2014. december 14.
1 hozzászólás
Hónapok óta több ezres tüntetések sorozata forrósítja (na jó, melegíti) az aszfaltot és légkört. Ezúttal még a vidéki városok sem maradnak ki az eseményekből. A megmozdulásokat a gazdasági visszaélések, a korrupció, a kormányzati úrhatnámkodás irritáló megnyilvánulásai, a közösségre és a jövőre nézve hátrányos törvénytervezetek provokálják.
Úgy tűnik, hogy minden a „maffiaállam”-koncepció mellett szól, hiszen a „magyar polip” elmélete nagyon jól befogadja a politikai elit működésének napvilágra kerülő tényeit. Sőt, a gondolat prediktívnek is bizonyul, amennyiben az események újra és újra megerősítik: valóban egy „család” (maffia-család) tartja kezében a gazdaságot, jelöli ki az oligarchákat, és teszi számukra (önmaga számára) járadékká a gazdaságban megtermelt profit-tömeget. A koncepció sikerességét az is bizonyítja, hogy a „maffiaállam” gyorsan elterjedt a publicisztikában, és a könyvek, a Magyar Polip két egymás utáni kötete is várakozásokon felül fogy a boltokból. Ennek ellenére, bizonyos körök, a múltja szerint liberálisnak mondható értelmiség jelentős része, meglehetősen hűvösen fogadta és kezeli továbbra is a koncepciót.
A tartózkodás bizonyos esetekben Magyar Bálint kormányzati múltjának, és az eszdéeszesek hatalomban tanúsított állítólagos gyakorlatiasságának szól. Miért nem akkor kiabáltunk?, kérdezik többen, sokszor önmarcangolóan. A kérdés azonban – a benne megnyilvánuló feltételezésektől eltekintve –, logikáját tekintve helytelen, hiszen egészen más természetű jelenségekről van szó. A „maffiaállam” furcsa módon és tulajdonképpen a teljesen soha ki nem küszöbölhető ügyeskedés, haszonlesés és korrupció egyfajta ellentéte, amennyiben szükségtelenné teszi ezeket: rendszerré és törvényessé teszi a gazdaság politikai – „családi” – kisajátítását. De van a tartózkodásnak másik oka is: a populizmustól való örök és arisztokratikus rettegés. Egyesek a „maffiaállamot”, éppen a találó nyelvi és elméleti lelemény folytán, könnyű koncnak tartják. Vagyis, épp a sikert fordítják szembe a koncepcióval.
Létezik egy harmadik, mindennél elterjedtebb ellenvetés is. Pontosabban, nem ellenvetésről, hanem alternatív elméletről, a „maffiaállamot” háttérbe szorító másik gondolati modellről van szó. Eszerint a Fidesz által kiépített hatalmi rendszer alapvetően ideologikus eredetű. A modellt kidolgozója, Kis János, „százéves háború”-nak nevezte el. Kis szerint Magyarországon nagyon régóta jobb- és baloldal harcol egymással. A két oldal érvelése – és az érvelést megalapozó félelmei – a másik oldal tevékenységének tagadásaként, annak ellenében fogalmazódik meg. Az oldalak ellenségesen tekintenek egymásra, az érvek csatája helyett egymás megsemmisítésére törekszenek, vagyis, küzdelmük demokratikus dialektika helyett vad háborúként értelmezhető. Ugyanakkor anakronisztikus is ez az elhúzódó küzdelem, hiszen a felek nem az ország és a jövő feladataival töltik idejüket, nem erre költik energiájukat és fantáziájukat, hanem ellenfelük múltbeli állításaiból és tevékenységéből vezetik le saját jelenbeli mondandójukat és értelmüket. Az ellenfélhez képest fogalmazzák meg önmagukat. Kis szerint a rendszerváltás idején a poszt-kommunista baloldal és a nosztalgikus jobboldal volt ez a két, egymás ellen feszülő, de egymást minden tekintetben feltételező, s önmaguk indoklását a másik oldalról érkező fenyegetésből levezető oldal, amelyek a politikát és az ország által választott utakat meghatározták.
Két modellünk van tehát. Az egyik szerint egy politikai hatalmat és gazdasági erőforrásokat kisajátító, központosító-egyesítő elit – maffia-elit – antidemokratikus puccsa következtében a „családon” kívüli társadalom, vagyis a többség, elnyomottá, kiszolgáltatottá vált. Maffiahatalom a társadalom ellenében. A másik modell szerint viszont ez egy ilyen ország, és ilyen nép, amelyiknek mindig ez kellett: hol a jobboldali, hol a baloldali etatizmusban találta meg reményeit, saját elesettségének és versenyképtelenségének ellenszerét, és a felelősséget az egyénektől átvállaló autoritást. A szükségszerűen adódó következtetés pedig: a helyzet – „ez az ország” – nagyjából reménytelen.
Kis modellje alig váltott ki érdemi reakciókat. Egy kézen megszámlálható az érdemi hozzászólás. Nem követte vita, nem vizsgálták, nem próbálták bírálni. Maga a kifejezés, a „százéves háború” viszont elterjedt publicisztikai közhellyé vált. Empírikusan igazolható-e a „százéves háború” koncepciója? Ez olyan kérdés, amit nem nagyon szabadna a válasz állítólagos egyértelműsége miatt ad acta tenni. A „maffiaállam” kifejezése is eléggé elterjedt. Ez a modell a másiknál nagyobb intellektuális sikert aratott, mert kutatási programmá vált, és sok kiváló tanulmányt ihletett. Az utólagos hozzászólók köre azonban ebben az esetben is nagyon korlátozott. Az értelmiségi közélet fórumain sincs róla komoly vita. Egyesek, pl. Hegedűs István megpróbálták az ideológiai igény felé terelni a figyelmet, vagyis rámutattak, hogy a „maffiaállamnak”, pontosabban az oda vezető útnak ideológiai eredete is lehet, s ezekkel is kellene foglalkozni. Valójában a két modell és megközelítés egyfajta összehangolását javasolná, a maga megszokott, kompromisszumokat kereső módján. Vagyis, nézzük meg, hogy a „maffiaállam” milyen legitimációs érveket és történeti narratívákat mozgósít és használ.
Az értelmiségi tartózkodás érthetetlen, hiszen ezek a modellek egyszersmind nyelvezeteket, és fogalmakat adnak az orbánista rendszer megközelítéséhez, megértéséhez, kritikájához. A két modell versenyben vannak egymással. Intellektuális feladatot jelentenek: állást kellene foglalni igazságtartalmuk tekintetében. Melyik a gyümölcsözőbb, a teljesebb, a jelenségeket jobban befogadó? Melyik az alkalmasabb a rendszer lebontásához?
Magyar modellje rendszerré tett gazemberséget, mesterségesen és bűnösen ellopott demokráciát, eltorzított intézményi és informális struktúrákat állít, ellenséget mutat fel, és harci feladatot sugall. Az utcai tüntetések mindezt magukévá tették, de ebben nincs semmi különös: a spontán utcai tüntetések többnyire mindig és mindenütt hasonló állításokkal és jelszavakkal vonulnak az utcára. Ez a „maffiaállam” modellje nélkül is így történt volna. Kis modellje pedig eleve nem lehet ösztönző, hiszen történelem öntörvényűségét, sorszerűséget, a történelmi hagyományoknak, és mentális állapotoknak való kiszolgáltatottságot, vagyis reménytelenséget áraszt.
Ennyi jött ki a korábban oly hangos értelmiségi osztályból. Két komoly teljesítmény, amit a közeg nem tudott átvenni és nyelvezetté bővíteni. Két teljesítmény, és köröttük a nagy hallgatás. Eközben az ellenzéki politizálás elképzelések és koncepciók nélkül dadog: szinte nem is létezik. A tömegek pedig egyéniségekre és útmutatókra várva masíroznak az utcán. Bárkit hősükké tesznek, akár egy perces néma vigyáz erejéig, akár egy szónoklat idejére, akár pár tüntetésen át, mert szükség van nevekre, ikonokra. S bárki hős lesz, mert a médiának kellenek az arcok és interjúalanyok.
Isten ments!, nem a régi megszokott – és megunt – arcokat és szónokokat kívánom a színpadokra. Csak megállapítom egy korszak végét, egy réteg halálát. Mert mindent ki kell mondani ahhoz, hogy tisztán lássunk. A Bajnai körül felkorbácsolt remény és hisztéria hattyúdal volt: az utolsó életjel. Ma már hallgatás van. Ez talán jól is van így. Viszont rettenetes a csönd, miközben nagy a zaj.
- PoliBlog [2]