Kőszeg Ferenc 70. születésnapjára

2009. június 8.

„Az édesapja az egyik legbecsületesebb ember, akivel valaha találkoztam.”
Tölgyessy Péter levele Kőszeg Sárához

Családtagjai felkérésére barátok, munkatársak írtak köszöntőket Kőszeg Ferenc 70. születésnapjára. Az ünnepi szövegekből kötet készült, ezzel lepték meg lapunk alapító szerkesztőjét.

Honlapunkon ezeket az írásokat olvashatják.

Rajtakapnak

A kilencvenes évek elején Zolnay Pál filmrendező portré filmet készített Apuról. A kék foteles, középső szoba több napon keresztül be volt világítva, és Apu hosszú órákon át mesélte élete történetét az idős rendezőnek. A nyolc-kilenc órányi nyersanyagból egyórás film készült, amit a televízió hamarosan leadott. A filmet meg is néztük, úgy rémlik, közösen, az egész család együtt a tévé előtt, bár erről nincsen jól megfogható emlékem.

Megkaptuk azonban a vágatlan verziót is, a teljes nyersanyagot, három VHS kazettán. A három kazetta felkerült a tévé feletti, videó-kazettákkal teli polcra, és megkezdte a máig is tartó porgyűjtő életét valahol a Patyomkin Páncélos és az Éretlenek között. Valamikor a tévé bemutató után egy este egyedül voltam otthon. Beraktam a vágatlan film első részét, és elkezdtem nézni. Mikor már néhány órája néztem a filmet, egyszercsak hangokat hallottam a konyha felől, de nem a kulcs fordulását, annak a zaját elnyomta a mesélő hangja, hanem már csak az ajtó csapódását. Oldalra nyúltam, oda, ahol a távirányítót sejtettem, hogy leállítsam a filmet és elkapcsoljak egy másik csatornára, de az nem volt ott, és ahogy szememmel végig pásztáztam a szobán, hogy megtaláljam az örökösen bújkáló szerkezetet, belépett a szobába Mama.

Nem emlékszem hány órát néztem meg a filmből, és arra sem, hogyan zajlott az este hátralévő része, hogy ki jött még meg később és milyen sorrendben, hogy melyik szobában laktam akkoriban. Ami megmaradt ebből az eseményből, az Mama reakciója. Nem a konkrét szavai, vagy az én szavaim. Csak az örömteli meglepődöttség, és a kis szomorúsággal összezavart de nyílt meghatódottság. Hogy az ő egyetlen kis fiacskája, akinek kissé zavart és semmiképpen nem bensőséges és feszélyezetlen a viszonya apjával, így, titokban nézi a sokórás interjút, és ily módon nem juttatja kifejezésre, hogy mennyire érdekli őt az apja, vagy talán azt is, hogy mennyire felnéz rá, csodálja őt. Nem tudom, Mama beszámolt-e az esetről Apunak vagy másnak, de ez már rég mindegy is.

Azóta sokat változott a viszony; manapság gyakran elküldjük egymásnak írásainkat, és kiváncsiak is vagyunk a másik véleményére, vagy legalábbis őszintén várjuk az őszinte dicséretet. Így már sokkal könnyebb kifejezni, nyílttá tenni a csodálatot.

És ezért van ez a könyv, amiben Fanni, Suri és az én kérésemre mások mondják el, hogy mekkora hős és példakép vagy!

Boldog születésnapot, Szüri!

áron

P.S.: Megígérem, a hetvenegyedik, de legkésőbb a nyolcvanadik születésnapra elintézem a film digitalizálását, hogy továbbra is nézhető legyen a manapság használatos gépeken.

Kedves Apu!

Amikor pár nappal ezelőtt elkezdtem írni a levelem (fogalmazásom?) Elinek 40 fokos láza volt. Sok sok évvel ezelőtt (ha jól számolom 1979-ben vagy 80-ban) nekem is volt 40 fokos lázam, amire utána évekig büszke voltam. A láz a közepesen sikeres közös csehszlovákiai síturánk kövekezménye volt. Az útra csak te meg én mentünk és bár síelni nem tanultunk meg, szereztünk jó minőségű csehszlovák tornacipőt, amit az utasításodra a határ előtt jól bekoszoltunk, nehogy elkapjanak. (Kik és főleg miért? A válasz ezekre a kérdésekre öt évesen meglehetősen titokzatosnak tűnt, bár jobban belegondolva még mindig az.) A gyógyítás főként a Mamára hárult (ő csavart hideg vizes törülközőbe, vele ültünk a gőzölgő kamillateával teli lábos fölött - édes emlékek), de az egészből legjobban az az érzés-emlék maradt meg, hogy nem illik feladni, ami nem megy könnyen (síelés), még akkor se, ha a lappangó betegség miatt nem megy.

Aztán elmentem Franciaországba. Sokan furcsállják, hogy nyolc évesen elküldtetek egy egész évre és nehéz elmagyarázni miért volt természetes, hogy amikor megkérdezted akarok-e menni, fel se merült, hogy nemet mondjak. Az első pár hónap nem volt könnyű, de feladni ugye nem illik és a hosszú, géppel írott leveleid segítettek. (Különben is figyelt és vigyázott rám a „szuperegód” és egyetlen igazi barátod, András és lányának fogadott és szeretettel tanítgatott Misu). Ha Andrásnak meg tudok felelni, gondoltam én, akkor bárkinek. A „franciák” családi élete rendezett volt és kiszámíthatóságában megnyugtató, de sok szempontból idegen is. Az otthoni, az „igazi” élet - amiről szinte megfeledkeztem az egy év alatt - egész más volt. Otthon káosz volt és sok sok ember. Az estéknek nehezen lett vége (a Mama halovány rendteremtési probálkozásai ellenére) és úgy tűnt, hogy számodra soha. Az írógép egész éjszaka tartó kattogása éppolyan meghatározó zaja a gyermekkoromnak mint a fogorvosi fúró vijjogása. A franciákhoz szinte sose jöttek vendégek - nálunk mindig tele volt a lakás emberekkel, legyenek szívesen látott vendégek (pl. a „Beszélősök”, ahogy Surival és Áronnal neveztük őket), vagy hívatlan betolakodók (pl. a házkutatók). Ottilia, a szakállasok (Nagy Bálint és Iványi) és főleg Kis Jancsi félelmetesek és egyben izgalmasak voltak; nem is beszélve a rendőrökről, akikről okosan szégyelltem bármit mondani az osztálytársaimnak, de akik közül az egyik (több mint tíz évvel később, immáron biztonsági őrré átalakulva) nem szégyellt az évfolyamtársaim előtt a lakásunkról és a kis testvéreimről bennfenteskedően kérdezgetni.

A gyermek- és fiatalkori élményekből lettek később a sztorik: a kirúgott és útlevelétől megfosztott, elveiért áldozatot hozó hős apa, akiből ha belügyminiszter nem is, de parlamenti képviselő lett a demokrácia hajnalán. Az éhségsztrájk, a tüntetések, az 1988-as new yorki utunk, ahol Peter Jennings („yes, that Peter Jennings”) ünnepelt – mind feledthetetlen élmények és jól mesélhető történetek. Őszintén büszke vagyok rád és mellékesen számtalan „nyugati” barátot és pasit (már aki megérdemelte) nyűgöztem le a történetekkel az évek során – érdekesebb ember vagyok miattad, amit köszönök.

Persze tudjuk, hogy „hős Apa” mellett létezik a kevésbé publikus és egyszerre őrjítő és imádnivaló Szüri: az alsógatyában bóklászó, szemüvegét hisztérikusan kutató, nagy a feje busuljon a ló-t éneklő, viccmesélő, kicsi, görbe Szüri, akit csak a közeliek ismernek. Nagyon jó, hogy a születésnapod alkalmából mindannyian (akik még itt vagyunk) ünnepelhetjük mind a Hőst, mind a házi-Szürit és csak remélni tudom, hogy 70 éves koromra Elit legalább annyira inspirálni fogom történet költésre mint te engem. Boldog születésnapot!

Fanni

Köszöntse röpke áldal
Ferit Miki nevében,
Kissé mindazonáltal,
De talán méltóképpen.

Ki az, ki ott kanálnyal
Az elfőtt múlt levében,
S cuppogva nagy kajánnal
Közhelyben hagy s klisében?

Ha jődögél, ha álldal
A Ferenciek téren,
Felszab a dúlás bárddal
Ma éppen úgy, mint régen.

Feri az! Jó barátban
Nincs hívebb ellenségem.
Harminc év óta vágytam,
Hogy versben megizéljem.

Legyints le, Feri, bátran,
Hadd forrjon fel a vérem.
Hetvenkedj boldog bálban
Az életút felében.

Haraszti Miklós

Egy másik K. történetei

– Keresett a Kőszeg – ezzel fogadta K.-t akkori barátnőjének anyja a pasaréti lakásban, ahol K. félig-meddig lakott, de legalábbis több időt töltött, mint otthon.

– Mármint A Kőszeg? – kérdezte K. izgatottan. – És mit akart?

– Igen, A Kőszeg, és ha jól értettem, irodavezetőt keres három hónapra. Kér, hogy hívd vissza.

K. ettől, ha lehet, még izgatottabb lett. Pár hónappal korábban Kőszeg lányával, Surival és annak barátnőjével, Hannával közösen vett részt egy képzésen, amelyet Steven Spielberg holokauszt-túlélők élettörténeteit dokumentáló alapítványa szervezett a leendő magyarországi kérdezőbiztosoknak. Hamar megtalálták a közös hangot: összehozta őket a jelentkezőket gyengeelméjűekként kezelő képzési módszerek és trénerek feletti – metszően ironikus megjegyzésekben testet öltő – bosszúság. Ha nincs ott a két lány, K. valószínűleg már az első nap délelőttjén távozik, de Suri és Hanna rendkívül szórakoztató társaságnak bizonyult, így K. úgy döntött, végigcsinálja a két napot.

Ezen elhatározásában persze szerepet játszott az is, hogy éppen mély egzisztenciális válságban volt, amennyiben nem igazán tudta, mihez kezdjen magával az egyetem elvégzése után. Angolszakos diplomája 1996-os megszerzése után becsületből beadta az önéletrajzát néhány nyelviskolához, de – bár ezt akkoriban magának sem vallotta be – igazából megkönnyebbüléssel fogadta, amikor a tanítási gyakorlat hiányára hivatkozva mindenhonnan elhajtották. Amikor azután rémült meglepetésére az egyik helyről azzal hívták vissza, hogy kedden és pénteken 6-tól 8-ig vihetne egy középhaladó felnőtt csoportot, gyorsan keresnie kellett valamilyen kifogást. Ez nem is esett nehezére, hiszen ekkor már harmadéves volt a jogi egyetemen, és bár lényegesen több időt töltött a Szerb utcai kávézóban, mint az előadásokon, a következő vizsgaidőszak várható nehézsége (polgári perrendtartás) és a nyelvtanári lét hosszú távú perspektívájának hiánya önmaga számára is meggyőző indokot jelentett az ajánlat visszautasítására és a további munkakeresés felfüggesztésére.

1998-ban már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Látszott, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a diploma megszerzése, és abban az időben a külföldi ösztöndíj, mint menekülési útvonal, még nem volt annyira magától értetődő, mint manapság. Ekkorra K. abban már biztos volt, hogy nem szeretne angolt tanítani, de abban még nem, hogy van olyan jogi pálya, amelyik érdekelné. Ezért sem tűnt rossz ötletnek az interjúnként elfogadható pénzt fizető Spielberg-féle alapítvány oklevelének megszerzése, és valószínűleg ugyanez indította K.-t arra is – bár ebben igazi tudatosság nem volt –, hogy megemlítse Surinak és Hannának: nagyon szívesen töltené a polgári szolgálatát egy olyan jogvédő szervezetnél, mint amilyen a Kőszeg-féle Helsinki Bizottság.

K.-nak csak elnagyolt elképzelései voltak arról, hogy mit csinál a bizottság, de afelől nem volt sok kétsége, hogy ha valami értelme van a jognak, akkor az az egyénnek a hatalommal szembeni védelme. Vulgárpszichológiai elmélkedései során K. a jogvédelem iránti fogékonyságát annak tudta be, hogy vézna gyerek lévén a nyers fizikumon mint hierarchiaszervező tényezőn alapuló angyalföldi iskolaközösségben sokszor megtapasztalta, milyen érzés az erősebbeknek kiszolgáltatva lenni. Így van, vagy sem, K. számára mindenesetre felemelő dolognak tűnt egy jogvédő szervezetnél tevékenykedni.

Arra azonban álmában sem gondolt, hogy már közel egy évvel az egyetem elvégzése előtt lehetősége nyílik az effajta tevékenykedésére. Miután K. értesült Kőszeg telefonjáról, számot vetett a felmerülhető problémákkal: a) nem tudja pontosan, mit csinál a Helsinki Bizottság, b) nemhogy pontosan, de egyáltalán nem tudja, mit csinál egy irodavezető. Gyors mérlegelés után úgy ítélte meg, hogy az előbbi hiányosság a súlyosabb, ám egyúttal az egyszerűbben orvosolható is. Igen ám, de 1998-ban a pasaréti lakásban nem volt internet, a könyvtárak meg már rég bezártak, így K. számára nem maradt más, mint hogy reménykedjen: a telefonbeszélgetés során nem lepleződik le. Számítása bevált – a rövid diskurzus során annyi derült ki, hogy az irodavezető, bizonyos Márti, három hónapra elutazott Londonba, a helyettesítésére kellene valaki, aki jogász, és jól beszél angolul. K. megkönnyebbült, majdnem jogász volt már, és angolul speciel tényleg jól beszélt. Rábólinthatott a dologra anélkül, hogy imposztornak kellene magát éreznie. Kőszeg csütörtökön hívta, a személyes találkozót a következő hétfőre beszélték meg, K. nyert némi időt, hogy a hiányosságait pótolja.

A pénteki nap első sugarai az Országgyűlési Könyvtárban érték K.-t. Utánanézett Kőszegnek, a bizottságnak és a vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumoknak. A nap végére elfogadható mennyiségű ismeretre tett szert a demokratikus ellenzék történetéről, a Helsinki Záróokmányról, az Emberi Jogok Európai Egyezményéről, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányáról.

Vasárnap délután, hétfőn délelőtt, majd a bizottság irodája felé menet a villamoson K. még egyszer átnézte a jegyzeteit, és a megbeszélt időpont előtt jó húsz perccel megérkezett a József körút 34-es számú ház elé. Nem akart korábban betoppanni, ezért elüldögélt a Rákóczi tér egyik padján, majd pontban fél négykor becsöngetett az irodába. Nagyonszőke, nevetős lány fogadta, Anikóként mutatkozott be.

– Feri? Most ment le ebédelni a kínaiba. Gyere, ülj le, várd meg. – Végigvezette K.-t a hosszú, nem túl jól megvilágított előszobán, be egy nagy belmagasságú és alapterületű szobába, amelynek a túlnyomó részét egy méretes asztalokból középen összetolt komplexum foglalta el, rajta iratok, újságok, folyóiratok, dossziék jelentős összevisszaságban. Ebből a központi helyiségből nyílt Kőszeg szobája. Mahagóni színű, téglalap alakú, kissé kopottas dohányzóasztal körül barnás árnyalatú, durva szövettel borított, szokatlan kiképzésű, alacsony ülőgarnitúra. Fából ácsolt galéria, alatta cserépkályha, amely ontotta a meleget. K. próbált a kályhától minél messzebb leülni, és egyre idegesebb lett. Megkísérelte felidézni, miben különböznek egymástól az Európai Emberi Jogi Egyezmény és az Egyezségokmány hasonló cikkei, de úgy érezte, a nevét sem tudja már megmondani.

Körülbelül fél óra múlva megjött Kőszeg. Szürke öltönyt viselt, nyakkendőt, és alacsonyabb volt, mint azt K. a fényképek alapján gondolta. Bemutatkozott, mormolt valami bocsánatkérés-félét, bár nem látszott igazán feldúltnak, és beszélni kezdett. Elmondta, hogy a bizottság 1999 elején konferenciát szervez a volt kommunista országok rendőrségeinek demokratikus átalakulásáról, az ezzel kapcsolatos szervezési munkákat kellene K.-nak ellátnia. Nem tudnak túl sokat fizetni érte, de vannak lehetőségek a pénz kiegészítésére, el lehet menni például fogdát megfigyelni, meg hát ugye ott van a menekültügyi program. K.-nak ugyan nem volt világos, hogy ez pontosan mit takar, de nem akart csalódást okozni, ezért bólintott: hogyne, a menekültügyi program. Hogy akkor ez így rendben van-e – kérdezte Kőszeg. Persze, rendben van – válaszolta K., aki újonnan szerzett ismeretei alapján akár ingyen is szívesen dolgozott volna a bizottságnál, és várta, hogy mikor kezd el kérdezősködni Kőszeg a hátteréről, a terveiről meg az Egyezségokmányról. Legnagyobb meglepetésére azonban ekkor Kőszeg felállt, és annyit mondott: „örülök az akvizíciónak, holnap találkozunk.” K. az öröm és a csodálkozás sajátos elegyétől áthatva támolygott ki az irodából. Még sosem volt igazi állásinterjún, de sejtette, hogy Kőszeg kétperces monológja nem tekinthető szokványos felvételi metódusnak.

Később Kőszeg elmondta neki, hogy Hanna ajánlotta a figyelmébe K.-t. Hanna jókat mondott neki K.-ról, és Kőszegnek ennyi elég is volt. K. később többször tanúja volt Kőszeg sajátos személyzeti politikájának, amely érdekes módon az esetek túlnyomó részében kiválóan működött. Kőszeget a barátok barátai iránti feltétlen bizalom jellemezte, ami a jelek szerint nem rossz stratégia – feltéve persze, ha az ember megfelelően választja meg a barátait.

K. másnap reggel 9-kor érkezett az irodába, de ott csak Csabit, a polgári szolgálatost találta, aki hiánypótló jelleggel elmesélte neki, ki dolgozik még és milyen feladatkörben a bizottságnál. A többiek – Lilla és János, az ügyvédek, Zsuzsa, János titkárnője, Csaba, K. évfolyamtársa és egyben a menekültügyi program koordinátora, István, a rendőrségi konferencia másik felelőse, és az előző napról már ismert Anikó, a bizottság pénzügyeinek gazdája – csak dél körül érkeztek, Kőszeg pedig 3 óra után. K. számára hamar világossá vált, hogy ez a szokásos munkamenet, és mivel az effajta időbeosztás az ő habitusának is jobban megfelelt, azokat a napokat leszámítva, amikor Csabival délelőttönként örömzenéltek a teljesen üres irodában – K. gitározott, Csabi pedig mindenféle népi fúvóshangszeren játszott –, K. is elkezdett délután bejárni és hajnalig maradni.

K. eleinte nem igazán tudta összeegyeztetni a Kőszegről mint „ellenállóról” és a saját pártján belül is konfliktusokat vállaló politikusról kialakult képét azzal, amit a felvétele során és az első napokban tapasztalt. Kőszeg néha kifejezetten elveszettnek látszott, ahogy gigantikus táskájában különböző dokumentumokat keresgélt, és úgy tűnt, hogy egyes megbeszéléseken kifejezetten nehezére esik ébren maradni. Hadilábon állt a technika vívmányaival, K. érkezésekor és utána még sokáig egy öreg írógépen írta elemzéseit, cikkeit, amiket azután Anikónak kellett számítógépre vinnie. Halkan és K. számára eleinte nehezen érthetően beszélt, mondandójában pedig gyakran tett hosszú kitérőket, bár azt K. hamar megtanulta, hogy ezek szinte minden esetben relevánsnak bizonyulnak, és hogy akármilyen messze kalandozik is, Kőszeg sosem veszti el a fonalat, mindig visszatalál az eredeti témához.

Ahogy azonban egyre inkább bevonódott a bizottság tevékenységének érdemi részébe, K. gyorsan rájött, hogy mennyire megtévesztő az első benyomás, amelynek a Kőszeget joviálisan „feribácsizó” rendvédelmi potentátok is gyakran áldozatul estek. Noha a szíve mélyén megmaradt igazi filosznak, Kőszeg jogászokat – a szónak nemcsak átvitt értelmében, hanem néha ténylegesen is – megszégyenítő, kristálytiszta logikával nyúlt rendkívül bonyolult jogi problémákhoz, amit rendkívül hatékonyan egészített ki az intranzigenciával határos állhatatossága.

K. sokszor látta, hogyan fordít meg Kőszeg a meggyőzés és a kifárasztás kombinációját alkalmazva olyan vitákat, amelyekben eleinte teljesen egyedül áll a véleményével. Az ilyen polémiák stimulálták a leginkább, hiszen ezek bizonyos tekintetben – az erőviszonyok vonatkozásában – hasonlatosak a hatalommal való dacoláshoz, ami Kőszeg igazi lételemét jelentette. K.-t lenyűgözte az a mérlegelés nélküli bátorság, ahogy Kőszeg – aki a barátok, ismerősök legarcátlanabb kéréseire sem igazán tudott nemet mondani – bármilyen autoritásnak nekiment, ha azt gondolta, hogy visszaél a hatalmával. Az ilyen szituációkban nem ismert kompromisszumot, lojalitást, nem taktikázott, nem számítgatott: lépett.

Igazi civil volt, aki egyáltalán nem félt az államhatalomtól (amúgy pedig másfajta hatalomtól sem), hanem – a régióban meglehetősen szokatlan módon – úgy gondolta, hogy az államhatalom van érte és általában az egyénekért. És ezt olyan meggyőződéssel hitte, hogy – a régióban szintén meglehetősen szokatlan módon és talán anélkül, hogy igazából rájöttek volna, mi is lelte őket – sokszor a hatalom képviselői is elhitték neki.

K. visszatérő és idegőrlő élménye volt, hogy az éppen esedékes fogda-, börtön-, határmegfigyelő-program feltételeinek megvitatásakor, amikor már szinte minden kérdésben megegyeztek az illetékes országos parancsnokkal, Kőszeg megmakacsolja magát valamilyen részlet tekintetében, és újra megpróbálja meggyőzni a parancsnokot, hogy mégis az a szöveg kerüljön a megállapodásba, amelyet a Helsinki Bizottság javasol. K. tudta (ahogy persze Kőszeg is), hogy a parancsnok végső soron mindent boríthat, hiszen nem írja elő számára semmilyen jogszabály, hogy beengedjen holmi civil megfigyelőket az általa irányított objektumokba. K. ezért a már elért eredmények védelmében inkább rálegyintett volna a dologra, és éppen azon tűnődött, miként beszélhetné rá Kőszeget, hogy ejtse a témát, amikor a parancsnok – talán az érvek hatására, talán mert fáradt volt, és haza akart menni, vagy tényleg csak azért, mert egy pillanatra magával ragadta Kőszeg belső meggyőződésének ereje – váratlanul igent mondott.

De K. nemcsak ezért tanulta meg becsülni Kőszeget, hanem azért a nyitottságért, bizalomért is, amellyel Kőszeg a munkatársait kezelte. Soha nem döntött el vitát hatalmi szóval, bárkinek lehetett ellenvéleménye (még ha ennek az érvényesítése – Kőszeg fent ismertetett vitatkozási képességei és szokásai miatt – nem is volt egyszerű feladat). 1998 és 2007 között K. több állásajánlatot is kapott. Igazából soha nem volt kérdés számára, hogy otthagyja-e a bizottságot. Tudta, ennyire neki való munkát és főnököt úgysem talál máshol.

Kőszeg vezetőként néha talán túl demokratikus is volt. Ahogy K. egyszer megfogalmazta: ha az egész életedet a hatalommal való tusakodás tölti ki, nyilván nehezedre esik, ha neked kell hatalmi pozícióból fellépni. Aztán rájött, hogy akármilyen jól is hangzik ez a kijelentés, általában az ellenkezője az igaz: a despoták ellen harcoló forradalmárok – ha sikerrel járnak – gyakran válnak maguk is despotákká. Kőszeg a ritka kivételek egyike volt.

Kicsit több mint tíz évvel a felvételi „beszélgetés” után, Kőszeg korábbi irodájában és székében ülve (immár a Bajcsy-Zsilinszky úton), itt tartott a szövegben K., amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette, pontosan milyen összegről kell is kiállítania a számlát a legutóbbi börtönlátogatásért.

– Anikó! – kiáltott ki a szobából.

– Már elment – válaszolt valaki a munkatársak közül. K. úgy érezte, mielőtt tovább folytatná a Kőszegről szóló írást, jólesne megbeszélni valakivel, hogy merre haladjon tovább a szöveggel, vagy csak néhány szót váltani valamelyik kollégával. Kilépett az irodából, és végigtekintett a teremben dolgozó munkatársakon. Balázs elkövette azt a hibát, hogy felnézett. K. odabaktatott hozzá, és belekezdett: – Kicsit megakadtam a Feri születésnapjára írandó szöveggel… – aztán kis idő múltán rájött, hogy Balázs éppen valami határidős pályázati anyagon dolgozik, úgyhogy abbahagyta. Kicsit csalódottan indult visszafelé a szobájába.

– Kezdek olyan lenni, mint a Feri – dünnyögte maga elé, aztán hozzátette: Remélem, nem csak ebben…

Kádár András

Két túlírt mondat

Feri rácáfol minden sztereotípiára, amit a nasztojascsij forradalmárról a vájtfülűek a hasonszőrűeknek összehordanak, akármelyikbe próbálnám beletuszkolni, lötyögne valamennyiben, egész biztos, kilökődne, mint bárki-fia-agyhalottból kioperált szív, tüdő, vese a már-már életképtelen szervezetből, és nem azért, mert annyira különleges lenne, összeférhetetlen, nagyon is valóságos teremtmény, életszerű, mondhatni közíró módra, de valahogy másképpen, mint a legtöbb nagyokos, ha valaki társaságba keveredik vele, és a bemutatkozáson kívül egy mukkot se váltanak, le lehet tenni a nagyesküt, hogy ha másnap otthon felidézi övéinek, kimindenkikkel múlatta az időt, kizárt, hogy őt is megemlítené, hacsak nem közvetlen egymás melletti széken kanalazták a libalevest, és véletlenül úgy adódott, hogy a két tányérhoz csak egy kanalat szervíroztak a figyelmetlen háziak, s amíg a vis maior elhárult, Feri előhozakodott a libareceptjeivel, amelyeket alkalmasint fellapoz az emlékezetében, ha levesre, sóletre vagy olyan ételre lenne gusztusa, amely e nagyra nőtt, álmában magát madárnak képzelő baromfi nélkül elképzelhetetlen, két vagy három éve karácsony, még inkább hanuka előtt hívott fel, tudok-e valami jó libalelőhelyet, az se baj, ha nem kósert, csak keveset kelljen vesződni vele, egy nasztojascsij forradalmár ilyesmire nem ügyel, tőle akár ez a jószág és a fajtája ellúgosíthatja az egész Hortobágyot, gágogjon az istenadta, mielőtt a fazékba kerül! Akkor meg milyen gyerek ez a Feri, A KŐSZEG, valamiben ő is nasztojascsij, ha egyszer minden ember fenség, nem nőtt meg, ami közrejátszhatott abban, hogy nem lett hadügyminiszter, de nem is ment össze, zakót hord, pulóverben, sortban talán az anyukája se látta, vagy tessenek elővenni a szamizdatos, demokratikus ellenzék archívumából azt az elhíresült képét, amikor a fogdmegek elől menekül a belvárosban, miközben egy féllábú, vak posztos is könnyűszerrel elkaphatta volna, vesszek meg, ha Feri nem mosolyogja meg e heroizáló műalkotást, azzal az utánozhatatlan derűvel, amely őt évtizedek óta kiemeli a kalaplengető hordószónokok közül, lett légyenek konzervatívok, szocialisták, vagy egykori harcostársai, a liberálisok, ez a genetikusan reprodukálhatatlan, a tekintetéből elővillanó s némiképp az orra alatt is érzékelhető derű teszi őt naggyá, s igenis nasztojascsij forradalmárrá, olyan forradalmárrá, aki nem titokban vívja forradalmait, hanem az érdek-érzékfogyatékosok számára is érzékelhetően, aktuális ars poeticák nélkül, ronthatatlanul és időtlenül, amire mostanság és már jó ideje, óne manír, ilyen színvonalon, szerte e hazában csak egy Kőszeg Ferenc nevű kortalan, öreg zsidó képes.

Kertész Péter temetőgondnok

Kis János írása a Beszélő áprilisi számában [2] olvasható.

„Egy centiméterrel se közelebb…” – Adalékok a húzás metodológiájához

„Húzd…”
Vörösmarty Mihály

„Akármennyire szedte is a lábát Iván, a távolság közte meg az üldözöttek közt csak nem akart csökkenni. … Egyre jobban sietett, végül már ügetett, a járókelőket félretaszigálva útjából, de egy centiméterrel se jutott közelebb a professzorhoz” – Hontalan Iván keserű tapasztalatát írja le ekként Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényében, amely évtizedek óta előkelő helyet foglal el Kőszeg Ferenc rendkívül széles, eleven irodalmi „példatárában”; történetei, figurái révén ott él, együtt lakik vele, akárcsak Kosztolányi, Karinthy, de még olykor Alekszej Tolsztoj is. Az „orosz rokonok” például K. történeteiben mintha egyenest Bulgakov könyveiből masíroztak volna át: Maksz bácsi, aki Vitmanról Altmanra változtatta a nevét, elvégre egy zsidót nem hívhatnak Ivanovnak; Eiszik bácsi, aki a rigai zsinagóga kántorából az Alekszandrov énekkar kóristája lett, Tolja, aki munkából hazafelé menet Leszkov-összest vásárolt, és a Mester és Margarita szovjet kiadásából a cenzúra által kihagyásra ítélt részeket akkurátusan beillesztette saját kötetébe a szamizdatban keringő fotokópia-kötegből… Az alábbi írásban azonban nem elsősorban M. B. és K. hőseinek rokonságára szeretnénk felhívni a figyelmet, hanem arra a – sohasem tudatosított, sőt talán észre sem vett – párhuzamra, amely kettejük írásmódszerében, annak is legérzékenyebb területén: a húzásmódszerben megfigyelhető.

Az meglehetősen közismert, hogy Kőszeg Ferenc alkotói és szerkesztői módszerének egyik legrejtélyesebb területe – a húzás metodológiája. A fő kérdés leegyszerűsítve így hangzik: miképpen lehetséges az, hogy a szerző rövidítési-tömörítési szándékainak végrehajtása során a szöveg egyre csak nő, s mennél több a kihúzott sorok száma, annál nagyobb lesz a végleges szöveg hossza, vagy legalábbis „egy centiméterrel se kerül közelebb” a kívánt, kért, vágyott terjedelemhez. Ezt a – matematikailag aligha leírható – folyamatot kívántuk föntebb az idézett Bulgakov-sorokkal szemléletesen érzékeltetni. Hontalan Iván a rejtélyes feketemágia-professzor üldözése során került ugyanilyen megmagyarázhatatlan – vagy ahogy ő nevezte, természetfölötti – helyzetbe: hiába szaporázta lépteit, nem ért közelebb Wolandhoz, aki pedig jól láthatóan ugyanolyan tempóban haladt. Idézhettük volna Hontalan Iván elmegyógy-intézetbeli keserveit is, amikor kalandjairól, egyebek közt az üldözésről, de főként Poncius Pilátusról akart jól érthető, tömör jelentést fogalmazni. A teleírt, áthúzott, összegyűrt, kidobott lapok látványa ugyancsak bőséggel szolgálhatna párhuzamként. Egyesek úgy tudják, hogy Kőszeg Ferenc kihúzott mondataiból, oldalaiból, ívjeiből vaskos kötetek sorozata lenne összeállítható. Ugyanakkor az is elterjedt feltevés, hogy a leírt, majd kihúzott mondatokért Kőszeg Ferenc szóbeli kommunikációval kárpótolja önmagát, legyen az telefonos, személyes, társaságbeli vagy családi közlés. E személyes összefüggéseket most – terjedelmi okoknál fogva – zárójelbe tesszük, s igyekszünk csak fő témánkra: a „szövegszaporító húzás” különleges, szerzőnknél tökélyre fejlesztett formájának módszertani és történeti aspektusaira koncentrálni. A jelenség leírására bevezetjük a „negatív húzás” fogalmát, utalva arra, hogy a szöveg végleges állapota a húzás nyomán a kezdeti állapothoz képest nagyságrendekkel növekszik.

A húzás metodológiája a létezett szocializmusban közvetlen kapcsolatban állt az öncenzúrával, szerzőnk esetében azonban erről nincs szó. Az önkéntes húzás nála sosem valaminek az elhallgatását, hanem másik dolog kimondásának a belső szükségletét takarja. Nem valami miatt húz ki, hanem valamiért. A húzással nem kitakarni akar valamit, hanem helyet csinálni másvalaminek. Veszélye ismert számára. Csábítása annál nagyobb. A húzás számára sosem politikai kérdés. Egyik formája és kategóriája: a belső motiváció diktálta rövidítés, amikor maga dönt úgy, hogy az elért terjedelem valami miatt nem lesz célravezető (elriasztja az olvasót, a barátot, a szerkesztőt). A másik kategória: a külső kényszer (tördelő, kiadó, szerkesztő, barát, Ottilia) hatására elvégzett húzás. Ez, a végeredmény minőségét tekintve, egybeeshet az előző kategóriával, hiszen szerzőnk utánozhatatlan (vagy csak kevesek által utánozható) professzionalitásra tett szert e művelet végrehajtásában (utalunk itt M.A.-ra, akit a legenda csak „a húzás Jagodájaként” tart számon). Az is előfordul, hogy a szerző meggyőzve érzi/mutatja magát a húzás szükségességéről, végrehajtása azonban az előző típust meghatározó belső motiváció hiánya miatt nem jelent számára akkora intellektuális izgalmat. Az önhúzás: az más.

Azt állítottuk az előbb, hogy Kőszeg Ferenc számára a húzás sohasem politikai kérdés. Nem politikai kérdés volt Mihail Bulgakov számára sem, annak ellenére, hogy a szovjet cenzúra őrá – ha érvényesek e téren az összehasonlítások – sokkal nagyobb súllyal nehezedett. Bulgakov azonban, s ezt mutatjuk be röviden az alábbiakban, A Mester és Margarita alkotási folyamatának 12 éve során egyetlen sort, egyetlen szót sem húzott ki politikai okokból: mindig, minden egyes szó, mondat, bekezdés, sőt egész fejezetek száműzésekor kizárólag irodalmi szempontból mérlegelt. Miként barátjának, Pavel Popovnak írja: „rég a kályha vált már kedvelt szerkesztőtársammá”.

1928 és 1940 között Bulgakov legalább háromszor írta újra teljesen a regényt: 1928-29-ben, 1934-36 folyamán, majd 1938 május-júniusban, amikor először diktálta gépbe az egész művet. Közben egyes fejezeteket és tömböket még többször átdolgozott: az első fejezetből legalább tíz különböző változat maradt fönn a kéziratos hagyatékban, a nevezetes Gribojedov-házban történő eseményeket rögzítő 5. fejezetből is nyolc. Többször külön dolgozott a „jeruzsálemi” fejezeteken és a „moszkvai” fejezeteken, míg meg nem találta azt az elbeszélésmódot, amelyet ma is ismerünk: a jeruzsálemi történet első részét Woland mondja el a Patriarsije Prudin a két irodalmárnak, Hontalan Ivánnak s az „utóbb megboldogult” Berlioznak, a második részt Hontalan Iván álmodja az elmeklinikán, a harmadik és negyedik részt pedig Margarita olvassa a Mester – elégetett, majd Woland által a Sátán bálja után visszavarázsolt – kéziratból. Miközben ez a szerkezet kialakult, radikálisan átformálódtak a „moszkvai” és „jeruzsálemi” történetsorok önmagukban is. A változás iránya a következő volt: a jeruzsálemi történetet Bulgakov igyekezett minél következetesebben és minél erőteljesebben eltávolítani a „kanonikus” evangéliumi történettől, olyannyira, hogy a „végleges” változatban már egy saját, Bulgakov-apokrifot olvashatunk, amely csak néhány pontján „esik egybe” az evangéliumi elbeszélésekkel: Bulgakov Jésuája nem Megváltó (a pravoszláv egyház egyes papjai nemrég egyenesen azt javasolták, hogy a szentséggyalázó regényt vegyék ki az orosz középiskolai programból, mások sátánistának nevezték az egész Bulgakovot stb.). A korai változatokban, ahol még az egész történetet egyvégtében Woland mondta el, eleve már csak a jeruzsálemi bevonulástól a kivégzésig (hangsúlyozottan nem „keresztre feszítésig) tartó „evangéliumi” történet szerepelt, s bár abban több „kanonikus” epizód volt, ezeket utóbb Bulgakov mind rendre kihúzta (pl. Veronika kendője).

A „moszkvai” epizódok változtatásának legfőbb iránya: a politikai szatíra műfaját teljes egészében lecserélte a „fantasztikus regény” műfajára, amivel már az 1934-es változat címét jelöli (A Mester és Margarita véglegesen csak 1938-ban jelenik meg). Ez ugyan legelőször azzal a látható, felszíni változással járt, hogy kikerültek a regényből a politikai aktualitások, Bulgakov azonban ezeket nem azért húzta ki, mintha abban bízott volna, hogy ha szatírája politikai élét tompítja, akkor a mű megjelentetésére nagyobb az esélye. Nem: Bulgakov azzal, hogy műve még életében megjelenhet, gyakorlatilag már 1930-ra leszámolt, amikor minden művét levették a szovjet színházak műsoráról. Leszámolt ugyanakkor azzal az illúzióval – amely a húszas években időnként még élt benne –, hogy ez a rendszer kijavítható, csak a szatíra eszközeivel „ki kell nevetni” belőle a hiányosságokat. 1929 után – a sztálini „nagy áttörés” után – nem talált olyan pontot, ahonnan nézve szatirikus „rendszerkritikát” írhatott volna. A szovjet kultúrpolitika által olyannyira pártolt „javító-nevelő” irodalmat, amelyről addig is nagyon lesújtó véleménye volt, amíg a Gudok c. lapban kénytelen volt művelni 1923-1926 között (’Gőzsíp’ – a vasutasok lapja, amelynek ún. 4. hasábján olyan szerzőkkel dolgozott együtt, mint Ilf, Petrov, Katajev, Olesa). Ettől kezdve nem az volt az írói feladat számára, hogy politikailag élesebb vagy kevésbé éles szatírát kell/lehet írnia, hanem hogy egyáltalán nem kell, nem lehet politikai szatírát írni.

A regény már az 1928-1929-es, töredékesen fennmaradt első változatban is azzal kezdődik, hogy a Patriarsije Prudin megjelenik két polgártárs – leírásuk egyezik a későbbi Berlioz, a szerkesztő és Hontalan Iván, a költő figurájával. Beszélgetésükből kiderül, hogy a szerkesztő egy vallásellenes verset rendelt, amelyet a költő meg is írt, végletesen negatív karikatúrában, de mégis élő, hús-vér figuraként ábrázolva Jézus Krisztust. Ezért bírálja a költőt a szerkesztő, amikor a beszélgetésükbe közbeavatkozik az „idegen”, Woland, aki heves provokációk segítségével teszi próbára a két moszkvai polgártársat. A fő próbatétel (amelyet Bulgakov a későbbi változatokból nyomtalanul eltűntet): Woland Ivanuskát rá akarja venni arra, hogy tapossa el azt a Krisztus-képet, amelyet előbb a homokba rajzoltak. A próbatétel valójában Berlioznak szól: vajon megállítja-e a fölingerelt (s az egészből mit sem értő) költőt a „művelt szerkesztő”, aki tudván tudja, hogy mi a tétje Woland provokációjának? Berlioz ezt nem teszi meg: hagyja, hogy Hontalan Iván dühödten eltapossa a Jézus-képet. Ezért kell Berlioznak megfizetnie: a villamos alá esve leli halálát. Mint tudjuk: a végleges változatban Berlioz nem egy próbatételen bukik el, egész életfelfogása „löki” a villamos alá.

Hontalan Iván sorsa is redakcióról redakcióra átalakul. Az első változatokban a már említett sikertelen hajsza után megjelenik a Gribojedov-házban, óriási felfordulást okoz, mire irodalmár-társai az elmeklinikára záratják. Iván onnan megszökik, majd kéményseprő képében csatlakozik Berlioz temetési menetéhez. A nagy káoszban megszerzi a koporsót szállító kocsit lovastul, hullástul, vágtat keresztül Moszkván. Közben a koporsóból kikel a halott szerkesztő, s a szemtanuk úgy látják, hogy Berlioz hullája felül a bakra és hajtja a lovakat. Az őrült vágta a Krími hídon ér véget: a kocsi koporsóstul, hullástul belezuhan a Moszkva-folyóba, csak Iván menekül meg. – Bulgakov később ezt a rendkívül sok mellékszálban bővelkedő epizódot kíméletlenül kihúzza. Ekkorra – a regény megváltozott koncepciója birtokában – nem kell neki Berlioz egész teteme, csak a koponyája: mint a legutolsó változatból ismert, Berlioz levágott fejét éjszaka Woland kísérői csenik el a hullaházból, hogy másnap éjszaka a Sátán bálján boroskehellyé változtatva jelenjen meg.

Az emlékezetes Varieté Színházbeli szeánsz is készen van már a legelső változatban – igaz, nem feketemágia-, hanem fehérmágia címen. Egyéb attrakciók mellett, Woland „pénzcsináló” mutatványára is sor kerül: a nézők legnagyobb megdöbbenésére „igazinak mondott” pénz hull a mennyezetről. Ezt a fejezetet követte a regény 1928-1929-es redakciójában egy részlet, amelyet azonban az író teljes egészében kihagyott a végleges változatból, s az „ál-pénz” témára mindössze egyetlen bekezdéssel utalt vissza egészen máshol (a 27. fejezetben): „a nyomozó hatóságoknak …, beszélnie kellett azokkal a személyekkel, akik pénz helyett ördög tudja, mi mindennel akartak fizetni más személyeknek vagy intézményeknek, továbbá mindazokkal, akik ettől kárt szenvedtek”.

A kihúzott részt ezúton csempésszük vissza – a húzás lélektanát is mélyen értő – magyar Bulgakov-olvasó, Kőszeg Ferenc elé:

Az ál-pénz

Érdekes, miért nem jutott senkinek még csak az eszébe sem, hogy a furcsaságok, meg rendkívüli események, amelyek már június 12-én, mindjárt möszjő Woland fellépésének másnapján kezdetüket vették, egy ugyanazon gyökérből, egy ugyanazon forrásból erednek, s hogy ezt a forrást nyomon lehetett volna követni. Bár egyébként, nincs is ebben semmi különös. Moszkva óriási város, idétlenül szétterülve, lakossága megvan vagy két és fél millió, a lakosok meg különben is már annyira hozzászoktak mindenféle történésekhez, hogy már nem is figyelnek oda.

Mert valóban, mi különös van, mondjuk, abban, hogy június 12-én az „Új élet” sörözőben a Triumfalnaja tér és a Tverszkja utca sarkán letartóztattak egy polgártársat? Volt okuk rá. A polgártárs, miután felhajtott három korsó sört, a kaszához indult, és a pénztárosnő kezébe nyomott egy cservonyecet. Még jó, hogy a szegény leányzó gyakorlott szemmel észrevette, hogy a cservonyec selejt: hiányzott róla egy számjegy. Nem volt buta teremtés: ahelyett, hogy botrány kíséretében visszadobta volna a pénzt, úgy tett, mintha a pénztárban beakadt volna valami, s odakacsintott a kötényes közegnek. Az ott termett a cservonyec-tulajdonos vállánál. Megérdeklődte, honnan van ez a csonka-kacska cservonyec? A munkahelyemen kaptam… Kíváncsi tekintetek. Munkahelyeken, polgártárs, ilyen cservonyeceket az életben nem osztogattak. Polgártárs zavartan az ajtó felé. Egy tapodtat se. Egy perc, és ott vannak a vörös micisapkások. Polgártárs bevarrva.

A másik eset még eredetibb. A Sztolesnyikov-köz egy cukrászdájában szolidan öltözött férfiú húsz darab süteményt vesz. Irány a kassza. A pénztárosnő őrjöng.

– Mi a baj?

– Mit akar rámsózni a polgártárs?

– Hogy-hogy mit? Cserv…

Nahát, micsoda cservonyec! A pénztárosnő ádáz tekintettel visszaadja a fehér címkét. Rajta a felirat: „Abrau-Durszo, félszáraz”.

– Ez meg mi a csoda? Bocsásson meg, az Isten szerelmére…

Másikat nyújt oda, erre végképp kitör a botrány! Csokipapír, a Rosa Luxemburg karamellagyárból: „Majd mi megmutatjuk Chambarlainnek!”

– Kérem, hagyja abba a huligánkodást!

Őrjöng az összes elárusító. A publikum bámul… A málnaszín uraság, alig illan ki az üzletből, máris elkapják, kifizettetik vele az összenyomorgatott süteményt. Ezüstpénzzel fizet. Amint futva kiér, a két átkozott papírdarabot a kanálisba dobja; egy ámuló járókelő felkapja, kisimítja, s látva, hogy cservonyec, szépen bezsebeli.

A Mjasznyickaján a postánál, pont délben felzokogott egy leányzó, aki csokoládét árult nyakába akasztott tálcájáról. Kiderült, hogy egy gazember cservonyecet dobott oda az amúgy is nincstelen, szükséget szenvedő árus kezébe, ám amikor a leány egy idő múlva előhúzta a pénztárul szolgáló fémdobozból, hófehér letéphető kalendárium-lap akadt a kezébe. Aztán az esetek egyre gyakoribbak lettek, s mindegyik a pénzzel függött össze. A Petrovka és a Kuznyeckij Moszt sarkán egy bankban letartóztatták a pénztárost, mert a napi záráskor szépen kötegelve, átszalagozva, aláírva egy ezres helyett csak hétszázat adott át az ellenőrnek, háromszázért pedig egyformára vágott szórólapot „A vallás méreg, védd a gyerekeket!” felirattal.

Az Arbaton egy maszek rövidáru boltban a tulajdonos a pénzesládikában négy cservonyec helyett négy színházjegyet talált egy forradalmi tárgyú színdarabra. Fogával tépte őket össze.

A Munka Palotájában, a Zvonok című lap helyi pártbizottsági pénztárában rosszabbul jártak. Hiányt fedeztek fel a páncélszekrényben, s a hiányzó cservonyecek helyén ötven darab trockista proklamációt találtak a legalávalóbb tartalommal. A titkár, aki rájuk akadt, senkinek nem szólt egy szót sem, hanem elvonult egy telefonfülkébe. Egy óra múltán három feketezekés elvitte a proklamációt, s vele három pártonkívüli munkatársat, ismeretlen helyre. Az ördög-tudja-mivé változó pénzes históriák a nap második felében olyan gyakoriságot öltöttek, hogy megindult a pletykaáradat az egész fővárosban… Egyes villamosokból vagy hússzor leszállítottak bizonyos egyedeket, akik hanyagul mindenféle szemetet akartak a kalauznők orra alá dugni, mint például „Világítótorony” fajtájú szardíniásdoboz címkéjét, ahogy ez a Mohóvaja utcán történt.

A Szmolenszki piacon naplementekor egy kapualjban késelés támadt egy nadrág miatt, melyet az „KÖZÚTIG” által kibocsátott sorsjegyekért vettek. Egy embert leszúrtak, már-már spanyolos ügyességgel és vagánysággal.

Eközben csak egyetlen ember volt egész Moszkvában azon napon, aki bejutatott arra a helyre, amelyről utóbb csak a találgatás folyt… Ez az ember természetesen a Varieté büfése volt. Meg kell jegyezni, hogy az aprótermetű, malacszemét lepedőnyi szemhéjakkal fedő, fókabajszos alak melankolikus volt. Arcát el nem hagyta a fájdalom kifejezése, mellkasából szakadatlanul mély sóhajok törtek fel. Ha nyolc kopejkát kellett fizetnie a villamoson, olyan nagyot sóhajtott, hogy mindenki feléje fordult.

Június 12-én reggel, amikor kasszát csinált, 11 cservonyec helyett 11 oldalt talált Gogol Elvarázsolt hely című művének kis formátumú kiadásából…

Kiss Ilona

Kőszeg Ferencnek, baráti köszöntésül

Kedves Feri:

látom, megtartottad, amit két éve a Helsinki Bizottság ülésén mondtál: hogy hamarosan 70 éves leszel. Akkor mondtál le az elnökségről, és hozzáfűzted, hogy még van egy s más írnivalód; irigyeltelek, mert én már akkor 70 voltam, és bizony nekem is van még írni- vagy inkább befejeznivalóm, de hát a bizottságban nekem tényleges teendőm nem volt, neked meg lekötötte minden idődet; K. történetein látszik, a Narancsban, hogy jó döntést hoztál; mégis, az a szerep a testedre szabott volt: kiélni az értelmiség örök nosztalgiáját: benne állva az élet sűrűjében, rendőrök, kiszolgáltatott menekültek, börtönök, alig vagy egyáltalán nem átlátható tevékenységet űző titkosszolgálati ezek-(g)azok között, miközben mi magunk azért kívül vagyunk azon a világon, megfigyelők, én is a történelemben, és abban bízunk, hogy talán meglátjuk és meg is mutathatjuk az igazságnak legalább az egyik arcát.

Egy évfolyammal lejjebb jártál az egyetemre, mint én, de azért ültünk egy-két közös órán, és jóban voltam én is azokkal a lányokkal, akik közel álltak hozzád, a ragyogó tehetségű Kurcz Ágnes, aki talán legelsőként lépett ki, igazán idejekorán, nemzedékünkből, vagy A., aki megvan, másokról, ha voltak, én nem tudtam, s később Éva, akinek türelme és bársonyos szelídsége örömmé tette a szerkesztőségi kapcsolatot, amíg élt, s amíg volt az a szerkesztőség.

Mert hogy nekem mégiscsak a „középső” Beszélő volt a legkedvesebb. Hogy csak egyet mondjak, csak ebben volt mindig találó, jól tájékozott, elfogulatlan elemzés a Közel-Keletről, Iraqról és Izraelről, néhai Vajna János ragyogó cikkei, azóta is szinte páratlanok abban, hogy nem csatlakoztak a baloldali–liberális Izrael-ellenességhez, mely csak az antiszemitizmust táplálja, ha nem éppen – mint a szovjet anti-cionizmus volt – a zsidóellenesség egy változata.

De nem kevésbé fontosak voltak a Te cikkeid is – ritkábban a lapodban. Jó, hogy egy részük ma is kényelmesen elérhető a Lehetőségek… kötetedben (2000). Fontos volt, hogy más véleményen voltál, mást mondtál, mint a politikai döntés szálait sodorgató politikusok, sokszor mást ahhoz képest is, amit én gondoltam, ma sem értünk mindenben egyet, pár éve (2005) az ÉS-ben meg is ütköztünk a vélemény-nyilvánítás szabadsága ügyében, de a dolgok tisztázásához csak a nyílt beszéd vezethet el, még ha a politikai erőtérben ez olykor kényelmetlen is, nem szeretik a döntést hozók. Igaz, a politikai döntésekhez nekem nem volt közöm, és neked is – politikusként, szerkesztőként – egyre kevesebb lett, függetlenséged lassan a politika peremére sodort. Azt hiszem, ha már, hajdan latin szakos, nem maradhattál, kényszerűen, sorsszerűen, az irodalomban, és ha cikkeidet nem számítjuk – egyébként hogyne számítanának! –, igazi tereped a Helsinki Bizottság lett: az értelmiségi küzdelem a hatalmi jogsértés ellen.

Értelmiségi maradtál, aminek indultál, indultunk az akkori bölcsészkar, a Pesti Barnabás utca III. emeletén.

Igazi nagy tetteidet én csak a tv-híradó rövid riportjaiban figyelhettem. Ülsz, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának tagja – vagy talán elnöke/elnök-helyettese –, egy asztal mellett, szemben a nemrégen még nagyhatalmú miniszterrel vagy a titkosszolgálati per-osztályok fő-főnökével, és feszült légkörben, tétje van a beszélgetésnek, de nyugodt hangon vitatkoztok. Felkészült vagy, nem mutatsz sérelmet vagy haragot, nem látszik, hogy ellenfelek voltatok, egykor ő volt hatalmi fölényben, közismert fénykép mutatja, ahogy megkergetett az utcán, de most nem győztes akarsz lenni, nincs más fegyvered – jobb, ha eszközt mondok –, mint a felkészültség, a logika, az igazság, és el tudod érni, hogy tisztán lássuk, mi volt a diktatúra mechanizmusa. Az értelmiség titkos vágya volt mindig, akár történelmet ír, akár ha a jelenben zajlik a dialógus – horribile dictu: a kihallgatás –, hogy a rend őreivel, a titkosszolgálattal, s egyáltalán, a hatalommal szemben kivívja az igazságát, amit ő igazságnak tart, és amiből nem engedhet. Ez neked akkor – jelkép értékű párbeszédben – sikerült. Az értelmiség egy pillanatra történelmi fölényben volt a hatalommal szemben.

Ami meg a 70. évet illeti: ne félj, ezen túljutsz hamar. Írjál!

Komoróczy Géza

Kőszeg Ferivel való kapcsolatom különböző szakaszokra bontható. Az első szakaszban ez a kapcsolat egyoldalú volt: én ismertem és nyomon követtem tevékenységét a Szabad Európából, ő nyilván nem is hallott rólam. Számomra egyik legrokonszenvesebb tagja volt a szamizdatos ellenzéknek, nyilván nem volt véletlen, hogy őt kerestem meg, amikor úgy gondoltam, hogy a Szetának szüksége lenne jogi segítségre. (Ő Somogyi Jánoshoz irányított, aztán az egészből nem lett semmi.) Ugyancsak őt kerestem meg, amikor a Független Jogász Fórum nevében kezdeményeztem az Ellenzéki Kerekasztal létrehozását. Feri volt az, aki segített abban, hogy a Corvin moziban, a SZDSZ küldöttgyűlésén ismertessem a FJF felhívását, amelyhez az SZDSZ Kis János javaslatára nyomban csatlakozott. Ebben az időszakban különböző akciókban egyszer-kétszer találkoztunk, például a Végvári-féle anyagból Feri hozott fel hozzám egy csomagot, és kérte a jogászi véleményemet. Ezt megelőzően, abban a három hónapban, amikor az FJF nevében én vezettem az Ellenzéki Kerekasztal üléseit, néhányszor Feri is megjelent az SZDSZ képviseletében. Az ellenzéki időszakban tehát, bár nem álltunk egymással szoros kapcsolatban, egy-egy ügyben időnként együttműködtünk.

A választások után ellenkező oldalra kerültünk, és ekkor volt egy-két személyes konfliktusunk is. Az SZDSZ csalódásként élte meg a választást, és azt remélte, hogy rövid időn belül megbukik a kormány, amit azzal igyekeztek elősegíteni, hogy éles, sokszor személyes jellegű támadásokat indítottak Antall József és az MDF többi vezetője ellen. Ennek meglehetősen kirívó példája volt, amikor a Beszélő címlapján a nevem mellé – hogy, hogy nem – egy horogkereszt került.

A következő ciklusban, amikor megfordult a helyzet – mi kerültünk ellenzékbe, az SZDSZ pedig belépett Horn Gyula kormányába –, helyreállt közöttünk a normális kapcsolat. Sokszor az volt az érzésem, hogy Feri, régi ellenzékiként, közelebb érzi magához az ellenzéket, mint pártjának koalíciós partnerét. Köztudott volt, hogy az SZDSZ-en belül éppen ő volt az, aki leginkább ellenezte a szocialistákkal való koalíciót, és ha ellenvéleményének nem is, ellenérzésének gyakran adta jelét. Az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságában, illetve a Magosz-tüntetés rendőrségi szétverése kivizsgálására alakult vizsgálóbizottságban kifejezetten jól tudtunk együttműködni. Sokszor előfordult, hogy a kormánypárti Kőszeg Ferenc nem a szocialistákkal, hanem velünk, ellenzékiekkel szavazott.

Talán az sem véletlen, hogy ’98-ban egyszerre kerültünk ki a parlamentből, vagy úgy is mondhatnám, egyszerre koptunk ki a politikából. Úgy vélem, hogy mindaz, ami már jó néhány éve zajlik a magyar politikában, mindkettőnk számára elfogadhatatlan. Ezt tudjuk egymásról, annak ellenére, hogy évente egyszer, ha találkozunk, akkor is véletlenül.

Kedves Feri!

Hetvenedik születésnapodra tiszta szívvel kívánok Neked minden jót, hosszú és boldog életet. Mindkettőnk számára pedig egy olyan országot és olyan közéletet, amelyet – ha mi már nem is fogunk benne részt venni – legalább kívülről, némi megnyugvással szemlélhetünk.

Kónya Imre

Ferinek, születésnapjára régi barátsággal

1945 szeptemberében a Cukor utcai Elemi Népiskolában lettem elsős. Édesanyám, ott megismerkedve egy kedves nénivel, annak fia mellé, a középső padsor első sorába ültetett le. Ferivel ott és akkor találkoztunk először életünkben. Aztán úgy alakult, hogy én évente másik iskolába kerültem. Ferivel első után legközelebb ötödikben, az Irányi utcában, végül a második gimnáziumi év közepétől a Trefort utcai, majd a Cukor utcai iskolában – már egészen az érettségiig – jártunk egy osztályba. Barátságunk igazából ezekben az években erősödött meg. A Trefortba „renitens magatartása” – mindennapos késései – miatt került az Eötvös Gimnáziumból, ahonnan éppen eltanácsolták. Akkor, frissen érkezve mindjárt mellém, a véletlenül üres helyre ült. Ferit persze nem lehetett „megfegyelmezni”. Nemcsak hogy ezentúl is naponta késve, percekkel a csöngetés után érkezett, hanem többnyire még öltözködését is itt, az osztályban fejezte be cipőfűzéssel, gombolkozással, nyakkendő-kötéssel. Tőle ez nem egyszerű rendetlenség volt, hanem – és személyisége számomra ettől vált egészen irigylendő módon rokonszenvessé – tagadása bármiféle kényszerű rendnek. Megvallom, bámultam ebben való következetességét és bátorságát. Korábbi barátaimról mindig tudtam, hogy ugyanúgy állnak szemben a fennálló rendszerrel, ugyanúgy van meg a véleményük róla, mint nekem, s erről még beszélnünk sem kell, csak lehetőleg csendben, óvatosan várakozni a jobbra, a változásra. Feri más volt, vele beszélve, járva egyre fontosabbnak éreztem, hogy végre tenni is kéne valamit.

Így értünk el ötvenhathoz. Nagyon közel laktunk egymáshoz – ő az Apponyi téren, én a Molnár utcában –, de a harcok alatt mindketten szoros anyai zárlat alatt. Először a Nagy Imre által meghirdetett tűzszünet napján találkoztunk. Máig tökéletesen érzem azt a lebegő, mámorító valamit, ahogy az utcákat róva szívtuk magunkba a levegőből a szabadságnak semmi máshoz sem hasonlítható, bódító, részegítő illatát.

Aztán persze ismét „zár alá” kerültünk. Ötvenhét januárjában, amikor a gimnáziumban újraindult a tanítás, Ferivel elhatároztuk, hogy most pótoljuk, amit októberben elmulasztottunk. A Kádár-fasiszták ellen további harcot ígérve a kettőnkből álló Középiskolás Forradalmi Bizottság nevében röpcédulákat gyártottunk, s esténként ezeket nyilvános telefonfülkékbe ragasztgattuk. Őszre persze lebuktunk, előbb Ferit, aztán engem is letartóztattak. A Gyorskocsi utcai előzetesből karácsony előtt teljesen váratlanul együtt engedtek bennünket ki. Tétovázás nélkül, sietősen, mintha kergettek volna, egyetlen szó nélkül indultunk a Fő utca, majd a Lánchíd felé. A hídra érve végre megálltunk, s nevetve átöleltük egymást. Alig volt hihető, hogy együtt és szabadon, a Duna fölött élénkülő szélnek feszülve, haza készülünk.

Így volt. Fölnőttként földrajzilag távol – ő Pesten, én Fehérvárott –, de lélekben mindig egymás közelében élünk, s elmondhatom, hogy máig nem kevés irigységgel figyelem Kőszeg Feri egyenes, soha sem tétovázó következetességét. Az ötvenes évek egyik meleg nyarának napsütötte délelőttjén, csak hónapokkal szabadulásunk után – aznap, amikor pártunk és kormányunk vezetői Tito marsall, a nem sokkal korábban még az imperialisták láncos kutyájaként emlegetett jugoszláv elnök érkezésére vártak – kezében hosszú, vastag lánccal jelent meg a Molnár utcában. Erika néni, megyek a pályaudvari fogadásra, vinném a Buksit is. Öreg és feltűnően testes dakszlikutyámat szerette volna az alkalomra kölcsönözni. Anyám még este, amikor hazaértem, sem tudta tréfaként felfogni a kérést: Ez az őrült képes lett volna szegény Buksit tényleg odahurcolni! – És Ferinek ma is volt (van) humora, meg bátorsága – akár kockázatot is vállalva – szembenézni a kihívással. Kőszeg Feri 2007 szeptemberének szomorú és sokakat ijesztő délutánján – öregen és hajlottan – fölment a Várba, oda a Sándor-palota, a gyülekező bakancsos gárda elé, megmutatni, van, aki nem fél.

Kovács Péter

Kedves Ferike!

Születésed alkalmából üdvözletünket küldjük. Imádkozz sokat a Szűzmáriához, és legyél nagyon jó gyermek! Tisztelt szüleid, nevelőid és lelki vezetődet! Ruházatod tartsd rendben és tisztán, mert annak ellenére, hogy idegen fajhoz tartozol, jó esélyeid lehetnek méltóképpen szolgálni hazádat. Ne feledd, az édes szülőfölded az egész Kárpát-medence. Hunnia minden bérce csak arra vár, hogy meghódítsd, minden forrása csak arra vár, hogy kristálytiszta vizével oltsad szomjadat! Kívánom, hogy egyszer majd bírhassad a vitézi rangot is! Addig is légy jó cserkész, majd bátor levente!

Az Isten megáldjon!

Torontál Jenő,
m. kir. anyakönyvi hivatal al-tanácsnoka.
Sk. 1939. IV.26.

Forró üdvözlet a 10 éves Ferinek!

Fiam! Szerencsés vagy, mert születésnapod egybeesik egy ország újjászületésével! Te már egy olyan világban nőhetsz fel, ahol minden hatalom a dolgozó nép kezében lesz! Soha ne felejts el ezért örökké hálával gondolni a hősi szovjet népre, és ne felejtsd azokat a munkáskezeket sem, amelyek neked és pajtásaidnak építik fel romjaiból ezt az országot! Kívánom, hogy csatlakozhass a világforradalomhoz, és megérhesd a népek testvériségének hajnalát!

Elvtársi üdvözlettel:

Csont László esztergályos,
kerületi újjáépítési hatóság.
1949. IV. 26.

Kőszeg Elvtárs!

Figyelmeztetésben részesítem. 20 éves, most kell vigyáznia, mert az élet nem játék. Kívánok egészséget és helyes irányt. Az ellenforradalmi propaganda követésére nem mentség ilyen nehéz időkben a fiatalság. A munkás-paraszt kormánynak szüksége van a fiatalokra, de a nép nem rest lecsapni ellenségeire. Ha ezt jól a fejébe vési, akkor nem lesz baj.

Határozatot ellenjegyzem.

Pák Ernő,
mnk. népbírósági ülnök,
kelt 1959. IV.26.

Kőszeg Ferenc elvt. r.

30. szül. napja alkalmából köszöntöm a Magyar Írószöv. nevében. További egészséget, jó munkát. (Mellékelten javításra elküldöm a laoszi munkás-írok frissen fordított antológiáját.)

Üdvözl. Kornél Péter. Titkárságvez. 69. IV. 26.

Kedves Feri!

Úgy a kollektíva, mint a magam nevében sok boldogságot kívánunk neked születésed napja alkalmából! A Nagycsaládosok Országos Szövetségének következő rendes tisztújítása jövő kedden esedékes, kérlek ne feledkezz el megjelenni és tagdíjhátralékodat Icunál vagy Erzsikénél rendezni szíveskedjél.

Üdvözlettel:

Hanczu Árpád,
NCSOSZ kerületi alapszervezeti titkár,
Bp. 1979. IV. 26.

Szervusz Szeges!

Te nem is sejted, hogy ki vagyok. Nem is kell tudnod. Az a lényeg, hogy mi tudjuk, hogy te ki vagy. Jobban tudjuk, mint te magad magadról. Azt is tudjuk, hogy ma van a születésnapod. Azt is tudjuk, hogy az ötvenedik, pont.

Társad. Kapcs. Főcsoportfőnökség. 89.ápr.26.

Tisztelt Kőszeg Ferenc Úr!

60. születésnapod alkalmából engedd meg gratulációmat! Isten éltessen sokáig! Kívánok erőt, egészséget neked! A további jó együttműködés reményében maradok tisztelettel.

Síkváry Zsolt,
Menedékes és Idegenrendészeti KörletKözpont,
Bocskai Dandár. 1999. IV. 26.

Kedves K!

Nagyon tetszenek a történeteid, jó lenne, ha el tudnám hinni, hogy ezek igazak, és mind tényleg megtörténtek veled. Persze nem hiszem, de ez tulajdonképpen mindegy is, mert az igazság úgyis csak a fejünkben van, abba meg úgyse láthat senki. Hát nem? Ezt most olvastam valahol, egy nagyon okos ember írta, akinek hét szívcsakrája is kinyílt már. : )))) Boldog szülinapot!

Pageréty Irma, egy lelkes olvasója.
2009. április 26.

Magyari Péter

A szerkesztő isiásza

„»Dühbe gurulok. – (…) kicsit kimegyek… visszajövök – s

összeesem, mint egy darab fa. Hogyan, miért – – ez
az én titkom marad. Hazavisznek. Nagy csődület.«
Széchenyi naplóbejegyzése, 1844. október 3.”
Lackó Mihály: Széchenyi elájul.
L’Harmattan, Budapest, 2001, 34. o.

1987. október 30-án, azon a napon, amikor Washingtonban bejelentették a következő Reagan–Gorbacsov-csúcstalálkozó időpontját, és Kádár János utolsó moszkvai útján átvette az Októberi Forradalomért Érdemrendet szovjet főnökétől, Kőszeg Ferenc budapesti lapszerkesztő háta megfájdult. De ellentétben milliónyi sorstársával, akiket nap mint nap látogatnak az isiászok, lumbágók, hexencsúzok és más efféle ördögi eredetű nyavalyák, és akiknek gyötrelmes nyögései és sóhajai visszhangtalanul foszlanak szét a levegőégben (mint például rendszerint e sorok írójáé is, aki, midőn e sorokat rója, 2009 márciusában, maga is kínzó hátfájással küszködik, amelyet csak az enyhít némiképp, hogy e különleges alkalmat kihasználva ezúton mégis hírt adhat róla), Kőszeg szerkesztő fájdalma messze elhallatszott. Budapesti illetőségű isiásza nem hullott alá a süket közönybe. A világ vezető hírügynökségei, a Reuters, az AP és az AFP még aznap világgá röppentették a hírét. Minthogy ez az isiász emígyen világhírnévre tett szert, ennek következtében mi is kénytelenek vagyunk világtörténelmi összefüggésrendszerbe ágyazva ismertetni.

A nevezetes hátfájás kórtörténete legkésőbb 1986 júniusára nyúlik vissza (ha nagyon akarjuk, persze, akkor korábbra, akár a mohácsi vészig is visszamehetünk az időben, amióta a magyar hazafiak kénytelenek a magyar szabadságért szüntelen küzdeni), midőn a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága újabb, szűk évtizeden belül már a harmadik határozatát volt kénytelen hozni a belső ellenzéki és ellenséges csoportok megfékezéséről. A magyar vezetőknek és a különösképpen ingerült Kádár Jánosnak több jó oka is volt az idegeskedésre 1986 kora nyarán. Közelgett a forradalom 30. évfordulója. A március 15-i „lánchídi” csatában nemcsak tüntető fiatalokat, hanem az ELTE KISZ Bizottságának a tüntetésen részt vevő és azt kordában tartani igyekvő tagjai közül is többeket elpüföltek a rendőrök. Ezenfelül ott volt a nyakukon az új szovjet pártvezető is az öntetszelgő, gyemokratyikus szólamaival. A sok vért és árulást látott magyar pártvezető minden kétséget kizáróan üresfejű hólyagnak, a világforradalom nyálas, de veszedelmes yuppie-jának tartotta nála majd’ harminc évvel fiatalabb moszkvai elöljáróját. A gazdasági helyzet sem kecsegtetett sok jóval, ugrásszerűen nőtt a deficit és a külföldi adósság. A magyarországi ellenzék, amelyet szépészeti és prudenciális okokból a politikai rendőrség csak módjával búbolgathatott azodáig, mindezek együttes következményeként egyre pimaszabb lett. Ideje közibéjük vágni, vélhették a magyar pártvezetők. Sőt, lehet, hogy ez rá az utolsó alkalom. Ami azt illeti, ez utóbbit jól gondolták.

A független sajtó korabeli híradásaiból tudjuk, hogy a PB határozata utáni vészterhes időkben gyakoribbá váltak a házkutatások, az elkobzások, agresszívebbé vált a személyi követés és a zaklatás, valamint jelentősen növekedett a kiszabott pénzbírságok összege. A rezsim a szamizdatkészítők fizikai, anyagi és egzisztenciális kifullasztásával akarta még idejekorán elfojtani az ellenzéket. De nem mérték fel jól a lehetőségeiket. A gazdaság üzemben tartásához, és hogy az életszínvonal ne kezdjen mélyrepülésbe, pénz kellett. A szovjetek már az évtized elején világossá tették, hogy pénz az nincs (vö. Karinthy: „nincs-néncs-nénc-pénc-pénz”), nem is lesz, a provinciák csak magukra és a szovjet elvtársak forró üdvözletére [gorjacsij privét – a szerk.] számíthatnak. Az új szovjet vezető azt is érzékeltette, hogy a birodalom belső problémáival kíván bíbelődni (Csernobil, Kubán, Karabah), a végvidékek sorsa igazából nem érdekli. Hiszen úgysem tehet semmit. Pénze csak a nyugati kormányoknak és nagybankoknak volt [érdekes, most is csak nekik van! – a szerk.]. Ők viszont nem adtak csak úgy, puszira. Mindebből következett, hogy ha az ellenzék elég kitartó, akkor a hatalom kénytelen lesz végül meghátrálni, elkerülendő a kínos nemzetközi figyelmet. V. M. [Vajda Mihály – a szerk.], a lobogó homlokú és üstökű gondolkodó találóan jellemezte ezt az oszlás előtti állapotot ekképp: „amikor egy hatalmas rendőrnyomozói apparátusnak érdemes azzal foglalkoznia, hogy egy pasas zokniban feláll egy asztal tetejére, és mondjuk százhúsz ember előtt kifejti a véleményét a demokráciáról, ahelyett hogy vagy leszarná az illetőt valamennyi hallgatójával egyetemben, vagy pedig beültetné egy fekete limuzinba, elvinné egy sötét pincébe, és főbe lőné, akkor ez már minden, csak nem félelmetes: egyszerűen röhejes.”

A nevezetes isiász közvetlen előzménye egy 1986 nyarán tartott házkutatás volt, amelynek során Kőszeg szerkesztőnél [biztos, hogy nála? – a szerk.] lefoglaltak egy közelebbről meg nem határozott típusú (mi legalábbis ehelyütt semmilyen alapon nem tudjuk közelebbről meghatározni), illegálisan birtokolt sokszorosítógépet. A megfogalmazás tautologikus, hiszen akkoriban minden, magánlakásban föllelhető sokszorosító, legyen az bármilyen jellegű vagy típusú, automatikusan illegálisnak számított. Tiltott fegyverviselés. (Vö. „All you need is a typewriter”; továbbá: „All you need is love”.)

A szabálysértési eljárásban a szerkesztőt, mint ezt ő maga adta hírül saját lapjában [ez a Beszélő: rejtély, honnan szerzett másik sokszorosítógépet. – a szerk.] egy évvel később, 6000 forint pénzbírságra ítélték, amely nem fizetés esetén 20 nap elzárásra volt átváltható. Napi 300 forintot lehetett leülni. A szerkesztő nem fizetett, méghozzá szándékosan, mivel a gyarapodó zaklatások nyomán barátaival és harcostársaival arra a közös elhatározásra jutottak, hogy ezentúl nem fizetnek. A diktatúra döntse el, hogy fölhagy a zaklatással és a bírságolással, vagy vállalja, hogy börtönbe csukja az embereket.

A türelmesen várakozó (reménykedő?) rendőrség egy év múlva, 1987. október 14-én küldött a szerkesztőnek fölszólítást, hogy október 30-én vonuljon börtönbe.

Leülni a lét.

A szerkesztő és barátja [Haraszti Miklós – a szerk.] október 26-án a világ közvéleményén keresztül üzenték: A börtönbe invitáló felszólítás meglepő, hiszen, bár a hatóságok azelőtt is minden erejükkel akadályozni kívánták a független sajtó előállítását és terjesztését, most először fordulna elő, hogy Magyarországon ezért valakit börtönbe zárnak. Furcsa az is, hogy a reformárnyalatokat próbálgató új miniszterelnök, Grósz Károly ígérete ellenére tárgyalóasztal helyett priccsel kínálja az ellenzéket.

A közleményből nyilvánvaló volt, hogy fizetni a szerkesztő semmi esetre sem fog. A skandalumról először hírt adó október 26-i közlemények viszont nem tesznek említést arról, hogy egészségi állapota ne lenne kifogástalan. Ám tapasztalatból tudjuk, hogy ez semmit sem jelent: miránk is a tegnapról mára virradó éjszaka tört orvul a hasogató hátfájás.

Mindenesetre október 30-án este már az egész világ tudta, hogy Kőszeg szerkesztőnek megfájdult a háta. Váratlanul rátörő ülőzsábája miatt így nem tudott a hatóság kívánságának megfelelően leülni. A rendőrség kénytelen volt elhalasztani a fogdába vonulás időpontját, de, nyilván az ilyesfajta nyavalyák közismert kiszámíthatatlansága okán, nem határoztak meg újabb bevonulási időpontot. A szerkesztőnek orvosi rendelvényre így nem kellett bevonszolnia magát a baracskai börtönbe, ahol egyébként előszeretettel őrizték a „közveszélyes munkakerülőket”, később pedig, amikor a dolgok látszólag már teljesen megváltoztak, suttyomban ideszökdöső idegen(színű?)eket. Élünk a gyanúperrel, hogy a szerkesztő későbbi különös vonzalmát a „közveszélyes munkakerülők”, valamint úgy általában az ilyen-olyan okból bezárt emberek iránt nem kis részben ennek az elhalasztott és végül elszalasztott baracskai fogságnak az emléke ihlette. Ugyanis, bár az ítéletet hivatalosan nem vonták vissza, így szerkesztőnk, fölegyenesedvén, bármelyik minutában ismét becitáltattathatott volna a börtönbe, ez végül nem történt meg.

Bár erre vonatkozó hiteles okmányok és személyes tanúságtétel nem áll rendelkezésre, és hősünk későbbi memoárjai is említetlenül hagyják az esetet, a történetíró, különösen, mivel maga is esett már effajta kórságba, simán élhetne azzal a föltételezéssel, hogy a szerkesztő isiásza alapvetően természetes és nem pedig politikai eredetű volt. Ám mivel erre nincs perdöntő bizonyíték, kénytelenek vagyunk mérlegre tenni a lehetséges, elismerem, olykor nem éppen jóhiszemű ellenindikációkat is. Azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy vajon kinek az érdekében állhatott ez a világraszóló isiász. Másképpen: vajon ki és mi célból durrantotta el ezt a csúf és alattomos boszorkánylövést? Látszatra kézenfekvő a megoldás: a rá váró megpróbáltatásoktól meggörnyedt elítélt, nem látván esélyt a hatóság kegyére, orvoshoz fordult, a hatóságok pedig emberségesnek bizonyultak. Nem vitás, hogy több mint két évtized múltán számosan volnának, akik irigy kárörömmel jutnának erre az elsietett felismerésre: lám, ezek is csak olyanok voltak, mint mi, mindannyian, fal mellett sompolygó táppénzcsalók!

A fönti sugallat ellenébe legelébb azt szegezhetjük, hogy Kőszeg szerkesztő ez idő tájt írott cikkei tanúsága szerint sem emberileg, sem taktikailag nem zárta ki, mi több, úgyszólván kereste a lehetőséget, hogy a hatalmat színvallásra késztesse, és ha kell, a börtön vállalásával is leleplezze valódi természetét (l. az útlevele bevonásakor írott, provokációnak is beillő fölhívásait). Minden jel szerint ekkoriban az volt terve, hogy a hatalmat rábírja: legyen szíves, és mutatkozzon olyan aljasnak, amilyen valójában volt. A pénzbírságfizetés visszautasításának kollektív gyakorlata is azt a célt szolgálta, hogy a lesittelést kikényszerítse, vagy a bezáratás elmaradásával éppenséggel a hatalom gyengeségéről rántsa le a leplet.

A korabeli példák azt mutatták, hogy néhány egyedi kivételtől eltekintve (a beszámolók szerint ilyen volt Russai László, az Égtájak között című szamizdat kiadvány egyik szerkesztője, akit 1985-ben, majd 1987-ben is pszichiátriai kényszergyógykezelésre ítéltek) aktív ellenzéki szerkesztőt, szamizdatkészítőt a rezsim óvakodott börtönbe zárni. Elkerülte ezt a sorsot nemcsak történetünk hőse, hanem a közeli barát, Nagy András is, és mások is, akik szintén nem fizettek, és végül mégsem kellett fogdanapokra beváltaniuk a kiszabott bírság szabadság-egyenértékét. Vagyis a delikvensnek általában nem volt szüksége isiászra ahhoz, hogy elkerülje a rabságot. Vajon mi okból színlelt volna a szerkesztő?

Ellenben a hatóságnak annál nyomósabb oka lehetett volna arra, hogy az ellenzék elleni politikai erőszak ezen esetét orvosi üggyé szelídítse. Ha a szerkesztő hetykén börtönbe vonul, ország-világ előtt kiderül, hogy a puha diktatúrának puha az orra. Ez nemcsak nekik lett volna fölöttébb kínos, hanem azon nyugati partnereiknek is, akik a rezsim állítólagos demokratikus [akkor úgy mondták, félrevezető módon: liberális – a szerk.] vonásaival bizonygatták odahaza, miért is érdemes boltolni a helyi főnökökkel. A másik lehetőség, hogy a hatóság lazán félrenéz – végül is egy éven át ezt tették –, és ezzel bizonyságát adja papírtigris mivoltának. Az a nevezetes hátfájás erre a kínos helyzetre kínált váratlan megoldást, hiszen a jogerősen elrendelt büntetés elmaradásának blamázsát az orvosi indikációra hivatkozva lehetett legkézenfekvőbb módon kimagyarázni.

Ha viszont így állt volna a dolog, akkor fölmerül a kérdés, vajon miért állt volna a szerkesztő érdekében, hogy egy előzékeny isiásszal segítse ki a hatóságot kényelmetlen helyzetéből. Ugyan miért egyezett volna bele abba, hogy egy hátfájással, amit ráadásul neki kellett abszolválnia, zaklatói megússzák szánalmas rendszerük arcpirító szégyenét? Egy kis nemzetközi skandalum – és nem mellesleg az igazság napvilágra kerülése – igazán megért volna a szerkesztőnek húsz nap helybetopit, vélhetjük joggal, utólag is. Némi unszolásra kihagyta volna ezt a ziccert, és hagyta volna magát, hacsak színleg is, karikába görbíteni? Ugyan!

Vagyis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a nevezetes isiász mégis természetes eredetű kellett, hogy legyen. Ez esetben viszont a kulisszák mögötti titkos egyezkedésen alapuló isiász mendemondájának az ellenkezőjéről beszélhetünk. Az történhetett, amit a Filozófus, a Legnagyobb ekképpen summázott: „Ama beteges rohamok, melyek tekintetében a kedély rendelkezik a képességgel, hogy érzetükön pusztán emberi akarattal, az eszes állat túlerejével úrrá legyen, mind spasztikus (görcsös) jellegűek, ám fordítva nem mondható el, hogy minden ilyen jellegű nyavalya pusztán szilárd eltökéléssel feltartóztatható vagy elmulasztható volna.” A szerkesztő – így a történész utólagos távdiagnózisa – a jelek szerint a legnagyobb elszánással sem tudta legyűrni nyavalyáját, hogy ezáltal kettős győzelmet arasson, üldözőin és isiászán egyidejűleg. Érezzük át ehelyütt kétszeresen is gyötrő fájdalmát, és az vesse rá az első követ, aki maga mindig szilárdan állott a fizikai és lelki próbatételek vihartépázta szirtjein! Hisz amint a Költő, a belek (szelek) és más alagutak avatott krónikása írta: „Lélek, te vézna, vergődő rab a test undok / börtönében: hiába üvöltsz az ég felé – / nem szabadulhatsz béklyóid nehéz terhétől…” (A Költő ugyan nem az isiászról, hanem a gyarlóságról dallott, de ez most úgyszólván mellékes.) Beteljesült emígyen viszont egy másik Költő, a tömény szeszek és szabad szeszélyek Fakó Lovagjának prófétai látomása, miszerint: „a csigolyákban úszó fájdalom / úgy látszik / szót ért a szürkületi széllel…” [Már ha e töredék utolsó sora az államrendőrség szürkekék uniformisára utalna, amit kötve hiszek. – A szerk.]

Fölületesen azt gondolhatnánk (remélnénk?), hogy miután a hatóság megkönnyebbült a fönti isiász láttán, majd – remélhetőleg nem nagyon sokkal később – szerkesztőnk is megszabadult ugyanezen nyavalya kínzó görcseitől, többé nemigen volt dolguk egymással [mármint a rendőrségnek a szerkesztővel, gondoljuk, és szerkesztőnek az isiásszal, reméljük. – a szerk.]. Hiszen alig néhány hónappal a hátfájás után a sok vért és árulást látott Agg Műszerészinast udvaroncai nyugdíjba küldték, majd kisvártatva maguk is oszlásnak indultak, már persze hatalompolitikai értelemben. Ám bármily meglepő, mégsem így esett, és ezt magától a szerkesztőtől tudjuk, aki 20 évvel ezelőtt [kábé két évvel a tárgyalt események után – a szerk.], amikor egy pillanatra úgy tetszett, hogy majd azután minden másképp lesz, a következő kalandról számolt be: „Tavaly nyáron, már a pártértekezlet után történt [vagyis 1988 nyarán – a szerk.], hogy kocsival egy új kiadvány példányait szállítottam. A kötet egy 1986-ban, az ’56-os események harmincadik évfordulója alkalmából rendezett, nem hivatalos tudományos konferencia jegyzőkönyvét tartalmazta. Egy éber főtörzsőrmesternek gyanús lett, miért visz valaki egy kocsi hátsó ülésén cementeszsákokat. Megállított, kinyitotta az egyik zsákot, nyomban felcsillant a szeme. Telefonált a kerületi rendőrkapitányságra, hogy nagy mennyiségű „ellenforradalmi röpcédulát” talált. Utasított, rakjam ki, tegyem át az ő kocsijukba. Mikor nemet mondtam, azzal biztatott, hogy szétveri a fejem, majd mellém ültetett egy másik rendőrt, és parancsot adott, hogy az első gyanús mozdulatra lőjön keresztül. – K: Nyilván nem tett gyanús mozdulatot. – Nem. Bevittek az ötödik kerületi rendőrkapitánysága, ahol négy markos nyomozó kipakolta a cementeszsákokat, pontosan megszámolta a példányokat: éppen 540 volt. Elkobozták, és 9000 forintra büntettek, ami átváltoztatható volt 30 napi elzárásra [figyelembe véve az 1986 és 1988 között bekövetkezett pénzromlást, az összeg lényegében nem változott, de a szabadság értékének ez esetben devalválódnia kellett – a szerk.]. Nem fizettem ki, hanem levelet írtam a belügyminiszternek. Grósz Károlyra [ekkor még ő a miniszterelnök – a szerk.] hivatkoztam, aki a tv-ben is nyilatkozott, hogy szükség van az 1956-os események tudományos vizsgálatára… – K: Érkezett válasz? – Nem közvetlenül, de a kapitányság értesített, hogy az elkobzás jogos volt, ám a pénzbírság nem, mert nem bizonyított, hogy én azt az 540 példányt terjeszteni akartam.”

A rendőrségnek, nyolc hónappal azután, hogy a szerkesztőt helyettük is leteperte a hátfájás, most önállóan kellett volna előrukkolnia valamivel. Ez jutott eszükbe. Ebből is lehetett sejteni, amit sejteni lehetett.

Szeretettel Ferinek!

Mink András

2009. március végén

kedves feri, mikor harminc éve megismerkedtünk, te voltál az öreg, húsz évvel voltál akkor fiatalabb, mint én most – Rakódnak ránk, rétegre réteg: / mindinkább csak súlyként: az évek. –, biztosan tudom, már korábban is találkoztunk lengyel gabinál vagy ottiliáéknál szeta ügyben – Magyarországon nincsenek szegények. / A Magyarországon állomásozó szegények / nem magyarok. –, egyik-másik szabadegyetemi előadáson, írtunk alá ezt-azt – Aláírtam, föléírtam, / magamat túlírtam, leírtam. / Eddig bírtam. –, de ha már az ember kellő mértékben szivacsosra issza az agyát – Lerészegedni volt a legjobb. – Ne ébreszd fel / a részeget. Első dühében / még talál valamit mondani. – sok mindent elfelejt, megfigyelési dossziéink igazán tartalmazhatnának jelenléti íveket, hogy pótolják kieső emlékezetünk fehér foltjait, – Így memória nélkül / vidáman éldegélek / nem tudom ki mit mondott / még kevésbé, hogy kinek / rozsdás lavórba esik / esik esik az eső –, bár én még ki sem kértem az anyagomat, gyurival terveztük, hogy elmegyünk, de közben ő ment el és ahogy őt nem, már engem sem igazán érdekel múltunk belügy által rögzített emlékezete, tudom, te hivatalból kikérted, hogy vagy te az ott írottakkal szeges?, csak az ilyen, elkerülhetetlen évfordulók vetik fel a kérdést, talán mégis jobb lenne erre-arra emlékezni, de azt akartam mondani, azaz írni pár sorral feljebb, hogy első, agyam merevlemezén rögzített, sokszor ismétlődő kép rólad a fogorvosi váróból maradt meg, a kisszobában már ott volt kemény gyuri seccoja, kenedi, bence, trockij, marx, lukács, angela davis, szolzsenyicin – Lehetséges történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre, / Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és / kezdődik máris a Kiveszítma! –, a gyerekszobába csak jóval később építette be borza és taksás a dekonstruktivista galériát, szerkesztettük a beszélőt, pontosabban az első alkalmakkor még nem is volt beszélő, azaz nem volt még neve sem, aztán iványi egyszer csak kibökte, később dolgoztunk kis jancsi konyhájában, haraszti, saci albérletében – (Kelet-Európában mindenki szovjet / ember. Édes mindegy, hogy érte vagy / ellene határozza meg magát.) –, nálam inkább csak buliztunk, konspiráltunk, adyliget a rendszeres napi-heti találkozókhoz akkor még nagyon messze volt, én ezért a kispostában tartottam esti fogadóóráimat – Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne. –, te voltál köztünk az egyetlen profi, a többiek, ha mint szerzők ismertek is egyes szerkesztőségeket, inkább csak a másik oldalról, rólam, a botcsinálta munkatársról nem is beszélve, engem inkább az illegalitás foglalkoztatott, a szó szoros értelmében, igen jól-, ahogy mondani szoktam: embernek éreztem magam köztetek – Azok a szép (feszült!) / napok az ifjúsági mozgalomban. –, nézegetem demszky követésedről, – mit követésed! –, kergetésedről készített felvételeit – Szállsz, szárnyalsz. / A kezembe ne kerüljél. / Mert röptödben megkopasztalak. –, bátor voltál, mint hallom, az vagy ma is, szerencsére ma inkább a későn kezdett búvárkodásban bátorkodsz, a rendszerváltáskor más irányt vett az életünk, te a politikát választottad, váltottál rendszert – Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak. / Elvették kedvenc játékomat. –, én a szakmát választottam és mindketten csődbe mentünk, lehet mindketten tévedtünk – Mérlegeljünk tehát. Igen, mint a kalmárok / tudtak volt mérlegelni össze régvolt piacokon / különnemű valókat: –, nem lettünk közeli barátok, elvétve találkozunk, írásaidat figyelemmel kísérem, az értelmetlen koalíciót hasonlón értékeltük, a halálkrónika szövege ma is gyomorszorító – Mint egy kétségbeesett villamos / amely alatt széttart a sínpár –, bence gyuriról írt >nekrológod időzítését otrombának találtam, állításaival vitatkozom, a sakk! matt? minden mondatával egyetértetek – Nehéz, vagy mondjuk inkább így: / nem könnyű – fosztóképzők, eufémizmusok / emlékeztetnek a közös nyelvezetre – / szabadulni a múlttól. –, egykori elvtársaink az óta, ki így-ki úgy, többnyire egyedül – Isten egy szem / rohadt szőlője, amit / az öregúr magának tartogat / a zúzmarás kertben. –, boldog születésnapot, nb. /pgy/

Kőszeg Ferenc köszöntése

Az alábbi szöveg törzse akkor született, mikor Feri a Helsinki Bizottságtól elköszönt, szóban elmondott laudáció volt, most szűkítve-bővitve előkerül, mert felfogásom szerint annak lényegét meséli el, mit Feriről tudok, s ez a lényeg, mióta ismerhetem, nem változik.

„»Ó, kisbaszom, mondja az aranyfogú, nagytestű nő a cukrásznak, aki éppen vissza készül adni az ipart, mert ennek a dolognak, ami a cukrászat, ennek vége, és csak a rákkeltés van meg a fusséskapdbe van; ó kisbaszom, dehogyis visszaadni kell, hanem esküvői tortára kell szakosodni, annyi az esküvő, mint a bánatom, nem győzni dobhártyával, ahogyan teledudálják a várost szombat délután a boldogságukkal, márpedig a boldogság olyan, mint a jerikói rózsa, torta nélkül nem ér semmit, elhiheti nekem a cukrász úr, ha visszaadja, ha nem.

Vegyük például az én lányom tortáját.«¹

Vagy vegyük például “Szegest” a III/III-as megfigyeltjét, Kőszeg Ferit, most, amikor félig-meddig “visszaadja az ipart”, s egyben szakosodik, tortára, nekünk, sütni fog, bizony, soha nem látott bonyolultságú (szellemi) költeményeket. Várunk fanyar ribizlit, rejtelmes karamellt, dühöngően sűrű, ellenállhatatlan párizsi krémeket, kevés habot de rafinált felhangokat, mellékízeket, rendőrt és rabot marcipánból, várjuk, hogy mit fejében kisüt, tollával elénk tálalja, bár lúdtoll lesz az, nem tojás-fehérjét terít piskótán, hanem árkuson ró majd sorokat.

Pályaváltást köszöntünk itt, kedves egybegyűltek, Feri új alakot ölt, midőn a Helsinki Bizottság elnöki székét (melybe több mint egy évtizeden át életet lehelt) az írói karosszékre váltja, hogy abban Kormossal, Molnárral, Pörgével s az alternatív európai kulturális fórum többi szervezőjével, újra találkozzon, függetlenül attól velünk vannak-e még, vagy már előre indultak, mint Kormos, kit mi Bence György néven ismertünk.

Örömmel nyugtázom Feri döntését, régóta ösztökéltem, írjon, szánjon időt Magára és a történelemre (kissé összefonódtak, ugye?!), mert hangja összetéveszthetetlen lesz, tudjuk ezt már Beszélő ideje óta.

Mégis, hadd szóljak még egy-két személyes szót a helsinkis korszakról - sajátos szempont elismerem, a félig kívülálló jogművelőé.

Hogy mit respektáltam oly nagyon elnöki működéséből, arról beszéljünk, pirulás nélkül, tárgyilagosan, mint egy beadványban, öt kis francia bekezdés – nem teljes lista, íme:

–
a kompetenciáját: hogy megtanulta, megértette, alkotóan alkalmazta a jogot, hogy vitapartnere volt bármely felkészült fiatal kollégájának,

–
a lelkiismeretességét: megannyi konferencián hallottam beszámolóit a magyar törzsi rituálékról, jogszabálydzsungelünkről, élet és könyvek feszültségeiről. Adatgazdagságuk, precizitásuk és naprakészségük lenyűgözött. Nem lehetett félreérteni.

–
a hajlíthatatlanságát: nem kötött kompromisszumot, a barátság, a jóviszony, az összekacsintás kedvéért. Nem érdekelte, milyen érdeket sért, ha szakmailag megalapozott volt, mit követelt. (Megjegyzem az egész magyar idegenrendészetet átalakították a Bizottság fellépése nyomán. Eltűnt a kerepestarcsai tábor.)

–
a távolságtartás és szolidaritás tévedhetetlenül érvényesülő mértékét: nem csinált úgy, mintha a Helsinki Bizottság segítségével megmentett, önkénytől, rabságtól, hazatoloncolástól megóvott személyek közül való lenne, nem, Kőszeg Ferenc önmaga volt ezekben a csatákban, nem leereszkedett és nem elvegyült. Az egyszeri individuum szolidáris volt a másik egyszeri individuummal, vagy - a politikai viták során, parlamentben, lobbizáskor – az emberi jogok védelmezője tárgyalt a hatalom képviselőjével, még akkor is ha egyébként pártbeli társáról, vagy a Helsinki Bizottság tréningjeinek résztvevőiről volt szó.

–
Az ötödik legyen a közösségteremtés, ahogyan a Helsinki Bizottságban dolgozók kebelén belüli, valamint a stáb és a Bizottság támogatói közötti kapcsolatokat személye révén formálta. Könnyedség, közvetlenség és szakmai igényesség elegyének látom ezt az erőt. Maga a félelemmentes élet, rend uralom nélkül, az ideális anarchia.

Feri kedves, javaslom, ha szembejön az aranyfogú, nagytestű nő, s óva int az ipar visszaadásától, mondd neki, aranyom nincs itt arról szó, épp csak irányt váltok, megfogadtam tanácsát, tortákat fogok sütni, szellemi csemegéket.”

Két éve hangzottak el a fent idézett szavak, s most örömmel érzékelem, hogy a Magyar Narancs olvasói azóta K történetein nevelkednek, nemsokára a könyvpiac újdonsága lesz a fiatal író, Kőszeg Ferenc második könyve (leveti az elsőkönyvesek tojáshéját…), s bulin és fogadáson mi magunk is ezekben a tükörcserepekben vizsgáljunk arcunkat.

Miért is jó ez? Miért kedveljük a Ferivel való beszélgetést? Mert a könnyed lovagiasság ízét hozza életünkbe: életről-halálról, fenyegetettségről és szerelemről úgy beszél, hogy súly és pehelyfodor egyszerre van jelen, „vérkomoly” miközben szarkasztikus.

Átlovagol az életén? Könnyű de csorbíthatatlan damaszkuszi pengével hadakozik, majd -– itt-ott – bókol? Annyira apa, mint egy középkori lovag (gondolatban teljesen, gyakorlatilag, ha arra jár)? Igen, igen. Nem tanító, mégis leckét ad nekünk, feladványokat, nem prédikátor, mégis, a maga kockás-zakós módján példakép. Közülünk egy, ha primus inter pares is.

Talán táncos lába miatt szeretjük, talán a gyemekinek megmaradt mosolya miatt, talán mert maga a megtestesült ígéret: 70 évesen – még – fiatal a (férfi)ember!

Nagy Boldizsár

Jegyzet

1 Parti Nagy Lajos: Grátisz Dolorisz in: A fagyott kutya lába, Magvető, 2006, 78. old.

Kőszeg és a közép

Pár hete telefonon beszélgettünk Ferivel, és azt mondta – az apropóra már nem emlékszem –, hogy „nehéz középen állni”. A sok, magát középre pozicionáló független politikai szakértőre gondolva ellentmondtam neki: dehogy, az a világ legkönnyebb dolga. De kitartott álláspontja mellett: nehéz az, neki sok erőfeszítésébe kerül. Mire visszakoztam (addig nem értettem, hogy magáról beszél): nyilván attól függ, milyen értelemben, mondtam mentegetőzve.

Nekem magamtól nem jutott volna eszembe, hogy középen állóként jellemezzem Kőszeg Ferencet, a hajdani demokratikus ellenzék oszlopos tagját, az SZDSZ alapító atyját, két cikluson keresztül a párt parlamenti képviselőjét, a szamizdat Beszélő szerkesztőjét, a heti Beszélő főszerkesztőjét, a Helsinki Bizottság alapító elnökét. Nem úgy képzelem el a tipikus középen állókat, mint akik ennyire exponálják, hogy azt ne mondjam: kompromittálják magukat. Kőszeg szinte mindazt gondolta, mondta és tette, amit a másik oldal ebben az oldalban leginkább gyűlöl. Ezen az sem változtat alapvetően, hogy számos megfigyelése és konklúziója csak kevesek számára emészthető ezen az oldalon. Úgy utasítja el ezt az oldalt, hogy nem kerül közelebb ahhoz az oldalhoz, és vice versa. Tehát a Kőszeg-féle középen állás nem térbeli metafora, hanem a politikai hajléktalanság metaforája.

Kőszeg nem a „tragikus mulatt”, a tizenkilencedik századi amerikai irodalom sztereotipikus figurája, aki sem a fehér, sem a fekete világhoz nem tartozhat, mert egyik sem fogadja el. Ő maga az, aki elutasítja azt a két politikai tábort, amelyek között ma Magyarországon választani lehet. Elutasítja a két világháború közötti rezsim iránti nosztalgiákkal átitatott tribalista-nacionalista jobboldalt, és elutasítja a kommunista rezsim iránti nosztalgiákkal átitatott baloldalt. Megvetően viszonyul mind a jobboldal, mind a baloldal életút-érvényesítő hazugságaihoz. Ahogy ez olvasóinak napnál világosabb kell, hogy legyen.

Jó okom tehát nem volt, hogy meghökkenjek Kőszeg önbesorolása miatt. Mégis így történt, és azt hiszem, azért történt így, mert nem tartom állandóan észben – a kellemetlen tényekről ideig-óráig jobb elfeledkezni –, hogy a liberális pólus eltűnt a magyar politikából. Az SZDSZ nemcsak összement, hanem beleolvadt az MSZP-be, amely utódpárti jellegét sem nem tudja, sem nem nagyon akarja levetkezni. De nemcsak az SZDSZ mint párt csatlakozott az MSZP-hez, hanem értelmiségi holdudvarának meghatározó része is behúzódott a másik oldalról záporozó átkok és szitkok elől az MSZP által kifeszített védőernyő alá. Miután Kőszeg nem állt be az ernyő alá, hiába lojális az SZDSZ-hez vagy az emlékéhez, a régi eszmetársakhoz és az ügyekhez, középen maradt.

A közép akkor is elég rideg és borzasztó hely – ezért nehéz középen állni –, ha az ember nem lelkének meghasonlottsága miatt szorul oda, hanem tudatosan választja a pusztaságot. Sőt, tulajdonképpen könnyebb annak, aki azért van világok között, mert így vagy úgy két világ is vonzza, és nem tud választani. Ilyen esetekben akár egy pszichiáter is segíthet. De Kőszeg már ismeri önmagát, és egy önismereti tréning során sem derülhetne ki róla, hogy valójában vonzódik ahhoz, amitől viszolyog. Akármilyen rideg és rettenetes is a két világ közötti senkiföldje, mégis jobban érzi magát abban az árokban, amelynek partján nem nő fű, mint az árok fölött egymással farkasszemet néző szekértáborok bármelyikében érezné. Ennek pedig alighanem empátiája az oka.

Kőszeg beleképzeli magát a más sorsú, más traumákat és sérelmeket elszenvedett, másként – esetleg ordasan – gondolkodó emberek helyzetébe, próbálja kitalálni és megérteni motívumaikat. Azt hiszem, nem nagyon bízik a testetlen tiszta észben, amely a személyes történelem befolyása nélkül sine ira et studio pusztán a tények alapján ítél. Vagy legalábbis erős meggyőződése, hogy a személyes történelemtől a politikai ítélkezés során nehéz megszabadulni. Ha pedig ez így van, akkor érdemes ezeket a személyes történelmeket – vagy csoportok történelmeit – méltányolni, hogy jobban megértsük a tőlünk idegen nézeteket. De a megértés nem jelent megbocsátást. Kőszeget ugyan az is érdekli, hogy mitől ketyegnek az antiszemiták, de ez nem akadályozza meg abban, hogy verbális ütközetet vívjon velük, ha úgy adódik.

Nem hiszem, hogy Kőszeg úgy képzelné, ha a két oldal valamelyest megérti, akkor szeretni, de legalább tisztelni is fogja egymást. Nem a ma uralgó két, egymást kizáró narratíva között akarja a kompromisszumkötést elősegíteni. Két ön- és közámításból nem érdemes átlagot számolni. Egy harmadikféle narratíva megteremtéséhez-felélesztéséhez igyekszik hozzájárulni, a liberális narratíváéhoz, amelyet a rendszerváltás óta eltelt két évtized viharaiban bekebelezett a szocialista narratíva.

Elég ambiciózus vállalkozás, pont Kőszeg Ferencnek való.

Kedves Feri, boldog születésnapot kívánok!

Neményi László

Laudatio dignitatis invidendo

Ha azt szoktuk irigyelni, aki és ami annyira közel van hozzánk, hogy mindig szerettük volna elérni, de tulajdonképpen reménytelenül elérhetetlen maradt, akkor én őt irigyel(t)em a legjobban. Nem a sorsát, mert hiszen abban nekem sokkal több szerencsém volt, hanem a személyiségét. Alapjában nagyon hasonló dolgokkal és akár hasonló magatartással töltöttük el az életünket, különösen addig, amíg én Magyarországon éltem; de amit én görcsösen, kuszán és örökös álcázgatással adtam elő, azt ő tökéletesen másképp valósította meg, mindig metszően célirányos ésszel és mindig egyértelműen, mondhatnám a blazírtságig terjedően vállalva nemhogy a meggyőződését és az elképzeléseit, de még a személye esetlegességeit is. Hogy rögtön az anekdotikussá vált hibáját idézzem: valóban mindig és mindennel elkésett, de utóbb rá kellett jönnöm, hogy kevésbé lassúságból vagy éppen lustaságból, hanem inkább azért, mert a maga módján tökéletesnek kellett lennie annak, amit csinált, a nyakkendőjének harmonizálnia kellett a cipőfűzőjével, és a kizárólag belső használatra, 2-4 embernek íródott lektori jelentés, sőt az egyetlen embernek (alkalmasint irodalmi dilettánsnak) szóló visszautasító levél mondatait le kellett csiszolni, mint egy klasszikus gemmában. Miért is, szemben akárhányunkkal, akik alá- vagy föléstilizáltuk a szerepünket, ő kikezdhetetlen volt, és rá lehetett a legbiztosabban számítani (úgy hallottam, amikor még arról volt szó, hogy esetleg az SZDSZ kormányozna, a börtönrabok azt kívánták, hogy ő legyen a belügyminiszter, soha különösebb, de soha nyomatékosabb szavazatot egy személy probitására).

Könyvek, szerelmek, politika: nem tudom, hogy ma is így van-e (nem hiszem, és persze jónak is tartom, ha nincs így), de a mi fiatal és aztán már nem is annyira fiatal éveink ebben a határozottan kommunista (illetve antikommunista) módon egymásba keveredő hármasságban teltek. Az övé is, határozottan, hja, a kor, és ami még rosszabb, az uralkodó szellem szülöttei vagyunk; de most, amikor alkalmam van, hogy örvendező szívvel köszöntsem, újra megállapítom, hogy nehezen tudnék akárkit mondani, aki csak megközelítően is olyan szuverénül kezelte volna ezt a messzemenőkig nem természet adta konglomerátumot, mint ő.

Nem olyan nagyon régen egyszer elhumorizáltunk azon, ha majd kis cserkészek jönnek hozzám, hogyan fogom nekik elbeszélni, amit tudok Kőszeg bácsi azért csak nem mindennaposan következetes pályafutásáról az ’56 utáni röpcédulázástól, illetve raboskodástól a szamizdat szerkesztésének 10-12 évén át a Helsinki Bizottság elnökléséig. Biztos, ha ez egyszer valóban adódik (és hát nagyon megérdemelten adódna), még patetikus hangsúlyokat is találnék arra, hogy fenyegetések és ködösítések nyomasztó és megzavaró zajában valaki, azt hiszem, mindenekelőtt a világos esze miatt mindig a jó oldalon állt, és a felismeréséért jelentékeny kockázatot is vállalt; és külön elmagyaráznám nekik, hogy ezt egész pontosan így kell érteniük, Kőszeget mindig a ráció vezérelte a morális döntésekre. De ahogy ezt így, némi nemes pedagógiával elbeszélném, azt hiszem, rögtön motoszkálna az agyamban, hogy mindez igaz, de nem így igaz – hanem a személyiség valamilyen összetéveszthetetlen megjelenítésében, amelyet feltehetően csak kényelemből, csak a szokásos patternekkel szembeállítva írunk le negatív fogalmakkal, de valójában mérhetetlenül megerősíti a magatartás szuverén értékét. Úgy vállalt kockázatot és visszatérően megtorlásokat is, utóbb pedig egy nagy felelősségű tisztet, hogy hiányzott belőle bárminő megszállottság, soha nem ismerte sem az összeesküvők (Gracchusok vagy jakobinusok, egyre megy), sem a hatalmasok (Cromwell vagy Lenin, egyre megy) komor színezetű elhivatottságát, vállalta és tökéletesen előadta a szerepét, de közben mindig tudta és mindig érzékeltette is, hogy ez csak szerep, ha bizonnyal a legjobb is. Gondoljunk a képsorozatra, amelyben (azt hiszem, Demszky segítségével) művi menekülés közben lefényképezte(tte) az utána futó titkosrendőröket: azóta ez történelmileg archivált dokumentum, egy autartikus rendszer brutalitásának és egyszersmind alkonyának valóságos kép-esemény foglalata – és épp azért az, mert szcenikusan képzeltetett el, mondanám, több köze van egy amerikai detektív-filmhez vagy éppen slapstickhez, mint akár csak a Pilvax-kör találkozóihoz. És aztán a hatalom korszakában is megtalálta a saját abszolút, vagyis fölötte viszonylagos szerepét: mert van-e fontosabb és van-e hiábavalóbb megbízatás, mint a Helsinki Bizottság elnökének lenni?

Mindettől nemhogy nincs messze, ahogy a szerelmeit megélte, meg a könyveket kezelte (mondjuk így, mert nehéz rá saját szót találni), hanem ugyanaz, csak másképp. Amíg én Magyarországon éltem, három egészen rendkívüli nő, mind a három a bölcsész szakmából, volt életének a közvetlen társa (hogy ketten közülük iszonyú hamarsággal hagyták el a földet, annak újabb bizonyítéka, hogy az ördögöt semmilyen meggondolás nem vezeti, és nem tragikusan diszponált emberekre is tragédiákat zúdít), és tudom, hogy most is hasonlóan kivételes nő kíséri a lépteit. De minden kétségen kívül ő nem Catullustól, hanem a zsigereiből, vagy ha úgy tetszik, az akár veszélyesen excentrikus iránti vonzalmából tudta, hogy a fővárosi értelmiségi szerájon kívül is lehet szerelmeskedni, hogy az erotika abszolút kihívása nem a fixáció, hanem a sokféleség. Egy egészen friss keletű publicisztikus írásában felrótta egyik hajdani társának az ellenzéki mozgalomból, hogy az idővel még a „hímtagjáról” is a meghódított intézmények szellemében nyilatkozgat; hát az ő hímtagja, az mindig demokratikus volt.

És a könyvek. Az életrajzi alaptények meglehetősen ismertek: az egyetem után először a Szépirodalmi Kiadó könyvterjesztője volt, aztán ugyanott könyvszerkesztő lett, mígnem amikor megtorlásként kidobatták az állásából, könyvesbolti eladóként dolgozott; és közben azért ha nem is sokat, de folyamatosan írt, egy ideig irodalmi tanulmányokat, aztán politikai publicisztikát. Ezt a pályafutást ő akként foglalta össze nekem (fontos közbevetni: akkor, amikor eladó volt, és egyáltalán nem látszott, hogy valaha képviselő lesz): „nincs olyan nagy különbség aközött, hogy az ember szerkeszti vagy eladja a könyveket.” Nem ez az egyetlen mondata, ami, mondjuk így, engem telibe talált, de az egyike azoknak, amiket jól megjegyeztem: mert olyan szuverénül állítja önmagát, hogy ugyancsak kétségbe vonja az én egyes döntéseim értékét, amelyeket a könyvek iránti (vélt) elhivatottságom nevében tettem; és egyszersmind tulajdonképpen azt is megmagyarázza, ha ritkán, amikor nekiveselkedett (például jó néhány évtizede az Édes Annáról, egy-két éve Petriről), hogyan írt összehasonlíthatatlanul lucidusabb szövegeket, mint amiket sokunk a tudományos pálya szellemi ketrecében előállítottunk.

Ismételjem el, hogy mindig őt irigyeltem a legjobban? Ez a mondat is most reménytelenül nehézkesnek és ügyetlennek tűnik nekem; és legszívesebben arra kérném, írja le, ő mit írt volna a helyemben, örvendező köszöntőül a

HETVENEDIK SZÜLETÉSNAP MAGASPONTJÁRA.

Pór Péter

Egy ifjúkori jelenet

Kőszeg Ferivel Gelléri Bandi ismertetett össze valamikor a hetvenes évek elején. Gelléri kémikus volt, nagyon jó barát, nagyon okos, nagyon művelt, nagyon zűrös ember. 1980-as öngyilkossága nem múló fájdalmaim egyike. Korban Ferihez állt közelebb, ma már 71 éves lenne. Szokásos éjszakai csatangolásaink egyikén keveredtünk be a Luxorba, s úgy emlékszem, hogy ott állt egyedül (volt ott állópult?) Kőszeg. Gelléri összeismertetett bennünket, s hamarosan létrejött közöttünk egy virtigli nemzedéki ellentét. Nem mintha egy generáció választana el bennünket, mindössze hét év. Ám ez elég volt ahhoz, hogy ő 56-os legyen (tizennyolc évesen – amit akkor nem tudtam – börtönt is viselt), én meg 68-as (s némi – összehasonlíthatatlanul csekélyebb jelentőségű – kockázatot én is vállaltam ezért Prága lerohanása után).

Nehéz ma már rekonstruálnom ingerült vitánkat; azt szoktam mondani, hogy a memoárhoz memória kell, s ezért én aztán soha nem fogok írni ilyet. De maga a jelenet azért maradhatott meg, mert akkor kezdtem tudatosítani, hogy ’68 idealizált szocialista reformkísérlete mintegy elfojtotta bennem ’56 gyerekfejjel átélt, de – apám hatására – igencsak lelkesítő, majd gyászba borító élményét. ’68 bukása azonban, amelyből kezdtem mindenféle szkeptikus következtetéseket levonni „a reálisan létező szocializmus” perspektívájára, s ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, magára a marxizmusra is, mindaddig nem járt ’56 újraértelmezésével, fölfedezésével.

Fogalmam sincs, ki maradt fölül ott, a Luxorban, ha az ilyen vitákat birkózásnak lehet tekinteni, de ma visszatekintve ez az ismeretlen fiatalember késztetett rá, hogy újragondoljam a magam számára a magyar forradalmat. Ezért aztán mentoromnak tekintem, akit az Isten éltessen!

Radnóti Sándor

Egy okos tojás története

Mi volt előbb okos? A tojás vagy a tyúk? A szakirodalom szűkszavú és bizonytalan. Az eligazítást ígérő opusculum lappang. A Garay téri piacon látták utoljára a múlt század nyolcvanas éveiben Doktor Minorka Vidor szárnyai alatt. Doktor Minorka Vidor, a bölcsészettudományok doktora kakasneve ellenére tyúk. A béke tyúkja, az elvek tyúkja, a tudomány tyúkja, Teréz néni tyúkja. Minorka Vendel és Vendelné kései, fiúsított leánygyermeke, aki azon a nagy napon léphetett a nyilvánosság elé Adalékok a tyúkhoz és a tojáshoz című művével, amikor Teréz néni ráförmedt a mélynövésű izgága férfiúra, aki jó tündérként őrizte a piac békéjét: Ebugatta, minek annyit ugrálni!

Ez volt a varázsige, melytől Doktor Minorka Vidor csőre szóra nyílt. A nyilvánosság, mely elé a tudós baromfi lépett, egy kivégzőosztag volt. Minorka professzor utolsó kívánsága teljesült azzal, hogy korszakalkotónak s nem kevésbé érdekfeszítőnek vélt művét a kivégzésére készülődők előtt fölolvashatta. A mű olyan mély álomba feszítette a hallgatóság érdekeit, hogy Doktor Minorka Vidor zavartalanul távozhatott a vesztőhelyről Teréz nénivel együtt, aki eredetileg maga is végezni kívánt a literátus szárnyassal Újházy-tyúklevesnek, valamint majoránnás mártásos főtt tyúknak szánván őt. A fölolvasásról fölvétel nem készült, a kézirat pedig eltűnt a Garay téri háború forgatagában. A háború monográfusa, Békés Pál (Doktor Minorka Vidor nagy napja, Minerva, Budapest, 1985, 122 o.) odáig követi Doktor Minorka Vidor történetét, hogy az élelmiszerből bajtársi státuszba jutott bölcsész a beavatatlan szemlélő számára egy kopott, ványadt tyúktól mit sem különbözve szemezgeti a kukoricát Teréz néni bérlakásának erkélyén a Garay utcában.

A tyúkológia legifjabb ágazata a politikai tyúkológia, melynek megalapozásában úttörő szerepet játszott Dorothea Tucoshvilly, Teréz néni unokahúga, a Garay téri események szemtanúja, a jeles grúz származású amerikai tyúkológus, K. B. Tucoshvilly junior házas- és munkatársa, aki még kislánykorából személyesen ismerte Doktor Minorka Vidort. Az Amerikában élő, ám sűrűn hazalátogató tyuko-politológus figyelmét fölkeltette a magyar közélet ezidáig teljesen jelentéktelennek tűnő és szinte lefolyásának pillanatában elfelejtett epizódja.

A lefolyás pillanata 2002. május 15-ének délutánjára tehető, helyszíne a Kossuth tér, azon belül Kőszeg Ferenc közszereplő öltönye és autójának ablaka. Ami lefolyt, anyagát tekintve tojásnak, tartalmát tekintve politikai véleménynek tekintendő. Dorothea Tucoshvily A tyúkok és a tyúktojások kitüntetett véleményhordozó szerepe a XXI. század elejének Magyarországán című, megjelenés előtt álló művében érdekes hipotézist állít föl az említett epizóddal kapcsolatban.

A jelzett napon a Lelkiismeret ’88 nevű kriptohitlerista alakulat tüntetett a nemzetidegen választási eredmények ellen az Országház előtt. Az új országgyűlési ciklus nyitó ülésén részt vevő Kőszeg Ferenc föltűnésére a tájékozottabb tüntetők heves pfujolással reagáltak. A lepfujolt közszereplő az ellenkezőjét tette annak, ami ilyenkor ajánlott és szokásos: megközelítette a tüntetőket, tájékoztatta őket arról, hogy ő már akkor is tüntetni járt, amikor még nem volt szabad és veszélytelen, s szamárfület mutatott a vele szemben őrjöngő hölgyeknek és uraknak. Ezután távozási célból beült ingerlően vörös Toyotájába, melynek félig fölhúzott ablakához hozzávágódott egy ismeretlen illetőségű tojás. A tojás nyomot hagyott az öltönyön, melynek tisztítása 1620 forintba került.

Ennek az 1620 forintnak a megtérítéséért indított pert Kőszeg Ferenc a tüntetést szervező és az ott történtekért felelős kriptohitlerista vezető, Kocsis Imre ellen. A per összefogott leírását a Magyar Nemzet 2008. június 6-i számában leljük föl: „Hosszú és alapos bizonyítási eljárás után a bíróság mérlegre tette Kocsis és Kőszeg érveit, s a politikusnak 810 forint kártérítést ítélt meg. Úgy érvelt: a tojás a véleménynyilvánítás eszköze lehet ugyan, de ha valaki azzal kárt okoz, viselnie kell a következményeit. Kocsis Imre, a tüntetés szervezője azt nem tudta megtiltani, megakadályozni, hogy a résztvevők közül senki se vigyen tojást magával. Arról azonban gondoskodnia kellett volna, hogy a tojásdobálással ne okozzanak kárt. Mivel az eset megtörtént, a szervező pedig egyetemlegesen felelős a tüntetés résztvevőivel az okozott kárért, Kocsisnak fizetnie kell, noha nem ő dobta el a tojást.
Ám az sem volt közömbös, mennyit fizessen, milyen mértékű az ő felelőssége. A károkozó ugyanis nem köteles megfizetni a kárnak azt a részét, amely a károsult felróható magatartása miatt következett be. Bizonyítást nyert, hogy Kőszeg – ezt is a bíróság mondta – nem adekvát módon válaszolt a tömegből érkező sértésekre. Maga is sértegetett. Tudnia kellett volna, hogy a szűk területen a kordonnal körülvett demonstrálók érzelmi megnyilvánulásai csak erősödhetnek, ha provokálja őket. Így 50 százalékban maga idézte elő károsodását. A bíróság ezért kármegosztást alkalmazott.
A 810 forintos bevétellel szemben ugyanakkor kötelezte a bíróság Kőszeg Ferencet, hogy az állam javára fizessen meg 2500 forint perlési illetéket. További 1500 forintot azért kellett kifizetnie, mert fellebbezett az elsőfokú döntés ellen. A Fővárosi Bíróság 2004. április 22-én jóváhagyta a kármegosztást tartalmazó döntést, s lezárta a mindmáig egyedülálló közéleti tojásos ügyet.” (Kulcsár Anna: Véleményközlés tojással.)

Kőszeg Ferencnek ezek szerint az idején kívül (2500 + 1500 – 810 =) 3190 forintjába került a részleges kárpótlás. (A forintra már nem emlékező utókor számára ezt fordítsuk át örök értékű naturáliába: ennyiért öt stampedli panyolai barackot lehet inni a Terv presszóban borravalóstul.) A bíróság mindkét fokán úgy látták: ha a károsult adekvát módon hunyászkodik, számol azzal, hogy a provokáció által szelídségükből kivetkőztetett demonstrálók zsebéből kirepülhetnek azon tojások, melyeket a leszamarazottak feltehetőleg azért vittek magukkal, hogy kiköltsék őket pro patria et libertate a Rákóczi-szobor tövében, akkor a kár s a per talán be sem következik. Kőszeg Ferencnek a számára legkedvezőbb kimenetel esetén 3190 forint mínusz helyett 1620 forint pluszt hozott volna a pör. Valamivel kevesebbet, mint amennyit a Népszabadság neki (s másnak) egy akkora bekezdésért fizet, mint ez itt ni.

Dorothea Tucoshvillynek azért tűnt föl ez a média figyelmére méltatlannak bizonyult ügy, mert a tyúkok iránti érdeklődéséről ismert, mélynövésű, izgága és az „ebugatta, minek annyit ugrálni?” varázsige kiingerlésére igen alkalmas, noch dazu bölcsész felperes jutott itt egy szinte valószínűtlenül alkalmas pontban és pillanatban becsapódó tojás által értékes próbaperlési, azaz demonstrációs lehetőséghez. Az ifjú kutató úgy vélte, ez így együtt már sok ahhoz, hogy véletlen legyen. Itt összefüggésnek kell rejtőznie.

Mi is volt itt demonstrandum, tette fel a kérdést Mrs. Tucoshvilly. Hát az, hogy nincs az a minorka sérelem, melynek tűrése ne rombolná, s melynek nem tűrése ne erősítené a major jogokat. A felperes pedig bízvást tekinthető eme egyelőre még nem túlságosan elterjedt fölfogás protagonistájának a magyar közéletben. Minél minorkább sérelemmel demonstrálunk, annál kifejezőbb lesz a demonstráció. A Minorkák számára nagy kiugrási lehetőség egy ilyen kis per. A felperest és a Minorkákat összefűző érdekeltség tehát világos. Most már csak meg kell találni az összeköttetést Doktor Minorka Vidor és a Kossuth téri tojás között.

A természetes halál mesterséges képződmény. A mesterséges emberi világra jellemző. A természetes halál a természet világában ritka, mivel az élőlények általában megölik és megeszik egymást. A természet világán kívül pedig mi esszük meg őket. Természetes halál természeti lénynek ritkán adatik. Doktor Minorka Vidornak, már amennyiben természeti lénynek tekinthető egy tyúk nyolcezer évvel a háziasítása és pár évvel a doktori védése után, adatott. De éppen azért adatott, mert egy természetfölötti pillanatban föltárultak az ő humanoid sajátosságai.

Dorothea Tucoshvilly Teréz néni unokahúgaként egy lépéssel tovább követhette Doktor Minorka Vidor sorsát, mint a fönt utalt monográfus. Doktor Minorka a Garay piacra néző erkélyen gyakorlati okokból nem maradhatott, a fazékba érzelmi okokból nem kerülhetett, egy irányba mutatott kiút: a Liget irányába. Ott verte föl a sátrát Zimmermann Cirkusza, melynek tulajdonosa ugyan csalárd volt, és állhatatlan, mint minden műlovar, ámde éppen ebből kifolyólag bűntudatosan előzékeny is csalárdsága és állhatatlansága kárvallottjaival szemben. Teréz néni is Zimmermann kárvallottjai közé tartozott, így könnyedén rásózta Minorka Vidort a műlovarra, lelkére kötvén, hogy végelgyengüléséig viselje gondját a kopott tollú bölcsészdoktornak.

Az öreg Zimermann nem sokkal Doktor Minorka Vidor után elhalálozott, de Dorothea Tucoshvilly rendelkezésére állt fia és utódja, Zimmermann Eduárd, ki pályakezdő idomárként közelről követte Doktor Minorka utolsó éveit. Doktor Minorka a tudományos életben férfias magasságokba törő hölgyektől megszokott módon Minerva oltárán áldozta fel ifjúságát, és az anyaszerepet kitolta a biológiailag lehetséges legvégső határig. Ezen a legvégső határon szállta meg Doktor Minorkát a cirkusz ingatag kedélyállapotú galambcsapata mellé szerződtetett érett lélekbúvár kakas, Doktor Paratojás Fedor. A gondosan nevelt utódok a szüleiktől kapott szellemi munícióval és a cirkusz kozmopolita légkörében megedződött nyelvtudással szétszóródtak a világban. Az egyik itt, a másik ott hagyta el a vándorcirkuszt, hogy önálló életét megalapozza. A minorkidák hálózata generációról generációra egyre sűrűbben szövi be Európát. A Zimmermann Eduárddal szórványos kapcsolatot tartó kiművelt tyúkok elejtett megjegyzései arra utalnak, hogy a minorkidák technikai lehetőségei egyre szélesebbek, és itt-ott már be is vetették a távirányítható ún. okos tojásokat a minorkiánus szellemiség iránti rokonszenv és az antiminorkiánus szellemiség iránti ellenszenv táplálása céljából.

Ezek az információk még megerősítésre várnak. Dorothea Tucoshvilly feltevése szerint mindenesetre 2002. május 15-én egy ilyen kísérleti okos tojás vonta be a magyar közéleti harcok példatárába Kőszeg Ferenc zakóját.

Révész Sándor

Egy élveteg forradalmár

Amikor megismerkedtünk, még nem ismertem Kőszeg Ferit.

Ez a mondat csak látszólag teljes hülyeség.

Az első félmondatnak az az értelme, hogy az én emlékezetemben a megismerkedésünk egy konkrét eseményhez kötődik, amire valamikor 1981 februárjában került sor. Az történt ugyanis, hogy Feri barátai – közelebbről Kis Jancsi és Petri Gyuri – engem küldtek el, hogy kérdezzem már meg: volna-e kedve részt venni egy illegális folyóirat szerkesztésében? (Ez a mondat is csak látszólag hülyeség – erre még visszatérek.)

Egészen biztos, hogy már előtte is találkoztunk a Hétfői Szabadegyetemen, vagy kint Ady-ligeten valamelyik bulin. De hogy amikor az ajtaján becsöngettem, akkor még nem igazán ismertem, az egészen biztos.

Ezt onnan tudom, mert nagyon rosszkedvűen mentem el hozzá. Korábban ugyanis már jártam valakinél, akihez szintén az említett barátaink küldtek ugyanazzal a megbízatással – s ő viszonylag kedvesen, de elég határozottan visszautasított. Na, még egy irodalmár! – gondoltam. – Majd szép dallamosan ő is kifejti, hogy bár ő személy szerint utálja a rendszert meg a Kádárt meg az oroszokat meg mindent, de a politika mocskos dolog: ő inkább nem szennyezné be a kezét. Persze, ha baj van, számíthatunk rá.

Baj éppenséggel nem volt, már úgy konkrétan. Csak úgy általában. Merthogy az ember utálta a rendszert meg a Kádárt meg az oroszokat meg mindent, és erre minden oka meg is volt. De jó volt tudni, hogy ha majd baj lesz: lesz kire számítani. (Ezt nem nyegleségből mondom: tényleg jó volt tudni. Később aztán lettek is ilyen-olyan bajok, így hát a dolog ki is próbáltatott.)

Szóval: még egy irodalmár, gondoltam rosszkedvűen. Mindegy: essünk túl rajta! A liftben volt egy kis versike, ami kicsit jobb kedvre derített: „Nagy a tél, / Nagy a sár, / Nagy a hó, / Nagy a nyó.” Mégiscsak van spiritusz az irodalomban!

Becsöngettem. Ha jól emlékszem, Feri felesége nyitott ajtót, a csupaszív Fekete Éva – akit ekkor értelemszerűen még kevésbé ismertem, mint Ferit¹ – és emlékezni vélek három kíváncsi gyerekfejre is, pedig már úgy este kilenc-fél tíz körül lehetett. Feriről hallomásból (Sebes Katitól és Lakatos Andristól, akik gyakran emlegették) tudtam, hogy fordított életet él: igazából éjjel van elevenében. A jelek szerint ez némiképp a családjára is kisugárzott.

Évának átadtam a csokor virágot meg az üveg bort, amit hoztam; kisvártatva fölbukkant Feri is, és kedvesen beinvitált az impozáns méretű belvárosi lakásba.² A fogorvosi rendelő és a lakószobák közti szobában foglaltunk helyet, egy kis, állólámpával megvilágított asztal mellett, két fotelbe süppedve. Körös-körül, mint a lakás összes falán, könyvektől roskadozó polcok. A félhomályból szinte ránk dőlt az egész magyar- és világirodalom.

Magát a beszélgetést ma már nem tudom fölidézni. Csak annyira emlékszem belőle (erre viszont határozottan), hogy miután eldadogtam jövetelem célját, kellőképpen biztosítva mindkettőnk számára a visszavonulás útját, Feri legnagyobb meglepetésemre egyszer csak – szinte meg sem várva körülményeskedő mondataim végét – kijelentette, hogy hát persze, boldogan vesz részt egy illegális újság szerkesztésében!

Ha már ismertem volna Ferit korábban is, nem élne bennem máig elevenen ez az élmény: a meglepetés és a magától értetődőség elegyének ez a máig romlatlan íze. Indító mondatom második felének ez a föloldása.

Úgy emlékszem, Feri azon melegében még az 1956-os múltjával is előhozakodott. Minden bizonnyal Bibó kapcsán³ került elő a forradalom mint téma, de a részletekre, mondom, már nem emlékszem. Viszont szinte egy fénykép – vagy inkább egy fekete-fehér filmrészlet – élességével rögzült bennem a látvány és az elhangzott mondatok ellentéte, mely furamód mégis szerves egységgé állt össze. A kép, amit bennem a „Kőszeg Feri” tulajdonnév automatikusan előhív, 1981 eleje óta alig változott.

Feri joviális megjelenése, a világban szüntelenül érzéki élmények után fürkésző, élénk tekintete, a szeme körüli nevetőráncok, a kicsit rekedtes fejhangja, a komótosan előadott anekdotái és a hamisítatlan pesti viccei: mindez valami huncut, élveteg életbölcsességet áraszt magából. Nézetei viszont sokszor radikálisak, véleménye egy-egy kérdésben többnyire sarkított, s – amint ezt később gyakran tapasztalhattam – néha egy öszvér csökönyösségével ragaszkodik hozzájuk. Ezt akkor, amikor megismerkedtünk, még nem tudtam, csak az ellentmondást érzékeltem: a hedonista külső és a kemény mondandó kettősségét. Nagyon imponált nekem az ellentéteknek ez a dialektikus egysége, mert számomra a szellem autonómiáját testesítette meg.⁴

De adós maradtam annak magyarázatával, hogy Kis Jancsi és Petri miért engem küldött el hozzá (és előtte Petri egyik barátjához). Miért nem maguk keresték föl őket, hiszen jó barátságban voltak? Nos, éppen ezért: nem akarták a személyes jó viszony pressziójának kitenni, a döntésükben ezzel befolyásolni őket. Ma már talán különösnek tűnik ez a megfontolás, de az akkori helyzetet figyelembe véve nagyon is ésszerű volt, hiszen nem akármire szólt a fölkérés: akkor még nem volt kitalálva a címe meg még sok minden más se körülötte, de végül is ebből a kezdeményezésből lett a Beszélő, az első engedély nélkül előállított és terjesztett, vagyis szamizdat folyóirat. Nagyon fontos volt, hogy aki igent mond a szerkesztésben való részvételre, ezt tényleg saját elhatározásából, szabad akaratából tegye.

Feri igent mondott, mégpedig – mondom – szinte repesve. Pár napja fölhívtam azzal az ürüggyel, hogy segítsen már nekem: egy interjú számára föl kellene eleveníteni az emlékeimet. A beszélgetés során sok mindenről szó esett, többek között arról is, hogy Feri e felkérés előtt már jó ideje várt valami komolyabb ellenzéki cselekvési lehetőségre. Különösen azért, mert nagyon sajnálta, hogy Bence György és Kis János nem találta őt otthon, amikor az 1977-es, első Charta-aláírást szervezték – viszont magát a megkeresést annak jeleként könyvelte el, hogy számon tartják ebben a körben. Nyilván ezért is örült annyira a mostani felkérésnek; meg persze azért is, mert a feladatot igazán rá szabták: városszerte a legjobb szerkesztők közé számított.

Igaz, elsősorban irodalmi témákban – a szamizdat Beszélő viszont politikai lap volt; még az irodalmi és egyéb kulturális közleményeink is ebből a nézőpontból tárgyalták a témájukat. Csakhogy eredetileg nem egészen ez volt az elképzelés. Ezen a ponton kénytelen vagyok kicsit az akkori helyzetemről beszélni, mert enélkül nem érthető meg az egész.

1981 elején, amikor ez a történet kezdődött, én mindössze 27 éves voltam, ekkor s még jó pár évig a formálódó demokratikus ellenzék Benjáminja. 1979-ben végeztem az ELTE magyar–történelem szakán; szakdolgozatomat Mészöly Miklós prózájáról írtam, és irodalomkritikusi pályára készültem – kissé skizofrén lelkiállapotban, mert hiszen már ott volt a mégoly zsenge, de mégiscsak ellenzéki múltam, s számomra az is egyértelmű volt, hogy még ha el tudnék is helyezkedni egy lapnál vagy akár az Irodalomtudományi Intézetben,⁵ hamarosan úgyis kirúgnának, merthogy én bizony szépen alá fogok írni minden tiltakozó petíciót, meg amúgy sem akarok fölhagyni a Hétfői Szabadegyetem szervezésével.

Viszont – és ez a későbbiek megértéséhez nagyon fontos! – nem hagytam, hogy kriminalizáljanak. A ’80-as évek közepéig fönntartottam magamnak azt a lehetőséget, hogy a „hivatalos” irodalmi és kulturális kiadványokban is publikáljak (elsősorban a régi Mozgó és a Kritika hasábjain), az Irodalmi Szekció tagjaként lejártam az FMK-ba, és kértem fölvételemet az Írószövetség József Attila Körébe is (föl is vettek). Mészöly Miklósról nemcsak a szakdolgozatomat írtam, hanem szívélyes, mondhatni baráti viszonyban is voltam vele, így megismerkedtem a vonzáskörébe tartozó, nálam egy-két korosztállyal idősebb írókkal és kritikusokkal is. Egyszóval: elég rendesen be voltam ágyazódva a korabeli irodalmi életbe.

Mindez azért fontos, mert amikor 1980 decemberében összehívtunk 25-30 értelmiségit Kenedi János lakására azt megbeszélni, hogy talán ideje volna egy sokszorosított ellenzéki lapot indítani, nekem mint a megbeszélés kezdeményezőjének egy irodalmi-kulturális-közéleti lap vágyképe lebegett a szemem előtt – olyasmi, mint a Mozgó Világ, csak épp abszolút (ön)cenzúrázatlan. Nagyon számítottam az író-irodalmár társaság részvételére – és nagyon csalódott voltam, amikor kiderült: nem igazán érdekli őket a dolog.

Nemrégiben készített velem interjút Elek István (akit még a JAK-ból ismerek) a Kossuth rádióban sugárzott sorozata számára. Épp a Kenedi lakásán tartott megbeszélésnél tartottunk a daliás idők visszaidézésében, amikor egyszer csak csöndesen megjegyezte: „Azon én is ott voltam,” „Igen?” – kérdeztem meglepetten, mert őszintén szólva őrá nem emlékeztem. „Persze! Hát te hívtál meg!”

Sok minden kihullott az emlékezetemből e közel harminc év alatt – persze nem csak az enyémből. Épp az Elek Pistával folytatott beszélgetés hatására elhatároztam, hogy megpróbálom az egykori résztvevők segítségével rekonstruálni ezt a bizonyos megbeszélést. Nagyon az elején tartok (még csak három-négy emberrel tudtam beszélni a huszonöt-harmincból), de annyi máris látszik, hogy nem lesz könnyű eltávolítani a tétova kérdőjeleket a sok „úgy rémlik”, „mintha” mögül.

Hogy messzebb ne menjek: az idők rostáján az is kihullott az emlékezetemből, hogy ezen a megbeszélésen Kőszeg Feri is részt vett, mi több, föl is szólalt.⁶ Feri egyébként – mint most az említett telefonbeszélgetésünk során emlékeztetett rá, s így utólag föl is derengett néhány emlékfoszlányom – a felszólalóknak azon kisebbségéhez tartozott, akik a lapindítást szorgalmazták: ő valamiféle Ellenzéki Pesti Műsorban gondolkodott, melyben hírt adhatnánk a különböző ellenzéki eseményekről, hírekről. (A Beszélőnek később ez lett az egyik állandó rovata.) Feri felszólalását az emlékezetemben az nyomhatta el, hogy Szabó Miklós is valami hasonlót javasolt: egy ellenzéki bulletint kellene indítanunk, amit a melósok is megértenének, nem pedig valami értelmiségi folyóiratot. Azért inkább ez maradt meg az emlékezetemben, mert egyrészt Szabó Mikit akkor jól ismertem, Ferit meg még csak látásból és elmesélésekből, másrészt ekkor hallottam először a szót franciás kiejtésben, s valahogy ez a „bülten” megmaradt a fülemben.

Az egyébként, hogy ki kellene törnünk az értelmiségi gettóból, és kapcsolatot keresni-találni a „melósokkal”, a megbeszélés visszatérő motívuma volt. Mint ahogy az is, hogy ez nem fog menni. Magyarország nem Lengyelország, itt nincs munkásmozgalom, nekünk pedig nincsenek kapcsolataink a társadalom egyéb rétegeivel: még az értelmiségen belül is meglehetősen szűk körre szorítkoznak.

Azt lehet mondani, hogy az egybegyűltek ugyan szinte kivétel nélkül kívánatosnak tartották volna, ha indul egy szamizdat lap vagy újság, de a többség nem hitt benne, hogy ezt meg is tudnánk csinálni. Nincs miről beszámolni, mert egyrészt nincsenek valódi hírek, másrészt „hivatalosan” is úgyszólván mindent meg lehet írni; harmadrészt nem tudjuk, technikailag hogyan kell előállítani egy efféle lapot, meg különben is: honnan szerezzünk nyomdát, festéket, papírt? Negyedrészt: seperc alatt lebuknánk, mert a BM igazán könnyen ellenőrizheti a pár tucat fecsegő ellenzékit.

A technikai és konspirációs nehézségek áthidalására született meg a tanácskozás legemlékezetesebb fölszólalása: Konrád György azt javasolta az egybegyűlteknek, hogy miként Khomeini, mi is hangkazettán rögzítsük mondandóinkat, és így terjesszük, kvázi hangújságként. Az ötlet, ami akkor sokakat – így engem is – meghökkentett, csak első hallásra tűnt abszurdnak; később az underground zenei kazetták csereforgalma, Dalos György kazettán rögzített ellenzéki kabaréi vagy éppenséggel az M. O. (Magyar Október) Kiadó, vagyis Krassó György A forradalom hangja című összeállításának sikere mutatja, hogy volt létjogosultsága, még ha nem is válthatta volna ki egy szamizdat lap indítását.

Elég csüggedten hallgattam a felszólalásokat, mert úgy érzékeltem: nem az fog összegződni, hogy elvileg mindenki jó ötletnek tartaná, ha indulna egy szamizdat lap, hanem azok az egyébként valóban megfontolandó fenntartások, szervezési és egyéb nehézségek állnak össze a reménytelenség érzetévé, amelyeket föntebb összefoglaltam. Eléggé el voltam hát keseredve, amikor a cihelődés során valahogy odakeveredtem a teremnyi padlásszoba végén, egy gerendán üldögélő Petrihez és a fölötte tornyosuló Nagy Bálinthoz. Petri – egyik kezében az elmaradhatatlan pálinkáspohárral, másikban a szintúgy elmaradhatatlan cigivel – fölállt, elém lépett, s imígyen szóla: „Ami itt elhangzott, az mind lila faszság! Csináljuk meg! Mi a Bálinttal benne vagyunk.” Bálint egyetértően morgott valamit a szivarfüstje mögül. Aztán mi is lecsoszogtunk a többiekkel az utcára, de hárman még egy darabig ott álltunk a sarkon, és beszélgettünk. (Emlékszem: esett a hó; ez túl azon, hogy szép volt, azért is érdekes, mert máig nem tudjuk az összejövetel pontos dátumát – én épp a hóesés miatt, amire Bálint is emlékszik, úgy gondolom, hogy valamikor 1980. december vége felé lehetett.)

A Villányi út és a Szüret utca sarkán álldogáltunk tehát, a friss hóesésben, gondolom, a maradék cseresznyét meg-meghúzva a hideg ellen (meg amúgy is), és beszélgettünk. Én valami olyasmit mondtam Petrinek és Bálintnak, hogy természetesen én is benne vagyok a dologban, de csak akkor, ha sikerül az ügynek megnyernünk Kis Jancsit is. Pár nap múlva beszéltem is Jánossal, aki kért néhány nap haladékot, s végül igent mondott. Haraszti évek óta mondogatta, hogy újságot kell csinálni, tehát az ő részvétele evidens volt. Megkérdeztünk még néhány embert azok közül, akik a megbeszélésen inkább a lapindítás mellett voltak, vagy akik nem voltak ugyan jelen a megbeszélésen, de elképzelhető volt, hogy szívesen részt vennének egy szamizdat lap szerkesztésében.⁷ Közülük Iványi Gábor és Kőszeg Feri mondott igent. Így állt össze végül a hétfős induló csapat, s hamarosan (talán a 3. szám után) Solt Ottilia, majd később Havas Gábor és Eörsi János is csatlakozott hozzánk.

Ferivel aztán a lapszerkesztés során megismerkedtünk, s amennyire ez felnőtt korban és ekkora – tizenöt évnyi – korkülönbség mellett egyáltalán lehetséges, jó barátságba kerültünk. A baráti viszony fönnmaradt 1990 után is, mi több: elvbarátsággá mélyült, vagy inkább ezzel a színnel is kiegészült. Alapvető politikai kérdésekben – például a független szakszervezetek fontosságában, a III/III-as ügyekben és (többnyire) az SZDSZ ilyen-olyan válságai megítélésében – elég nagy a nézetazonosság közöttünk, bár nem mindenben értettünk s értünk egyet. De hát épp ő szokta mondogatni: nem kell mindig mindenben egyetérteni! Lám, ebben is egyetértünk.

Ráadásul volt az életünknek egy párhuzamosan futó szakasza is: az 1985/86-os tanévben mindketten a New York-i The New School for Social Research vendégkutatói voltunk. Nekem életem legboldogabb, legfelhőtlenebb nyolc hónapja volt ez az idő, amit 1985 szeptembere és 1986 májusa között kint töltöttem.

Maga az egyetem nem sok időmet kötötte le, mert én nem akartam „akadémiai” karriert befutni. Meghallgattam néhány előadást, és jókat beszélgettem Arató Andrással, akinek a tanszékén voltunk, s a szemináriumán emlékeim szerint tartottunk Ferivel egy-két előadást a magyarországi politikai helyzetről. Az ösztöndíjam egyébként arra szólt, hogy segítsek az angol nyelvű Bibó-válogatás szerkesztésében, ami meg is történt: a kötet végül Democracy, Revolution, Self-Determination címmel 1991-ben jelent meg az Atlantic Research and Publications kiadásában, Nagy Károly szerkesztésében, Jeszenszky Géza előszavával és az én utószavammal. A kötet előkészítése során megismerkedtem Nagy Károllyal és a kiadóval, Király Bélával, s rajtuk – illetve a Magyar Baráti Közösség nevű szervezetükön – keresztül számos előadást tartottam Amerika-szerte (részben Ferivel, illetve az akkor szintén – a Columbia Egyetemen – vendégkutatóskodó Könczöl Csabával közösen) a magyarországi helyzetről. Így ismerkedtem meg például a chicagói Mózsi Ferivel, a washingtoni Gereben Pistával, a bostoni Koncz Lajossal és még sorolhatnám, ki mindenkivel. Érdemes lenne egyszer kifaggatni Ferit, hogy számára mit hoztak ezek a kinti ismeretségek (vagy ha még nem késő, ő is megírhatná a visszaemlékezéseiben).

Két New York-i ismerősünkről külön is szólnék, mert a közös történetünkben nekik fontos szerepük volt. Az egyikük Hámos László, aki Hungarian Human Rights Foundation néven egy lobbista szervezetet hozott létre, mely elsősorban a határainkon túli magyar kisebbségek ügyében folytatott politikai befolyásolási tevékenységet, de emellett, ha kellett – és akkoriban sajnos sokszor kellett – szót emelt a magyarországi ellenzéket ért jogsértések miatt is.

A másikuk a Szabad Európa Rádió New York-i irodájának egyik munkatársa volt, és azt hiszem, mindkettőnk legjobb kinti haverja: Lovas István. Igen, az a bizonyos Lovas István. Akkoriban nagyon kedves fiú volt, tényleg igazi jó haver (akik ma szeretik, azoknak nyilván ma is az). New York szívében, a Village-ben, a Christopher és a Gay Street sarkán lakott egy garzonlakásban (ami történetesen Bíró Yvetté volt). Engem lenyűgözött azzal, hogy mennyire otthonosan mozog az amerikai életben, és imponált a politikai-emberjogi ügyekben való tájékozottsága is: az, hogy tényleg az egész világra rálátott. Sokszor lógtam nála (a New School háromsaroknyira volt a lakásától, három percre tőle pedig New York egyik legkifinomultabb gourmant közértje, a Balducci’s: István vette a kaját, én hoztam a bort), és ilyenkor jókat beszélgettünk. Az már akkor is föltűnt nekem, hogy a kommunista rezsimeket elvakultan gyűlöli, azt viszont meggyőzőnek találtam, amit arról mondott, hogy a nyugati világ kettős mércével mér a fasizmus és a kommunizmus áldozatainak számontartásában. Az elvakult gyűlölettel akkor sem értettem egyet, a kettős mérce elutasításában viszont, ha fölemlegetését nem bunkónak használják, ma is egyetértek.

S máig jó érzéssel emlékszem vissza rá, mennyi türelemmel viselte el, hogy a velem készült interjúját én vágtam meg a saját kezemmel a SZER New York-i irodájában, mi több: még segített is a stúdiómagnó kezelésében. Ma már ezt elképesztő dolognak tartom (mármint azt, hogy az interjúalany vágja meg a vele készült interjút). Viszont alighanem innen eredeztethető, hogy 1990–91-ben a SZER egyik külsős munkatársa lettem: egyszerűen beleszerettem a rádiózásba.

Visszatérve a Ferivel való közös ügyünkre: Hámostól, Lovastól, Gereben Pistától és mindenki mástól, aki egy kicsit is tisztában volt azzal, hogy hogyan működik az amerikai politikai bürokrácia – pláne Kéri Tamástól, Lovas főnökétől, aki talán a legtöbbet tudott erről! –, azt hallottuk, hogy a SZER, a kongresszus vagy bármely állami szerv egyebek mellett azért sem foglalkozik a magyar ellenzék ügyeivel, mert akik lobbiznának ez ügyben, nem tudnak az érintettektől független hír- és információforrásra hivatkozni. A kinti magyarok sem igen jutottak hozzá a szamizdatokhoz. Ebből fakadt az ötlet, hogy a New Schoolon – egy vendégkutató lengyel lánnyal kooperálva – hozzunk létre egy szamizdat-archívumot. Soros György Open Society Alapítványától szereztünk rá egy kis pénzt, amivel két hónappal meghosszabbítottuk a kinttartózkodásunkat, cserében némi munkáért: szakmányban fénymásoltuk az itthonról hozzánk eljuttatott szamizdatokat, és angol nyelvű annotált jegyzéket állítottunk össze hozzájuk. Nekem a dolog érdemi része mellett az is nagyon fontos volt ebben, hogy így egy kicsit később kellett hazajönnöm. Nem nagyon akaródzott ugyanis, lévén hogy fülig szerelmes voltam egy amerikai lányba.

Karen az amerikai írók PEN Clubjának igazgatója volt; elég sok New York-i írót és más értelmiségit ismertem meg rajta keresztül, s arra kellett rájönnöm, hogy úgyszólván csak egyvalamit tartanak számon Magyarországról: azt, hogy 1956-ban szinte puszta kézzel nekimentünk az oroszoknak. Ami pedig a jelent illeti: egy-egy ország problémái így külön nem nagyon érdekelték őket; inkább régiókban gondolkodtak. Azt hiszem, volt ebben valami olyasmi is, hogy a nemzetek közötti versengés vagy viszálykodás helyett inkább a nemzetek (vagy legalább azok értelmiségi csoportjai) közötti kooperációt szerették volna látni. A kisebbségek elnyomásáról szóló beszámolókat is csak akkor hallották meg, ha az emberi jogok eltiprásaként volt megfogalmazva, nem pedig mégoly jogos nemzeti sérelemként.

Közeledett a forradalom 30. évfordulója. Világos volt, hogy valamit nekünk is tennünk kell Ferivel az évforduló kapcsán⁸ – de közben meg nem vagyunk otthon. Mi lehetne az, amit innen, New Yorkból is meg tudnánk csinálni? Így kezdett lassacskán (a fentiek szellemében) körvonalazódni egy közös kelet-európai ellenzéki nyilatkozat ötlete, ami aztán – s ez jórészt Feri ügyességének és makacsságának köszönhető – meg is valósult.⁹

Volt még egy közös ügyünk; történetesen ez is az ’56-os forradalom 30. évfordulójával kapcsolatos. A jeles napon Nagy Jenő és Vétek Mária lakásán volt egy megemlékezés, ahol fölolvastam a Legyünk az emberi jogok őskeresztényei! című írásomat.¹⁰ Mit mondjak: nem arattam vele nagy sikert. Emlékszem, Nagy András még azon melegében azt mondta: ezt nem itt és nem most kellett volna elmondani! Alighanem igaza volt: mondandóm bonyolultabb volt egy ünnepi megemlékezésnél – s épp azon az estén talán még kegyeletsértőnek is hangozhatott a „felejtsük el ’56-ot!” kitétele, hiába tettem rögtön hozzá, hogy „mint politikai programot” kellene elfelejtenünk, s végképp hiába ajánlgattam helyébe az emberi jogok szorgalmazását, mondván: ezzel ugyanoda jutunk – a szabadsághoz –, csak épp biztonságosabban.

A szöveget mindenesetre lehozta a Beszélő, három másik írás kíséretében; az egyik –részben velem vitázó – cikk szerzője Kőszeg Feri volt. A Ne csak építkezz… politizálj! Feri egyik legfontosabb: politikai programadó írása;¹¹ elsősorban nem a forradalom emléke mellett hitet tévő pátosza teszi fontossá, hanem inkább az a gondolat, hogy az ’56-os munkástanácsok – mondjuk így – „tárgyalásos forradalmát” kellene és lehetne is folytatni. Nem telt bele három év, s a történelem Feri meglátását igazolta.

Már pusztán ezért megérte, hogy mégiscsak elmondtam, amit a forradalom 30. évfordulóján fontosnak tartottam elmondani.

Szilágyi Sándor

Jegyzetek

¹ Éva egész lényéből áradt valami ősasszonyi-ősanyai melegség. Kevés ember mellett éreztem annyira biztonságban magam, mint az ő közelében. Emellett rendkívül okos is volt, a „Lukács-óvoda” egyik legszorgalmasabb, a filológiai aprómunkától sem visszariadó tagja.

² Ahol talán már korábban is megfordultam; mikor is volt a „Kirúgottak első budapesti bálja”? Fránya egy dolog ez a visszaemlékezés…

³1980-ban jelent meg gépelt szamizdatban a Bibó Emlékkönyv, melynek 26 évesen a legfiatalabb szerzője voltam. Írásom címe Történelmi emlékezet és szájhagyomány volt, s egyebek közt épp a forradalom emlékének ébrentartásáról szólt.

⁴ Feri előtt csak egyvalakit ismertem, akinek a karakterét épp ez a kettősség, a külső és a belső ellentéte rajzolta meg, jóllehet más – nem hedonista – lelki alapokon: Bibó Istvánt, akinek a tanáros megjelenése és a szelíd hangvétele volt szöges ellentétben szavai súlyával és gondolatai radikalizmusával, olykor szenvedélyességével. Mások vagy olyasmit mondtak, ami illett a testi alkatukhoz, vagy ez utóbbi idomult idővel a szavaikhoz.

⁵ Ez utóbbi nem volt teljesen elképzelhetetlen. Szegeden, ahol 1972–75 között tanultam magyar irodalmat, olyanok voltak a tanáraim, mint Horváth Iván, Szörényi László, Szegedy-Maszák Mihály – a szakdolgozatomat az utóbbihoz írtam.

⁶ Lásd az erről szóló visszaemlékezését – A Beszélő 0. éve címmel – a Lehetőségek kényszere című kötetében.

⁷ Azt nem tudom, és ma már talán nem is érdekes, hogy a többiek kiket kerestek föl.

⁸ Nekünk nagyon fontos volt az ’56-os forradalom emlékének ébrentartása, amint az a Beszélő közleményeiből is kitetszik: nem volt egyetlen számunk sem, amelyben ne foglalkoztunk volna vele. Lásd erről az általam összeállított www.szamizdat1956.hu [3] weboldalt.

⁹ Feri részletesen elmeséli a történetet a Prága, Varsó című írásában, mely hamarosan megjelenik a K. történetei című kötetében.

¹⁰ A szöveget lásd a Beszélő összkiadásában, illetve ennek CD-kiadásában [4], továbbá az Ostinato című kötetemben.

¹¹ Olvasható a Beszélő említett kiadásai mellett a Lehetőségek kényszere című kötetében is.

Egy történet – esetlenül elmesélve

Nehéz olyan emberről történetet írni, aki maga a két lábon járó történelem. Nem azért, mert olyan sokat élt eddig, végül is hetven év nem a világ, bár hazai viszonylatban lehetséges, hogy statisztikai átlag fölötti. Inkább azért, mert Feri nem tud kifogyni a történetekből, vagy ha erre mégis sor kerülne, akkor elmeséli ugyanazt újra és újra, s ettől még nem lesz unalmas hallgatni. S történetei jó részének történelmi relevanciája van. Túl jól sztorizik, ezért ha meg is kérdezi, hogy mondta-e már a konkrét anekdotát, soha nem mondanám, hogy igen, vagy csak ha már nagyon unom. Ilyen embernek meséljek történetet saját magáról?

Márpedig én történetet mondanék el, ezt eldöntöttem, olyat, melyben ott van Kőszeg is. Ha nem ezt tenném, másról nem szólhatna a következő pár sor, mint arról, miért tekintem kicsit apámnak Ferit, kicsit nagyapámnak, ez pedig túl személyes ahhoz, hogy így kerítsek rá sort. Úgyhogy jobb híján, íme, egy rövid történet.

Amikor hírét vettük, hogy megalakul a magyargárda, a legújabb nyilas-paramilitáris szervezet, evidens volt, hogy elnézünk az avató ünnepségükre, amelyre történetesen a Várban került sor. Az esemény előtt annak rendje-módja szerint liberális ellentüntetést szerveztek, ahol néhány száz ember jelent meg. Általában nem szeretem a tüntetéseket, számos okból, de ez különösen vicces volt: ha haderőnek képzelem a magyargárdát, akkor 50 gárdista nevetve nyomja le a néhány száz liberálist, akik egy része rozoga-öregecske ember benyomását keltette, akik számára a Várhoz felsétálni is nehézséget jelentett aztán később. Mindegy, már csak kötelességből is megjelentem, Ferivel összefutok, elkezdenénk beszélgetni, de valaki mindig odajön hozzá, köszönti, aztán minden érdemi nélkül távozik. Nyilvános eseményen vagy akár csak az utcán sétálva általában nem jó Ferivel megpróbálni beszélgetni, mert úgyis ez történik: odajön valaki, köszönti, elmegy, majd amikor kérdem Feritől, ki volt ez, legtöbbször azt válaszolja, nem tudja. Annyi emberrel találkozott már, nyilván nem marad meg mindenki az emlékezetében.

Szóval beszélgetnénk, nem nagyon megy, a demonstráció végeztével a tervek szerint felmegyünk néhány tucatnyian (talán százan, nem tudom, kevesen, az biztos) az „avatásra” ellentüntetni. Érződik a kis csoporton, hogy félnek. Idős emberek, akik megéltek már államilag szervezett terrort, népirtást, spontán pogromot, s most újra odamennek, ahol a majdani pogromok résztvevői-szervezői ünnepelnek, hogy szembenézzenek velük, s talán provokálják is őket. Utóbbira azonban – ahogy én észleltem – senkiben nincs bátorság, kurázsi. Túl sokan vannak az ünneplők, túl erősek egyenként is, és túl forrófejűek ahhoz, hogy érdemes lenne heccelni őket. Mit érnénk el vele? A gárda úgyis megalakul, a gyűlölet úgyis eszkalálódik, legfeljebb még minket is jól megvernek. Jobb csendben végignézni az egészet, kicsit riadtan, kalkulálva, hogy mekkora a reális veszélye egy cigány- vagy zsidóirtó mozgalomnak a XXI. századi Magyarországon, s ezeket szép csöndben megosztani a szomszéd „ellenálló” barátunkkal.

Nem így a Kőszeg. A „szertartás” kezdetekor egyedül – ismétlem, egyedül – elkezd kiabálni, mit kiabálni, ordítani, s aki ismeri, az látja rajta a dühöt, amit pedig csak ritkán láthatunk, s ordítja, hogy „Nyilasok menjetek haza”. Egy neonáci gyűlés szakrális aktusát szentségteleníti meg, ráadásul nevén nevezi a farkast akkor, amikor ott áll vele szemben, az egész falkájával együtt. Megdermedek picit. Most itt jól elverik, minimum. Ha a nácizmus vagy a kommunizmus alatt nem került rá sor, most tesz érte, hogy megtörténjen. Ha nem itt verik meg, akkor utánamennek (van fent elég sok rendőr, ha lenne is idő megütni, hamar közbelépne valaki a rendőrök közül), ahol már védtelen. De láthatóan ez a kockázat nem zavarja. Ha mindenki csendben van – én is, aki nem merek kiáltani –, ő akkor is a szemükbe mondja, hogy férgek. Mert azok. El is indulnak felé, elküldik vissza Izraelbe, meg a kurvaanyjába, ő meg válaszol, hogy nem megy sehova, ő itt lakik, takarodjanak innen azok, akik őt magyar emberként elküldenék akárhová is, demokráciában mozgásszabadság van. Már majdnem fizikai atrocitássá fajul a dolog, amikor az egyik bölcs kopasz náci odamegy elvtársához, s mondja, hogy hagyja már ezt a zsidót, nem látja, hogy csak provokálni jött? Erre el is csitul a hangulat.

Aznap sokat gondolkodtam ezen a kis jeleneten. Kb. 15 éve abban bízom, hogy ha arra kerülne a sor, lesz bennem annyi bátorság, hogy helyesen cselekedjem akkor is, amikor nagyon nehéz. Ezen a kis teszten elbukni látszottam. Sőt, körülöttem, sok mindenki hasonlóan járt. A Kőszeg nem.

Nem heroizálni szeretném Ferit, távol álljon tőlem. Lehetne sztorikat írni ügyetlen esdekléseiről a számítógépről, amikor ötödször nem sikerül csatolnia vagy elmenteni egy dokumentumot, elalvásairól, lassúságáról, idegesítő alaposságáról, bármiről, ami mindennapi emberként mutatja be.

Csak azt mondom, hogy ismerek egy embert, aki őszinte és egyenes. S aki kritikus helyzetben nem félt azt tenni, amit helyes. Vagy ha félt is, de megtette. S aki éppen ezért nem lehetett igazán sikeres politikus szerintem, olyan, aki máig meghatározza az egyik rendszerváltó párt politikáját. Mert egyenes emberként nem piszkolta be a kezét, amikor be kellett volna. Ha így volt, szerintem jól tette.

M. Tóth Balázs

Kőszeg Ferinek a hetvenedikre

Köszöntsük fel ma Kőszeget,
ki ingerelte a bősz eget,
a reálisan létezőt,
nem is kedvelte hát ez őt,
de Ferink, megérve élete őszit,
akit tud, maga ellen bőszít
ma is, neki ez már szokása,
szereti, ha forró a kása,
nem kerülgeti, csak a nőket,
vagy inkább feleségül veszi őket,
vette egykor, mint latinista,
a tanszéken a női lista
jobbára kipipálva
(ő lett volna a pipik álma?) –

Az elmeél hegyesre fenve,
az eszmeharc, késhegyre menve,
a saját bőr, vásárra vitten,
játszott fontos szerepet itten.
Erény, igen, de nem a csősze,
nem volt az kérdés soha: nőssz-e,
mit ér a tűz, ha nem is éget,
nembeliség a nemiséget
nem oltja el. Perzselt a nyár,
Kőszeg nem lett latintanár.
Elméletnél vonzóbb az élés,
Cicerónál a cicerélés,
orációnál egy orális
aktus még szebben perorál is,
a nyelv kell, nem a tana, oszt
így kicselezve Tanatoszt,
vígan elélt e rusnya máig,
Isten éltesse még sokáig!

•

De van egy fontos záradék,
és mindhiába fáradék,
ha erről megfeledkezek:
Élj, élj, de írj is, jó Ferenc!
Amit papíron megteremtsz,
az ám a ritka élvezet!

várady szabolcs

Emléknyom [5]