A sűrű munka vagy intenzívvé teszi a szellemi figyelmet, vagy teljesen szétszórja. A Solness építőmester előadására menvén a villamoson még Poszler Gyuri bácsi könyvét, összegyűjtött munkáinak második kötetét olvastam, aztán viszont, belefeledkezve az öregedő, önimádó pozőr Solness önmaga által előidézett tragédiájába, ottfelejtettem a könyvet a ruhatárban. Hiába tűnt fel gyorsan (addig Poszlerbe voltam beléfeledkezve), csak másnap tudtam visszamenni érte. A portán szóltam, jelezték, hogy megvan, várni fog, be is mentem a könyvért, amit épp a ruhatáros fiú olvasott, világot kizáró átéléssel, fel sem pillantva akadékoskodó köhécselésemre. Kosztolányi-regények rajongója, a róla szóló írást olvasta, vallotta be, mikor határozottan érvényesíteni kívántam tulajdonjogomat, így aztán megígértem, hogy visszahozom, ha végeztem, végtére is a kultúra terjesztése a hivatásom. Kifelé ballagva, hónom alatt a könyvvel, beleütköztem az épp munkába érkező Bálint Andrásba. Én, mint rajongó sznob, zavartan ugyan, de ettől valószínűleg csak még szemtelenebbül kezdtem bámulni. Ő először kissé indignálódottan, aztán furcsán elgondolkozó-ellágyuló tekintettel nézett (ekkor halványan átderengtek idősödő, felhős, redőktől barázdált tekintetén az Álmodozások kora, az Apa, a Szerelmesfilm törékenyen szép, az értetlen világgal szembetalálkozó fiatal fiújának vonásai, én éppen ezeket kerestem), majd összevonta a szemöldökét, és azt kérdezte, azon a furcsa, kissé meglepett, még mindig finoman mutáló hangon: Vári György? Márminthogy én vagyok-e a Vári György. Ez, hogy ő ismer fel engem, annyira elmondhatatlanul valószínűtlen volt, olyan képtelen, hogy kissé bizonytalanul bólintottam csak, rögtön el akartam mesélni, hogy én is tudom ám, hogy ő ki, hogy mennyire fontos volt nekem mindig a, tulajdonképpen nem is tudom, mi. A jelenet, amikor az Álmodozások korában rendezgeti a családi képeket, rajtuk csupa ismeretlen rokonnal, kétségbeesetten magyarázva, hogy bárhogy egymás mellé állíthatóak, nem tudja, ki kicsoda közülük, milyen kapcsolatban voltak, semmit. Érdekelt, ez vajon lehetőség-e vagy csak hiány, hogy lehet-e, és ha igen, milyen történeteket képzelni az arcokhoz, hiszen az, ahogy valójában elrendeződtek egykor, voltaképpen szintén véletlen. Kik, hogyan illenének egymáshoz? Ismerős volt a probléma, az én életem is félbemaradt életek folytatásaként vált értelmessé, a kisfiú, akiről elneveztek, Singer Gyurika, meghalt Auschwitzban a születésem előtt 34 évvel. Az ő élete végül is az én életemmel cserélődött fel, az ő arca az én arcom mellé került. Ahogyan Bálint András arca már egészen kiskori emlékeimben átúszott Radnóti Miklós arcába és viszont.
Számomra elsősorban az ő arcában élt tovább. Újra és újra eszembe jutott később ez a jelenet. Nagyanyám halálának másnapján elmentünk a rabbihoz a házassági anyakönyvi kivonattal, a temetés miatt kellett. A rabbi kiolvasta nagyanyám zsidó nevét a papírról, Hánele Jáelnek hívták. Ezt, természetesen, nem tudtuk addig. Elkezdtem a nevet alkalmazni magamban nagyanyám alkatához, és roppant találónak találtam. Jáel, Hánele, olyan huncut nevek voltak, játékos kislánynevek. Ezt jól el tudtam képzelni, sőt egy idő után segített, úgy éreztem, beenged a név a múltba, amolyan sűrített időként, láthatom valamelyest nagyanyámat gyerekkorában. A magyar zsidó családtörténetének kezdetén az apokalipszis áll. Kezdetben volt az apokalipszis. Nagyanyám gyerekkora az apokalipszis elé, egy másik világkorszakba esik. Ez az eón nem folytonos a mi világunkkal. Képeskönyvek, hászid mesék, Hegedűs a háztetőn. Nosztalgia és giccs. Hozzáférhetetlen, fekete-fehér képek. Ebben a világban, ebben a képeskönyvben élt Hánele Jáel, a nagyanyám, aki most, hogy kiolvastuk a nevét, kilépett a képeskönyvből, vagy még inkább bevezetett engem a kemény lapok közé. Eszembe jutott, hogy Sámuel próféta anyja a meddő Háná volt, akiről a főpap azt hitte, mikor imádkozott, hogy részeg. Az övé az első imatöredékek egyike a Bibliában, Háná imája. A családtörténet az apokalipszis utáni korban egy ilyen imával indulhatott, Hánele Jáel imájával, és az ima meghallgatást nyert. Az én életem – közvetve – Háná imájával kezdődött. Háná abbahagyta ugyan a templomjárást Auschwitz után, de imádkozni imádkozott, furcsa, egyre bővülő töredékeket, mindig kihallott közülük a „smájszróel”-hangsor. Aztán, néha kihallgattam az éjjeli csöndben. Olyan volt, mintha a nemértett, összefüggéstelen szófoszlányokat mintegy felajánlaná Istennek, kötelességét teljesítve, hogy cserébe meghallgattassék az, amit ő kér, magyarul. Nagyapám nevét is innen tudtuk meg, Joná, vagyis galamb, így neveztek el engem is később, amikor utólag zsidó nevet kaptam, különben harmadszorra. Először akkor „kaptam” zsidó nevet, amikor 13 évesen, első – korábban már említett – izraeli utamon elvitt vendéglátóm egy vallásos kibucba, és be akart mutatni valami rabbifélének, és eszébe jutott, hogy azt se tudja, hogy hívnak, mármint igazából. Nekem ugyan nem volt zsidó nevem, de éreztem, hogy ezt nem lehetne mondani, minden zsidónak van zsidó neve. Azt az egy nevet ismertem már, hogy Slomo, hát azt mondtam. Van is még egy kipám a Diákszigetről, Köves Slomo, az Egyesült Magyar Izraelita Hitközség rabbija írta rá valami ezüst festékkel a nevem, örült, hogy druszára talált. Később, mikor fél évig kint laktam, a harmadik napon Uri lettem, ez hasonlított legjobban a Gyurira. (Ugyanez a tréfa Spirónak is eszébe jutott a Fogságban). Végül jött, hivatalosan, a Jona. Azért az Urit és főleg a Slomót is megtartottam belső, titkos névnek.
Évekkel a temetés után anyám kotorászott a fényképek között, a családi irattárban (minden dobozból máig is, újra és újra aprópénzek kerülnek elő), megint kezébe került az anyakönyvi kivonat, addigra már jobban olvastam héberül, megpróbáltam a fürdőkádban kisilabizálni. „Háhátán Joná vehákálá Jáel” – olvastam. Még kétszer átfutottam, biztos-e, aztán elnevettem magam, kifosztottan. Háhátán, a vőlegény, hákálá, a menyasszony. Joná és Jáel. A Hákálát olvasta egy futó pillantással a rabbi Hánelének. Jáel a menyasszony. Nagyanyám nem volt Hánele. Halála után mégis az lett, és éveken keresztül az volt, azzá vált az emlékeimben.
Ekkor is ez a jelenet jutott az eszembe, a családi fényképek közt turkáló Bálint András.
Mindenhogy összepasszolnak. Nem ismerjük a viszonyaikat, de ők azért mégiscsak ők. Nyomok, nyomoknál több pedig úgysem marad meg. Ki fejti meg szívük Atlantiszát?
Az ő arcuk az én arcom lehetőségeként szemlélve és fordítva. Voltaképpen ez a második Szabó-film, az Apa kérdése is, ez a folytonossághiány, ez a lehetőség. Annyi mindent lehet egy halott apáról konfabulálni. Amikor megpróbál megszabadulni eleven árnyékától, azzal, hogy átússza a Dunát, az utolsó előtti képen ott látunk mögötte egy egész tempózó nemzedéket. Mindegyik film vége felé ott van ez a fajta jelenet. Az Álmodozások korában a „Tessék felébredni”, az Apában ez, a Szerelmesfilmben egy képzeletbeli posta kulisszái, ahol mindenki levelet ír, sürgönyöz valakinek, aki messze van tőle.
Mindez egyszerre jutott eszembe, amikor nyújtotta a kezét, én meg, hogy fogadhassam, áttettem a hatalmas Poszler-könyvet a másik hónom alá. Tudtam, hogy jól, családtagként ismerem – ám azt nem, hogy ő is ismer engem. Olyan, mint egy látogatóba érkező, távoli országban élő nagybácsi, akinek minden családi ünnepen idézgetik a kamasztörténeteit az összegyűltek. Másodgenerációs, örökárva, apátlan kamaszként emlékeznek rá a családi vacsorákon, akinek váratlan hangnem- és modorváltásai a mutáló, örökkamasz költőt, Radnótit idézik. Ismerős arc – ismerős hangon. A költő elsősorban arcként rögzült, versei élettörténetet írtak – teremtettek – számára, és ez az arc mindvégig rámontírozódott a Bálint Andráséra, aztán, később, a fiatal Schein Gáboréra. Az egész egyrészt egy groteszk poén, a barátaim azt fogják mondani, én találtam ki feneketlen nárcizmusomban, meg fogják kérdezni, hogy autogramot nem kért-e. Másrészt tényleg olyan, mintha igaz lenne, igazzá bizonyulna ez a nagybácsi-történet, mintha nekem is küldött volna levelet azon a képzeletbeli postán. Legszívesebben Jancsinak szólítanám, mint a Szerelmesfilmben Halász Judit. Szokott olvasni az ÉS-ben, itt-ott, különösen, persze, amit Radnótiról írtam. Abban nem ért velem egyet, abban nem, amit Radnóti identitásválasztásáról mondok, ennek a problematikusságáról. Megkérdezi, szoktam-e nézni a tv-ben futó Radnóti-műsorukat, én azt motyogom, hogy, sajnos, szombatonként megy. Ezen picit megállunk elgondolkozni. Aztán, persze, hazaérve megnézem, ami addigra felkerült a netre, jóformán csak Bálint bensőséges modorosságait figyelem. Ettől, ahogy annyira figyel magára, annyira játszik, olyan fölényesnek mutatkozik, és olyan elegánsnak, ettől válik olyan kedvesen esendővé. Radnótiról is olvastam valahol, hogy órákat töltött körmei ápolásával, Bálint a gesztusait ápolja ilyen gondosan. Odalép hozzá egy idős asszony, megsimogatja, alig érintve a ruháját, de valahogy mégis nyomatékos gyengédséggel. Olyan boldogan megyek arrébb, mikor otthagy, mintha belépőjegyet nyertem volna az Álmodozások kora filmkockáira. A film azért mégis nagy misztikum, tényleg csoda. Olyasmi, mintha szembejönne velem Aljosa Karamazov az utcán. Vagy Radnóti Miklós, és a nevemen szólítana. Pár hét múlva, a születésnap éjszakáján kóválygunk a városban, arról beszélünk, hogy be kéne nézni mégis valahová, emlékezni, legalább egy pár percre. A PIM-ben a lépcsőkön végig gyertyák égnek, ezt, mint a virrasztás ötletét is, kicsit giccsesnek találom. Radnóti életének emblematikus értelmét a halála rögzítette, a születése napján is (ami, persze, maga is összekapcsolódik két halállal) erre a halálra emlékeznénk, mintha erre emlékezne a vigília. Bent Schein Gábor és Szabó T. Anna beszélget Tarján Tamással. Schein arról beszél szelíden átható hangján, hogy a Radnóti-arckép mintegy a magyarországi holokauszt mementójává lett, és ez – mint minden arcadás – fel is mutat, el is takar valamit abból, aminek a jelévé lett. Emlékeztet, de meg is békít, talán túlzottan is könnyen. Nem volt radikális költő, elfogadott bevett nyelveket, de éppen ezért válhattak sorai a magyar irodalmi emlékezet kultuszhelyeivé. Fel kell olvasniuk a költőknek pár Radnóti-verset, Schein a Csak csont és bőr és fájdalommal, a Babits-emlékverssel zár.
Hangsúlyainak halk radikalitásában érezni, mi az, amit szeret, mi az, amivel szemben távolságtartó, ellép a költőtől, majd vissza mellé, miközben nekiadja a hangját. Ő beszél, de úgy, hogy engedi Radnótit is beszélni. Ahol előzőleg jártunk, szegény Latinovits szörnyű, kulisszahasogató előadásában hallottuk a Nem tudhatom-ot, ez a hang alig intonál, egyáltalán nem szaval, csak koncentrál, a lélegzetével figyel. A híres sort – hogy összetörte már a fájdalom, nézd, ezt a költeményt is –, a jambusba formált fájdalom sorát, amely feszességével cáfolja, amit mond (világos utalásként az „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is” József Attila-i hexameterére), én is suttogom. Két hónap múlva házasodom. Szaporodnak dobozomban a képek, lelkemben a történetek. Szívemben a halál. Azért jó lenne, ha a nagyanyám tudná, hogy a Bálint András a filmből ismer engem.
- Vendégkönyv [6]