Budapestet lehet szeretni vagy nem szeretni, bár ez utóbbiról nehezen elképzelhető, hogy nem valami külső, nem a város szerkezetéből fakadó ok húzódik a háttérben, vagy épp éktelenkedik az előtérben. Például a főváros unásig ismételt negatívumai, az olykor megkönnyeztetően szmogos levegője vagy a megoldatlan szociális problémák, az utcára szoruló koldusok, kéregetők, szegények és bérszegények látványa, mely utóbbi nehézség megoldása természetesen nem elzárásokban vagy büntetésekben rejlik.
Budapestnek legfőbb természeti adottságát belső főútja, a Duna adja. Egy folyó szeli ketté a várost, tagolja a teret, viszi át az időt a városon. Ez a folyó a metaforája a mindig megújuló városnak, annak a formációnak, amely nem kevés tragédia szemtanúja volt, amely elszenvedett tragédiákat, és olykor helyet is adott ezeknek, de a megújulásra való képességét mindig meg tudta őrizni.
Az a város tud megújulni, amelyik szoros kapcsolatot ápol a kultúrával, amelynek szövetében a kultúra számos mintázatát fel lehet fedezni, amely magába olvasztja a benne élők kultúráját, és az tovább tud fejlődni, a kultúra megőrzése és a kultúrával való továbblépés tanítja meg sokszor a város lakóit egymás tiszteletére, elfogadására. „De általában a magyar magas kultúra területén sem áll az, hogy a magyar alkat, a magyar jellegzetesség megállapítása és annak alapján való továbbhaladás a kultúra regenerálódásának alapja. A kultúra szüntelenül fejlődő, alakuló, új meg új problémákkal viaskodó s azokat megoldó folyamat: belső egyensúlya, összhangja, újjászületése nem bizonyos meghatározható jelleg „szabályai”-hoz való alkalmazkodásból, hanem problémáknak a megoldásából származik, s minél sikeresebben oldja meg ezeket a problémákat, annál inkább válik – anélkül hogy ezt akarná – jellegzetessé, „tipikusan” magyarrá. (Bibó István)
Budapest bővelkedik kulturális terekben. Szezonálisan vagy állandóan működtetett kulturális létesítményekben. Alternatív kultúraközvetítő helyekben és az úgynevezett magas kultúrának szentelt helyekben. Rongyos és fényes helyekben, a szegény színházak működtetésére alkalmas kopár helyekben és a feltörekvő közönség látogatta, elegáns, csillogó helyekben. Budapesten fogyasztható kultúra kivénhedt gyárépületek udvarán és könyvpaloták emeletén, kibérelt fürdőkben vagy volt varrodában, kicsiny, zörgő székű mozikban vagy elegáns koncerttermek puha foteljeiben – egysörös, pikolós és kaviáros helyeken is.
Budapest kulturális sokszínűsége vitathatatlan. És ameddig ez így marad, addig Budapest a kultúra egyik fővárosa lesz. Ha akarnánk, sem tudnánk bemutatni egy folyóirat hasábjain a főváros kulturális összkavalkádját. Arra egy egész folyóiratszám sem volna elég. Pusztán arra vállalkozhatunk, hogy néhány kulturális hely működésére felhívjuk a figyelmet. Kultúraközvetítő helyekre, olyan terekre, amelyek azt vállalták, hogy nem érdekli őket, megéri-e vagy sem, működőképesebb lesz-e ettől a hely, vagy sem – estjeik jó részét a kultúrának szentelik.
A Gödör Budapest egyik legkülönösebb formációja. Talán a fiatalabbak emlékeznek a néhány éve elbontott Elizélt Palotára a Vörösmarty téren. Ez a különösen csúf, irodákkal teli épület a nevét a kinézetéről kapta. Egyetlen előnye egyébként a páternosztere volt, hiszen aki még nem próbált ilyet, az ezen a nyitott liften felemelkedhetett és leereszkedhetett. Az Elizélt Palota nem a közelsége miatt jut az ember eszébe a Gödörről, hanem mert a Gödör a város egyik legelizéltebb projektjének mellékterméke. A Nemzeti Színház épült volna itt, de csak a mélygarázsig jutott el a terv megvalósítása, utána a megváltozott politikai tér más nemzeti álmokat álmodott. A város közepén viszont ott éktelenkedett egy lik. De ez már csak a hősi múlt. Azóta a város megtanulta használni a teret, kulturális csomóponttá lett a hely, Buda és Pest itt találkozik, afféle valós alternatív szórakozóhely született nagyon erőteljes arculattal. Nyilvánvalóan a legtöbb látogatója fiatal. Bulik, koncertek váltogatják egymást. Ám mindenféle alternatív fesztiválok központja is a Gödör. Öko- és a békés egymás mellett élésért kiálló programok zajlanak itt, például a Menedék Egyesület Bevándorló Budapest projektjének estjeit is itt tartották, melyeken a különféle, hazánkban élő fekete-afrikai és latin-amerikai népeket lehetett megismerni, kultúrájukat, zenéjüket, kedvenc ételeiket. A Gödörben tartottak a Föld napján Ökoteregetést is, ennek a kezdeményezésnek az alapja az volt, hogy a pestiek a megunt ruháikat ne dobják ki, és ne vegyenek feltétlen újakat helyettük, hanem cseréljenek inkább egymás között. Az ökotudatosságra való nevelés ugyanúgy fontos témája a Gödörnek, mint a társadalmi tudatosságra való ébresztés. Idén a Gödörben tartották az Állampolgári Részvétel Hetét (ÁRH: szeptember 20–26.). A program alapkérdései a „Ki szólalhat meg? Miről lehet véleménye? Mit tehet, ha valamit igazságtalannak tart? Hogyan érvényesítheti a jogait?” voltak. Ehhez hasonló kérdésekre keresték a választ a közönség és drámapedagógiai, részvételi színházi társulatok bevonásával. Az állampolgári kezdeményezésekben rejlő lehetőségeket bemutató ÁRH-hoz húsz kelet-közép-európai ország csatlakozott eddig. Az ÁRH során olyan részvételi színházi formákat alkalmazó drámapedagógiai előadásokat láthattak a nézők a Gödörben, amelyek fontos társadalmi, erkölcsi, emberi problémákat mutattak be, emellett lehetőség nyílt a közönség aktív részvételére. Az előadásokat megelőző, megszakító vagy azt követő feldolgozó részekben a résztvevő-nézők színházi eszközöket használva átélhettek, megélhettek súlyos társadalmi problémákat, s az átélés segítségével új válaszokhoz juthattak el.
A program összeállításánál az alapszempont az volt, hogy az állampolgári részvétel az ÁRH meglátása, hite szerint kultúrafüggő, és főképp tanulható. A drámapedagógiai foglalkozások fejlesztik az önkifejezést, a kritikai gondolkodást, az együttműködő attitűdöt és a problémamegoldó képességet. A program célja kettős volt. A szakmabeliek találkozása mellett a nézők kapcsolatépítési képességeinek fejlesztése, közösségkovácsolás és színházi projektek megvalósítása. Így kapott teret például a Magyar Szegénységellenes Hálózat fórumszínháza, mely csoportosulás Augusto Boal módszereit (az elnyomottak színháza) követve adott elő olyan szituációkat, melyekkel a szegény sorban élők nap mint nap megküzdenek. Elnyomás, kiszolgáltatottság, előítéletek voltak a „darab” fő mozgatórugói. Ezt a „darabot” alakították át a későbbiekben a nézők, megoldásokat próbálva adni a kemény szituációkra, újra próbálták gondolni és játszani a helyzeteket. Mindez egyébként a 2010 – A szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai éve programjának keretében zajlott. Mivel a társadalmi tudatosságra nevelést egészen kis korban el lehet (és tanácsos is) kezdeni, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ alsó tagozatosoknak tartott foglalkozásokat. Az ő „előadásuk” a hatalom kérdéskörét vizsgálta Andersennek A császár új ruhája című meséjéből kiindulva, a történetet drámába oltva, és színházi formákkal kísérletezve. A gyerekek számára a dráma története ott kezdődött, ahol a mese véget ér: a börtönbe vetett, igazmondó fiú és társai útját követjük az öltözőszoba felé, ahol a császár hatalma romjain magából kikelve őrjöng. Az ÁRH programja között szerepelt egy beszélgetés a Krétakörrel és az anBlokkal a 2010. augusztusi ároktői és szomolyai közösségi színházi projekt, az Új Néző tapasztalatairól. A Krétakör két borsodi faluban működött közre egy drámapedagógiai kísérletben, melynek során a falvak problémáinak orvoslásában próbáltak színházi eszközökkel segíteni. Feltettek kérdéseket, amelyekre különféle válaszok születtek: „Így alakult, hogy a harmadik színházi estén egy egyszerű köszönés elmaradásának illusztrálásával, miután végigvettük a jelenlévőkkel együtt, hogy mit jelent a helyzet, ha a két ember közül az egyik fél gazdagabb, mint a másik, mit jelent, ha az egyik fél idősebb, mint a másik, felvetettük a legégetőbb kérdést is: mit jelent a fenti jelenet, ha a két ember közül az egyikük cigány, a másikuk magyar? A pillanatnyi dermedt csendet követően, ami megszállta a közel száz fővel telített iskolaépületet, soha nem tapasztalt intenzitással özönlöttek a vélemények a döntően cigány résztvevők részéről. Akinek nem köszöntek, az sértse meg a másikat, próbálja lekenyerezni, üsse meg, kérjen tőle bocsánatot, állítsa meg, és beszéljenek! Az este során nem a spanyolviaszt találták fel a teremben ülők, de eljutottak az együttélés alapfeltételeinek közös megfogalmazásához, sőt kimondásához is. Tették mindezt az érintettségük okán, a játszók részéről megtapasztalt figyelem okán, és legfőképpen azért, mert – ahogy itt is bizonyítást nyert – az ember, élethelyzetétől függetlenül, alapvetően kommunikálni vágyó lény” – olvassuk a Krétakör honlapján a beszámolót a kísérletről. A Gödör programjában még egy igen érdekes és fontos téma tárgyalását vállaló előadást mutattak be. Ez a Nyitott Kör Színházi Nevelési Társulat színházi nevelési előadása volt, mely az Antigoné történetének alapján a hatalom működését mutatta be. A foglalkozás tizenévesek számára készült, célul azt tűzte ki, hogy a fiatal felnőttek megvizsgálhassák a hatalomhoz és igazságtalansághoz való viszonyukat. A játék során a diákok próbára tehették saját érzéseiket, és szembesülhettek azok várható következményeivel, a foglalkozás morális-emberi kérdések megvitatásán keresztül a demokráciára nevelt. A programban még helyet kapott egy műhelybemutató „Roma / Nem roma – honnan a gyűlölet?” címmel a cigánygyűlöletről roma és nem roma fiatalok bevonásával. Ezen kívül ethnosound koncerteken vehetett részt a hallgatóság, és a BudapesTedd! program keretében a Civil Kollégium és a Közösségfejlesztők Egyesülete a „Te mit tennél Budapestért?” kérdéskört próbálta körbejárni különös eszközökkel, mint például az interaktív közösségi építkezés és a Gödör medencéjében útjára bocsátott palackposta. Ezekből a programokból élesen kitűnnek a Gödör fő célkitűzései: amellett, hogy a fiatalság egyik fő alternatív szórakoztató központja kíván maradni a Gödör, demokráciára nevel, antirasszista kampányt folytat, és minden eszközzel ki kíván állni a kulturális sokszínűség és a békés egymás mellett élés céljaiért.
A főváros jelentős kulturális tereiből való további szemezgetés előtt még egy megfontolandó idézet az egyik legfontosabb budapesti színházi formáció, a Krétakör honlapjáról: „A színház nem pusztán kellem, nem pusztán egyfajta esztétikai élvezkedés, hanem egyike a legeffektívebb eszközöknek, amelynek segítségével az emberi szenzualitás kidolgozhatóvá tehető. Kidolgozott szenzualitás nélkül ugyanis nincs fejlett személyiség, fejlett személyiség nélkül nincs értelmes emberi kommunikáció, hiába él mindannyiunkban mély vágyakozás a megértés iránt. (…) Az emberi kreativitást tehát elsősorban nem valamilyen filantróp megfontolás okán kell gondozni – a színház eszközeivel is –, hanem azért, mert egész egyszerűen – aprócska nemzet lévén – csak a szellemi teljesítményeinken keresztül helyezhetjük fel magunkat a világ térképére. És mivel ezen a térképen kemény valutában mérik és ítélik meg a produktivitást, úgy is fogalmazhatunk, hogy ez mindannyiunk létérdeke. Jelenünk, vágyott önrendelkezésünk záloga.” A Krétakör egyébként jelen pillanatban új típusú, közösségi projekteken dolgozik, de mintha az új társadalmiasság szele fújna a kultúrában (ami természetesen csak addig üdvözölhető, míg belülről jövő késztetés, amint az új szocreál politikai körök által előirányzott szelét kezdik fújatni, a kultúrának el kell kezdeni óvni autonómiáját), hiszen a hagyományosabban működő kulturális terek, mint például a Katona József Színház vagy a Nemzeti Színház is programjára tűzött (vagy programjára akar tűzni) olyan darabot, amelynek nyilvánvalóan társadalmi célja van. Ilyen a Katonában Tersánszky Józsi Jenő – Grecsó Krisztián: Cigányok című darabja, mely darab 1930-as bemutatójáról Schöpflin Aladár írásából néhány mondatot azért is érdemes idézni, hogy lássuk, milyen szépen él tovább a csoportok társadalmi elkülönítése, és más-más korban mennyire más az ürügyül szolgáló ok. Hogy végül mindig a többségnek fütyülhessen a madárka, és a többségnek jusson a terített asztal joga. „Tersánszkynak ez a munkája a tiszta, könnyű jókedv kedves műve. Az író nemcsak ismeri azokat az alakokat, azt a cigány-miliőt, amelyről szól, hanem szereti is, megérti, örül neki, mulat rajta. A cigányok beszédét, azt a zagyva beszédet, amely valami különös cigány »pidgeon-hungarian« népnyelvből, az urak nyelvéből, cigányhangsúlyokból összeelegyítve, a temperamentumukat, amely egész más idegrendszerből fakadt, mint a többi embereké, életnézetüket, mely gyermeteg naivitás és dekadencia furcsa keveredése, szerelmeskedéseiket, civakodásaikat, családi ügyeiket, külön társadalmi rangfokozataikat a »főprímástól« a kontrásig – az egész cigány élettípust. Kívülálló számára ez a világ hallatlanul mulatságos, köztünk élő egzotikum, a mi életünknek valami furcsa travesztiája. Komplikációi egészen primitívek, akárha gyermekek komplikációi volnának, aminthogy a cigányban mindig több maradt meg a gyermekből, mint másban. Nem is lehet belőlük többet alakítani, mint egy vidám anekdotát: a darab nem is más, mint színpadra kidolgozott anekdota a cigánylányról, aki egy darabig tűri házsártos anyja beavatkozását a fiatal férjével való ügyeibe, de aztán mikor a dolog kezd már bajokat okozni, a talpára ugrik, és ráncba szed mindenkit, aki elébe áll. Tersánszky ez anekdota során egypár pompásan megrajzolt cigányfigurát visz a színpadra, de ezen felül megmutatja a cigánytípusnak azt a fővonását, amely ősidők óta főtémája a róla szóló anekdotának: a testi gyávaságot. Ahogy a nagy-erős fiatal prímás a védekezés kísérlete nélkül megszalad apósa és anyósa ütlegei elől, és aztán a szeretője előtt siránkozva panaszkodik, s ahogy a többiek is azonnal meghúzzák magukat, amint valami zivatar fenyeget – ebben teljes képét kapjuk a tradicionális cigány-karakternek, amely nyilván azért vált tradicionálissá, mert igaz.” (Nyugat, 1930/6.) A Nemzeti Színház egyébként egy dokumentumdráma-pályázattal kíván bekapcsolódni a társadalmi problémák művészeti eszközökkel való enyhítésébe. A pályázat a romagyilkosságok színpadi feldolgozását szorgalmazza, kitér arra, hogy nemcsak színházi formációk, hanem iskolák részvételére is számít, hogy a tanárok minél szélesebb körben tudatosítsák a diákság számára is, hogy a romagyilkossággal a magyar társadalom súlyos társadalmi katasztrófához érkezett el. A felhívás szövegéből néhány mondat: „9 helyszínen 78 lövés, 7 helyszínen 11 Molotov-koktél, 6 roma halott, köztük 1 gyerek, 5 súlyos roma sérült, köztük 1 gyerek, 4 gyanúsított. A 2008–2009-ben lezajlott, egyedülálló bűncselekmény-sorozat nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát megrázta. A romagyilkosságok kapcsán dokumentumdráma-pályázatot hirdet a Nemzeti Színház. Célunk, hogy kezdeményezésünk hozzájáruljon egy nyílt, társadalmi párbeszéd kialakulásához, ugyanakkor elősegítsük a hazai színpadokon ritkán látható, aktuális jelenségekre, eseményekre, problémákra reagáló dokumentumdráma megteremtését.”
Különösen érdekes, újonnan létesült kulturális tér a Kesztyűgyár Közösségi Ház. Ez a ház a „nyóckerben” kíván a Gödörrel közel azonos hitvallással közösségi térré fejlődni. „A Mátyás tér 15. szám alatt található Kesztyűgyár Közösségi Ház 2008 őszétől indította programjait a környékbeli és a budapesti fiatalok számára egyaránt. Multifunkcionális intézményként számos tehetséggondozó programnak, művészi előadásnak, képzésnek, tanácsadásnak és egy internetkávézónak ad otthont. A megvalósuló programok célja a közösségépítés és a helyi identitás erősítése, illetve a Magdolna negyed bevonása Budapest kulturális vérkeringésébe” – írják céljukról honlapjukon. Amit az igen ifjú kezdeményezés eddig megvalósított a megszokott kultúrházi életen (sportprogramok, nyelvoktatás, ismerkedés az internettel, fotószakkör, baba-mama klub) kívül, az sok más mellett a cigány festők kiállításokon való bemutatkozása; a Szertelen partik, tizenévesek drog- és alkoholmentes bulijai; a Zöld Fiatalok Egyesülete és a Nap Klub szervezésében havonta megrendezett csere-bere, melynek keretében mindenki közkinccsé teheti felesleges vagy megunt (de hibátlan) tárgyait, s ezek fejében választhat olyat, amelyre a háztartásában szükség van. Érdekes kezdeményezés volt a VIII. kerület fotókban való megörökítése, melyhez a Kesztyűgyár kölcsönzött fényképezőgépeket. A Kesztyűgyár látnivalóan igen erőteljesen próbál egyre népszerűbb programokkal részt vállalni a főváros kulturális életében. Nagyon sok sikert kívánunk a kezdeményezéshez.
Új, alternatív kultúrtér a budai, tizenegyedik kerületi, Bartók Béla úti Szatyor bár, mely a most megnyílt, Karinthy-kedvelte Hadik kávéház ikertere vagy inkább ifjabb testvér-tere, és különös módon minden este telt házzal működik. A Szatyor történetéről a helyi blogban így vallanak: „Karinthy – amikor először belépett a hajdani Hadik kávéház alagsorában kialakított bárba – a falon lévő gyékényborítást meglátva felkiáltott: »De hiszen ez egy szatyor!« Az élelmes tulajdonos egyből ki is sajátította a nevet, és ezt követően Szatyor bár néven futott a Hadik nagyvilágibb része. A Hadikot 1922-től üzemeltető Kaiser család egyik leszármazottjától kaptunk néhány kordokumentumnak is beillő fotót az akkori Szatyor bárról. A régi Hadik kávéház helyén megszületett két új hely, a Hadik és a Szatyor bár és Galéria közül az utóbbi névadását az tette számunkra evidenssé, hogy a Szatyorban sem szerettünk volna eltérni attól a hagyománytól, amely az ide járó művészek szellemi pezsgése nyomán irodalomtörténeti fogalommá vált, ugyanakkor utalni szerettünk volna arra is, hogy a Szatyor bár egy progresszívebb, fiatalosabb, bohémebb szemléletet képvisel, éppen olyan tarka és nagyvilági miliőt, amelyet a Hadik a maga korában reprezentált. A Szatyor bár és galéria tehát egyfajta 21. századi újraértelmezése az irodalmi kávéháznak, az európai nagyvárosokra jellemző művészkocsmáknak.” A Szatyorban e pillanatban inkább a buli, a jó, de viszonylag olcsó étek a fő attrakció, de a kultúra is teret kap, s könnyen lehet, hogy egyre nagyobb teret (ne felejtsük, a Szatyor csak néhány hónapja nyílt meg), itt beszélget költőkkel és írókkal a litera, vendége volt már a Szatyornak Bereményi Géza és Térey János is, tartanak koncerteket, s hogy a társadalmiasság a Szatyor életéből se maradjon ki, szatyrokban gyűjtöttek a vörösiszap-tragédia károsultjainak.
Megemlítjük még a Mikszáth Kálmán téren található Szabad az Á-t, mely valamiképp a Tilos az Á utódja, s magukról így vallanak: „Tudtad-e, hogy nálunk található a város – vagy az ország – egyetlen mulatóhelyen lévő védett falfestménye – 3D hatású perspektivikus utcakép, vagy valami ilyesmi… Nem vicc, vagy 5 kg a dokumentációja!!!! Ja és ezen a helyen működött a kilencvenes évek elején kultikussá vált Tilos az Á, ha még mond valamit!” Ha már nem mondana, Milne Micimackójából kikereshető, mit tesz az, ha Tilos az Á (s akkor most felhívnánk a figyelmet, hogy ezek szerint a város tele van Karinthy-féle kultúrhely-névadásokkal, hiszen a Micimackó magyarra ültetője Karinthy volt, az előbb a Szatyor bárnál pedig már említettük a nagy humorral megáldott szerzőt). A Szabad az Á koncertekkel hívja be a fiatalokat, ez az egyik vonzereje az Akácfa utcai Fogasháznak is, azért az ő palettájuk színesebb: „a Fogasház május 22-én újra nyitotta kapuit, és átállt az állandó, egész évben tartó működésre. Az ünneplés után tovább folytatjuk a tavaly megkezdett munkát, és a közeljövőben beköltöztetünk egy kortárs képzőművészeti galériát, több színtársulatot, koncertsorozatot, filmklubokat, valamint civil előadásokat és vitaesteket” – állítják magukról. És mit állít róluk a korabeli sajtó, a Fidelio? „Kéthetente, csütörtök esténként új jazz-sorozat indul a lebontás helyett új életre kelő Akácfa utcai épületben, a Fogasház – Kulturális Befogadótérben. Jazzfogócska mottóval a magyar jazz és világzene fiatal, de már érett és egyre inkább elismert, nagyjából harmincas éveiben járó zenészei kapnak kéthetente fórumot. A Fogasház neve – nos egy cégér megmaradt az utcafronton a régi időkből, egy igazi műmosollyal, a tábla ugyanis egy fogtechnikusé volt. A sorozat mottója természetesen arra utal, hogy a generáción belül a muzsikusok szoros kapcsolatban állnak, és egymás zenekaraiban különböző koncepciók megvalósításában újra és újra együtt dolgoznak.” Tehát van itt jazz, színház, folyóirat-bemutató, háromnapos irodalmi fesztivál, humor, a lebontás rémével ijesztgetett „foglalt ház” szép felébredése és új útja, persze a házat semmiképp ne a fogas egyik megállójában keressünk, hiszen a nevét a múlt egy jelet hagyó fogtechnikusáról kapta.
Azért bemutatásunkból ki ne maradjon egy mára már szinte kő-kultúrhellyé nemesedett, kicsit alter, kicsit konzerv kultúrhely sem, a régi öreg Trafó. Ha az épület átváltozásáról számolunk be, már azzal is sokat árultunk el erről a kulturális térről: a trafóház 1909-ben épült, „az ipari szecesszió jellegzetes alkotása”. Negyven évig üresen állt, majd a ’90-es évek elején foglalt művészeti színhely és foglalt ház lett. A kezdet meghatározó műfajait az épület az intézményiesülés után is befogadta. A Trafó Kortárs Művészetek Háza hivatalosan táncszínházi előadással nyitott. Ekkor közvetlen környezete még egy egészen különös formációként tekintett rá, egészen meglepő térként, ami mégis szorosan a városhoz tartozik, mégis képes beilleszkedni az adott városrészbe. A frissen megnyílt Trafó egyfelől menedéket jelentett az akkor még igen lepusztult és magára hagyott ferencvárosi közegben; ugyanakkor az ipari létesítmény rehabilitációja és újrahasznosítása mint gesztus, éppen ennek a közegnek is szólt, a szerves odatartozás jeleként, és úgy is, mint felszabadító lehetőség hasznos és élhető terek kialakítására. Az elmúlt bő tíz évben beindult a Ferencváros rehabilitációja; a Trafó körül megtisztultak a homlokzatok, és a jellegzetes égetett téglás épületek visszanyerték régi, funkcionalitásba ágyazott szépségüket. A Trafó előtti megállásra, beszélgetésre, időzésre hívó terület kitágult, az újonnan lerakott járóburkolaton több mód van a sétára. Mindezzel a változással párhuzamosan maga az épület is formálódott, most tiszta színekkel, hangsúlyosan szögletes tipográfiával, kényelmes geometrikussággal fogad. Kulturális színhelyként és alkotóműhelyként soha nem zárta el magát hermetikusan a közegétől – a placc, a biciklitámasz, a pad, a kávézó, a bár a legalapvetőbb szinten kötötte bele a városi életbe. A Trafóban azóta is pezseg a kultúrélet: táncszínház, komoly- és komolytalan zene, színházi produkciók, irodalmi estek, minden van itt, ami egy kultúrhely számára fontos, és ami fontos lehet a teret körülvevő lakók, az őket körülvevő főváros és a Budapestet körülvevő „kulturális főváros”-cím számára. Magyarán a Trafó továbbra is öregbíti Budapest kulturális hírnevét.
A budai kultúrközpontról, a hét majd minden napján kultúrprogrammal előlépő Nyitott Műhelyről, a volt varrodáról és Morzsagyárról (pékség) sem felejtkezhetünk el. A hely gazdája, a korábban bőrdíszművességgel foglalkozó Finta László így vallott egy interjúban a helyről: „2000. január 20-án este 7-8 körül léptem be ide először úgy, hogy saját kulccsal nyitottam. Pár hétre rá volt a nyitóbuli, nagyon sokan eljöttek – és tulajdonképp már akkor elkezdődött ez az átalakulás. Egy barátunk, Szabó Gábor festőművész fedezte fel, hogy a hely mennyire alkalmas kiállításokra. Egy hónapra rá volt a megnyitója… A zene jött utána: kb. 2001-ben indult egy évekig tartó jazztörténeti sorozat. De volt pl. egy ötrészes Mozart-sorozat is előtte. Élő zene is ekkor lehetett először: vagy a Nigun vagy az Arasinda játszott itt előbb, nem tudom. A filmklub azért ment nehezen, mert technika kellett. Mindenesetre Para-Kovács csinálta az első sorozatot 2004-ben, ha jól emlékszem. A technikát akkor még úgy kaptuk kölcsön, minden egyes alkalomra. Irodalom szórványosan volt, már 2001-től. Vajda Péternek volt egy sorozata, a Hajóvonták Találkozója. Így fordult meg nálunk, már 2002-ben, Esterházy is. De az igazi irodalmi élet indulása jóval későbbre tehető. Az irodalom valahogy nehezen adta magát, talán mert ezt szerettem volna leginkább (a bőrözés mellett jártam magyar szakra).” Azóta a hely nagyon felkapott lett. Szinte küzdelem folyik azért, hogy valaki itt tarthassa könyvének bemutatóját, felolvasóestjét, itt beszélgethessen irodalomról vagy kultúráról, s egyéb, külső okok (a lakóknak a hangzavar okán való berzenkedése) miatt a kisebb jazz-zenekari esteket is felváltották a szólóestek. Hétről hétre van filmklub, és mindig van kiállítás, kisebb színházi estekre látogathatunk ma is. Napról napra hirdeti és mutatja be ez a hely is, hogy Budapest kulturális központ, hogy Pesten (vagy Budán) mindennap találhat valami izgalmasat a kultúrára vágyódó.
Persze itt nem mutattunk be valójában a főváros kultúrközpontjainak, kulturális tereinek a töredékét sem, alig szóltunk a kőszínházakról és a komolyzene tereiről, említést sem tettünk például a nemzetközileg elismert koncerttermeinkről a Művészetek Palotájában, nem említettük a felújításra váró Zeneakadémiát, művészmozijainkról és plázamozijainkról szó sem esett, nem írtunk a Ráday utcáról, s a benne található galériák és kis színházak soráról (és persze a kulináris élvezetek tárairól sem), kihagytuk a nagy galériáinkat és a hatalmas kiállítótermeinket és múzeumainkat, könyvtárakba sem kalauzoltuk el az olvasókat, és nem hívtuk sétára, hogy tekintsen be a különös könyvesboltjainkba, a Liszt Ferenc téren található Írók Boltjába, amely hely azt vállalta, hogy a kortárs magyar irodalmat árulja és hirdeti, s ugyan jelenleg sok nehézséggel küzd, e vállalását mégsem adta fel. Nem kalauzoltuk el az olvasót a város híres cukrászdáiba és kávéházaiba sem, amelyeknek kultúrájáról külön könyvek születtek. Szerencsére, mint ezt ennek az írásnak az elején is említettük, a főváros kulturális tereinek bemutatása számára nem volna elég egy egész folyóirat sem, könyvsorozat tudná csak bemutatni, hiszen a város földrajzi és építészeti adottságai mellett a kultúra az, amelynek segítségével világvárossá lehetett. Egy működő, nem izolált, mindenki számára elérhető kulturális élet folyik a fővárosban (hangsúlyoznám, létezik elitkultúra, léteznek olyan helyek, ahová igen ritkán vagy sose juthat el egy átlag-budapesti, de vannak nem is kis számban olyan estek és olyan kultúrateremtő és kultúrabemutató terek, amelyek akár ingyenesen látogathatók).
A kultúra Budapesten majd minden érdeklődőhöz eljuthat. És ahogy Nádas Péter írja: „Egy érintés történetének az egész test egyszerre szereplője és helyszíne.” És ahogy egy mondatot már e cikkben idéztünk: „csak a szellemi teljesítményeinken keresztül helyezhetjük fel magunkat a világ térképére”.
- Kulturális terek [6]