2015. augusztus 10.
Olvasom a vajdasági hetilapban, a Családi Körben az interjút Námesztovszki Attilával, aki most Dubajban asztalitenisz-edző. A vajdasági faluból, Bajsáról származik, de játszott, edzősködött már Magyarországon, Németországban, Portugáliában, Spanyolországban is. Egy volt magyar válogatott hívta ki Dubajba.
És felrémlenek az emlékek: a nyolcvanas évek közepén magam is pingpongoztam, a leggyakrabban a szomszédos Bajsára mentünk versenyezni, gyakran 4-5 kilométert gyalogolva. Többnyire megruházva érkeztünk haza, én egyszer voltam tán harmadik. Mivel a Námesztovszki család – az apa alapította a klubot – már akkor szétpörgetett bennünket. Errefelé jellemző, hogy az asztalitenisz kisebbségi falvakban vagy kisvárosokban jutott a csúcsra, nagyjugó válogatottakat is adva: Csókán, Zentán, Temerinben, Bajsán, Topolyán, vagy a románok esetében Uzdinban. Szparingpartnernek jó voltam – nyolcéves kislányoknak nyesegettem vissza a labdát, később Európa-bajnok is kikerült közülük, jellemzően valahol más állam polgáraként élve már.
Szóval, olvasom, Námesztovszki szépen meglelte helyét, még élete párját is Dubajban találta meg – a hölgy színesbőrű (remélem, ezzel még nem esem ki rasszistának, de valahogy jeleznem kell, nem dubajozó magyar). Bár hogy helybéli-e, nem tudni, hisz az Arab Emírségek 8 millás lakosságának 90%-a külföldi, és ott azért nem Semjén Zsolt szórja az állampolgárságot. Oké, tudjuk jól, a sejkeknek miből van pénzük, meg hogy a külföldiek java fél-rabszolga sorsban tengődő építőipari vendégmunkás. Vagyis egykori elagyabugyálóm életútja csak részben tipikus.
De a lényeg, ami miatt agyamba tolul a vér, az az, hogy egyfelől egy külföldön megvalósuló sikersztorit olvashatunk, ám felmerül a kérdés (noha tök feleslegesen), vajh Námesztovszki miért nem Bácskában, akár szülőfalujában edzősködik, ha épp ő és testvére példák rá, hogy elég egy jó edző és egy terem az országos sikerhez? Meg aztán a mi térfelünkön úgy pattog a labda, hogy a vajdasági magyarok egy része kerítéspártivá vált, illetve menekült- és „illegális bevándorló”-ellenessé, beszopva a dumát, hogy ezek veszélyesek, agresszívak, elveszik a munkát és a nőket.
No de nem ezt csinálja Námesztovszki? Igaz, hívták, de ment is, elvéve munkát s nőt. Kinn érzékelhetően megbecsülik, anyagilag mindenképp. A fröcsögés azonban egy olyan közösségben merül fel abszurd módon, ám annál intenzívebben, ahol szinte minden családban volt/van kivándorló (aki gyakran lóvét küld haza). A kollektív tudatban pedig – és az irodalmi művekben, a riportokban, interjúkban, filmekben – ott van, hogy muszáj volt elmenni, senki sem kalandvágyból vágott neki a nagyvilágnak. De kint sem (volt) szalonnából a kerítés, meg kellett küzdeni minden pfennigért, és szenvedtek, mint a kutya. A honvágytól és a kemény munkától is (nem mintha itt a földet túrni könnyebb lett volna), az idegenségérzettől, a befogadó állam polgárainak távolságtartó, gyakran megvető hozzáállásától. A munkát ugyan rendesen megfizették, viszont... És haza akartak ők jönni, de aztán mégis...
Értem én, hogy a mai frusztráltságot másokon akarják leverni, és felejtik, ők maguk, vagy rokonaik, barátaik, gyermekeik milyen helyzetbe kerültek. Csak hát ők tudják, tudhatnák a legjobban, hogy amikor Jugoszláviából elindult a hatvanas évek elején vendégmunkáshullám, elsősorban Németbe’ és az osztrákokhoz, hogyan fogadták őket kinn. Németországban például kiírták némely kávéház és vendéglő ajtajára, hogy „Kutyák és vendégmunkások számára tilos bejönni”. Ez persze a nem is oly régi időket idézte, ment a feljelentés, ám a német Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy ez nem sérti a törvényt. Mert bár etnikai és vallási alapon tilos a megkülönböztetés, a gasztarbajter viszont nem ilyen kategória. Ugyanakkor ez teremtett űrt a vendéglátóipari piacon, és a talpra álló vendégmunkás-vállalkozók létrehozták a horvát, szerb, olasz, majd a török stb. vendéglőket. Ami épp identitásuk megőrzését segítette.
Bécsben már a vasútállomáson megalázták őket. Mivel ide érkeztek az újak vagy a szabadságról visszaérkezők, hétvégéken itt gyülekeztek a vendégmunkások, levelet, csomagot, híreket várva, itt találkozhattak sors- és nemzettársaikkal. A tumultus hatalmas volt, az osztrákok úgy igyekeztek rendet tartani, hogy szerbhorvátul tettek ki feliratokat, például hogy „Ne köpködj a földre!”, „Ne hangoskodj!” stb. Jöttek a barbárok, hát civilizálni kell őket.
Tény, hogy az első hullámban az iskolázatlanabb rétegek érkeztek, a nyelvet sem beszélték, jó vicc, hogy nem moziba vagy könyvtárba jártak. A barakkvárosokban igyekeztek őket ott tartani hétvégén is, albérletbe pedig azért sem tudtak költözni, ha pénzük már lett is volna, mert a helyiek nem adták ki nekik a szobákat. A hatóságok busszal szállították ki hétvégenként a prostituáltakat a táborfélékbe.
Ma persze más a helyzet, megy boldog-boldogtalan, segédmunkás, informatikus és csakúgy az egyetemi tanár. A vajdasági magyarokra ugyan nincs külön statisztikánk, de nem nehéz észrevenni az elvándorlás gigantikus mértékét, s elég, ha a hozzávetőleges, pontatlan szerbiai adatokat vetítjük rá e kisközösségre: ha azt mondjuk, minden harmadik-negyedik munkavállaló kinn van, nem tévedhetünk nagyot. Igaz, közben sokan már magyar stb. állampolgárságot szereztek. A vérveszteséget ugyan ellenpontozza a már említett hazautalás, akad példa, hogy az apa által hazaküldött pénzből a gyerek egyetemre jár, máskülönben a buszjegyre sem tellett volna, hogy középiskolát végezzen. De esetükben ott lesz az apa által kitaposott ösvény, a minta a boldoguláshoz.
A kilencvenes években a gasztarbajterekkel szembeni viszony még ambivalens volt – onnantól kezdve már vízumot szerezni igazi hőstett volt –,különösen a felsőbb rétegeknek nem volt vonzó a nyugati munkavállalás, de a falusi középosztálynak sem, nyilván a növekvő munkanélküli-tömegnek kínált alternatívát. A nyári szabadságra hazatérő vendégmunkás ugyan elkápráztathatta a nyugati konzumtermékekkel, az ajándékokkal a rokonokat, de a hirtelen felhúzott emeletes házak, Mercedesek inkább tűntek hivalkodásnak. Miközben mindenki tudta, hogy kinn hogyan élnek, spórolnak, és szenvednek a honvágytól, idegen-voltuktól. Látszólag jól élnek, de elveszítik kultúrájukat, ezt az igazi hazait, más ellenben nem lép a helyébe, a senkiföldjén tántorognak, két állam, társadalom, kultúra közt imbolyognak. Se németül, se magyarul nem tudnak már rendesen, sznobokká válnak és csak sírva tudnak vigadni.
A kocka azóta megfordult – mert az otthoniaknak nincs mire felvágniuk. Az elvándorlók stratégiája is más, már nem az a fő terv, hogy visszatérnek, ezért házat vesznek/építenek. Sőt, inkább eladják, ami van, főképp akkor, ha az induláshoz kell egy kis tőke. (Nincs háború, de a stratégia hasonló, mint az afrikai és ázsiai menekülteké: legfeljebb rokonok maradnak hátra.) A szenvedéstörténetből egyre kevesebb – ez a narratíva azok privilégiuma inkább, akik maradtak. Jó, kinn sem könnyű, de mégis – derül ki a riportokból. Illetve akadnak visszatelepülők, akiket a sajtómunkások megzavarodva interjúvolnak meg, mert az kell kiderüljön: a vendégmunkás sorsa nem könnyű, itthon mégis emberibb, élhetőbb a világ. Csak hát ők maguk érzik saját bőrükön, mi ebből az igaz.
A legvégzetesebb a szolidaritás felmorzsolódása. A vendégmunkás egykor gyanús maradt otthon – politikailag is, mert elhagyta a szocialista paradicsomot –, és ki nem mondva ott volt a vád: miért nem száll be jobban a közösbe, ha megteheti, miért nem segít többet? Nem mintha a hatalom és a rokonok ne húzták volna le, ha tudták, amikor hazajött, pláne ha építkezett vagy vállalkozni akart. Ma viszont egyértelműbb a helyzet, az elismerés/megvetés kelepcéjéből érzékelhetőleg nincs kiút: mindenki csak magán segít, ha meg az sem megy, marad a gyűlölet(keltés).
- KülBlog [6],