Töprengések az összeforradásról

Kőszeg Ferenc [1] 2014. december 12.

Győri György Megmeneküléseim című könyve második kiadása alkalmából

2014 októberében a B’nai B’rith (a Szövetség fiai) nevű zsidó világszervezet elismerő oklevelet adott át egy 92 éves asszonynak és egy 90 éves férfinak. Az asszony Lengyelországban született, és New Yorkban él, a férfi Magyarországon született, Budapesten él. Kettőjükben az a közös, hogy 1944-ben, Budapesten, üldözött zsidó létükre zsidókat próbáltak menteni. Izrael 1956 óta a Világ Igaza címmel tünteti ki azokat a nem-zsidó embereket – ha így jobban tetszik: azokat a gójokat –, akik a gyilkos zsidóüldözés idején zsidókat mentettek. 2014 januárjáig 810 magyar kapta meg a kitüntető címet.

Néhány éve azonban zsidómentő zsidók is részesülhetnek elismerésben. Hiszen a segítségnyújtás értékét nem csökkenti az, ha a segítő maga is segítségre szorul. A 92 éves Berta Rubinstein Lengyelországból menekült Magyarországra: Budapesten kallódó lengyel-zsidó gyerekeket vett a gondozásába. Győri György húsz évesen a földalatti embermentő mozgalomban vett részt. Történetét Megmeneküléseim címmel írta meg, sok évvel ezelőtt. Könyve 90-ik születésnapjára, december 12-én, új kiadásban jelent meg.

„Építek új hazát magamnak”

Győri György Budapesten született 1924-ben, de szülei válása után, hat éves korától édesanyja szülőfalujában, a Szabolcs megyei Dombrádon nevelkedett. Az anyai család 600 hold földjéből 50 hold volt az édesanyjáé, igazi kulákbirtok. Gyuri, akkor még Rothmannak hívták, ortodox, vallásos nevelést kapott, de a község református elemi iskolájába járt, majd a polgári után a nyíregyházi felső kereskedelmi iskolába. Nyaranta paraszti munkát végzett, sportolt, vasgyúró volt, és ha valamelyik helybeli gyerek gúnyolni merte, egykettőre elagyabugyálta. Minden adva volt hát, hogy Mózes-vallású magyarnak érezze magát, ahogy a szülei és a nagyszülei. Hiszen Petőfi is a Mózes népét vezető lángoszlopnak látta az igazi költőt. Csak hát ott voltak a törvények, amelyek a zsidókat kirekesztették a magyarságból. „A zsidótörvények és a megszégyenítések hatására tehát 1941-ben cionista lettem” – írja tizenhét éves önmagáról Győri György. Hányszor hallotta, olvasta: „Zsidók, menjetek vissza Palesztinába!” Amire nyomban felhangzott benne az öntudatos válasz: Nem kell engem küldeni, „távozom a saját akaratomból, építek új hazát magamnak a magam erejével”. A frissen megszerzett kereskedelmi érettségijével Gyuri Budapestre költözik, egyelőre inkább az életkezdés, mint a menekülés szándékával. A Szent István park tőszomszédságában lakik, unokabátya garzonlakásában; a rokon fiatalember, már végzett gyógyszerész, vidékre költözött, hogy helyettesítse a munkaszolgálatra behívott falusi patikust. Ez az állás, amely 1943-ban menekülést ígért, egy évvel később halálos csapdának bizonyul: a fiatal gyógyszerészt, mint annyi más orvost, patikust, akik a munkaszolgálat, a lövészárok-ásás és a bunkerépítés helyett vállalták el a falusi szolgálatot a szakmájukban, 1944 nyarán új állomáshelyéről hurcolták el az auschwitzi gázkamrába. Ez azonban még messze van; a dombrádi fiú a fővárosban olyanokkal találkozik, akik a visszacsatolt Felvidékről érkeztek, vagy éppen a deportálás elől menekültek Szlovákiából. A menekült lányokkal szemben házigazdának érzi magát, akinek gondoskodnia kell a vendégeiről, hiszen azok úgy jöttek Magyarországra, mintha Amerikába érkeztek volna. A garzonlakás a cionista mozgalom egyik bázis lesz, a fiatalok a sokágú mozgalom legbaloldalibb csoportjához, a Ha-Somér ha-Cá’irhoz (Ifjú őrök) csatlakoznak, amely a jövendő államot két nemzet, zsidók és arabok közös országaként képzeli el. Akkoriban még nincs éles különbség aközött, hogy valaki kommunistának vagy somérnak vallja-e magát. Persze az élet már akkor sem fenékig tejfel. A kassai Leiner Márti szüleit, minthogy Lengyelországból települtek át, a magyar hatóság hontalanoknak nyilvánították, Steif Hédi szülőfaluja, Nagymihály (Mihalovce) Szlovákia része maradt, Hédi eleve menekültnek számított. A két tizenhét éves lány a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának Gyermektelepén élt, amely a KEOKH, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság ellenőrzése alatt állt. A cionisták számára a német megszállás első pillanatától egyértelmű volt, hogy a magyarországi zsidókra is az a sors vár, amelynek részleteit jól ismerték a „baráti” országokból, Szlovákiából, Romániából, Horvátországból érkezett korábbi hírekből. A gyermektelep vezetője, Jungreisz Elza így írt erről a Tel-Avivban megjelenő magyar nyelvű hetilapban, az Új Keletben: „A nagy lányok közül … sokan szökni készültek, vissza Csehszlovákiába, ahol a hírek szerint pillanatnyilag csend van…. A szöktetéseket a földalatti mozgalom megbízásából három chávér végezte a Somér Hácáirból: a két Gyuri (Lipkovits és Rothman) és Kohn Hilli.”

Kirándulás

A hamis papírok gyártása, vagy a szökés Románián át Palesztina felé (ezt a mozgalomban tijul-nak, kirándulásnak nevezték) egyszerre az életben maradás csöppnyi esélyévé változott. A három fiút a mozgalom Erdélybe küldte, hogy puhatolják ki, hogyan lehet átjutni Romániába, pontosabban Sepsiszentgyörgyről Brassóba, amely a bécsi döntés alapján román felségterület maradt. Ehhez mindenekelőtt megfelelő árja papírokra volt szükség, hiszen a vonatokon, pályaudvarokon sűrűn igazoltattak. Ahhoz képest, hogy milyen döntő fontosságúak voltak az igazolványok, szinte hihetetlen, milyen egyszerű volt valódi papírokhoz hozzájutni. Győri György azt beszéli el, hogy bement a Budapest VIII. kerületi anyakönyvi hivatalba (valóban a Józsefvárosban született), belelapozhatott az 1927-es anyakönyvbe, kinézhette belőle egy tizenhét éves diák adatait, akinek az apja rendőr törzsőrmester volt, és a benyújtott igénylés alapján hamarosan megkapta az Élő Gyula nevére kiállított valódi igazolványt. Az alappapírhoz diákigazolvány és levente szakaszparancsnoki igazolvány társult: ezeket már a somérok dokumentumgyártó műhelyében állították elő. (Mindezt talán nem is hinném el, ha nem tudnám, hogy az anyám egy háztartási alkalmazott ottfelejtett keresztlevele alapján rövid időn belül összegyűjtötte Rácz Mária szüleinek és nagyszüleinek valóságos papírjait: katolikus földművesek és földműves-feleségek keresztlevelét. A szorgos plébániák a halotti bizonyítványokat is elküldték: Rácz Mária felmenői valamennyien tüdővészben haltak meg, harminc éves koruk körül. Jelezve, hogy a Horthy-rendszernek nem a zsidókkal való bánásmód volt az egyetlen bűne.) Gyuri, mielőtt elindult küldetéses útjára, megpróbálta felkeresni a családját, akiket Dombrádról a kisvárdai gettóba hurcoltak. Az igazolványok kitűnően beváltak, az igazoltató csendőrök tisztelegnek az ifjú leventeparancsnoknak, akad, aki még a bokáját is összecsattintja. A gettóba mégsem sikerül bejutnia. Édesanyját, húgát soha nem látja többé.

A sikertelen kisvárdai út végeztével a három chávér, Lipkovits és Rothman Gyuri meg az érsekújvári barátjuk, héberesített mozgalmi nevén Hillél Hákohen – elindul Erdélybe. A papírok megint megfelelőnek bizonyulnak, csomagjaik átkutatását is megússzák, pedig Rothman Gyurinak egy töltött Frommer-pisztoly lapul a hátizsákjában. Hamarosan munkát is kapnak az egyik erdőgazdaságban, a „rendőrgyerek” Élő Gyula erdőkerülő lesz, puskával is ellátják. Amikor bejelenti a csendőröknek, hogy színházba szeretne menni Sepsiszentgyörgyön, ehhez is hozzájárulnak. Terve az, hogy megpróbál átjutni Brassóba, megpróbálja megtalálni az ottani cionistákat, hogy kiépítsék az illegális utat Romániába. Ha ez megvan, jöhetnek mások is azzal a fedőtörténettel, hogy munkát akarnak vállalni a munkaerőhiánnyal küzdő fatelepeken. A terv azonban már itt megbukik. A tapasztalatlan Rothman egy szívélyes, segítőkész bérkocsisnak mondja el, hogy román pénzt venne, mert át szeretne jutni a határon. A kocsis a rendőrség embere, ami egy határ közeli városban nem meglepő. Gyurit az állambiztonsági rendőrség épületébe viszik, itt működik a Gestapo is. A szállásán megtalálják a pisztolyt, a térképet, amelyen be vannak jelölve az erdélyi fatelepek. Társai a megállapodásukkal ellentétesen nem utaznak el, hamarosan őket is letartóztatják. A Gestapo komolyabb szervezetet sejt az eset mögött, át akarja venni az ügyet. Szerencse a bajban, hogy kiderül, az állambiztonsági nyomozó ismeri Gyuri családját. Szerencse? Az lenne a legjobb a számára, ha bevinnék a debreceni gettóba – mondja a barátságos nyomozó. Kiviszik Németországba, dolgozni fog, túlélheti a háborút. Ha a vizsgálatot átveszi a Gestapo, nagy a valószínűsége, hogy halálra ítélik. Az elbeszélő úgy véli, a rendőrtiszt nem tudta, mit jelent a német munkatábor, őt is a jó szándékú segítői közé sorolja. Lehet, hogy igaza van, de az is lehet, hogy a rendőr csak eljátszotta a nyájas családi barátot. Egyszerűbb volt számára, ha a dombrádi fiú önként száll fel a gettóba vivő vonatra. Amely végül Nagyvárad, sőt Budapest érintésével érkezett meg Debrecenbe, hogy onnan induljon tovább a határ felé. A másik három somér is a debreceni gettóba került, de ők valahol Eperjes táján kifeszítették a vagon ablakát és megszöktek. Cvit agyonlőtték, Hillél csatlakozott a szlovák partizánokhoz. Megsebesült, amputálták a fél lábát, kijutott Izraelbe, majd Svájcban telepedett le. Életben maradt a negyedik somér is, aki utólag próbált a csoporthoz csatlakozni. Komoróczy Géza A zsidók története Magyarországon című nagy műve második kötetében (763. oldal) a részt vevők emlékezései alapján 7000-re becsüli azok számát, akiknek 1940 és 1944 között sikerült átszökniük Romániába. Közéjük tartozott Réz Pál családja is: ők a nagyváradi gettóból szöktek át Romániába.

Győri György húsz évesen, jó fizikai erőben érkezett Auschwitzba. Ott, a megsemmisítő táborban sok erős ember is elpusztult, de volt, hogy a gyengébbek maradtak életben. Az erő és az elszántság mégis számított. Az egyik kápó kiszúrta magának az erőteljes fiatalembert, a kampós botjával dühödten, rendszeresen ütlegelte. Gyuri kivárta a pillanatot, amikor senki nem volt a közelben, és elvette a botot a kápótól. Az megrémült: attól is félt, hogy a fogoly agyonveri, de még jobban attól, hogy az SS veri agyon, mert elvesztette a botját. Könyörgőre fogta dolgot, és megpróbálta a foglyot beszervezni segéd kápónak. Ekkor megint közbejött a szerencse: a németek szakképzett esztergályost kerestek az egyik üzembe. A német előmunkás – maga is fogoly – persze nyomban észrevette, hogy az új ember még soha nem esztergált, de nem buktatta le, hanem megtanította a szakma legfontosabb fogásaira. Valamivel később baleset érte, a gép leszakította két ujjpercét. De addigra már megfelelő munkaerőnek számított, kórházba került.

Közelednek az oroszok, a tábor életben maradt lakóit a birodalom másik végébe, Mauthausenbe viszik, részben gyalogmenetben. A történet hőse itt kerül legközelebb a halálhoz: az utolsó időszakban már semmit sem kapnak enni. A háború végső napjaiban, 1945. május 5-én érkeznek meg az amerikaiak. Rothman György júniusba azzal a szándékkal tér haza Magyarországra, hogy hamarosan tovább megy Palesztinába. Ehelyett tbc-vel kórházba kerül, itt ismerkedik meg egy lánnyal, Hermann Ágival, aki a budapesti gettóban lett tüdőbeteg. A szerelem erősebb, mint a cionista meggyőződés. Négy fiuk születik, majd a nagycsalád tizenkét unokával és – máig – tizenegy dédunokával gyarapszik.

„Szellemi-lelki összeforradás”

A Győri György könyve 2001-ben, a C. E. T. Belvárosi Könyvkiadónál megjelent kiadása hátsó borítóján Csoóri Sándor ajánlása olvasható: „Az elmúlt év egyik legizgalmasabb olvasmányélményét Győri György Megmeneküléseim című kéziratának köszönhetem… a magyarországi zsidó ellenállás és önmentés tényeit tárja föl dokumentumszerűen és regényszerű személyes történetekkel… Magyarok és zsidók kevés emlékiratban szerepeltek olyan tárgyilagosan, mint Győri vallomásaiban… Bibó és Száraz György… mellé kívánkozik Győri György könyve.”

Csoóri Sándor neve szétválaszthatatlanul összetapadt Nappali hold című esszésorozatával, pontosabban annak azzal a részletével, amely körül összecsaptak az indulatok: antiszemita-e Csoóri vagy pedig az összmagyarság igaz védelmezője? Ha antiszemita, hogy fogadhatta el az ajánlását Győri György meg a Belvárosi Könyvkiadó akkori igazgatója, Mezei András?

Csoóri két dolgot állít. Az egyik így hangzik: „ … manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimiláln« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.” A másik pedig így: „A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt.” A két – összetartozó – kijelentésnek közös a premisszája: az a feltételezés, hogy magyarság és zsidóság két különálló entitás. Amiből persze még nem következik az, hogy szemben állnak egymással. De a fordított asszimilációról szóló mondat ezt fejezi ki. Az esszét, amelyből az idézet származik Csoóri 1990 nyarán írta. A tavaszi választást Csoóri pártja, az MDF megnyerte, de korántsem elsöprő fölénnyel. Ez megrendítő sokként érte az MDF-et alapító népi írók körét. Ők és közvetlen elődeik, az 1930-as években színre lépett írók, abban a hitben éltek, hogy ők reprezentálják a magasban lebegő igazi hazát. Az igazi hazát, amely csak azért nem tudja a politika világában is irányítani az országot, mert útjában áll a feudális Horthy-Magyarország, a zsidó nagytőke, a német szövetséges, a szovjet megszállás és így tovább. Azért is tiltakoztak 1989 nyaráig a párttá alakulás ellen, mert úgy vélték, olyan, az egész nemzetet reprezentáló mozgalom fogja támogatni őket, amilyen a Szolidaritás volt 1980-ban. Velük szemben más politikai erők, mindenekelőtt az SZDSZ, legfeljebb törpe kisebbség lehet. Ehhez képest az ország történelmének első valóban szabad választásán a népiek pártja mindössze három százalékkal kapott több szavazatot, mint az SZDSZ. Csoóri aggodalmát különösen groteszké teszi, hogy fél évvel korábban, a Nappali hold-kötet 1989. november 23-án kelt cikkében még gúnyosan írta, hogy az MDF-et érő nacionalizmus-vád olyan, „mintha valaki az SZDSZ-ről azt trombitálná, hogy a fővárosi zsidó származású értelmiségiek pártja”. Csoóri fő gondolata persze, az tudniillik, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság (leánykori nevén: kapitalizmus) és a szabadelvű demokrácia pusztán a fővárosi zsidóság ügye, azóta kormányzati politikává emelkedett, ezzel azonban túl is nőtt Csoóri és – mondjuk – Kertész Ákos vitáján.

A Csoóri-szöveg másik állításán viszont, azon, hogy a vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt, érdemes elgondolkozni. Az összeforradás igénye ugyanis a világ zsidóságában sosem volt általános. A nyugat-európai zsidóság az állampolgári jogegyenlőség elve alapján általában elfogadta, hogy a franciaországi zsidó izraelita vallású francia, zsidó különállása tehát csak a magánéletében érvényesülhet. Arról szó sem lehetett, hogy egy francia zsidó ne fogjon fegyvert, mert nem akarja lelőni a német hadseregben szolgáló német zsidót. Kelet-Európában ez nem így volt. A lengyel zsidók vagy az orosz zsidók óriási többsége elsősorban zsidónak tekintette magát nem lengyelnek vagy pláne orosznak, bár a zsidó értelmiség rajongott az orosz irodalomért. Az orosz zsidóság még az elvben internacionalista szocialista mozgalomban is ragaszkodott a nemzeti különállásához: a zsidó szocialisták Bund (szövetség) néven Lenin minden dörgedelme ellenére külön pártot alkottak az oroszországi szociáldemokrata párton belül, majd kívüle. Magyarország ebben a tekintetben is kompország volt: a zsidó középosztály Mózes-vallású magyarnak tekintette magát, és lenézte a csak jiddisül beszélő, szegény felvidéki és kárpát-aljai zsidókat, viszont a zsidó állam akkor még utópisztikus tervét a magyarországi születésű Herzl dolgozta ki. Herzl eszméjének, a cionizmusnak Magyarországon alig voltak hívei. Vázsonyi Vilmos, a talán legtekintélyesebb zsidó politikus, határozottan elutasította, hogy a magyar zsidóság a békeszerződésre hivatkozva mint nemzeti kisebbség kérjen nemzetközi támogatást a numerus claususszal szemben. Úgy vélte, az egyetemi felvétel korlátozása ellen csak az országon belül, a jogegyenlőségnek a magyar alkotmányos törvényekben biztosított elvére hivatkozva szabad küzdeni. Így gondolta ezt Bethlen István miniszterelnök is. A vita piciben az 1990-es évek elején megismétlődött. Felvetődött a javaslat, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény tizennegyedik csoportként ismerje el kisebbségnek a magyar zsidókat is. A javaslat ellen liberális zsidó értelmiségiek kezdeményeztek aláírásgyűjtést. Holott a törvény senkit sem kötelezett volna, hogy csatlakozzon a zsidó kisebbséghez, csak lehetőséget teremtett volna erre is.

Kovács András és munkatársai empirikus szociológiai kutatásai bizonyították (Ki a zsidó? Magyar Narancs, 2002. 09. 26.), hogy a magyarországi zsidók számára a legfontosabb kohéziós tényező a holokauszt emléke: a holokausztról való tudás azokban is él, akik évtizedekkel később születtek. A radikális szélsőjobboldal megjelenése csak erősítette ezt a kohéziót: az Árpád-sávos zászlót lengető újnyilasokban sokan látják a nagyszüleik gyilkosát, pedig a gyilkolásban a zászlólengetőknek is legfeljebb a nagyapja vett részt. De éppen, mert az antiszemitizmus a holokausztra utal, és mert a zsidó különállásnak és összetartásnak is a holokauszt öröklött emléke az alapja, Csoóri írásának az összeforradás reménytelenségéről szóló része nem antiszemitizmus, hanem a valóság viszonylag korai felismerése. Magyarországról elszármazott holokauszt-túlélők már Izraelben is igen kevesen vannak, a második vagy harmadik generáció számára viszont felmenőik egy részének magyarországi származása – mint Komoróczy Géza is hangsúlyozza (idézett mű, 2. kötet, 1084. oldal) – már nem sokat jelent. A hatvanas években azonban még sokan voltak a magyar anyanyelvű holokauszt-túlélők, így amikor Vadnai László, a Hacsek és Sajó páros megteremtője Amerikából Izraelbe látogatott, fellépését nagy várakozás előzte meg. A humorista azonban csalódást okozott. Arról kezdett beszélni, hogy a három ország olyan a számára, mint három nő: Magyarország az anyja, Amerika a felesége, Izrael a szerelme. De nem tudta befejezni, mert a közönség felmordult: Szép kis anyád van, kiabálták a finomabbak, a kevésbé finomak pedig azt: Eridj vissza a kurva anyádba! (A történetet Jozef Givol, a hatnapos háború előtti izraeli nagykövetség Erdélyből elszármazott munkatársa beszélte el az 1960-as évek derekán.) Szó sincs tehát arról, hogy az összeforradást, vagy akár csak a megbékélést csupán az antiszemiták elleneznék, csupán a szélsőségesek kételkednének a lehetőségében. A megbékéléshez zsidó részről is tetemes időbeli és térbeli távolságra van szükség, az utóbbi következtében viszont az összeforradás értelmét veszti. Mindezt persze még sokkal bonyolultabbá teszi, lappangó vagy nyílt antiszemitizmus ide vagy oda, hogy a párválasztást az elmúlt évtizedekben kevéssé befolyásolta a párt választók illetve a párul választandók zsidó vagy nem zsidó volta. Sokan tekintik magukat zsidónak, akik a zsidó vallási előírások szerint nem zsidók, minthogy az anyjuk „árja”. Ez talán némi esélyt ad az antiszemitizmus visszaszorulására. Nehéz antiszemitának lenni annak, akinek az apja vagy a gyereke zsidó illetve félzsidó. Nehéz, de azért nem lehetetlen.

Győri György nemzedéke valószínűleg az utolsó azok közül, akik öntudatosan vallották a magukénak Mózes és Petőfi hagyományát. Az idősebb nemzedékek, például az 1892-ben született Komlós Aladár számára a kettős hagyomány – az állami és társadalmi diszkrimináció ellenére – még vállalható, sőt erkölcsi parancsként vállalandó volt. „Csak a legszimplább gondolkodás képzelheti, hogy a lélek nem ragaszkodhatik egyszerre két közösséghez, s hogy a zsidó szolidaritás kizárja a magyarsággal való szolidaritást. A zsidó lélek a mértani idomok közül nem a körhöz hasonlít, amelynek egy a középpontja, hanem inkább az ellipszishez, amelynek két gyújtópontja van” – írta 1936-ban a zsidó-magyar irodalomtörténész. (Lásd Kulcsár Szabó Ernő írását, Szombat, 2009. 12. 14.) A tizenhat éves Rothman György számára 1942-ben sokkal nehezebb volt, hogy valami ehhez hasonlót érezzen, hiszen cionistaként Palesztinában képzelte el a jövőjét. Mégis Kosztolányit idézve vallja: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, amelyhez nincs fogható”. Ha valóban kivándorol Palesztinába, ha Izraelben él, ez a nyelvhez kötöttség fájdalmasan repedezni kezdett volna. Minthogy azonban Magyarországon maradt, megőrizhette azt a hitét, hogy lehet egyszerre cionista és magyar. Mert létezik egy olyan Magyarország, amely nem azonos az üldözőkével. Csoóri nyilván ezt tekintette neki való és neki szóló mondanivalónak Győri György könyvében. Ez a mondanivaló ellentmondott ugyan Csoóri álláspontjának az összeforradás lehetetlenségéről, de az ember, ha kétkedve is, szívesen fogadja, ha némely tapasztalata rácáfol a borús nézeteire.

A Komintern tanítása

Ugyancsak a Nappali holdban Csoóri azt írja: „Rákosiéknak azonban nem az igazságra és a megtisztulásra volt szükségük, hanem a bűnre. Kilencmillió bűnös magyarra, mivelhogy a megvádolhatók fölött mindig könnyebb és indokoltabb uralkodni”. A magyar társadalom írástudói persze érthető módon tételezték fel, hogy a zsidó származású kommunisták bűnösnek tartják a magyar társadalmat, hiszen látták, tudták – a Moszkvában tartózkodó kommunistákkal szemben élő tapasztalatból tudták –, milyen közönnyel nézte végig a falvak és városok népe a zsidó szomszédok gettóba hurcolását, és milyen odaadó lelkesedéssel nyújtották be igényüket az elhurcoltak rendelőjére, irodájára, lakására, konyhaedényeire és ruhatárára. De akármit gondoltak is a kommunista vezetők magukban, nyilvános szereplésük, retorikájuk a párt nemzetközileg összehangolt vonalához igazodott. Zsolt Béla 1945-ben Rákosi Mátyás A magyar jövőért című könyvéből idéz; Rákosi 1942-ben írt cikke szerint a hitlerizmus magyar cselédei a feudális mágnások, ezzel szemben a magyar nép zöme a fasiszta háború ellen van. Ez a vélemény, a Komintern álláspontjának megfelelően, figyelmen kívül hagyta, hogy a hitlerizmus nemzeti szocializmusnak nevezte magát, és jobb életet ígért, sőt Németországban biztosított is a dolgozó osztályoknak. Zsolt Béla elhiszi, vagy úgy tesz, mintha elhinné, hogy Rákosi nem a Komintern leckéjét mondja fel, hanem továbbra is az 1919 előtti társadalomkép hatása alatt áll: az egyik oldalon állnak nagybirtokosok és nagytőkések, a másikon az elnyomottak, a munkások és a parasztok. Nem veszi tudomásul, hogy a Horthy-rendszer politikai és szociális reformok helyett faji öntudatot adott a népnek. „… aki e förtelmes években – írja Zsolt Béla – szemtől szembe találkozott a munkásszázad paraszti és polgári keretlegényeivel és a színmagyar parasztból kikerült deportáló csendőrlegényekkel, megállapíthatta, hogy a fasizmustól bestiálissá hevített magasrendűségi téboly elementárisan magával ragadta magát a népet.” (Zsolt Béla: A végzetes toll. 1992. 315. oldal.) A kommunista politika egyetemlegesen megbocsátott kisnyilasoknak, csatlakozott a Földet vissza nem adunk! kampányához, amelynek károsultjai nagyrészt a koncentrációs táborokból hazatérő zsidók voltak. A magyar társadalom náci-nyilas múltjával való szembenézést elsősorban a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Radikális Párt szorgalmazta, nem Rákosi és a kommunista párt. Ezt Csoóri Sándor nyilvánvalóan tudja.

Darvas József, a Nemzeti Parasztpárt alelnöke, aki későbbi visszaemlékezései szerint 1938-tól tagja volt a földalatti kommunista pártnak is, az MKP központi lapja, a Szabad Nép első legális számában (1945. március 25.) szembefordult azokkal a zsidókkal, akik szenvedéseik alapján előjogokra tartanak igényt, volt munkaszolgálatos létükre maguk akarnak keretlegények lenni. A háborút követő években még megjelentek a deportálásról, a munkaszolgálatról szóló könyvek, a kommunista hatalomátvétel azonban ennek is véget vetett. Maga a zsidó szó is tabuvá lett. A német fasiszták és nyilas csatlósaik üldözték a kommunistákat, a munkásokat, a dolgozó parasztokat, a haladó embereket és az üldözötteket. Körülbelül ennyi, amennyit az ötvenes években a társadalom tudomására hoztak, ennél többre nyilvánosan emlékezni sem illett. A fenti paródia-mondatban nemcsak az üldözött szó fedi a zsidót, hanem a haladó ember is. A hatvanas években, amikor már fel lehetett adni házassági hirdetéseket, ilyen szövegek jelentek meg a Népszabadságban: Haladó világnézetű férfi haladó világnézetű asszonyt keres házasság céljából. Azaz: zsidó férfi zsidó nőt.

Nálunknál rosszabb nincs is

A hatvanas években az Eichmann-per meg az Anna Frank naplója világsikere után a holocaust-téma mindenütt a felszínre tört, a magyar könyvkiadásból és filmgyártásból sem lehetett többé kirekeszteni. De a korszak reprezentatív művei, például Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regénye vagy Fábry Zoltán Két félidő a pokolban című filmje azt a képet sugallja, hogy a magyar kisember keveset tud a szörnyűségekről, de amikor egyszerre a szeme elé tárul az embertelenség, akkor spontán embersége az üldözöttek mellé állítja. Ezekben a művekben az a leghazugabb, hogy úgy tesznek, mintha ennek a derék kisembernek semmiféle előzetes ismerete, véleménye nem lett volna a zsidókérdésről. Az első szépirodalmi mű, amely nagy erővel a magyar társadalom felelősségét is felvetette az Ember Mária Hajtűkanyar című, 1974-ben megjelent regénye volt. Azóta, és különösen 1990 után sorra jelentek meg történelmi művek, de szépirodalmiak is, amelyekből kiviláglik a magyar társadalom részessége a népirtásban.

Van azonban a múlttal való szembenézésnek olyanformája is, amely már-már gőgnek tetszik. 2006-ban előadást tartottam a legnagyobb német menekültsegítő szervezet, a Pro Asyl konferenciáján. Egyebek közt arról beszéltem, hogy Magyarországról rendszeresen visszatoloncolnak afgán, iraki, kurd menedékkérőket Ukrajnába, méghozzá törvénysértő módon anélkül, hogy az illetékes menekültügyi hatóság meghallgatná őket. A toloncolást – tudjuk: idegenrendészeti intézkedés – végrehajtó határőr-igazgatóság parancsnoka büszkén mondta el, kiváló kapcsolatot alakítottak ki az ukrán társszervvel. Ellentétben a korábbi gyakorlattal, most bürokratikus akadékoskodás nélkül átveszik az illegális határátlépőket. – És mi lesz velük? – kérdeztem. – Munkács mellett a pavsinói táborba kerülnek. – Mit lehet tudni erről a táborról? Erre a parancsnokban felhorgadt a magyar kultúrfölény. – Nem jártam ott – felelte. – De ahogy hallom: tiszta Auschwitz. – Szóval a dandártábornok úr Auschwitzba küldi a menedékkérőket? A tábornok döbbenten nézett rám, erre láthatólag még sosem gondolt. – Hát igen, ez szomorú. De ez a parancs. Ha valóban ez volt a parancs, jogellenesen adták ki, de a tábornok erre sem gondolt. Nekem ellenben sikerült elintéznem, hogy meglátogathassam a tábort. Természetesen nem volt Auschwitz, senkit sem gyilkoltak meg, csak irtózatos zsúfoltságban, minimális élelmezéssel tartották fogva a menedékkérőket hat hónapig. De 500–1000 dollár csúszópénz ellenében azonnal ki is lehetett szabadulni. Az ukrán kormány egyébként – sok volt a látogató – megszüntette a tábort, majd az Európai Unió jelentős anyagi támogatásával új táborokat állított fel, távol a határtól. Ezeket nehezebb felkeresni, nem is jártam ott. Nos, a német hallgatóságnak elmondtam, amit fentebb leírtam. Az előadás végeztével odajött a rendező szervezet két munkatársa, és komoran figyelmeztettek, nagyon helytelen volt, hogy a tábort Auschwitzhoz hasonlítottam. – Dehogy hasonlítottam. Csak idéztem egy tanulságos beszélgetést egy ostoba parancsnokkal. Különben is, elmondtam, milyen a tábor valójában. Nem nyugtattam meg őket. Auschwitz olyan egyedülálló szörnyűség a történelemben, amit semmilyen összefüggésben semmivel nem lehet összehasonlítani – mondták. Kiderült, valóban nem. Német felkérésre írtam egy tanulmányt a hazai menekültpolitikával kapcsolatos tapasztalataimról. Beleírtam azt is, hogy 1998-ban a koszovói menekültek következetes visszautasítását az akkori német belügyminiszter kezdeményezte, a magyar hatóságok csak a német mintát másolták, pedig akkor még nem voltunk brüsszeli gyarmat. Ez ellen az egyébként nagyon alapos és igényes szerkesztő semmiféle kifogást nem emelt. De az Auschwitz-bekezdést ő is kihúzta. Auschwitz a német bűnösség egyedülálló jelképe: ezt nem veheti el tőlük senki.

Ennek az önmarcangoló nemzeti gőgnek a megjelenítése Andrzej Wajda 1959-es filmje, a Lotna. 1939-ben, a 2. világháború első napjaiban egy német páncélos egység szembekerül a lengyel hadsereg legendás könnyűlovasságával. A harc reménytelen, értelmetlen, a lovasroham a tankok ellen hősies, gyönyörű, de egyúttal groteszk is: a könnyűlovasok valamennyien odavesznek. A kritikák elmarasztalták a filmet. Azt írták, Wajda lejáratta a lengyel lovasok hazafias hősiességét. De Michnik kiállt mellette. „Ilyenek voltunk – írta a filmről –, hősiesek a tehetetlen magunkra hagyottságban.” A gyönyörűségesen fényképezett film üzenete röviden: A mi lengyel önfeláldozásunknál balekabb önfeláldozás, a mi patriotizmusunknál időszerűtlenebb patriotizmus sehol a világon nem létezik.

A mai emlékezéskultúra a tartós elhallgatás meg főképpen a közvetlen politikai célra alkalmazott történelem ellenhatásaként ugyancsak az ellenkező irányban leng ki. Az alkalmazott történelem kiindulópontja az Alaptörvény, amely 1944. március 19-ét az állami önrendelkezés elvesztésének napjává nyilvánítja. A német megszállás újabb történelmünknek valóban mélypontja, de nem olyan pillanat, amelynek ne lettek volna előzményei. Minderre csak ráerősít a Szabadság téri emlékmű, amely az ártatlan és kiszolgáltatott nemzetet jelképezi, nyakában a hatalmas német sassal. Az alaptörvény és az emlékmű bírálata teljesen jogos. De a jogos bírálat alapján se szabad kifordítani a történelmet. A magyar állam szörnyű háborús bűncselekményeket követett el a német megszállás előtt is. De ezeknek a mértéke, súlya mégsem azonosítható azzal, ami a német megszállás után történt.

A Horthy-rendszer egészét és a megszállás előtti háborús éveket inkább a szörnyűségek és az enyhülések váltakozása jellemzi, majd az enyhülés után lesújt a még szörnyűbb katasztrófa. A fehérterrort a konszolidáció követte, a numerus clausust a szabályok enyhülése. Mindez nem menti a Horthy-rendszert, de jogtalanná teszi, hogy az 1919-től 1945-ig tartó korszakot valamiféle homogén egységnek tekintsük. Hiszen nem homogén az 1945-től 1990-ig tartó korszak, de a Kádár-korszak harminckét éve sem. Minden történelemkönyvben vagy akár az interneten utánanézhetünk, mi tettek a zsidókkal Romániában, Horvátországban, Szlovákiában, hogy csak azokat a németekkel szövetséges országokat említsük, amelyek saját erőből irtották a zsidókat. Lengyelországból ötvenezernél is többen menekültek Magyarországra, legalább tíz százalékuk zsidó volt. (Komoróczy idézett mű, 591 oldal.) Szlovákiából az ottani deportálások megkezdésekor mintegy 15 000-en menekültek Magyarországra. Jórészt internálták őket, de az életük nem forgott veszélyben. A német megszállás után sokan visszamenekültek Szlovákiába. A Győri könyvében szereplő két lány is visszajutott Szlovákiába, a Hlinka-gárdisták felfedezték őket, Ravensbrückbe kerültek, de túlélték a háborút. Kamenyec-Podolszkijnak majdnem húszezer áldozata volt, a kőrösmezői tábor embertelen körülményeiről Slachta Margit tájékoztatta, közbelépést kérve, Horthynét. Végül részben német nyomásra abbamaradt a kitoloncolás. (A történelemnek azonban nincsen tanulsága, a koszovói háború kezdetekor a magyar Belügyminisztérium küldöttséget menesztett Belgrádba, hogy fogadják vissza a Magyarországra érkezett, innen azonban kitoloncolandó menekülteket. Szerbiában akár agyon is lőhették volna őket, hiszen a szerb hadsereg megtorló hadjáratot folytatott a koszovói albán felkelők ellen. De Milosevicsnek nem kellettek, a szerb hatóságok nem voltak hajlandók átvenni őket.)

Az újvidéki gyilkosságok ügye a szélső jobboldal őrjöngése ellenére a parlament elé került, a felelősöket, tizenöt magas rangú tisztet bíróság elé állították, Feketehalmy-Czeydner Ferenc tizenöt évet kapott. Katonatisztet nem helyeztek előzetes letartóztatásba, hiszen a tiszti becsületszó kizárta a szökést. Feketehalmy a többi elítélt tiszttel együtt mégis megszökött, ez még a jobboldalt is felháborította. A szökevény aztán a nyilas kormányban a honvédelmi miniszter helyettese lett, s még elintézte, hogy Bajcsy-Zsilinszkyt, aki a parlament elé vitte az újvidéki ügyet, felakasszák. De azért érdemes belegondolni, vajon melyik országban fordult elő a 2. világháború idején, hogy egy altábornagyot ellenséges civilek meggyilkolása miatt tizenöt évre ítéljenek. Az ukrajnai munkaszolgálat a zsidó középosztály, a zsidó értelmiség kiszemelt tagjainak célzott megsemmisítése volt; az illetékes tisztek meg is mondták: nem az a szándék, hogy ezek az emberek hazajöjjenek. Nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi miniszteri kinevezésekor (1942. szeptember 24.) megszüntette a személyre szóló behívásokat, lehetővé tette, hogy a munkaszolgálatosok is hazajöhessenek szabadságra. (A volt honvédelmi miniszter volt az első magyar, aki 1965-ben Izraelben megkapta a Világ igaza kitüntetést.) A munkaszolgálatosokon azonban már nem sokat segített. Az 1943. januári szovjet támadás során a veszteségük meghaladta a tizenkilencezer főt, vagyis nagyobb arányú volt, mint a honvédeké, mert a szovjet offenzíva napjaiban már súlyosan leromlott állapotban voltak. (Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban, 120. oldal.) Az országon belül dolgozó munkaszolgálatosoknak ellenben nagyobbak voltak a túlélési esélyei, mint a honvédeknek. Az életben maradt munkaszolgálatosokat viszont a háború utolsó hónapjaiban kiszolgáltatták a németeknek, nagy részük Mauthausenben, illetve Günskirchenben pusztult el. A zsidótörvények ellenére az 1939-ben megválasztott képviselőháznak volt izraelita vallású tagja (Bródy Ernő ügyvéd), a felsőháznak pedig öt izraelita tagja volt. Közülük Goldberger Leó Mauthausenben, Vida Jenő Auschwitzban halt meg: mindkettőjüket a német megszálláskor vették őrizetbe.

A magyar zsidóság gazdasági megsemmisítéséről írott könyvükben a szerzők, Kádár Gábor és Vági Zoltán írják le, hogyan győzte meg Endre László Eichmannt, hogy a magyar zsidóság deportálása rövid idő alatt végrehajtható. A magyar közigazgatás, fejtegette Endre, békebeli módon működik, társadalmi ellenállással pedig nem kell számolni, ilyen nem lesz. Tapasztalatai alapján Eichmann igazat adott Endrének: a magyar hatóságok teljesítményével igen elégedett volt.

Ebből azonban csak az következik, hogy a németeknek nem volt kész tervük a deportálás mikéntjére. Az ellenben nem, hogy letettek volna a „végső megoldásról”. Elég néhány mondatot idézni Edmund Veesenmayer 1943. december 14-én kelt ismert jelentéséből, hogy világosan lássuk, a nácik a zsidók „kiiktatását” elsőrendű stratégiai kérdésnek tekintették. „A zsidó az első számú ellenség – írta az SS főtiszt, akit Hitler a megszálláskor a Birodalom teljhatalmú megbízottjának nevezett ki. – Az 1,1 millió zsidó az ország ugyanolyan számú szabotőrjét jelenti, és legalább ugyanannyi, ha nem kétszer annyi azoknak a magyaroknak a száma, akik a zsidók csatlósaiként a szabotázsra és kémkedésre irányuló nagyszabású tervek megvalósításában segítőtársaik és külső álcázóik. (…) a birodalom ma a létéért küzd, és nem tudom elképzelni, hogy a háború egyre fokozódó súlya mellett tartósan megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy érintetlenül hagyjon ilyen szabotázsközpontot. A birodalom politikájában itt hálás és kényszerítő feladat adódik, ha hozzányúl ehhez a kérdéshez és azt tisztázza. Annál is inkább, mert ez nem katonai, hanem szinte kizárólag politikai kérdés.” Ezt figyelembe véve a mazochista nemzeti gőg megnyilvánulása azt hirdetni, hogy a deportálásnak a magyar társadalom az első számú felelőse. Ami tiszteletre méltó tudósokat olyan állításokra ragadtat, miszerint „Nem Horthy, a Reichsführer [Himmler] parancsa tartóztatta fel a budapesti zsidók megsemmisítésére kovácsolt terveket”. Pedig a genocidiumért viselt megosztott felelősség is elég a magyar társadalom erkölcsi elmarasztalásához. Sőt!

Sőt? Idén volt a Dózsa-felkelés ötszázadik évfordulója, a közvélemény azonban, mondhatni, észre sem vette. Dózsa nem illik bele a mostani kurzus emlékezetpolitikájába, csodálom, hogy Harrach Péter képviselő úr még nem kezdeményezte, hogy a Dózsa György út legyen inkább Werbőczy István út. Bezzeg 1964-ben a négyszázötvenedik évfordulót a népköztársaság kormánya fényesen megünnepelte. Volt akkor Csurka Istvánnak egy sorozata a Magyar Nemzetben: Óvári és Sóvári beszélget. Azt mondja az egyik (emlékezetből idézem): Azért mégis csak nagy ember volt ez a Zápolya. Miért, kérdezi a másik. Hát mégis csak ő volt az utolsó, aki saját erőből levert egy forradalmat. Per analogiam mondhatnánk: román, horvát és szlovák szomszédaink ki bírták irtani a zsidóikat saját erőből. Gábriel arkangyal népe erre is csak a német sas védszárnyai alatt volt képes. Végigtekintve az 1938 és 1945 közötti évek eseményein, méghozzá igen kényes pillanatban, a békeszerződés aláírása előtt Bibó István így írt: „Ha ezeknek a cselekedeteknek az erkölcsi mérlegével és a belőlük folyó felelősséggel kapcsolatban vetjük fel azt a kérdést, hogy megérdemelte-e Magyarország azt, amit kapott és azt, amit kap, akkor erre jó lélekkel csak azt felelhetjük, hogy megérdemelte. (…) Semmiféle sérelemnek, semmiféle bántalomnak nem szabad elhomályosítania bennünk a legszemélyesebb felelősségnek a tudatát mindazért, amit tettünk, és amit elmulasztottunk megtenni.” (Bibó István: Válogatott tanulmányok, 1945-1949. Magvető, 1986. 286-287. oldal)

Amikor Győri György leírta az emlékeit, akkor az emlékezetpolitika még nem rukkolt előre a politikai csatározások frontvonalába: az ön-szerecsenmosdatás korszaka már elmúlt, a fennhéjázó mazochizmus még nem jött divatba. Nyugodtan írhatott úgy, ahogy emlékezett a dolgokra. Belül maradva azon az ellipszisen, amelynek egyik gyújtópontjában Mózes, a másikban Petőfi áll. Akik egyébként is jól megértették volna egymást, ha lett volna alkalmuk találkozni. Ez a szubjektív emlékezés tudomást sem vesz az emlékezetpolitikai birkózásokról, és nem törekszik történettudósi forráskritikára sem (például a somérok által előállított igazolványok száma, vagy a budapesti gettóba bejuttatott élelmiszer mennyisége tekintetében), amennyiben az adatok egybevágnak a személyes emlékeivel, vagy olyan hajdani résztvevőktől származnak, akiknek tisztességes szándékában nem kételkedik. De éppen ez a szubjektivitás ad az emlékezéseinek írói hitelt. Lehet, hogy az előállított igazolványok számára vonatkozó adatokat lehetne korrigálni (kérdés, lehetne-e, hiszen éppen az effajta konspiratív tevékenység vonatkozásában aligha vannak megbízható levéltári források), lehet, hogy az állambiztonsági nyomozó, aki a Rothman-fiút rábeszélte, hogy a saját érdekében menjen be a debreceni gettóba, nem is volt olyan jóhiszemű, a hitelességet ez nem rendíti meg. Mert annak a forrása az a meggyőződés, hogy a szörnyűségek közepette újra meg újra megjelennek derék emberek, akik a létezésükkel bizonyítják, hogy nem minden ember sárkányfog-vetemény. Ilyenek a társai a somér mozgalomban, ilyen Jungreisz Elza, a Szlovákiából menekült lányok árvaházi gondviselője. Ilyen Martin, a német szociáldemokrata esztergályos, aki magyar zsidó rabtársát beavatja az esztergálás rejtelmeibe, az SS felügyelővel pedig elhiteti, hogy a fiatalember ért a mesterséghez. Ilyen az orvos, aki a halálmenetben kezeli rabtársa amputált ujját, és ilyenek az ismeretlen sorstársak, akik a vaksötétben megtalálják és visszaadják társuk bakancsát. Az említettek, az egy Martin kivételével, mindannyian zsidók. De egy egész fejezet szól az igazakról, életmentő magyarokról, például a Lehocz-családról, akik megmentették Gyuri két féltestvérét. Csoóri joggal dicséri a szerző tárgyilagosságát.

Levél az unokáknak

Amikor Győri György 1986-ban hozzákezdett, hogy megírja a „hosszú levelet unokáinak” (ez a könyv alcíme) aligha gondolhatott arra, hogy műve megjelenik. A cionistákat már nem zárták börtönbe, mint 1950-ben, nem minősítették őket imperialista ügynöknek, mint a Szovjetunióban, Lengyelországban, vagy 1967-ben, a hatnapos háború idején néhány magyar munkahelyen is, főleg, ha a főnök történetesen egykori cionista volt. De a cionista ellenállás még nem került át a tiltottból a tűrt kategóriába. Nagyrészt még meg sem jelentek, vagy Magyarországon nem voltak hozzáférhetőek azok az Izraelben vagy Amerikában kiadott emlékezések, dokumentumok a magyarországi somér mozgalomról, amelyeknek az adatait Győri György utóbb beépítette a művébe. Bár Győri – Győrik álnéven – 1986-ban a Beszélőben is közölt egy írást [3], könyvét nem szamizdatnak gondolta. Egyszerűen az lehetett a szándéka, hogy az unokáinak, a családjának, a barátai szűk körének beszéli el a történetét. Pedig az emlékezés úttörő vállalkozás volt, hiszen a magyarországi somér mozgalomról még ma is csak igen kevesen tudnak. Győri Györgyöt a „kulák” származása miatt zárták ki a Magyar Dolgozók Pártjából. A Partizánszövetségbe meg azért nem vették fel, mert munkásmozgalmi kapcsolatot nem tudott kimutatni a múltjában. Így párttagság híján, partizánszövetségi tagság híján, sőt hosszú időn át a megjelenés esélye nélkül a kézirat megmaradt annak, aminek íródott: személyes, családi emlékezésnek, semerre sem kacsintgató, hiteles „hosszú levélnek”.