2016. március 30.
(bevezetésül)
Azt a szöveget, amelyet olvasóim most figyelmükre méltatnak, még 2009 nyarán kezdtem fogalmazni. Telve azzal a keserűséggel és kiábrándultsággal, amit az a nyár csak hozhatott. Nem csak egy politikai korszak, egy közösség és egy tradíció elmúltán búslakodtam, de egyúttal az is elszorította torkomat, hogy az események főszereplői mennyire nem látszottak tisztában lenni a dolgok állásával. Ezért is hagytam félbe, amit elkezdtem. Most viszont megtaláltam, s hét év múltán is értelmesnek érzem soraimat. Elhatároztam hát, hogy közreadom őket. Az eredeti szövegen csak annyit változtattam, amennyit az idők és az igeidők változása feltétlenül megkövetelt.
(Szent György búcsúja)
Még ott mosolygott az utolsó nagy európai kormányfői találkozó fényképén, de már nem figyelt rá senki. Bukott diák az osztálytalálkozón. Gyurcsány Ferencnek hívják. 2009 március 21‑én jelentette be, hogy lemond. Ő volt a III. Magyar Köztársaság legnépszerűtlenebbé vált kormányfője. Öröksége alig több egy romhalmaznál. Lelépése a színről nem egyszerű személyes dráma. Egy folyamat végét jelzi, a harmadik Magyar Köztársaság alapításának és helykeresésének történetéét. Bár utóda a következő választásokig még elgörgetheti a szekeret, a magyar politika történetében mindenképpen új fejezet kezdődik majd.
(személyes intermezzo)
Akár elégtételt is érezhetnék Gyurcsány bukása kapcsán. Amikor az ország kormányrúdja a kezébe került, megírtam, hogy hamis mítoszokba kapaszkodik, ki belé veti bizalmát. Nem mondom, hogy szavaim visszhangtalanok maradtak. Barátaim és üzletfeleim többsége hosszú tömött sorokban magyarázta, hogy mekkorát tévedek. Merthogy itt a régen várt vezéregyénség, aki kivezeti a baloldalt és a hozzájuk csapódott magyar liberálisokat a sivatagi tévelygésből. Nem vezette ki, mi több ma sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint előtte.
Éppen ezért nem érzek elégtételt. Nem kenyerem a káröröm, különösen, hogy magamat is a vesztesek közé számíthatom. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy eltöprengjek azon, miért és hogyan tévedhettek ekkorát amúgy józan ítélőképességgel és igazi bölcsességgel megáldott emberek. Olyanok, akik a másfél évtizeden keresztül szemmértékkel is pontosan fel tudták becsülni a politikai mezőny bármely tagjának értékét. Ezúttal viszont cserbenhagyta őket a megérzésük és a tapasztalatuk.
(különben jön a mumus)
2002 tavaszán a magyar baloldal és a magyar liberálisok politikai kommunikációjának központi figurájává a lelépő miniszterelnök, Orbán Viktor vált. A média ezen szegmense nem tett mást, csak átvette és átértékelte Orbánnak a saját tábora számára készített üzeneteit. Márpedig Orbán kommunikációs stratégiája kettős volt: Fenntartani saját szavazói egységét és lelkesedését, másfelől önmagát egy virtuális "másik Magyarország" vitathatatlan vezéreként mutatni be. Egy olyan karizmatikus vezető képét igyekezett kialakítani, aki -- ha arra van szükség -- képes a maga táborát egyfajta párhuzamos, érzelmi alapon szerveződött, alternatív ország közösségébe szervezni. Mely országnak, a valós politikai határokon innen és túl, a vállalás és az érdemek alapján lehet valaki a polgárává. Az érzelmi megerősítésen, például a kokárda kisajátításán, a polgári körök kiépítésén, a haza és a saját tábor összemosásán túl Orbán és csapata még a maga kormányzati ciklusa alatt hozzákezdett a maga párhuzamos intézményrendszerének kiépítésének is. Ennek a párhuzamos intézményrendszernek a legitimációját a híveik és eszmei tanácsadóik által oly szívesen hangsúlyozott, s a huszas évek magyarországi előképein túl, leginkább félreértett és félremagyarázott lengyel példákra visszamenő "kettős nemzetfogalom" jelentette volna. A kozmopolitia (fő)városi és az autochton paraszti kultúrák átjárhatatlan kettősége, illetve az erre épülő kétpilléres társadalom. Amelyben szigorúan ki kell porciózni minden pozíciót és erőforrást.
Orbán ennek a másik, "tengerfeletti" Magyarországnak a nevében intézett nyelvpolitikai kihívást a valós politikai mező viszonyai ellen. Profi kommunikációs stratégiával vitte át az üzenetét a saját táborán és a vele szemben állókén egyaránt. Így sikerült elérnie, hogy a parlamenti veresége ellenére a ő és a Fidesz-MPSZ tarthatta kézben a politikai közbeszéd tematizálását. Így jött létre a baloldali és a liberális sajtó démonizált Orbán Viktor-képe, aki, ha kell, ördögi praktikákkal akadályozza meg a jót akaró, de gyenge szocialista és liberális kormány tevékenységét. Mely kormány, legalábbis Medgyessy Péter miniszterelnöksége alatt, másra sem figyelt, csak arra, hogy a Fidesszel és annak elnökével kompromisszumot találjon.
Holott annak valószínűleg elegendő lett volna Orbán eredeti stratégiáját követnie, s nem venni tudomást a "tengerfeletti" Magyarországról és annak virtuális miniszterelnökéről.
(besétálni a kommunikációs csapdába)
Gyurcsány számára éppen az jelentette a kitörési pontot, hogy elhitette, alkalmas arra, hogy megállítsa a Fidesz kommunikációs rohamait. Politikájának előre beépített hibája pedig éppen ez volt. Összekeverte a politikai kommunikációt az ország irányításával. Ebben a helyzetben nyilvánvalóan a Fidesznek állt a zászló. Tényleges kormányzati felelősség nélkül játszhatott va banque‑ra. Bárhol és bármilyen ürüggyel beleköthetett a kormányba, elvégre biztos lehetett abban, hogy szavait nem követi a felelősségvállalás kényszere. Úgy viselhedhetett tehát, mint az a gimnazista, aki éppen a tanárral való kötözködés útján kívánja meggyőzni az osztályközösség ellenkező ivarú populációját a maga genetikai kiválasztásra érdemes voltáról. Gyurcsány és kommunikációs csapata pedig besétált a kezdő tanerők örök csapdájába. Felvette a kesztyűt. Hiába nyert meg jószerivel minden kommunikációs menetet, a kezdeményezést mégis kiadta a kezéből. Így jött létre az a furcsa, paradox állapot, amelyben az ellenzék tematizálta és a kormánypárt opponálta a politikai diskurzust.
(kormány program nélkül)
Természetesen ez nem alakulhatott volna így, ha a kormány jól körülhatárolt, világos és kellően támogatott program alapján lépdelt volna előre. De ez korántsem volt így. Gyakorlatilag rögtönzésekből élt. Rögtönzései kapcsán pedig elkövette azt a hibát is, hogy folyamatos szuperlatívuszaival elértéktelenítette azt is, ami improvizációiban éppen nem lett volna talmi. A kormányzati kommunikáció egyetlen stabil eleme tehát Gyurcsány szótérikus és Orbán démonikus figurájának küzdelme maradt, s ez helyettesítette a világos kormányzati programot is. Később Orbán démonikus figuráját mindinkább átvette a szélsőjobb fenyegetés mítosza. A szótérikus hős feladata tehát a sötétség erőinek megállítása lett, s ez egészült ki a mindinkább értelmezhetetlenné váló "reformok" mítoszával. A kormányfő új nemzetet épített, ígért új eget s földet, netán tücsköt és bogarat. Cselekedni azonban nem cselekedett semmit. Lehet, persze, hogy az ország nem is ezzel járt a legrosszabbul. Olyan csapat élén állt ugyanis, amely a politikus szerepét összekeverte a feltörekvő vállalati középvezetőével, miközben az empátián és a realitásérzéken kívül csak egy dolognak volt inkább híján, s ez az ország ismerete. Ezt a lendületét sajnos nem csak itthoni használatra tartogatta. Jutott belőle külföldre is. Így eshetett, hogy még a 2006. évi választások előtt azzal dobták vissza a megméretett és könnyűnek talált magyar konvergencia-programot, hogy majd akkor tárgyalnak Magyarországgal, ha az új választások után lesz felelős miniszterelnöke az országnak. Lett is.
(önmagunk szétverése)
A tökéletes, bármiféle önreflexiót, vagy legalábbis önismeretet nélkülöző ámokfutás egyetlen eredménye a potenciális szövetségesek bedöntése volt. Az MDF mellett, amelynek 2004‑es bravúrja, az az európai parlamenti választások jelentette kihívás sikeres leküzdése hatásosan állította meg Orbán Viktor és a Fidesz addig töretlen szavazatmaximáló nyomulását, a hűséges szövetséges, a fegyverhordozói szerepébe Kuncze másodszori elnöksége alatt végleg beletörődni látszó SZDSZ volt e politika másik áldozata. Gyurcsány és kommunikációs csapata úgy sajátította ki a szabad demokraták jelszavait, hogy jószerivel semmi köze sem volt annak tartalmához. Az SZDSZ pedig, hogy arcát megtarthassa, a lehető legrosszabbat választott: egykori önmagára igyekezett rálicitálni. Márpedig ebből a helyzetből csak veszteni lehetett. Rossz kommunikációs helyzetét csak fokozta kardcsörtető kompromisszumképtelenségével, amelyet szorult helyzetbe kerülve általában a lehető legelvtelenebb önfeladásra változtatott. Egyre kicsinyesebbé váló belharcait már jószerivel azok résztvevői sem vették igazán komolyan.
Gyurcsány és csapata azonban ezen a téren is a nagy mumus ügyetlen tanítványának bizonyult. A mindinkább hiszterizálódó baloldali szavazótábor ugyanis nem, hogy nem sorakozott fel a kormányfő mögött, de egyre inkább kiábrándult a mind öncélúbbá váló gesztuspolitikából. Kezdetben csendesen, később mind viharosabban erodálódott.
(kényszerszavazók, vagy tán mégsem)
E gesztuspolitika eleve félreértésre épült. Arra, hogy a 2002‑ben és 2006‑ban még szövetséges két párt szavazótábora összevonható, s a saját közös értékrendje szerint minden esetben ki fog tartani a közös blokk mellett. Márpedig ez korántsem volt így. Nyersen fogalmazva, a szocialisták valóban rendelkeztek egy, a párthoz többé kevésbé hű, stabil szavazóréteggel, amely elviselte, ha kormányra kerülve a párt az ő közvetlen érdekeik ellen is politizált. Különösen, hogy reménykedhetett abban, hogy megfelelő, eseti alkuk révén részben mentesülhet a számára kellemetlen döntések következményei alól. A Szabad Demokraták Szövetsége ennél lényegesen egyenesebben járt el — konkrét kampányhelyzeteken kívül egyáltalán nem törődött azzal, hogy vannak‑e választói. Éppen ezért kampányról-kampányra mind nagyobb kiábrándultsággal vette tudomásul, hogy elfogyott a regimentje. S ezt a helyzetet szocialista szövetségesei általában nem is haboztak a tudomására hozni. Ugyanakkor nem voltak képesek arra, hogy a szabad demokratákból kiábrándult szavazókat a saját soraikba emeljék be. Hiába a kormányzati gesztuspolitizálás, az eredendően eltérő politikai kultúrák közötti különbség csak a szabad demokrata szavazók egy kisebb részénél volt így áthidalható. Valószínűleg annál, akik (s ebben az esetben nem is lenne haszontalan proszopográfiai vizsgálatokat folytatni) 1990‑ben netán jobb híján, az utódpárt iránti átmeneti bizalmatlanságból csatlakoztak a szabad demokratákhoz.
(a reformígéretek csapdájában)
E közös táborépítés mindinkább kizárólagossá váló hívószavaivá az "antifasiszta küzdelem" és a "reformok iránti elkötelezettség" váltak. Az előbbit időlegesen zárójelbe téve, érdemes gondolatainkat az utóbbira fókuszálnunk. Elvégre a mind misztikusabbá váló "reformok" követelése és védelme jelentették és jelentik ma is, közel harminc év múltán a kádári örökség leghatékonyabb védelmét. Azt a torz rögeszmét, ami szerint Magyarország túlélésének és fellendülésének záloga abban állana, hogy a fennálló rendszert mind jobban közelítjük valamely félperiférikus, tekintélyuralmi exportdömping-rezsim berendezkedéséhez. Amíg szomszédai tudomásul vették az előző rendszer végleges és visszavonhatatlan csődjét, addig Magyarország reformgurui tovább folytatták volna a már két évtizede leváltott rendszer három évtizede tartó toldozását és foldozását. Így Magyarország jószerivel az egyetlen, ahol még útmutatóként tekintenek a nyolcvanas évek gazdaságpolitikai fordulatának mind halványuló csillagaira. Igaz, hogy Margaret Thatcher nevével az ajkukon is a legtöbben Pinochet, Dr. Maháthir Muhammad vagy a legjobb esetben Turgut Özal vagy még inkább Pak Csong-hi vagy Teng Hsziao-ping rendszeréig láttak és látnak. (Nem véletlen, hogy az előző rendszer utolsó éveiben az utolsó három példaképet külön is tanulmányozták a pártállami spin-doktorok.)
Ezt a mind nyilvánvalóbbá váló idioszinkráziát egy ideig még eltakarta az az elem, amit az előbb még zárójelbe tettünk — az "antifasiszta küzdelem" romantikája. 1988, Grósz Károly hírhedett sportcsarnoki beszéde óta riogat a (poszt)kádári elit a "fehérterror" kísértetével. Eszerint az elbeszélés szerint, Magyarországon lesben állnak a szélsőséges, ordas eszmék hívei, akik éppen a rendszerváltás alkalmát készülnek kihasználni ahhoz, hogy újra menetelhessenek, sőt, maga a rendszerváltás nem is más, csak ürügy az ő visszatérésükre és a "reformok" eltörlésére. Ez az ideológia nem új. Már Kádár országa is azzal igyekezett a maga létét igazolni, hogy szándékosan összemosta Francia Kiss Mihályt Nagy Imrével. S az ebbéli igyekezetek, úgy tűnik, két évtizeddel Kádár végső bukása után sem hagytak alább. A harcos kiállású antifasiszta romantika jóval azelőtt kezdődött, hogy a politikai szélsőjobb tényező lett volna Magyarországon.
Ez pedig magával hozza annak a magyarázatát is, miért lett Magyarország a "reformszocializmus" éltanulójából a rendszerváltó osztály bukott diákja. Egyszerűen azért, mert más leckét biflázott, mint amit a vizsgán tudnia kellett volna.
(határvidék-illúziók)
A magyarországi politika kifulladása, illetve az országok lassan állva hagyó, korábban lenézett szomszédai, Szlovákia és Románia relatíve gyors felfutása kisértetiesen emlékeztet arra, ahogy 1988 után az akkori szovjet tömb országai gyorsan elfutottak az addig irigyelt szocialista mintaország, Jugoszlávia mellett. A korábban áhitattal nézett önigazgató szocializmus a maga, mifelénk elképzelhetetlen jólétével és relatív kulturális sokszínűségével egyszerre kipukkadt lufivá vált, amikor kiderült, nincs az a kelet-közép-európai szovjet fenyegetés, amellyel szemben ezt a határőrvidéket talpon kell tartani, s nem marad olyan kelet-európai diktatórikus szocializmus, amellyel szemben a jugoszláv modell pozitív mintát jelenthetne. Az egykor prosperáló határtartomány egyik napról a másikra légüres térbe került. A történek folytatása valószínűleg mindenki számára ismerős. A szerbiai szocialisták összebútoroztak a helyi nacionalistákkal, s Jugoszlávia megőrzésének ürügyén nekiláttak Nagy-Szerbia földabrosza vérrel és vassal történő kiszabásának. Ebben a buzgóságukban -- minden látszat ellenére -- nem is voltak teljességgel sikertelenek. Bosznia és Koszovó szerblakta részein megőrizték a befolyásukat.
Tűnhet bármilyen távolinak és idegennek, e történet számos eleme megtalálható Magyarország 1990 utáni történelmében. Magyarország is abban a hamis illúzióban ringatta magát, hogy "reformjaival" megelőzi szomszédait, miközben voltaképpen mögéjük szorult. Hosszú ideig vélte azt is, hogy a NATO és az Európai Unió tagjaként szomszédai felé egyfajta határsáv és közvetítő kapu szerepét játszhatja el, azonban az EU bővítésével ez alapvető tévképzetnek bizonyult. Éppen ellenkezőleg, Magyarország csalódottan tapasztalhatta, hogy az ország addig elhanyagolt, keleti határszéleit átlépve a nemzetközi befektetési tőke Romániában talált otthonra. Márpedig, emlékezhetünk erre, ez az illúzió volt a kilencvenes években a magyar politika motorja. Ez legitimálta, többek között, a határon túli magyarság klientúraépítéssel egybekötött virtuális krajinásítását is. Ezek mögött az a gondolat húzódott meg, hogy Magyarország szomszédai, a nyugati és a délnyugati sáv kivételével, olyan országok lesznek, amelyek sorsa csak az összeomlás lehet. Ezért kell, így az érvelés, számukra egy olyan külön infrastruktúrát létrehozni, amely nem csak a közösség identitását segít megőrizni, de egyúttal egy működő rendszert is jelent egy már nem működő világban. A világ viszont másfelé fordult. Az egykor romokban heverő szomszédok magukra találtak, miközben Magyarország két kézzel szórta a kitöltetlen s fedezetlen csekkeket a határokon túlra. Az illúziók persze magukkal hozták a politikai közbeszéd befelé fordulását és radikalizálódását is. Bár a magyar baloldal szívesen példálódzik Weimar és 1933 példájával, lényegesen valószínűbb volt, hogy az ország Szerbia 1988 utáni pályájára áll majd. Gazdasági lecsúszását, politikai térvesztését ellensúlyozandó még mélyebben ássa be magát feleslegesen kergetett illúziói világába. Ennek külső feltételei, a politikai radikalizmus, a zavaros eszméket kultiváló értelmiségi csoportok, a menetelő szabadcsapatok és a határon túli virtuális Nagy-Magyarország virtuális krajinái már rég adottak. Akárcsak az államhatalom szinte teljes tehetetlensége, a zavarosban halászó, s nem ritkán egymás elleni játszmákba sülyedt állami- és magántitkosszolgálatok világa valamint a szervezett bűnözés lényegében szabad burjánzása, amely nem ritkán összekapcsolódik az államhatalom felhőrégióival is. Legfeljebb annyi maradhat meg vigasznak, hogy a Tito halála utáni Jugoszlávia fele annyi ideig sem húzta, mint a Kádár utáni Magyarország.
(a nászágy és megvetői)
Bár Magyarországon nyilvánvalóan Orbán Viktoré lesz az a kétes dicsőség, hogy kényszerű vadházasságot kössön a radikális szélsőjobbal, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ezt a nászt éppen azok fogják a leglátványosabban megvetni, akik a nászágyat magát is megvetették. Elvégre egy társadalomban általában az jelenik meg, amire -- képletesen szólva -- kereslet van. Ha tehát egy ország két évtizeden át nem tud, illetve nem akar mit kezdeni a maga társadalmi konfliktusaival, miközben a lakosság mind szélesebb rétegei érzik úgy, okkal vagy tán ok nélkül, hogy az állam, illetve a politikai közösség magukra hagyta őket, az föltétlenül a társadalmi kapcsolatok kiürüléséhez, a szolidaritás felmondásához, a viszonyok radikalizálódásához vezet. Így történt ez Magyarországon is. Ma már politológiai közhely, hogy a szélsőjobb nem tett mást, csak sikeresen és a maga szája íze szerint tematizálta azokat a a sérelmeket és félelmeket, amelyektől a magyar alsó középosztály okkal vagy ok nélkül rettegett. Ennek köszönheti kirobbanó sikerét. Észrevette, hogy potenciális szavazói miről akarnak hallani, s azt úgy mondta el nekik, hogy az összekapcsolódjon a nekik célzott politikai üzenettel is. A jelenlegi kormánypártok felkészületlenségét mi sem mutatja jobban, hogy a helyzetre alapvetően nem voltak képesek reagálni. Kiderült, alapvető ismereteik is hiányoznak arról, hogy mi jellemzi a magyar társadalom alsóbb rétegeinek mindennapjait, mi határozza meg gondolkodásukat. Ugyanúgy, ahogy megdöbbentették a döntéshozókat az olaszliszkai indulatok, valami ismeretlen bolygó történéseiként tűntek fel előttük az uzsorásügyek is. Nomármost tipikusan ez az a helyzet, amelyben a lehető legnagyobb sikerre számíthat a rendpárti demagógia, különösen, hogy a napnál is világosabb a hatóságok tehetetlensége. Vagy éppen a hatóságok látható jelenlétének teljes hiánya. A magyar hatóságokra egyszerűen az jellemző, hogy nincsenek, vagy legalábbis válságos helyzetekben nincsenek jelen. Belegondolni sem gondolt bele abba senki, vajon megtörténhetett volna Olaszliszka, ha a faluban van rendőrörs? Mit várjunk akkor a Cserehát vagy az Ormánság magukra hagyott aprófalvaiban? A hatóság azonban nem válogat, pontosan ennyire tehetetlen a különféle, nyíltan szervezkedő, maguknak mindenféle "rendcsinálási" funkciókat vindikáló szabadcsapatok mozgásával szemben is.
A szélsőjobb előretörésének figyelemre méltó kísérőjelensége a vele szembeni szellemi kapituláció. A szélsőjobb csoportokkal szemben a hatóságok nem csak tehetetlenkednek, de a velük szembeni fellépés igényét körülbelül a sikanérozott pufi gyerek iskolai panaszkodásának is tekintik. Így alakult ki lassanként az a rossz országkép, amelyben Magyarország az európai szélsőjobb menedéke lett.
Bár ez a folyamat sem új keletű, az elmúlt háromnegyed évtizedben a kormánynak minden lehetősége meglett volna arra, hogy az eseményeket más irányba terelje. Ehelyett ezen a téren is sikerült hibát hibára halmoznia. Éppen Gyurcsány volt az, aki annak szélsőjobboldali kapcsolataira hivatkozva, 2006‑ban megkísérelte karanténba záratni a Robert Fico vezette szlovák kormányt, illetve a nagyobbik kormányzó pártot, a Fico vezette Smert. Az eleve kétesélyesnek induló akció nem csak attól sült el balul, hogy Szlovákia átmenetileg az Unió gazdasági csodagyerekének számított, miközben Magyarország a kórosan gyengélkedő szerepét vette magára, hanem azért is, mert alig száradhatott meg a tinta a brüsszeli magyar beadványokon, a magyarországi szélsőjobb máris teljes mellszélességgel lépett akcióba. Toroczkai László pozsonyi akciója és kitiltása után következett a tévészékház feldúlása, majd a szerencsétlen, október 23‑i rendőri akció. Akik ezt eltervezték és véghez vitték, azok vagy nem mérték fel milyen erőkkel állnak szemben, s milyen hatásra számíthatnak, vagy hihetetlenül ostobán és felelőtlenül cselekedtek. Az sem kizárt, hogy egyszerre mindkét állításunk igaz lehet. Az eredmény mindenesetre gyászos lett. A nemzeti ünnep kis híján vérbe fulladt, a kormány és a kormánypártok kiszorultak a közterekről, a parlamenti ellenzék, amelynek a szélsőjobbal való azonosulását ez az akció is hivatott lett volna a napvilágra tárni, átvehette a politikai kezdeményezést. Mindezt az európai politika korifeusainak szeme láttára sikerült tető alá hozni. S aminek még ennél is markánsabb következményei lettek, színre lépett a szervezett szélsőjobb. Az addig jelentéktelennek tűnő csoportokból komoly hálózat fejlődött, s ezek tetején megkezdte menetelését a 2006‑os parlamenti és önkormányzati választásokon még teljesen esélytelen Jobbik. Mely párt vezérkarát egyébként azok a hallgatói önkormányzati vezetők adták, akik éppen Bokros 1995 tavaszi szerencsétlen kijelentése ("Burundiban nincs felsőoktatás.") és az arra adott reakciók hátán válhattak először országos politikai tényezőkké.
Nem csak utólag látható világosan, hogy megfelelő felkészültséggel meg lehetett volna előzni a szélsőjobb áttörését. Ehhez viszont még idejekorán le kellett volna számolni a baloldali és liberális politikai agytrösztök kedvelt rögeszméjével, miszerint a szélsőjobb fenyegetés bárkit elriaszthat a Fidesztől. A tapasztalatok egyelőre éppen az ellenkezőjét mutatják.
(Az őszödi beszéd mint lehetsége fordulópont)
A politikai marketing honi szakemberei egyetérteni látszanak abban, hogy az őszödi beszéd kiszivárogtatása fordulópontot jelentett Gyurcsány Ferenc politikai pályáján. Nem vitatható, hogy e szerencsétlen beszéd napvilágra kerülése sokat rontott a lelépő kormányfő megítélésén. Ostoba szöveg volt. Felesleges indulatokat kavart. Bebizonyította azt is, hogy aki elmondta, nem államférfi. A vérbeli államférfi rendelkezik azzal a képességgel, hogy a lehető legkeserűbb pirulát is értelmesen képes beadni hallgatóságának. Igazi politikai kommunikációs gaffe volt. Nem hihetjük azt sem, hogy valamely gonosz lélek, netán "áruló" aknamunkájának lett volna köszönhető, hogy a nyilvánosság elé került. Az ilyen szövegek sajátossága, hogy általában azért kerülnek nyilvánosságra, mert akik elmondták, így kísérlik meg a nyilvánosságot tesztelni. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy ennek a beszédnek a napvilágra kerülése okozta volna Gyurcsány bukását.
Gyurcsány bukása annak volt köszönhető, hogy egy eleve hamis ígérettel kampányolt. A magyar választópolgár által már régóta hőn óhajtott rendszerváltás utáni konszolidációéval. "Tévé, sör, papucs" -- lehetnek ezek a kispolgári lét megvetendő attribútumai, azonban a választó- és adófizető (kis)polgárok többsége számára egyúttal a nyugodt élet alapvető kellékei is. Annak bizonyságai, hogy a világ péntek estére nagyjából ugyanazt ígéri majd, amit hétfő reggel ismertünk belőle. 2006‑ban viszont már ismét "új forradalmat" hirdetett, s ebbe is bukott bele.
(folytatás hét év múltán)
Hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt, a 2009 tavaszán megkezdett szöveget ismét elővegyem. Sajátos élmény egy talált tárgyat újra felfedezni, s megbizonyosodni afelől, hogy hiába dobtuk el kedvetlenül, mostanra sem vált rozsdássá. Jószerivel egyetlen dologban módosíthatnók korábbi elképzeléseinket: választási eredményei birtokában Orbán nem kényszerült formálisan is összebútorozni a Jobbikkal. Programjából viszont átvett minden olyan elemet, amelyet arcának elvesztése nélkül lehetséges volt átvennie. (Orbán továbbra is a politikai kommunikáció nagymestere.) Arra sem számítottam, hogy ekkora, az 1990 utáni magyar történelemben páratlan hatalmi koncentrációra lesz képes.
Szomorúan érint viszont, s itt venném fel a hét éve elejtett fonalat, hogy a jelenlegi ellenzék semmit sem tanult hibáiból. Továbbra is Orbánhoz képest határozza meg önmagát, s gyenge, általában érzelmi alapon álló, kommunikációs küzdelmet folytat mumusával. Ezzel szinte megerősíti annak kivalasztott vezetői szerepre támasztott igényeit.
Egy lehetséges demokratikus alternatíva kidolgozásához ez nem lehet elég. Nem önjelölt vezéregyéniségekre, érzelmi kritikára lenne szükség, hanem önálló szervezetre, s önálló programra. Ezek létrejöttét azonban éppen a kommunikációs politika csapdája gátolja meg. A "verbális politikai erőtér" ugyanis önmagáról illetve ellenfeléről szól, s nem a lehetséges választók meggyőzésére irányuló politikai cselekvés háttere.
("dünnyögj tán egy új mesét")
Na nem a "fasiszta kommunizmusét", hiszen ezt a romlott árut a Jobbik készséggel szállítja a magyar piacra. Azonban csak akkor lehet a jelenlegi magyar politikai valóságban hiteles alternatívát kínálni, ha szakítunk az orbáni beszédpolitika virtuális terével. Amikor a magyarországi ellenzéki politizálás elindult, éppen azért lehetett sikeres, mert határozottan szakított Kádárral, s az akkori politika diszkurzív és valóságos kereteivel. Jelenleg ismét erre lenne szükség. Nem Orbánról kellene beszélni, hanem Magyarországról. S nem annyira a külföldi sajtóhoz (bár ennek szerepe fontos), hanem a magyar választókhoz kell szavait intézni. Szomorú bevallani, hogy ez a kommunikációs félfordulat utoljára Horn Gyulának sikerült Magyarországon.
(mi a program?)
Az egyes szakmai szervezetek felháborodása, a kormányzati agresszivitás mindenen túlhágó volta már megteremtette annak alapjait, hogy egy új, ellenzéki és demokratikus közbeszéd, s közmegegyezés jöhessen létre. Ezek lehetnek a hőn áhított kormányváltás szükséges, de még távolról sem elégséges feltételei.
A sikeres kormányváltáshoz valódi programra is szükség lenne. Nem elég kijelenteni, hogy az oktatásügy irányítása és finanszírozása rossz és ebből következően elfogadhatatlan, ha nem tudjuk, milyen oktatásügyet szeretnénk, s azt hogyan és miképp akarnók fenntartani. Ugyanezt a kérdést feltehetjük az egészségügy, a honvédelem, a szociális biztonság és még számos szakpolitikai kérdés kapcsán is. A jelenlegi baloldali, liberális, vagy fogalmazzunk általánosabban, demokratikus ellenzék kapcsán elmondható, hogy nem csak a nagy program hiányzik, de hiányoznak a megfelelő szakpolitikai programok is. A potenciális szavazók ismételt keserű tapasztalata, hogy olyan szavazógépnek tekingtik őket, akikre csak addig volt szükség, amíg egy új kurzus fel nem épült. Éppen ezért bizalmatlanok. Ez a bizalmatlanság pedig egyszer már jól jött Orbán Viktornak.
(a fenntartható közmegegyezés)
Természetes, hogy egy olyan huzatos, s tartósan gazdasági, politikai, önértékelési válságokba sülyedő országban, mint Magyarország, folyamatosan jelen vannak a messianisztikus várakozások. Ugyanakkor bölcs lenne egy esetleges kormányváltás talaját előkészítendő eleve tisztázni a vágyak, óhajok és az áruházak kínálata közötti különbségeket. Azt kell vállalni tehát, amit teljesíteni is lehet. Ezt a vállalást viszont meg is kellene valósítani. Azaz, attól a ponttól kellene folytatni, ahol Gyurcsány elbukott.
(lezárás)
Az Őszödtől máig vezető út nem csak rögös volt, de a magyar társadalom szempontjából felesleges is. Mégis megtörtént. Nem lehet visszaforgatni az időt, viszont legostobább tapasztalatokból is lehet tanulni. Érdemesnek látszik tehát leporolni régi tárgyainkat, s értelemmel fordulni a jövő felé. Már többször sikerült, miért ne sikerülhetne újra...
Budapest, 2009‑2016