2014. október 27.
Október 12-e óta az MSZP vezetői mást sem mondanak, mint hogy ezentúl nyíltan és önazonosan és értékazonosan és megalkuvás nélkül baloldalian fognak politizálni. Azért nem mondanak mást sem, mert mást nem tudnak. Semmit arról, hogy mi is lenne az, amit mondandók volnának nyiltan és önazonosan és megalkuvás nélkül. Tudnák ezt ők, de mégsem tudják. Mert ami önazonos lenne, az egyben önidegen is.
Tóbiás József azt magyarázta az önkormányzati választások estéjén, hogy az ő szegény pártja azért nem tudott eddig értékazonos politikát folytatni, mert Gyurcsány Ferenc „vezérelvű” politikája „bezárta a baloldalt”. De hogy hová zárta be, azt azóta sem árulták el. Nyilván azért nem, mert ennek a bezárásnak a világon semmi köze nincs a „vezérelvűséghez”. Amihez köze van, az a kapitalizmus.
Gyurcsány Ferenc pártja, a DK programja egyértelműen kiáll a magántőkés piacgazdaság, a kapitalizmus mellett, és élesen ellenzi azokat a piacromboló, a magántulajdont visszaszorító, a versenyt torzító lépéseket, melyek a rendszert kissé „szocialistábbá” tennék. A DK programjában a szocialista jelző véletlenül sem fordul elő. Amikor Gyurcsány végleg kivált az MSZP-ből, elsőszámú teoretikusa, Bauer Tamás a Népszabadságban éppen az MSZP „antikapitalista demagógiáját” jelölte meg az egyik legfontosabb „válóokként”. Gyurcsány attól a szocialista párttól szakadt el, amely nem tudott elszakadni a szocializmustól. És akkor még bejött a kampány kellős közepén Bokros Lajos, akinek a kapitalizmus melletti és a szocializmus elleni elkötelezettsége mindenkiénél markánsabb. Az MSZP országosan ezért támogatott helyette inkább – a senkit. A budapesti MSZP azonban Bokros mögé állt. Az a kellemetlen kapitalizmus bolondja pedig igen kellemes (kellemetlen) meglepetést okozott, és súlyt adó eredményével az ellenzék széléről a közepére lépett. Az antikapitalista PM jelentéktelen, az antikapitalista LMP pedig engesztelhetetlenül anti-MSZP-ista, ráadásul éppen a kapitalizmus „álbaloldali” szekértolójaként gyalázza a szocialistákat. A helyzet tehát az, hogy az MSZP potenciális, illetve kényszerpartnerei a kapitalizmust pártolják, és az „antikapitalista demagógia” elítélésével egyrészt, az összefogási kényszer hangsúlyozásával másrészt színvallásra provokálják az MSZP-t. Az pedig ettől borzasztóan frusztrált. Ennek a frusztrációnak a csúcspontja volt, amikor dönteni kellett Bokros támogatása ügyében. Nem is sikerült értelmezhető és értelmes emberek számára kommunikálható döntést hozni.
Tóbiásék abban reménykednek, hogy a választássorozat után kiszabadulhatnak abból a döntéskényszerből, amelybe Gyurcsány és Bokros bezárta őket. Visszasüppedhetnek abba az ambivalenciába, ami az ő éltető elemük, s amiben mindenki annak nézheti, aminek látni akarja őket. Csakhogy abból a visszasüppedésből nem értékazonos, hanem ellenkezőleg: értékhomályos politizálás lesz.
A színvallás elkerülése döntő tényező az MSZP történetében. Az MSZP ugyanis épp a színvallás elkerülésével nőtt tömegpárttá. Sikerének titka a prokapitalista, antikapitalista és rendszervak szavazatok összelapátolása volt. Az értékhomályos politizálás. Amikor Tóbiás értékazonost mond, értékhomályosra gondol: most, hogy nincs együttműködésre kényszerítő alkalom, nem kell foglalkozni a rendszertudatos politikai és értelmiségi elittel, csak „a néppel”, nép alatt pedig azokat kell érteni, akiket csak a „mindennapok bajai” érdekelnek, s nem látnak el a rendszerig, mely ezeket szüli és oldja.
A szocik a megbízható mérsékeltek, akik épp annyira alkalmazkodnak, amennyire kell. Se jobban, se kevésbé. Sem erre, sem arra nem mennek messzebb a kelleténél. Velük nem kell szégyellni, megtagadni, amik a rendszerváltás előtt voltunk, hogy hol ezek, hol azok voltunk; ők majd túlzások nélkül vesznek vissza a kapitalizmusból, amennyit lehet, vagy építik azt ki, amilyen ütemben lehet - ilyesféle képzetek kötötték az MSZP-hez a kapitalizmus mérsékelt híveit, mérsékelt ellenfeleit és a rendszerközömbös, avagy a rendszerpreferenciák tekintetében bizonytalan népeket.
Az értékhomályos politizálás azonban legfeljebb addig lehetett sikeres, amíg a rendszerválasztás lehetőségét nem lehetett valóságos lehetőségnek vélni. Amíg úgy tűnt, csak a részletkérdések nyitottak, aki a nagy, általános kérdéseket feszegeti, fantaszta és csak a bajt hozza ránk.
Csakhogy a válságtól és Orbán Viktortól minden megváltozott. Korábban kevesen gondolták komolyan, hogy a piacgazdaság kiépítése és leépítése között tényleg lehet választani. A válság megsokszorozta az igényt, hogy lehessen, Orbán Viktor pedig megmutatta: tényleg lehet ezzel komolyan próbálkozni. És meg lehet úszni, hogy baj legyen belőle. (Sokunk szerint persze hosszabb távon nem lehet, de ez csak hosszabb távon derül ki.) A Fideszt, a Jobbikot ez az antikapitalista kereslet táplálja. És milyen fantasztikusan föltáplálta őket! Az MSZP-t pedig iszonyúan frusztrálja, hogy nekik, az antikapitalizmusból jött utódpártnak ebből a bőséges táplálékból semmi sem jut. Nem tudnak elszabadulni a kapitalizmus oldaláról. Hiába szabadultak meg az SZDSZ-től, mely oda kötötte őket, most kötik őket az újabb kényszerszövetségesek. Szanyi Tibor a párt frontembereként, EP-listájának vezetőjeként pár hónapja nyilvánosan is azon háborgott, hogy még mindig „a kapitalizmus pártjának” ismerik az MSZP-t, holott dehogyis. Szanyi már tavaly nyáron, a pártelnökség tagjaként is leszögezte: „A válság folytán egyesek Európát akarják leváltani. Pedig a kapitalizmust kéne! Szocializmusra.” Botka László, a párt legfénylőbb csillaga a nyáron így nyilatkozott: „A választók azért fordultak el tőlünk, mert azt hitték, elégedettek vagyunk a létrejött társadalmi renddel. Ha nem mi leszünk a rendszerkritika pártja, a szélsőjobb lesz az”. Nem akárkik nyilatkoznak így, hanem ketten abból az egy-kettőből, akik a nagy összezuttyanás után is képesek voltak még az MSZP-ből egyéniben győzni.
Hát hiszen a markáns, antikapitalista, „értékazonos” áramlat és az annak nyílt felvállalására irányuló nyomás mindig megvolt az MSZP-ben. Képviselte Hegyi Gyula, Filó Pál, Nagy Sándor, Szili Katalin, Földes György, Krausz Tamás, Galló Béla stb. és köreik, Gazsó Ferenc és az MSZP általa vezetett, sokáig rendkívül aktív Társadalompolitikai Tagozata stb., stb.
Csak hát az a rossz hír, hogy nem lehet egyszerre kínálni az Európa-tagadó szabadságharcolókkal szemben Európát, a normalitás alternatíváját és „a létrejött társadalmi rend” alternatíváját. Vagy-vagy. Ha az MSZP ráhajt a rendszerkritikai keresletre, ha a rendszerkritikus szavazatokért fog versenyezni a Fidesszel, a Jobbikkal és az LMP-vel, akkor egyrészt végképp magára marad, másrészt elveszti a lehetőségét arra, hogy az EU-konform, Európa-konform normalitás alternatíváját képviselje. Hogy számoljanak vele azok, akik nem szeretnének a forgalommal szemben haladni az európai sztrádán, mert nem hiszik, hogy az jó. Ezért nem tud mit mondani az MSZP. Ez az igazi baja neki, nem a Gyurcsány. Nem adhatja föl, amit föl kellene adnia ahhoz, hogy úgymond „értékazonos” lehessen.
És ezen nem lehet segíteni, mert az EU sajnos csak a kapitalizmussal kompatibilis. Nem lehet a magántőke dominanciáját megingatni, a piacot az állami akarat alá rendelni az uniós alapelvek felrúgása nélkül. Nincs harc a kapitalizmus ellen a Brüsszellel való „szabadságharc” nélkül. Nincs EU-konformizmus rendszerkonformizmus nélkül. Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
Ha ezzel próbálkozik, abból csak tehetetlen nyávogás lesz és macskajaj!
(A kép forrása: http://static.168ora.hu/db/0B/F1/tobias-jozsef-d0001DBF17a344945df26.jpg [3])
- PoliBlog [4],