A tüntetések margójára

Szerbhorváth György [1] 2014. november 10.

Tudom, nem túl illedelmes a nemrég elindult tüntetéssorozat kapcsán rögtön kritikát megfogalmazni – sem nem hasznos, sem nem célravezető, sem nem korrekt a szervezőkkel szemben. Főképp, hogy a múlt keddi, százezres, internetadó-ellenes tüntetésen is részt vettem, oldalról figyeltem, és a vasárnapit is a NAV előtt, a NAV elnöke ellen.

Ám úgy tűnik, hogy a magyarországi tüntetések is problematikusak, mármint mintha nem lenne kultúrájuk. Nem tudunk tüntetni. Mondom, nem a szervezőkről akarom leszedni a keresztvizet, vagy hát róluk is, mert az mégsem működik, hogy egy este hat óra öt percre meghirdetett tüntetésen hat órakor még az égvilágon semmi sem történik, nincs zene, duma is majd csak a végén lesz, miután egy órát sétáltunk – gyakran síri csöndben –, és egyszerűen a tüntetésnek érzékelhetően nincsenek profi vezetői. Nem pártemberekre gondolok, hivatásos tüntetésszervezőkre, valami színészre, művészre, celebre, aki kezébe veszi a dogot és vezeti a tömeget – illetve akárkire, aki dinamikát visz az eseménybe és kicsit irányítja.

Persze rögtön meg kell állnunk egy szóra – mert ezek mérhetetlenül békés tüntetések (leszámítva az elsőt, ahol megdobálták a Fidesz-székházat, miután a rendőrök ezt szépen megengedték), ami egyrészt jó, másrészt egy tüntetés talán legyen hangosabb, ha azt akarják-akarjuk, hogy valaki meg is hallja, mit (nem) akarunk. (Megint más kérdés, mi lesz vagy nem lesz, ha meghallja az érintett.) De a magyar tüntetéskultúra már csak ilyen: a radikálisok gyújtogatnak és tankot kerítenek, a felülről irányított Békemenet meg civilest játszva most a tüntetések ellen akart tüntetni, megmutatva, hogy a tüntetéseknek nincs helye az utcán, mert most összefogás és béke kell/van. Minő abszurdum mindez – az meg végképp, hogy a kormányfő szól oda, most „ne tüntessetek miattam”. Ilyen tényleg csak az átkosban volt, meg a (fél)diktatúrákban van – jól emlékszem, anno Slobodan Milošević híveinek zöme is vidékről érkezett ellentüntetni Belgrádba; rosszul öltözött, fogatlan, mosdatlan, széttaposott cipős, szendvicsben és ingyensörben reménykedő (sőt, már a hatása alatt lévő) szegény emberek.

Azon kívül, hogy verekedés is kitört akkor ott – rémlik, 1997-ben –, halott is akadt, a diktátor ott sem bukott meg. Ahhoz több kellett, a vesztes háború a NATO-ellen, az ellenzéki összefogás és az Ellenállás (Otpor) nevű civil szerveződés, főleg fiatalokból, új, kreatív ötletekkel, akik több hónapon (!) át farsangi hangulatot teremtve vonultak Belgrád utcáin. De nem akarom ismét túlspillázni a szerb vonalat, mert végül az is elbukott, vagyis Slobo beismerte, hogy csalt az önkormányzati választásokon, de az Ellenállás a választásokon indulva már a parlamenti küszöböt sem érte el. Mert egy dolog tüntetni, a másik pártot szervezni, ellenzéket összefogni.

Szóval, tudnánk mi itt tüntetni? Jártam pár éve a diáktüntetéseken, láttam a tiltakozást az MTVA Kunigunda utcai épülete előtt, homályosan emlékszem, hogy a Klubrádió frekvenciája miatt is kimentünk a térre, de mintha itt mindenki be lenne szarva, vagy egyszerűen lusta. Van más dolga vasárnap este is. És hogyan szokott volna rá arra, hogy az érdekeiért kiáll, ha Magyarországon gyakorlatilag ma nincs szakszervezeti élet – ami 1989 előtt volt, azt javarészt meg az állam szervezte magának, akár most a Békemenetet.

Úgy tűnik tehát, Magyarországon a tiltakozás e formái sem mennek, nem ismeretesek, vagy csak egy piciny rétegnek. A többség számára a tiltakozás adekvát formája az adócsalás, az áfa-csalás (és nem csak a most megvádoltaknak), az össznépi bizalmatlanság az állammal szemben így mutatkozik meg, ráadásul ezért jár az elismerés is a többiek részéről. Igaz, most különleges a helyzet: a NAV-osok magukat vizsgálják, hogy korruptak-e.

És nem lehetett nem észrevenni: a vasárnapi tüntetésen részvevők összetétele fajsúlyosan más volt. Amíg a nagy internetadó-ellenesen rengeteg fiatal volt, gimnazisták is, addig most már a középkorúak, az idősebb polgárok voltak jelen dominánsan. Vajon tényleg igaz lenne, hogy a fiatalokat a hétszáz forint mozgatta meg – két vizezett korsó sör ára a belvárosban –, avagy a magánéletük veszélyeztetése? Az adózás, a korrupció őket nem érinti? Még nem, mondhatjuk, de mindez így egyelőre siralmasnak tűnik – mintha egy korrupt rendszer per fő nem többe kerülne havonta, mint hétszáz forint.

Arról nem is szólva, hogy a szombaton ismét az internetügyben tartott, alighanem kudarcnak ítélhető tüntetés még az én ingerküszöbömet sem érte el, csak másnap olvastam róla. Világos, hogy egymásra rászervezgetni a tüntetéseket nem megy, sőt, egyenesen ráhúzhatjuk az összeesküvés-elméletet, hogy amazok szervezik, megosztandó a tömeget... Aminek így pont annyi az értelme, mint amikor azt szajkózzák, hogy az internetadó témája azért merült fel, hogy eltereljék a figyelmet az amerikai kitiltási botrányról. Nem, azt hiszem, hogy ezek tényleg bármi baromságot megcsinálnak (elég csak L. Simon László alanyi erotikus költő és politikus ámokfutásaira gondolni), és ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy az amcsik azért pattantották ki a korrupciós ügyet, hogy eltereljék a figyelmet az új adókról, ergo épp OV-inak dolgoznak.

Mert ezen a szinten lébecolunk: nem a szemünknek hiszünk, hanem a nyakatekert kombinációknak. Csak sajnos a kakaó hiányzik, a tüntetésekből is. Mint írtam, nincs vezető, vagy ha van, és beszédeket is mondanak, aligha szellemesek – a tüntetés nem a cizellált érvelés helyszíne, hanem pár ütős mondaté, amit ráadásul hallunk is, mert jó a hangosítás. Vagy fordítva: a minden tiszteletet megérdemlő, az áfa-csalásokat leleplező egykori NAV-os Horváth András úgy olvasta fel ordítva 7-8 perces szövegét, hogy végül már a hangja is elment szegénynek. Nyilván nem szokott hozzá, hogy a nyilvánosság előtt így beszéljen. Pedig a mikrofon most jó volt.

Apróságok? Talán, de elég megnézni a tévéhíradókat, hogyan tüntetnek az olaszok, a görögök, a franciák, az antiglobalisták. Nem, nem az erőszakot kívánom, a balhét – de ha a politikai célokon túl nincs buli-fíling, akkor inkább üljünk be egy művházba, hallgassuk meg az ATV kabaréját élőben és sírjunk.

S az talán a legfurcsább, hogy a neten, a Facebook-on és másutt olvasható-látható szellemesség, a nyelvi és képi humor mennyire nincs jelen a tüntetéseken. A skandálás javarészt kimerül a „Monnyon le!”-ben, az „Orbán takaroggy!”-ban (ha Gyurcsány ellen nem ugyanezt kiabálják, még ez sem lenne most?), a „Nem adjuk!” (mit nem?), esetleg itt-ott egy „Stadionadót!”. De semmi innováció, a két héttel korábbihoz képest sem. Például amikor a CBA mellett sétáltunk el, senkinek eszébe sem jutott, hogy hát azoknak is be lehetne szólni, vagy hogy az OTP előtt az MLSZ-t, Csányit emlegetnék. S értem én, hogy itt senkinek sincs pénze nagy molinókat gyártatni elmés feliratokkal, és otthon eszkábálják össze kartonból, meg zászlóra se telik (pár magyar-, EU-s és norvég zászló volt), de koreográfia nélkül nem megy – és abba sok minden beletartozik: dobosok, zene, fütyülők, cintányérként használt lábasok, a hangzavar bármiféle eszközökkel. De néha az volt az érzésem, egy halotti menet hangosabb, mint mi voltunk.

Jogos a kérdés, én miért itt verem a nyálam, miért nem ott ordibáltam? Hát, mert nyilván nem az én műfajom a nép vezetése tűzön-vízen és az Andrássy úton át. Úgyis leváltana a nép. Bár néha meg a népet kéne leváltani, mert nem esik le, hogy a demokrácia, a szólásszabadság, az alkotmány helyett az alaptörvény, a médiatörvény, az áfa, a korrupció, a norvég alapozás, az USA-kitiltás, a net- és a szappanadó, a rezsicsökkentés, az emigrálás, az ózdi polgármesteri választás eredménye, a stadionok és Semjén újabb (régi) egyetemi plágiumügye, az mind összefügg.

PoliBlog [3]