2015. december 8.
Petőfi Sándornak nem, akkor már inkább Dukai Takách Juditnak, vagy Czóbel Minkának. Osváthnak, Gyulainak, Beöthynek sem. Minek, annyi szobruk van már a könyvekben. Lesznai Annának, Kádár Erzsébetnek, Török Sophie-nak lehetne mellszobra, női mellekkel. Babitsnak vagy Tóth Árpádnak is van elég szobra, már Kosztolányinak is. Hosszú Katinkának adnék egy szobrot, és nem mindig Hajós Alfrédnak, vagy Darnyi Tamásnak. A magyar női kézilabda válogatottból mindenkinek szobor jár. A magyar fociválogatottnak viszont egy sem.
Ez csak játék, túl komolyan vett szobraink úgyis ledőlnek, átöltöznek, ellepi őket a por, elhidegülnek. Előbb utóbb leesik a fejük, így már beszélgetni sem lehet velük. De legalább nem hazudnak a történelmükről. Miért kellene bővülnie férfi arcképeinknek? Miért vannak tele a múzeumok, az utcák, az iskolák, a házsarkok, kapualjak, szökőkutak Petőfikkel, Kossuthhal, István királlyal, ugyanazokkal az államférfiakkal?
Nem szerettem ezeket a félresikerült szobrokat. Csonthidegek, néha jó beállni alájuk, ha esik az eső mondjuk, vagy találka van, ott lehet cigit kapni. Leginkább az Atlasz szobrokat szeretem, a két szakállas öreget a mitológiából, Odesszában egész háztömböket tartanak meg a hátukon. Nekik szívesen adnék szobrot, hogy tartsák egyben a földet, a reményt. Tartsák meg a várost. Sárkányölő Szent György sárkányai is hasznosak, mert a mindenkori vesztesek helyett fekszenek kiterülve. Kisemberek elvérezve…. De nekik is elég lenne kicsi, szegény szobor. Nem hiszem, hogy nagyok szeretnének lenni, túlzón imádott hősök. A kígyót, a hiányzó mellkast, a fél fejeket. A torzókat. A kakasokat. Őket szeretem.
Egy kivétel szobrom van, Anonymus. A senki, a valaki, a bárki. Be lehet ülni az ölébe, mert az öl fontosabb, mint a fej, ezt szeretem benne. Amikor a Városligetben sétálunk, hárman is beleülünk egyszerre. Többször kipróbáltuk a gyerekekkel. Nemrég egy angol barátnőm volt itt Leedsből, megmutattam neki a Gesta Hungarorum íróját. Aki csak azt az egyszerű alcímet adta művének: a magyarok viselt dolgai….Nevettünk. Mikor sétáltunk a Vakok Intézetéhez a Széchenyi Fürdőből, Barney felkiáltott: Ó, nem is tudtam, hogy nálatok van Harry Potter szobor!
A történelem kifürkészhetetlen és felismerhetetlen hősei dőlnek le egy-egy szobor felállításakor. Amúgy én a szobrokat leginkább a templomokban szeretem nézegetni, sőt, meg is érintem, láttam már Krisztust könnyezni. Az örmény templom Krisztusát Lembergben. Galambokból és halálfejekből van kirakva. Az egyetlen megható szobor volt életemben.
Csak ritkán szeretem az írók szobrait, például Bendek Eleket a Városligetben, néha leveszi valaki a fejét. Ellopják, leemelik, aztán az önkormányzat visszarakja. Aztán leesik a fej, fél testével szokott kardozni a kisfiam.
Csernovic
Nemrég Csernoviban jártam. Mutatták nekünk büszkén a város vezetői, micsoda szobrot emeltek Paul Celannak. Hatalmas arc, redős homlok, és meggyűrt, nagy galambszemek. A tarkója mögött egy óriási autogram lobog, akár egy nemzeti zászló: Celan, az ukrán. A költő aláírása. A szobor talán nem is tud róla, milyen groteszk. Celan szülőházához rakták, de nem az volt a szülőháza.
Mikor megláttam, elfogott ugyanaz a szorongás és hideg, mintha a verseit olvasnám, de mégsem lett költészet ez az érzés. Ijesztő, szürke, magányos költő lett belőle, egy túl feminin arc, egy túl szelíd ember, affektáló, szépelgő. Celan arcát angyalra formálták, és mégis hatalmaskodó, önző karikatúra lett. Ez a finom költő, aki számomra igazán közel tudta hozni a második világháború után életben maradó bukovinait, a bolyongó zsidót, aki Párizs utcáink tekergett és képtelen volt felejteni, Romániát, a Szovjetúniót, Galíciát, Bukovinát, Budapestet és Bukarestet.
Lemberg
Aztán jártam nemrég Lembergben és egy másik ukránnal találkoztam, aki nem volt lengyel, vagy zsidó, vagy román. Mint ahogy az Kelet-Európában lenni szokott.
Lemberg Európa észak-déli, kelet-nyugati keresztpontján fekszik, az egykori Galíciában. Háromszáz évvel ezelőtt ide érkeztek meg keletről a karavánok, a fűszerek, a textil és az ezüst; idáig lehozták északról a borostyánt. Lemberg kötötte össze Vilnát és Odesszát, a Balti-tengert a Fekete-tengerrel. Két várost, egy litvánt és egy orosz-ukránt. Az előbbiben töltötte fiatal éveit Mickiewicz, a másodikban „raboskodott”, ott élt száműzetésben. A lengyelek romantikusának szobra a Proszpekt Szvobodi ismert találkozóhelye, alatta lehet drogot kapni.
Hétvégén, mikor lezárják az utat, hatalmas embertömeg hömpölyög a talapzatánál. Nem messze tőle áll egy még nagyobb szobor. Ez már nem is szobor, inkább erődítmény, Sevcsenkoé, az ukránok romantikusáé. Kissé magányosan előre dől, egyáltalán nem romantikus, a szemeit alig lehet szabad szemmel látni, mert majdnem magasabban van, mint a templomok tornyai. Nagy, robosztus, félelmetes, inkább taszító, mint csábító, senkit sem csábít olvasásra, igaz, nem is ez a feladata, nem az irodalom, valami más, inkább.
Sevcsenko palástjába, tőle, életétől és korától függetlenül, kisebb méretű halálfejek vannak vésve, csontváz reliefek. Az ukrán író háta egy hatalmas emlékmű a háború áldozataiért. A szovjet birodalom területi jogait öltötte magára, belebújt a kommunisták áldozati köpönyegébe. Szegény, ha tudná, milyen nagy lett az utókor számára, mennyi halott fekszik majd rajta, biztosan eldugta volna a kéziratait.
Politikusok szobrai, hát nem tudom, mi a jó bennük. Miért éppen ők kapnak szobrot, a hatalom, az elnyomó, az adminisztrátor, a maffiózó. A nacionalista, a kommunista terror rideg, arctalan emberei. Az emlékezet fogpiszkálói. Gyufák, amiket néha meggyújtanak, legutóbb egy turulmadár itt nálunk a szomszéd sarkon, a karmai alá sem merek ülni Zuglóban. Mi közöm egy szoborhoz? Nem tudom, sose volt közöm egy szoborhoz sem. Az írók szobrához sincs legtöbbször semmi közöm. Kivéve Anonymus ölét, ahova angol barátnőmet is beültettem. És a kövér angyalokat. Egy lembergi örmény templomban…..
A rendezvényen elhangzott összes szöveg >>> [3]
A rendezvény kerekasztal-beszélgetése >>> [4]
A rendezvény a facebookon >>> [5]
Képbeszúrás
- Kultúr-part [7]