Személyiségünk partjain, jaj, nem csendes morajlás
van, s nem hideg-meleg gőzök takarják el a semmit.
Sikoly van, ordibálás, tiszta emberi szók, hangok,
csecsemőkín, karambol-dörrenés, s valaki verset olvas,
és ott ül csendben énünk legrosszabb arcú alakja,
és okosan ül, és sorolja a színeket, a bűnről
olyan nagy odaadással mond ki vérfagyasztó, igaz
szentenciákat, hogy aki azt meghallja és érti,
nem tehet mást, hazamenekül, és tévét kapcsol, zenét
hallgat, vagy a konyhaszekrény kincsét magába tömve
ül, leül a konyhaasztal mellé, és hallgat, de az fáj,
hallgatózni kezd hamar, befele, de még az is kong,
hát hallgatja a testvérét, az anyját vagy szerelmét,
hogy mit hallgat, hogy mért beszél, hogy miért dudorászik,
és elgondolkodik, hogy talán el kéne, hogy mondja,
hogy járt ma ott, ahol az ember ritkán, ahol a partja,
a szél, szele van a személyiségének, ahol nem is ő az úr már,
de döbbenten csak hallgat, ül, mert más is odaér majd,
és nem szabad, hogy tudja, hogy az rettenetes hely, mert
még félő, hogy szemeit majd jó előre csukja,
és átszalad, mint halálon szoktak átbukni a gyávák,
altatókkal, csitítókkal, nem kerek, meredt szem
néz némán a másik kegyetlen, embertelen útra,
amit halálnak hívunk egyszerűen, pedig út csak,
szögesdrót-kerítések között dús cseresznyefák, és
bölcselkedő meggyfák, kurvinca körtefák térdelnek,
és makognak majmok, és a hideg szélből vas lesz,
és azt dobálja arcodba a porrá széteső nap,
jaj, arra jártam pénteken és szombaton és máma!
És láttam, hogy rohadt dióként, ott van anyám álma!
És láttam, hogy az apám sorsa összegyűrt papír csak,
és testvéreim nyitott csapokként csepegnek űrbe,
és nincs is űr, csak tároló, és nem tudni, mikor megy
a végtelennek tűnő, mégis olyan rövid útra,
mely elvisz innen mindent, ami szennyes, ami romlott,
a lelkemet is vitték volna, nem adtam, de martak,
te vén kegyetlen létezés, te semmi, szőke kislány!
Bezárt ajtó vagyok, cáfolj a rosszra, és ma nyiss rám!
- Vers [6]