2015. május 20.
Második rész. Pornó és mimézis
– Különféle felmérések meg a bulvársajtó történetei is azt mutatják – szólalt meg Anna Lenszkaja, a szociálpszichológus –, hogy manapság az emberek sokkal többet olvasnak-néznek pornót, mint régebben. Anna szinte ijesztően sovány, csontos arcú nő volt, de a hosszú, vékony lábával, a nagy, zöldes fényű szemével erőteljes erotikus hatást gyakorolt az erre fogékony férfiakra, sőt nem egy esetben nőkre is.
– Egy nemzetközi kutatás, amelyet a hannoveri Institut für Sexualsoziologie koordinált, azt állapította meg, hogy Európában az emberek átlagosan heti hat órát töltenek pornóval, több mint kétszer annyi időt, mint amennyit ötven évvel ezelőtt pornóirodalom olvasásával, képek nézegetésével töltöttek. Nálunk aligha lehetne egy ilyen vizsgálatot lefolytatni, pedig itt az átlag talán a heti nyolc órát is meghaladná.
A vendégek, főképp a férfiak, persze rögtön arról kezdtek elmélkedni, vajon Anna a saját szokásai alapján jutott-e erre a tudományos felismerésre.
– Arra volnék kíváncsi – folytatta Anna –, hogy ez a megnövekedett érdeklődés kizárólag a kibővült technikai lehetőségek következménye-e, vagy összefügg azzal, hogy visszaszorult a múlt századi szabadosság, amelyről az előbb beszéltünk. Persze a kérdés tudományos kutatása nagyon komplex vizsgálati módszereket kívánna.
A pornó ebben a társaságban megvetésre méltó témának számított. Ha valaki undorítónak minősítette a pornót, gyanúba keverte magát, hogy valójában prűd vagy/és álszent. Ha ellenben érdemben beszél a pornóról, azt sugallta volna, hogy fogyasztója a műfajnak. Szóval a pornót szóba hozni sem illett.
– A pornó unalmas – jelentette ki Akszinya Lavrova, a szőke pszichológushallgató. Ez volt a szokásos, mondhatni kötelező kijelentés a pornóról, ha véletlenül mégis szóba került. Akszinya bájos együgyűsége kellett hozzá, hogy ebben a társaságban, mint a saját felfedezését mondja ki a közhelyet.
– Unalmas – bólintott jóváhagyólag Alekszandr Leonyidovics Rogyionov, aki filozófiát oktatott M. kormányzóság székvárosának egyetemén. – Unalmas – ismételte meg, de hangsúlyt kissé felfele vitte, mintha a kijelentése kérdés is lenne. – Levin a naturalizmust bírálva azt állította, az Aeneas és Didó között lezajlott kopuláció kevésbé különbözött Rómeó és Júlia kopulációjától, mint a két pár szerelmének érzelmi tartalma.
Levin, Grigorij Jakovlevics Levin az előző század iskolateremtő filozófusa, politikai gondolkodója volt, akit a jelenlévők közül többen is ifjúkoruk mesterének tekintettek. – Nem tudom, mikre alapozta Grigorij Jakovlevics ezt az állítását – folytatta Rogyionov –, hiszen a két híres nász technikai részleteiről maga Levin professzor sem tudhatott semmit. De a görög vázák erotikus képei, Aristophanes Lysistratéja meg a pompeji bordélyok pornófestményei alapján többé-kevésbé biztosak lehetünk benne, hogy a szeretkezés technikáját tekintve modern korunk semmit sem talált fel, amit a régiek ne tudtak volna. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy Aeneas és Didó ugyanazt csinálták a barlangban, amit Rómeó és Júlia Júlia leányszobájában, leszámítva azt a nem jelentéktelen különbséget, hogy Júlia tizenhárom éves szűzlány volt, Didó ellenben tapasztalt, érett asszony. Tehát ha az ábrázolás pusztán a szeretkezés részleteire korlátozódik, akkor a leírásuk vagy az egyéb módon való ábrázolásuk elég hamar kimerül. Innen a pornó unalma… – Alekszandr itt sem eresztette le a hangját, sejthető volt, hogy még van további mondanivalója.
Váratlanul, szokása ellenére Marfa Ivanovna szólt közbe. – De Szasa – mondta, miből gondolja, hogy a szerelem érzelmi része olyan sokat változott. Catullus úgy érezte, hogy a szerelem és a gyűlölet kettősségének kínja keresztre feszíti. A modern költő meg úgy érzi, hogy ő és a szerelme két egymást tépő ragadozó madár.
– Kedves Marfa Ivanovna – bólintott Rogyionov –, tökéletesen igaza van. Többnyire nem is a szerelem érzelmi tartalma változik, hanem a társadalmi környezete, de ez nem különíthető el vegytisztán az érzelmi tartalomtól. Aeneast a történelmi küldetése, Róma megalapításának feladata választja el Didótól, Rómeót a száműzetés, közvetve a két család viszálya Júliától. Rómeó és Júlia meghal, de a szerelmük a halálukig megmarad, talán azon is túl. Aeneas a küldetése jegyében saját elhatározásából hagyja el Didót: a királynő szerelme fekete gyűlöletté változik. Mindez bőven ad anyagot a költői ábrázolásnak. A pompeji freskón ábrázolt orális szex viszont valóban nem különbözik egy amatőr fényképfelvételen látható szopástól. Az legfeljebb akkor válik izgalmassá, ha a hajáról, a gyűrűjéről vagy egy anyajegyről felismered a nőt, esetleg a farka formájáról a férfit, hiba rejtették el az arcukat.
Fjodor Fjodorovics láthatólag mondani akart valamit, de a filozófiatörténész Ludmila Tyesznyeka megelőzte:
– A pornó is lehet érdekes, sőt értékes is. Néha nem is lehet eldönteni, hogy egy mű pornó-e. Sade pornó vagy filozófia? Ahogy a Candide regénynek álcázott filozófiai traktátus az optimizmus esélytelenségéről, Sade Justine-je arról szól, hogy a bűn elnyeri a jutalmát, az erény pedig a büntetését. Csakhogy amíg Voltaire eljut a műve bugyuta filozófiai tanulságához, egy sor felejthetetlenül mulatságos történetet beszél el, Marquis de Sade pedig olyan életszerű részletességgel írja le a keféléseket, fosásokat és a nemegyszer iszonyatos szadizásokat, hogy minden pornóolvasó elégedett lehet vele, ha egyébként nem érdekli sem Sade filozófiája, sem a helye a szabadelvűség eszmetörténetében.
Ludmila a hihetetlen olvasottságáról volt nevezetes meg arról, hogy bonyolult témákról is szórakoztatóan tudott írni a nélkül azonban, hogy engedett volna írásainak pontosságából és tárgyilagosságából. Arra persze már csak a legidősebbek emlékeztek, hogy Ludmila egyetemista korában, amíg a hallgatók a késős előadókra vártak, pornójelenteket rajzolt a táblára, kiváló rajzkészséggel. Bár fiatal korában nagyon elegáns volt, sokak szerint kifejezetten vonzó, férje, ismert barátja sosem volt. Azt terjesztette magáról, hogy szexuális életét a sarki fűszeressel meg szénhordó emberekkel bonyolítja, ezt azonban senki sem hitte el. Egyszer egy barátnőjével együtt mentek nyaralni, a Fekete tengeri üdülőhelyen összeismerkedtek két külföldi fiúval, felvitték őket a bérelt szobájukba, és lefeküdtek velük a közös szobában, de külön ágyban. Ludmila még évtizedek múltán is szívesen idézte fel ezt a történetet. Ez volt az egyetlen eset, amikor hiteles tanú cáfolhatta a rosszindulatú gyanúsítást, hogy voltaképpen szűz.
– Kevésbé jelentős művekkel is így van ez – tette hozzá Tarasz Bogdanov, egy a negyvenes évei végén járó irodalomszociológus, aki maga is nagy szoknyabubus hírében állt. – Már ha valóban így van. Mert mitől lett egy csapásra világhírű a Fanny Hill? A fiatalabbak valószínűleg már nem is emlékeznek rá. Ötven éve aratott hatalmas sikert, vagyis a szabadosság előbb emlegetett árhullámának felívelő szakaszában, először azonban kétszáz évvel korábban jelent meg. A szerzője az adósok börtönében írta, talán az adósságaitól akart a könyv bevétele révén megszabadulni, ehelyett „a király alattvalóinak megrontása miatt” újból bezárták. Kétszáz éven át kalózkiadásokban jelent meg, rosszhírű üzletekben a pult alól árulták, aztán hirtelen kultuszkönyv lett, úri hölgyek olvasták a strandon és a kávéházakban, komoly lapok cikkeztek róla. A sikerben nyilván fontos szerepe volt a szexuális felszabadulás hangulatának meg persze annak is, hogy az igazságszolgáltatás Angliában és Amerikában is tett egy-egy tétova kísérletet a betiltására. Kétségtelenül elmondható róla, hogy képet ad egy Londonba került tizenöt éves gyereklány hányattatásairól, egy londoni bordély belső világáról, a jómódú középosztály és az arisztokrácia életmódjáról, de azt senki se akarja elhitetni velem, hogy ez bilincselte le az olvasókat. Olyan ez, mint amikor Stevenson Kincses szigetét a realista valóságábrázolás jegyében úgy hirdették, hogy megismerhetjük belőle a XVIII. századi Csendes-óceáni kalózok életét. Nem, az olvasó arra emlékszik, hogyan tanítja meg Fannyt a tapasztalt szobatársnője elélvezni, hogyan lesik meg együtt a kuplerájtulajdonos Mrs. Brown szeretkezését egy fiatal genovai kereskedővel, és hogyan vezetik le az izgalmukat azzal, hogy egymás punciját simogatják. Meg persze arra is, hogy a szexben egyre járatosabb Fanny az új szeretője, a tizenkilenc éves szolga hatalmas farkát „májusfának” nevezi. Szóval a Fanny Hill száz százalékban pornó, mégis éppúgy nem illett nem olvasni (mennyire hiányzik a nyelvünkből az előidejűséget kifejező igealak), amennyire tíz évvel korábban nem illett volna olvasni. Mindennek kevés köze van az esztétikához, inkább színtiszta olvasás- vagy kultúrszociológia. De mondok egy ellenpéldát is. Néhány évvel később hasonló világsikere volt a holland származású New York-i prostituált és bordélyházi madám önéletrajzi könyvének, amely The Happy Hooker, azaz A boldog kurva címmel jelent meg. Ez is pornó, de a fizető és a pusztán örömből vendégül látott pasikkal meg az unatkozó lányokkal folytatott szeretkezések mellett, itt nem kevésbé érdekesek vagy mulatságosak a kiegészítő életképek, például a névházasság története a letelepedési engedély érdekében a szegény zsidó postással. Az illegális New York-i kupleráj ajtaja előtt együtt jelennek meg az erkölcsrendészet és a Bevándorlási Hivatal emberei. De hiába verik az ajtót, Xaviera nem nyitja ki, azok meg betörni nem merik, mert nincs a kezükben házkutatási parancs. Közben a lányok meg a reszkető kínai diplomaták, akik egy kellemes este reményében látogatták meg Xaviera intézményét, lemásznak az alattuk lévő lakás erkélyére, és udvariasan elnézést kérve a megrökönyödött családtól, a dörömböző rendőröknek mondhatni a háta mögött távoznak a házból. Olvasás közben nem is tudtam eldönteni, mit irigylek jobban: a jogállamot, amely kizárja, hogy a rendőrök házkutatási parancs nélkül betörjenek egy ajtót, vagy annak a férfinak a helyzetét, aki annyira elnyeri Xaviera tetszését, hogy a biszexuális barátnője társaságában maga áll a szolgálatára, és még pénzt sem fogad el. Itt már szó sincs a szex-jelenetek egyhangúságáról: a szex és az „élet” összekeveredik, és ez mind a kettőnek jót tesz. Nem is beszélve Apollinaire pornójáról, a Tizenegyezer vesszőről, amely tiszta pornó és tiszta költészet.
Kargunovon látszott, hogy elege van Tarasz hosszúra nyúlt irodalomelemzéséből, régóta mondani szeretne valamit.
– Értem én, mi a bajotok – kezdte majdnem méltatlankodva –, bár Tarasz a Fanny Hill-történettel voltaképpen ellentmondott annak, amit eredetileg mondani akart. Abból indultok ki, hogy a művészi ábrázolás mimézis, az élet sűrített felidézése, ahogy Arisztotelész meg a mesteretek, Levin tanítja. A lecsupaszított szexuális aktus ellenben nem elég változatos ahhoz, hogy a mimézis tárgya legyen. Amilyen életgazdag a szex, ha csináljuk, olyan sivár lesz, ha pusztán leltározzuk. Ott a közhely: szép az, ami érdek nélkül tetszik. A Hamlet tetszik, mert átéljük a meggyilkolt király fiának a kétségeit, de érdek nélkül tetszik, mert a hétköznapi, való életünket nem érinti, hogy Hamlet teljesíti-e a lelkéből szóló kísértet parancsát. Mit néki Hekuba? Bekiabálni a színpadra, hogy ott bujkál az ördög a függöny mögött, csak a gyerekek szoktak a bábszínházban. Akármilyen érzékletesen írja le Dickens a karácsonyi vacsorát, jóllakni attól nem fogunk, legfeljebb még éhesebbek leszünk. A pornó azonban más. Ha tetszik, a pornó a különösség az élet és a mimézis között. A pornó ugyanis arra való, hogy közben kiverjük a farkunkat illetve a puncinkat, kinek mije van. Ha nem egyedül nézzük-olvassuk, akkor lassan hozzákezdünk a szexhez. Ennek is megvan az öröme, különösen, ha kettőnél többen vagyunk, de azért a pornó alapjában magányos műfaj. A masturbálás révén, szívesebben használom ezt a szót, mint a hülye önkielégítést vagy az onániát, kinn is vagyok meg benn is vagyok. Kinn vagyok, mert persze nem tudok részt venni a leírt vagy nézett aktusban. De benn is vagyok, mert a mimézis közben, de annál elementárisabb módon részt veszek a szexuális aktusban, közeledem a kielégüléshez, de ha akarom, késleltetem a kielégülést. A nőknek még jobb, mert ők újabb és újabb orgazmushoz tudnak eljutni. Férfiaknak ehhez többnyire nincs kedvük.
Ahogy Fjodor Fjodorovics elhallgatott, megint mély csend lett. A masturbálás tabutéma volt ebben a társaságban, akárcsak a pornónézés. Ráadásul a házigazda alig leplezte, hogy a saját tapasztalatairól, a saját gyakorlatáról beszél. Valószínűleg nem ő volt az egyetlen a jelenlévők közül, aki időnként pornót nézett, masturbált. De mindenki úgy érezte, ha megszólal, kiadja magát. Márpedig a pornónézést meg az önkielégítést mindenki szégyellte. Pedig rég elmúltak azok az idők, amikor azt tanították, hogy az önkielégítés gerincsorvadást okoz, de legalábbis elszívja az ember energiáit.
Végül a tudálékos Tarasz kezdett beszélni:
– Annak idején, amikor az első könyvek megjelentek, amelyek erkölcsi dörgedelmek nélkül írtak a szexuális életről, elolvastam egy neves pszichiáter könyvét. A terápia során, írta a szerző, a nők elég őszintén beszélnek a szexuális életükről, csak azt tagadják le, hogy masturbálnak. Ezt valahogy szégyellik. Régóta udvaroltam egy lánynak, olyan fiatalok voltunk még, hogy mondhatom így, de hiába. Jevgenyija Gavrilovának hívták, nagyon jó barátságban voltunk, valójában inkább szerelmes voltam belé, a szexuális próbálkozásaimat azonban elhárította. Ugyanabban a házban lakott egy másik,Jevgenyijánál pár évvel idősebb nő, Tamara. Tamarának elég sok pasija volt, egy kis szexből nem csinált nagy ügyet. A két lány jóban volt egymással, bár Vera a háta mögött kinevette Tamarát a fontoskodásáért meg azért is, mert folyton kapkodott a férfiak után. Vera rábeszélt, hogy próbálkozzam Tamarával, bemutatott bennünket egymásnak. Összejött a dolog, bár nem volt hosszú életű. Egy alkalommal, ahogy mondani szokták, a posztkoitális konverzáció során elmondtam, mit olvastam a pszichiáter könyvében. – Na, én nem szégyellem! – jelentette ki Tamara hetykén. Ilyet akkor hallottam először. Faggatni kezdtem Tamarát, hogy is van ez, ő meg elmondta, otthon dolgozik, a munkahelyére csak hetenként kétszer kell bemennie, ha megunja a munkát, ledől a díványra, és kikapcsolódásképp játszik egy fél órát a csiklójával. Ez nem függ attól, hogy van-e éppen partnere, kétszer-háromszor akkor is elélvez, ha az előző este a fél éjszakát végigkefélte. Ez persze alaposan felizgatott, megint dugtunk egyet, de éreztem, akármit csinálok, nem tudok olyan hatékony lenni, mint ahogy Tamara a magányos élvezetét leírta. Elmeséltem a történetet Jevgenyijának, ő megvető arcot vágott, mint akitől az ilyesmi teljesen távol áll. Telt az idő, és Jevgenyija sok szerelmi csalódás után meghallgatta az évek óta tartó kérlelésemet. Csakhogy nekem akkor már volt egy tartós kapcsolatom, amit nem akartam feladni. Megpróbáltam megállapodni a két nővel, hogy felosztjuk a hetet. Legnagyobb meglepetésemre mindketten elfogadták. A szex Jevgenyijával bejött, láthatólag nagyon élvezte, nehéz volt elképzelni, hogy bírta évekig partner nélkül. Egyszer megkérdeztem, tényleg igaz-e, amit korábban olyan határozottan állított, hogy sosem masturbált. – Jaj, Tarasz, te tényleg ennyire hülye vagy, hogy elhitted – mondta nevetve. Tegnap már nagyon kívántam, hogy idejöjjek, de a megállapodás szerint csak ma délután jöhettem. Estefelé nem bírtam tovább, elkezdtem simogatni magam, és képtelen voltam abbahagyni. Vagy tízszer elélveztem, míg végre elaludtam. Persze nagyon sokáig ez a kettős élet nem tarhatott, Jevgenyijának lett elege belőle, és otthagyott. Igazat adtam neki, de rettentően rosszul esett. Egy nagyon közeli, nagyon bizalmas barátot vesztettem el. Mert a szakítással persze a hajdani barátságnak is vége lett.
Borisz Csernov szólalt meg. Borisz Mihailovics az ötvenes évei végén járó mérnök volt, kicsit kirítt ebből a társaságból, amely főleg humán értelmiségiekből állott, nem is tartozott az állandó vendégek közé, de Fjodor Fjodorovicsnak időnként eszébe jutott, hogy meghívja.
– Én proli gyerek voltam – kezdte Borisz, és a hangjában nem volt se büszkélkedés, se leplezett zavar. – Egy nagy, dzsumbujos bérházban laktunk, nem messze a pataktól. Az a környék akkor még majdnem külvárosnak számított, mostanra már beszippantotta a város. A házban a lakások nagy része még szobakonyhás volt, fürdőszoba nélkül, a WC a folyosón, a házban rengeteg gyerek, az időnk nagy részét a téren töltöttük. Az volt a galeriüldözés időszaka, a rendőrség folyton illegális ifjúsági szervezkedések után szimatolt. Az volt a szerencsénk, hogy csak tizenkettő-tizennégy évesek voltunk, ránk még nemigen figyeltek. Ami a farok- meg a punciverést illeti, az itt egyáltalán nem számított valami titkolni való dolognak. Titkolni csak a tanárok előtt kellett, hogy a szünetben hárman-négyen bementünk a WC-be, és szórakoztunk a farkunkkal, ahogy később cigarettázni jártunk be a WC-be. A szüleink dolgoztak, a nyakunkban lógott a lakáskulcs, felmentünk valamelyikünk lakásába, fiúk, lányok vegyesen, persze csak a belevaló lányokat hívtuk, aztán üvegpörgetőst játszottunk, csókolóztunk, ahogy az üveg parancsolta, levetkőztünk, játszottunk egymás fütyijével, puncijával. Körülbelül mindent tudtunk a szexről, egy szobában aludtunk a szüleinkkel, hallottuk, láttuk, mit csinálnak éjszaka. Ennek ellenére, érdekes módon, úgy tizenöt-tizenhat éves korunkig nem kezdtünk rendes szexuális életet élni. A szűzességét, hogy így mondjam, a fiúk közül csak az vesztette el, akit elkapott egy-egy felnőtt nő a házból, elhagyott feleség, vagy valamelyíkünk nővére, aki nem talált pasit magának, a lányok közül pedig az, aki idősebb férfival jött össze. De ezek többnyire ki is maradtak a bandából, számukra a mi időtöltéseink már komolytalanok voltak. Borisz Mihailovics elhallgatott, aztán egy kicsit zavartan még hozzátette: – Szóval nem szégyelltük.
– Nem is volt rá okuk, Borisz Mihailovics – mondta Kargunov, nagyon baráti hangon. – Őszintén szólva irigylem magukat. Úgy tizenkét éves koromban két osztálytársammal, persze két fiúval, akkor még nem voltak vegyes osztályok, kitaláltam valami játékot, amelyben húzogattuk egymás farkát, de aztán megijedtem, és azt mondtam, inkább hagyjuk abba. Később voltak osztálytársaim, akik olyasfajta bulikat rendeztek, mint amilyenekről beszélt, de ilyenekre engem nem hívtak meg. Ezt a kamaszkori szexuális tapasztalatot, amiből kimaradtam, később már nem lehet pótolni, akármivel is próbálkozik az ember. Manapság mennydörögnek a kábítószer-fogyasztás ellen, de hiába kriminalizálják még a marijuana-szívást is, minden fiatalabb társaságban szívnak. Közben pedig szinte propagálják az alkoholfogyasztást. Pedig hasistól még senki nem verte szét a családját. De egy vonatkozásban mégis igazat adok az alkoholfogyasztóknak. Akik isznak, beszélgetnek, vitatkoznak, ahogy mi is, összevesznek, esetleg összeverekszenek. A hasisszívók ellenben egyre inkább belesüppednek a magányukba, a saját elkülönült örömükbe. Az önkielégítés a kamaszkor elmúltával magányos élvezet, egymás előtt az emberek többnyire akkor szoktak masturbálni, ha az a nemi aktus része. Akkor se mindig. Egy barátnőm mesélte, hogy a férjével nem tudott elélvezni, csak megjátszotta magát, aztán amikor a férje készen volt, kiment a WC-re, és ott fejezte be magának. Hamarosan el is váltak. Nincs a masturbálással semmi baj, arra akkor is szükség lehet, ha valaki egyébként kielégítő szexuális életet él, ahogy időnként egyedül akarunk maradni a szobánkban.
Igor Zsebunyov szólalt meg, egy a harmincas évei közepén járó nőtlen történelemtanár:
– Tisztelt Fjodor Fjodorovics, én egyetértek Önnel, a masturbálással szerintem sincs semmi baj. Még az sem igaz, hogy felnőtt korban a masturbálás regresszió, beteges visszamenekülés a gyerekkorba. Ez éppen olyan ósdi teória, mint az, hogy a klitoriális orgazmus az infantilizmus megnyilvánulása, s így nem olyan teljes értékű, mint a hüvelyi orgazmus. Manapság mégis van egy probléma, túl sokat beszélni erről sem érdemes, eleget beszélnek róla a szexuálpszichológusok meg a bulvárlapok. Arra gondolok, a technikai fejlődés következtében ma sokkal könnyebb hozzájutni a pornóhoz, mint régebben. Nincs szükség arra, hogy az ember szégyenkezve, a felismeréstől rettegve beosonjon egy szexboltba. Ráadásul az étlapról mindenki kiválaszthatja mi az, ami leginkább izgatja, van csoportszex, erőszak, análszex, férfi férfival, nő nővel, állatos szex, szadó és mazó. Egyedül a pedofiliát üldözik, elvben a szereplők mind elmúltak tizennyolc évesek, de hát ki tudja ezt ellenőrizni. Viszont az incesztust kifejezetten hirdetik, van testvérszex, apa a lányával, nagymama az unokájával, fiú az anyjával, anya a lányával. Persze hiába mutogatnak időnként igazolványképeket, semmi sem bizonyítja, hogy a szereplők között tényleg fennáll a vérségi kapcsolat, de nem is zárja ki semmi. Az esetek többségében az aktus steril világban zajlik, kitenyésztett nők és férfiak nyalnak, szopnak, kefélnek, a szituációk és a párbeszédek teljesen mesterkéltek, ez a pornó unalma, amiről beszéltünk. Néha azonban mégis belopódzik a helyzetbe, a dialógusba némi való élet, és ez még izgalmas is lehet. Máskor azonban az élet megjelenése rémisztően durva. Egy idősebb meg egy fiatalabb nő szerepelt egy filmben, a szöveg szerint anya és lánya. De szerepelt két strici külsejű, agyontetovált férfi is: a megrendelők, ők fizettek a két szereplőknek. A pénzükért aztán állandóan beleüvöltöztek a jelenetekbe, és, nem vagyok prűd, de ez nekem is sok volt, a legdurvább szavakkal utasítgatták a két nőt, hogy mit csináljanak egymással, azok meg minden parancsot teljesítettek, hiszen azért fizették őket. Persze senki sem kényszerített, hogy nézzem, mégsem bírtam abbahagyni. Ezek a pornók masturbálási segédeszközként működnek, aki nézi, csak azért nézi őket, hogy közben masturbáljon. Ez azonban beindít egy öngerjesztő folyamatot, az ember a feszültsége levezetése kedvéért, kikapcsolódásképpen, vagy csak lustaságból nézi a pornót, aztán persze masturbál, holott nem is kívánja, és végül annyi időt tölt vele, mint kamaszkorában. Igor hirtelen elhallgatott, úgy érezte, túlságosan kiadta magát. Hogy elterelje magáról a figyelmet, gyorsan hozzátette: – Egyesek annyira függővé válnak, hogy a munkahelyükön is pornót néznek, és az íróasztal alatt masturbálnak, nők még inkább, mint a férfiak, mert a nőknél kevésbé tűnik fel.
Tarasz Bogdanov felnevetett:
– A munkahelyi masturbáláshoz azért nem kellett a modern technika. A sajtóvállalatnál, ahol fiatal koromban dolgoztam fogorvosi rendelő is volt. Összejöttem a fogorvos asszisztensnőjével. Azt mesélte el az ágyban, hogy időnként, amikor tétlenül áll a doki mellett, annyira elfogja az izgalom, hogy ki kell mennie a WC-re, hogy csak úgy állva egy kicsit megsimogassa a csiklóját. Egy-két perc alatt el is élvez, leöblíti a kezét, és visszamegy asszisztálni. De van, hogy eszébe jut, mi lenne, ha nem öblítené le, hanem bedugná az ujját a beteg vagy a doki szájába, és ártatlan hangon megkérdezné: – Szereted a pinaízt? Mondanom se kell, hogy ezután megint hatalmasat keféltünk.
Marfa Ivanovna halkan köhintett. Bár Fjodor Fjodorovics fura történeteihez és szokatlan nézeteihez régóta hozzáedződött, a hajdan illetlennek tartott kifejezéseket, amelyeket elegánsan öltözött fiatal lányok üvöltve ismételgetnek a villamoson, nem szerette. Ilyeneket egyébként a szókimondó Kargunov is ritkán használt. A szőke Lavrova halkan felsikkantott. Lasevics, a frissdiplomás matematikus, aki egyre közelebb húzódott a lányhoz, felemelte Akszinya kezét, és egy pillanatra a szájába vette a mutatóujját. Akszinya nem tiltakozott, bal keze körmeit azonban belemélyesztette a másik oldalán ülő majd ötvenéves könyvtáros, Novikov tenyerébe.
– A modern technika – szólalt meg ismét Kargunov – nemcsak azt teszi lehetővé, hogy korlátlanul nézzünk pornót, hanem azt is, hogy valahol valamilyen gép regisztrálja és elraktározza, kivel beszélünk, kivel levelezünk, mit nézünk, mikor és mennyi ideig. Elég idétlen érzés belegondolni, hogy valakik akár hivatalosan, akár magánérdeklődésből részletesen megismerhetik a szexuális szokásainkat. Ez azért sokkal rosszabb, mint az, hogy egy ismerősünkkel találkozunk egy szexshopban.
– Van egy barátom, az elárulta nekem – mondta Tarasz Bogdanov –, hogy kizárólag a leszbikus jelenetek izgatják. Azok közül is csak azok, amelyekben nők kizárólag kézzel, nyelvvel elégítik ki egymást. Ha felbukkan egy f… – Tarasz Marfára pillantva elharapta a szót –, szóval egy férfi nemi szerv, vagy akárcsak egy vibrátor, elmegy a kedve az egésztől. Egyszer azt is elmondta, hogy leszbikus nő szeretne lenni, sőt szeretkezés közben sokszor nőnek képzeli magát, de ezt általában még a szeretőinek sem meri bevallani. Egyszer, sok évvel ezelőtt, az egyik barátnője, egy pszichológus, azt mondta neki, azért kergeti folyton a nőket, mert el akarja fedni, hogy valójában látens homoszexuális. Nem kizárt, hogy a leszbikus fantáziálás is erre való. Lehet, hogy az a gép, amelyet Fjodor Fjodorovics említett az előbb, már ezt is tudja?
Tarasz rémülten csuklani kezdett, mintha nem is „egy barátjáról”, hanem saját magáról beszélt volna. Csak nőkkel volt bizalmas, baráti viszonyban, nemigen lehetett olyan férfi barátja, akivel ilyesmiről beszélt volna.
A téma érezhetően kimerülőben volt, Kargunov azonban még el akart mondani valamit:
– Az az igazság – kezdte el az összefoglalást –, hogy a múlt század libertínusai, főképp a férfiak, eléggé szemérmetesek voltak. Látjátok, a nők szerelmi szabadsága, az rendben volt. De a féltékeny férfi az szánalmas, óvilági figurának számított. És azok a témák, amelyekről beszélgettünk, a pornó, az önkielégítés ugyancsak kívül estek a megbeszélhető témák, a megvallható tapasztalatok körén. Nem is beszélve a homoszexualitásról, amelyről csak személytelenül illett beszélni, ironikusan, elnézően vagy tudományos megértéssel, de egyes szám első személyben vállalni éppen ebben a körben példátlan lett volna. És persze mint minden, ez is összekeveredett a politikával. Azt még a legfiatalabbak is tudják, hogy itt, M. kormányzóságban a múlt század közepén egy elég jelentős felkelés tört ki, amely néhány napra birtokába vette B. városát, sőt szinte az egész kormányzóságot. Végül a központi kormányzat nagy katonai erőt vetett be a felkelés elfojtására, tízezrek kerültek börtönbe, százakat végeztek ki. A megtorlás évei után azonban az élet M. kormányzóságban, és különösen itt a székvárosban szabadabbá, lazábbá vált – mintha a hatalom is tanult volna a felkelésből. A szerelmi szabadosság nemcsak a nemzetközi jelenség helyi változata volt, de része is a helyi lazulásnak, a lassan visszatérő szabadságnak. A politikai elítéltek kijöttek a börtönökből, voltak közöttük sokan, akik nem akartak vagy nem mertek politikáról beszélni, mások azonban folytatták a vitáikat, amelyeknek a felkelés leverése vetett véget. A közös börtönévek többnyire nem hozták össze a politikailag és társadalmilag elkülönült csoportokat. Erről persze a Harmadik Ügyosztály is gondoskodott, amelynek az emberei másképp bántak a felkelés értelmiségi szószólóival, mint azokkal a munkásokkal, diákokkal, aki fegyverrel harcoltak a központi kormány csapatai ellen. Némelyek közületek még jól ismerték Sztyepan Jermilovot, és talán még olyan is akad köztetek, aki ismerte Grigorij Krasinszkijt, bár Grigorij sokkal régebben halt meg, mint Sztyepan. Papírforma szerint szívbéli barátok lehettek volna, majdnem egyidősek voltak, diákkorukban mindketten nagy hívei a központi kormánynak, amely szabadságot és egyenlőséget ígért valamennyi kormányzóság lakosságának, jólétet a kétkezi munkásoknak. Arra is körülbelül egyszerre jöttek rá, hogy mindez üres hitegetés, hogy az egyenlőség egyforma kussolást jelent. Mindketten csatlakoztak a felkeléshez, mindketten börtönbe kerültek, egy ideig egy cellában ültek. A kiszabadulásuk után Sztyepan megtalálta módját, hogy a valódi mondanivalóját alig leplezve cikkekben, színdarabokban, versekben gúnyolja a központi kormányt meg a B. városába való kiszolgálóit. Grigorij pedig azok közé a kevesek közé tartozott, akik fenntartották a kapcsolatot a börtönben megismert és a szabadulásuk után is folyamatosan megfigyelt egykori felkelőkkel, a kételkedő fiatalabb nemzedékkel pedig minden módon igyekezett megértetni, mit is jelentett a felkelés. Ráadásul mindkettőjük életében meghatározó szerepet játszott a szex, mindkettőjüknek számtalan kapcsolata volt, alkalmiak és nagy szerelmek felváltva és párhuzamosan. Mindennek ellenére ez a két ember nem bírta egymást, Grigorij megalkuvónak, helyezkedőnek látta Sztyepant, Sztyepan zavaros fejűnek Grigorijt. Sztyepan Grigorij bátyját tartotta sokra, Nyikolajt, aki a felkelés után külföldre menekült. Később én is találkoztam Nyikolajjal, elsőre rám is nagy hatással volt. De a második, harmadik találkozásunkkor rájöttem, hogy egy műsora van, azt adja elő újra meg újra, mint egy színházi produkciót. Egyszer megkérdeztem Sztyepant, voltaképpen mi a baja Grigorij Krasinszkijjal. A börtönben, felelte Sztyepan, az önkielégítés természetes dolog, mindenki csinálja, nincs más lehetőség. Nekem már ez az első mondat visszásnak hangzott. Nem tetszett, hogy a rosszhangzású önkielégítés szót használta, de az se tetszett, hogy szinte szabadkozik a börtönbeli masturbálás miatt. Az előbb elmondtam a véleményem: a masturbálás önmagában is lehet része az ember szexuális életének, nemcsak a „normál” szex kényszerű pótlékaként. A börtönben mindenki végez önkielégítést, ismételte meg Sztyepan, de mindenki igyekszik észrevétlenül csinálni, a takaró alatt, hogy a többiek ne lássák. Grigorij ellenben lefeküdt a priccsére, és ott rángatta a farkát, mindenki szeme láttára. Undorító volt, igyekeztünk úgy tenni, mintha nem látnánk, de akkor is hallottuk a sóhajtozását meg a lihegését. Sztyepan, aki a szabadossága ellenére alapjában szemérmes volt és idegenkedett mindentől, amit perverznek szoktak minősíteni, undorodott Grigorijtól. Ez volt a lényeg, a politikai nézetkülönbségek erre rakódtak rá, bár ha Sztyepánnak komolyan kellett volna érvelnie Grigorij ellen, nyilván a politikai véleménykülönbségekre hivatkozott volna, nem a farokhúzogatásra, Az akkori fiatalok többnyire Sztyepan véleményét vették át, Grigorijt sosem tekintették maguk közé valónak. Így aztán Grigorij olyan még fiatalabbak bálványa lett, akiknek a mai nézeteitől és főképp az álszent viselkedésüktől Grigorij valószínűleg irtózna, ha élne. Mert ha lehet ilyet mondani, Grigorij ellen-álszent volt, olyat is megtett, amihez semmi kedve sem volt. Például „elvből” szexelt férfiakkal, holott szikrája sem volt benne a homoerotikus késztetésnek. Kihívó módon, nyíltan tette és mondta, amit tenni és mondani akart. Az, hogy nem illik azt tenni, amit tesz, az hogy bizonyos dolgokat kimondani, hangoztatni nem szokás, nem „píszí”, ahogy manapság mondanák, nemhogy visszatartotta volna, inkább arra késztette, hogy még kihívóbban csinálja, még hangosabban mondja, ahogy a farkát is kihívóan húzogatta a börtönben. Engem provokált és lenyűgözött a viselkedése. Mindenesetre közelebb állt hozzám, mint a körei irányadó normáit automatikusan tiszteletben tartó Sztyepan szemérmes szabadossága.
Marfa Ivanovna fagylaltot kínált a vendégeknek, Fjodor Fjodorovics jéghideg vodkát vagy nehéz vörösbort töltött a kiürült poharakba. A szünet azt jelezte, hogy a harmadik felvonás következik.
(Folytatjuk.) [3]
- Kultúr-part [4]