lajos, sem más javára, mert nem törődhetünk bele abba, hogy a politika egyfelől agresszív, diktatórikus jobboldalból, másfelől civakodó, hitelüket vesztett ellenzéki pártokból áll. És nem is kell beletörődnünk: a politika egy fejezete a mostani választással lezárul, és megkezdhetjük az építkezést hosszú távon”, válaszolja Bodnár Zoltán az interjú napjának legaktuálisabb politikai kérdésére.
De kezdjük az elején. Pár nappal ezt megelőzően. Groteszk helyzet volt, déjá vu: a Paulay Ede utcai romkocsmában tartott sajtótájékoztatón mindenki úgy viselkedett, mintha normális országban, normális közéletben, normális választások előtt. Ilyen volt már, de most rosszabb. Akkor, hasonló összejöveteleken fontos volt, ami elhangzott, mert éreztük, hogy az terjedni fog, megfoganhat, abból még lehet is valami. Ha más nem, a hatalom provokálása, szembesítése önmagával. Ma mindez fel sem merül. Sőt, pontosan tudjuk, hogy csapdahelyzetben vagyunk. Minden jelenlévő elfogadja a szerepet – a párt elnöke a jelölt bemutatását, a jelölt a program ismertetését, az újságíró a programra kíváncsi tudósítóét –, amivel tulajdonképpen a hatalom játékát játsza: a helyzet normalitásának látszatát kelti. TGM szerint bojkottálni kellene a cirkuszt. Vagyis, kivonulni. Ezzel – mint későbbi beszélgetésünk során kiderül – tulajdonképpen Bodnár Zoltán is egyetért, csak mégsem lehet megtenni. “Valóban demonstratívan tartózkodni kellene a politikai intézményektől. A tusnádfürdői beszéd után nekem is eszembe jutott, hogy az ellenzéki pártok az első parlamenti napon ne menjenek be az ülésterembe. Ott lenni, de nem bemenni, kifejezve, hogy az egésznek már semmi értelme. Ilyent azonban az ellenzék vagy együtt tesz meg, vagy sehogy. Az önkormányzati választás is hasonló. Ha az éppen születőfélben lévő liberális párt egyedül tartja távol magát, azzal csak annyit ér el, hogy nem lép fel a politikai színpadra.”
A maffiaállami abszurd tehát az alaphangulat, a közeg. A programbemutató sajtótájékoztatón is az a fő kérdés, (legalábbis az én fő kérdésem), hogy kik vannak itt, milyenek az arcok, van-e ezen az oldalon még valaki. Ilyet is átéltek már sokan, és ez is a helyzet képtelenségét jelzi. (Igen, ilyeneken gondolkodtam a programbemutatón, a beszédek és javaslatok követése helyett.) Persze hazugság lenne azt mondani, hogy a „tegyünk úgy, mintha…” időszakához, vagyis a nyolcvanas évek végéhez képest egy még régebbi időszakban, mondjuk a hetvenes évek végi marginalitásban, az ellenzéki összejövetelek magányt oldó közegében érezheti magát az ember. Ott még nem tartunk. Ebben a mai romkocsmában csupa olyan ember ül, akinek ment már sokkal jobban is, és volt már a hatalom közelségéből adódó jó pozíciókban. A marginalizálódástól – re-marginalizálódástól – való félelem biztosan már sokakban megvan, de a szolidaritás érzése még nem jelentkezik.
Egyelőre inkább csak egyéni történetek vannak. Bodnár ma egyetemen tanít. Gyorsan felfutó és briliáns karrier – a hazai bankszektor csúcsállásai – után egyszer csak kívül találta magát minden gyakorlati szakmai közegen. Két évtizeden keresztül nyilvánvalóan jól keresett, s a felhalmozásból valószínűleg ma is megél. Nem is elkeseredett ember benyomását kelti. Sőt, odafigyelést, intelligenciát, nyugalmat és erőt sugároz: kifejezetten jó vele beszélgetni. Inkább a tény megdöbbentő, az életpályákkal folytatott pazarlás, az élettörténetek magyarországi abnormitása. „2010-ben pedig kirúgtak. Akkor az Eximbankot vezettem. Szabadságon voltam, felhívott a titkárnőm péntek délután, és mondta, hogy itt járt az utódom, és hétfőn két óráig ki kell üríteni az irodát. Ő most mit csináljon? Mondtam, hogy Aranka drága, dobozoljanak. Engem persze senki nem értesített, hogy Bodnár úr, ki van rúgva. Hazajövetelem után bementem, s az akkor már kinevezett utódom közölte, hogy nem ő intézi, hanem egy ügyvédi iroda.”
A demokrácia ideálisan, a máshol talán valóban meglévő versenyhelyzetben akár érdekes és tartalmas is lehetne. Az ellenzéki évek ideiglenes nyugalmat adnának, a tanulás időszakát, a sorok rendezésének és a felkészülésnek a lehetőségét. A választások pedig a megmérettetés izgalmát jelentenék. Itt ma ebből semmi nincs. A verseny reménytelen, a helyzet pedig hosszú időre változtathatatlannak tűnik. Már a puszta fellépés is részben az egyéb területeken történő ellehetetlenedésből fakad, vagy azt feltételezi. Még egy olyan, alapvetően szakmai-vezetői képességeket kívánó, tiszteletreméltó és normális esetben majdhogynem politikán felül álló – össz-közösségi – funkciónál is, mint a főpolgármesteri tiszt. A politikai szerepvállalás előtt Bodnár is körülnézett. „Az Eximbank után még mindig lógott a levegőben egy lehetséges pénzügyi állás, és amíg az el nem dőlt, nem tudtam kitenni magam a placcra.”
Az állás kérdése azonban eldőlt, szabadabb teret engedve a politikai állásfoglalásnak. „Április 6. óta sok minden evidenssé vált a Fidesz részéről, ami addig talán nem volt ennyire látható. Az alkotmánybíróság határozataiból kiderült, hogy már semmiféle kontrol nem létezik. Orbán pedig elmondta a tusnádfürdői beszédet, ami nyílt hadüzenet volt, vagy felszólítás a sajátjainak, hogy mostantól diktatúrát építünk. Nyersen fogalmazok, mert hétköznapi gondolkodásunkban a liberális demokrácia van az egyik oldalon, a másikon pedig a diktatúra. A kettő között persze vannak átmenetek. A nagy fekete autó még nem jön éjjel, viszont már elvihet nappal, ahogy azt a 2010 utáni koncepciós ügyeknél, vagy az Ökotárs elleni minapi rendőrségi akciónál is láttuk. Ideológia is készül mindehhez. A tusnádfürdői beszédből ítélve a kilencvenes rendszerváltás többé nem viszonyítási számítási pont. Ez persze elemi hazugság, de Tellérnek nyilván erre volt szüksége ahhoz, hogy betakarja azt a mezítlábas diktatúrát, amit Orbán épít.”
Fodor Gábort Bodnár még a nyolcvanas évek végéről ismeri, amikor fiatal oktatóként pénzügy-jogot tanított neki – s többek között Molnár Péternek is – az egyetemen. Most, a liberális párt szervezése idején Fodor megkereste őt. „Miután szabadgondolkodónak vallom magam, kézenfekvő volt, hogy beszállok. Az SzDSz akkor szűnt meg liberális párt lenni, amikor a Kóka Jánosból szabaddemokrata gazdasági miniszter lett a Gyurcsány-kormányában. Amikor pedig pártelnököt csináltak belőle, akkor végképp eltemettem az SzDSz-t. Régóta nem volt a magyar politikai palettán liberális politikai erő. Vannak formációk, akik kokettáltak, nem is a liberalizmussal, hanem a liberális szavazókkal. Ez utóbbiak egy része 2010 környékén megette az LMP-féle maszlagot. Ma már remélhetőleg látják, hogy tévedtek. Néhányan csatlakoztak a DK-hoz. A többség pedig felsorakozott az Együtt2014 mögé. Ez viszont mára Szigetvári Viktor pártja, aki nem egy liberális gondolkodó, hanem egyszerű hatalomtechnikus. A párt szerintem el is fog porladni. A választás után lesz egy tabula rasa, és talán alkalom nyílik rá, hogy egy liberális pártot fel lehessen mutatni.”
Ellenzéki pozícióból nézve, Bodnár szerint az októberben esedékes választás értelme is elsősorban politikai. Budapest küldetése most az lenne, hogy alternatívát mutasson. „A főpolgármesternek igen nagy politikai legitimációja van, hiszen nagyjából 1,4 millió választópolgár van Budapesten. Ezt nyilvánvalóan használni kell, Budapestért. Tarlós működése az üzemeltetésre szorítkozik, jól vagy rosszul. Ez nyilván fontos. De jövő-vizió is kell, ami már politikai kérdés. Ráadásul, a mai helyzetben az is fontos, hogy valahol elkezdődjön az ellenállás. Ez utóbbi persze nem Budapest szempontja, de a budapesti baloldali és liberális szavazók számára fontos lehet.”
A szakmai felkészülés nagyjából másfél hónapon át tartott. „Intenzív tanulási folyamat volt, és rendkívül érdekes. Mindez főleg a városnál korábban is dolgozó, vagy más szakértőkkel való alapos konzultációkat jelentett. Azt gondolom egyébként, hogy a főpolgármesternek elsősorban az a feladata, hogy ki tudja maga mellé választani a jó szakembereket.” Vagyis, a választásnak a hitelességről kellene szólnia: kiről hiszik el az emberek, hogy egy ekkora organizációt el tud irányítani, és képes megharcolni a város érdekeiért.
A Tarlós-korszak sok szempontból inkább kifejezetten elrettentő. Van a városnak felelőssége abban, hogy esztétikailag hogyan néznek ki a közterek, és a város a múlt vagy a jövő felé néz. Milyen nyomot hagyunk mi magunk után?” A Demszky-időszak ennél távlatosabb volt. Világváros létrehozása volt a cél, és ezt megalapozandó, sok hatalmas fejlesztés történt, amik nem látványosak, és nem feltétlenül vesszük észre. Az ő hibája éppen a mai kurzus látvány-politizálásának az ellentettje volt: nem foglalkozott a népszerűséggel. Ennek oka valószínűleg szemléleti volt, és az eszdéeszes liberálisok populizmustól való rettegésében rejlett. Valójában azonban a város lakói szempontjából is hiba volt. Miközben a város rendberakása gazdaságilag is bőven megtérül. Prága a közeli példa. Budapest persze bonyolultabb, sokpólusú város, de a fő baj az volt, hogy kevés figyelem jutott ide: erre valahogy nem voltak elég érzékenyek. A két véglet, a gazdasági megfontolások és a végletes populizmus között széles sáv van a közlekedésre.
A kultúratámogatásban viszont egyértelműen a Demszky-korszak a mérvadó, az utóbbi négy év kizárólag politikai megközelítésével szemben. Az egyik oldalon, városi pénzből 10 ezer forinttal megtámogatnak minden egyes jegyet az Új Színházban, aminek a látogatottsága 40 százalék körüli, és a minőséggel is komoly bajok vannak. A másik oldalon pedig minimálisra csökkentették a függetlennek mondható kulturális szervezetek támogatását. Ebben az ellenzéki jelöltek valószínűleg közel egyező állásponton vannak. Mint ahogy a metrók, a közlekedés, a parkolók, a hajléktalan-probléma súlyosságának ügyében is. Ha lehet liberális specifikum, az egy „irányítási attitűdben”, a civil társadalom komolyan vételében van. Mert a főpolgármester-jelöltek programja, mondja Bodnár, „majdhogynem érdektelen. Víziót mutat, az embert mutatja be, és legfeljebb iránytűként szolgálhat a választópolgárok számára.” Az irányítási filozófia azonban fontos, és ebben a tekintetben a liberálisok a város civilszervezeteivel való folyamatos konzultációt és egyeztetést hangsúlyozzák.
A kérdés Budapest közigazgatási rendszerének megbomlása miatt még a korábbiaknál is aktuálisabb. Eddig a hatáskörök kerületi széttagoltsága, a Főváros korlátozott jogköre és a Közgyűlés politikai megosztottsága jelentette a problémát. Ez így együtt jelentősen megnehezítette a város egységes áttekintését és fejlesztését. A következő ciklusra bevezetett változtatások, a Közgyűlés gyakorlati felszámolása, pontosabban, a kerületi polgármesterek testületével történő felváltása, és a politikai pártok kizárása, tipikus orbánista centralizáció, a demokratikus képviseleti rendszer szinte teljes kiürítésével. Az új rendszer részben könnyebbé teszi a testület engedelmessé tételét és irányítását, másrészt a kerületi polgármesterek számára tudathasadásos állapotot szül, hiszen egyrészt a kerületüket, másrészt a Közgyűlés tagjaiként a város egészét kell képviselniük.
A Fidesznek egyelőre láthatóan nincs kidolgozott közigazgatási koncepciója, sem elvi álláspontja ezzel kapcsolatban. „Majd hoznak egy döntést, a pillanatnyi érdekek alapján, de nem fogják elkapkodni. Szerintünk viszont a City-koncepcióval érdemes lenne megpróbálkozni. A belvárosi kerületek ügyei minden szempontból összefüggnek egymással, miközben City határain kívül lévő területek erősen kapcsolódnak az agglomerációhoz. Egyébként sem városfejlesztésben, hanem várostérség-fejlesztésben érdemes gondolkodni, hiszen Budapest problémái nem a várostáblánál érnek véget. Valamikor volt egy regionális koordinációs testület, amit újra életre kellene kelteni.”
A beszélgetés a Fidesz immáron sokadik program nélküli választási kampányára terelődik. A „folytatjuk” taktikája nyilvánvaló: nem beszélni, amivel nem csak a későbbi szembesítést és számonkérést lehet elkerülni, de az alternatívák megszületését is. Nincs mihez képest alternatívát állítani. Az ellenzéki főpolgármester-jelöltek fantommal versengenek, aki nem jelenik meg, nem áll ki vitára, nem állit semmit. A kormánypárt kampánya Budapesttől teljesen független jelszavakra – közösségépítő hangulatkeltésre – épül, amilyen például az „elszámoltatjuk a bankokat”.
A helyzet demokrácia-deficitje és méltatlansága nyilvánvaló. De mi itt a liberális álláspont? (A Budapesttől való elkanyarodás, egy vezető bankszakemberrel ülve, talán megbocsájtható.) Egyrészt, Bodnár szerint nem igaz, hogy a devizahitelek hibás termékek voltak, ami mögött bűnösöket kell feltételezni. „Mindenki racionális döntést hozott. Racionális döntést hozott az első Fidesz kormány, amikor a lakástámogatási rendszert megszüntette, mert elviselhetetlen költségvetési terhet jelentett volna. Racionális döntést hoztak az emberek, akik devizahitelt vettek fel forinthitel helyett. Ne feledjük: 2003–2004-ben mindenki arról beszélt, hogy belépünk az EU-ba, és csatlakozunk az euróhoz, amivel megszűnik az árfolyamkockázat. S historikusan tudtuk, a svájci frank és a német márka, majd a svájci frank és az euró viszony nagyon stabil volt. Vagyis, az euróhoz való csatlakozásunk a svájci frankkal szembeni kockázatokat is eliminálja. Nem beszélve arról, hogy akkor még sávos árfolyamrendszer volt. S a sávszél, ahol a nemzeti banknak interveniálnia kellett, adott egy biztonsági pontot. Mellesleg szólva, a forint soha nem érte el ezt a szintet. Szóval, a devizahitelek felvétele ésszerű döntés volt. Ráadásul, a Járai-féle – Fidesz-közeli – jegybank politikai okokból kifejezetten erősen tartotta a forintot, mert a beruházási hitelek megdrágítása révén akarta bosszantani a szocialistákat. Ezzel természetesen a lakossági forinthitel kamata is emelkedett, ami szintén a devizahitel felé terelte az embereket. Nem is volt ezzel semmi baj 2008-ig. Az Egyesült Államokban kirobbanó pénzügyi válságot pedig senki nem látta előre. Megjegyzem, az idő közben új irányitás alá került jegybank szólt. A Felügyelet egy 2006-os színes, szélesvásznú brosúrában ismertette a kockázatokat. Amikor pedig a bankok a japán deviza hitelezésével kezdtek foglalkozni, akkor a jegybank kifejezett erős figyelmeztetést adott az OTP-nek, hogy vigyázzanak, mert nagyon magas az árfolyamkockázat.”
„Hasonló a helyzet a tranzakciós illetékkel és az árfolyamréssel is. Amit az állam elvesz adóban a bankoktól, azt a bankoknak valahol meg kell keresni. Ezt a szolgáltatás árának növelés útján tehetik meg. A bank nem jótékonysági intézmény, hanem üzleti vállalkozás. S az is képtelenség, hogy a fix kamatozású, hosszúlejáratú hitelek esetében egyáltalán ne lehessen kamatot emelni. Miután a banknak nincs húsz éves forrása, amennyiben a kamatok nem változhatnak, márpedig menet közben nagyon sok minden történhet a piacon, a bankok nem fognak húsz éves hitelt adni, és Magyarországon nem lesz húsz éves hitel. Vagy, eleve nagyon magas kamattal adják a hiteleket. S mindehhez hozzá kell tenni, hogy 2010 márciusában még csak 265 forint volt az euró. Azóta viszont 40 százalékkal nőtt a törlesztőrészlet, csak az árfolyam romlása miatt. Ennek fő okait pedig nem az azóta véget ért válságban, hanem az elrontott magyar monetáris politikában kell keresni.”
„Az érem másik oldala, hogy a devizahitelekkel keletkezett egy óriási probléma-tömeg, amit kezelni kell. Persze nem demagóg módon, politikai célokra kihasználva. Részben intézményi problémákról van szó, amit intézményi problémaként kell kezelni. Az egyes kamatemelések mértékének indokoltságán mindig lehet vitatkozni. Ehhez kellenek az erős és jól működő fogyasztóvédelmi szervezetek. A liberálisoknak tehát törekedniük kell a megfelelő intézmények és mechanizmusok létrehozására és megerősítésére.”
„A másik a szociális probléma, amit pedig szociális problémaként kell kezelni. A Liberális Pártnak volt egy inditványa, ami Surányi 2013-as javaslataira épül. Adjon a jegybank hosszú lejáratú forinthitelt a kereskedelmi bankoknak, refinanszírozási hitelt; ebből a kereskedelmi bankok adjanak forinthitelt az ügyfeleknek; az ügyfelek a forinthitelből törlesszék a devizahitelüket; növeljék meg a futamidőt, legyen fix és alacsony a kamatozása ennek a hitelnek, legyen rögzítve és szabályozva, hogy a kapott forrás kamata és az ügyfél által fizetett kamat között mennyi lehet a különbség, és ez ne legyen több 2,5-3 százaléknál, ami egy szerény marge a kereskedelmi bank oldalán; és, a devizatartalék egy részét lehet úgy használni, hogy a devizát nem a piaci árfolyamon adja el a jegybank a kereskedelmi bankoknak, amikor az ügyfél forintból törleszt, hanem annál kedvezőbb árfolyamon. Ezt azért teheti meg, mert az ő devizatartaléka beszerzési árfolyamon szerepel a könyveiben, miközben a mai árfolyam sokkal magasabb. Ez azonban egy nem realizált nyeresége a jegybanknak, virtuális nyereség, ami csak a mostani, gyengébb forint melletti eladásnál realizálódik. Vagyis, a semmiből teremtődik ez a pénz, nem jelenik meg többletlikviditásként a rendszerben, és nem kerül pénzbe a költségvetésnek.”
Bodnár Zoltán a Magyar Liberális Párt főpolgármester-jelöltje az október 12-én sorra kerülő önkormányzati választásokon. Tanulmányait az ELTE Jogtudományi Karán végezte, jogász, közgazdász, a pénzügyi jog szakértője. Szakmai pályafutásának néhány állomása: egyetemi docensi majd tanársegédi állásai után a Magyar Nemzeti Bank munkatársa, később a CIB Bank ügyvezető igazgatója, majd Surányi György elnöksége idején az MNB alelnöke és a jegybanktanács tagja. 2002-ben a Nemzeti Autópálya Rt. vezérigazgatója, majd 2005-től a Magyar Export-Import Bank Rt. Vezérigazgatója 2010-ig.
A karikatúra Pápai Gábor rajza.
Képbeszúrás
- PoliBlog [4],