1a
Az istenek kora hajnalban keltek. Még pitymallat
előtt, mikor az ég alja derengett. A nap szekere
nincs be se fogva, és Héliosz, a fényes isten az
alvilág ösvényein bolyong még álmosan. Az istenek
rögvest szövőszékeikhez ültek, és a halandók sorsának
fonalát a vetélőbe berakták. Szaporán járt a nyüst,
siklottak a csigán le s fel. A napok útvesztőjében
vezetője volt a többieknek Ari Emerencia lánya,
1b
Adélka, aki fejőnő lett. Négykor kelt, kora hajnalban
indult. Hallottuk, amikor a járdán kinn kopogott
a cipője. Mi még szunyókáltunk kicsikét. Megy
Adélka néni, súgta anyám félálomban. Ilyenkor
2
már nem illett mélyen aludni. Az apám ébren volt,
az állatokat látta el kinn. A leghidegebb telekben
be is gyújtott a spórba. Az este odakészített izékkórót
lobbantotta be papírral. A cementes vagy a cukros
zsák barna papírjával. Nem volt nehéz. A könnyű
fahamu ekkorra már kihűlt, a tegnapi tűz szétomló porrá
változott. Nem volt benne parázs. A spór karikái
között villanyoltás után még láttam a tűz árnyékát
táncolni a plafonon. Elalvás előtt apám vagy
anyám még megtömte gallyakkal, kóróval, ha
volt, néhány fahasábot is vetett rá. De az ritkán
3a
akadt csak. Adélka alacsony volt, igen kövér,
mint a jókedvű, derűs emberek. A lánya
ekkor már dolgozott valahol. És néha látogatott
haza csak. A fia messze lakott. Adélkának sose
volt férje. És a két gyerek apja sem egy volt, úgy
beszélték az istenek. Szobája mindig fülledt volt,
mint a kemence, olyan melegre befűtve. Szénnel tüzelt,
brikettel, amivel a kisvonaton. Inkább tojásszénnek
hívták, a formája után, mert a szénport lapították
két kanálformával össze keménnyé. Innen lett a neve.
3b
A vasutasoktól lehetett venni, akik a kocsikban
fűtöttek, a henger alakú vaskályhákba dobtak
néha. Azt árulták feketén. Ez furcsán hangzik,
hogy szenet lehet venni feketén. Három-négy
kocsival üzemelt a keskeny nyomtávú, a kisvasút.
Kölcsébe volt neki vége. Jánkról indult, majd
megállt Namény szélén, a falu végen, de tovább
imbolygott onnan is Csahócra, ahol leszálltunk.
A falu túlvégén volt a megálló, onnan kellett át-
menni a másik végére, hogy hazaérjünk, mert nálunk
nem állt meg, hanem észak felé vett irányt a vonat.
A két falu közt már alig is volt távolság: által
4a
lehetett már látni oda. Adélka maga mint egy
elomló, nagy gombolyag ült a sok cérna, szövet,
drukkolt minta között. Felszabadult volt és érzéki
a nevetése. Szabad volt, nem érdekelték az istenek,
csak a jókedv és a pletyka. Mindenen nevetett,
a rágalmakat is kinevette. Sose jött méregbe, semmi
se hozta ki a sodrából. Az istenek nem szerették,
de tűrték. Volt valami becsülete, ha nem is sok.
A gyerekei apját valamiért titkolta nagyon. Sosem
árulta el nevüket. Csak ült a túlfűtött szobában
4b
a céllövöldében lőtt, merev tekintetű babák közt.
A habszivacs ruhájuk fodrai meg mintha mindig a
szélben állnának, és lebegnek örökre a krinolin
meg a fodrok a szoknyaabroncs nélkül. Meg a sok
kicsi horgolt csipketerítő, a nippek, varrásminták
között, és mosolygott. Meg az utólag színezett
fényképek a keretbe betűzve a falon. Anyámmal
4c
suttogtak, hogy ne halljuk. Olyankor pletykákat
mondtak el egymásnak, vagyis inkább Adélka néni
mesélt anyámnak, aki huszonnyolc éves fiatalasszony
volt ekkor. Egy héten egyszer vagy kétszer hajnal
négykor kel, dagaszt, készül a sütéshez. Négy-öt szakajtót
készít elő. Általában négyet, egy tepsibe pedig a
vakarékot karamankónak, mert így hívják a makarónit.
5a
A fatekenő széléről összekapart kevés vakarékot
alumíniumkanállal szedte össze, hogy egy csepp se
menjen kárba. Mert pocsékolni bűn. A vakarékban
mindig van néhány szálka. Az istenek faszikáncsnak
mondják, és röhögnek. „Na, faszikáncs?” kérdezgették
a fiúkat, a pöcörősöket a férfiak a Rámpán. Mert
szokták úgy is szólítani egymást, de ez lekezelő, hogy
faszikám. Ez bizalmaskodás. Vagy valakiről beszélnek,
aki idegen, arról a megvetés hangján szóltak, és úgy
szőtték a beszédükbe bele, hogy „oszt kérdezte a
faszikám, hogy…”, mondják tele szájjal. Anyám
kolbász vastagságúra sodorja a vakarékot, néha
segíthetek ebben, ha megcsúszik valamiért a sütés, és
már ébren vagyok én is. Vagy csak felébreszt a
5b
munka zaja. Mert felkapcsolja anyám a villanyt a
konyhában, ahol mindannyian alszunk. Behozza
ilyenkor a dagasztóállványt, amelyre teszi fel a
fatekenőt. Néha Ari Adélkának is süt, mert Adélka
nem szeret sütni. Meg igaz is, egy emberre mért
fűtsön be kemencét. Egyedül élt, férfi nélkül, ezért
férfimunkát is kellett végeznie néha, a ház körülit. Fát
vágni, kaszálni, felzsákolni a padra a málét, a vízbe
belefojtani a csipás macskakölyköket, mert ennyi éhes
szájra nincs elég ennivaló, a kapát kalapálni, kijavítani
a sövényt, ahol a kutya átjár, belapátolni a szént
a kamorába, felásni a kiskertet, hordani a ganéjt
ki a kertbe. Aki férfimunkát végez, mert úgy alakul,
azt férfinak is tartják felerészben. Adélka is, mintha
férfi lett volna kicsit, olyan is lett öregen. Megitta a
pálinkát is kupicával. De a korcsmába nem járt be
6
a férfiak közé. De a szavát úgy hallgatták meg,
mint az emberekét. Néha eljön hozzá két nővére is
Két szomszéd faluban laknak, ritkán látogatják
egymást. Akkor ülnek a forró lakásban, csend
van. Fonnak. Pörögnek az orsók. Három hatalmas,
fekete ruhás asszony, akik örökre gyerekek maradtak.
A halandók sorsáról duruzsolnak, hogy mi történt itt
meg ott, ki halt meg azóta, hogy nem beszéltek,
kinek lett gyereke, veje vagy menye éppen, kit csalt
meg az ember vagy az asszony. Unoka hol született.
Aztán csend lett. Járt a kezük a néma szobában, az
álmosító fülledtben. Csak az orsók pörögtek, a tű
járt a kezükben. És néha felszisszentek: na nézz má,
7
mondták, míg az ablak alatt csak a Hold járt. Mert
gyűszű nélküli ujjukból serkent ki a vér, kövér nagy
cseppben a döngölt földre le. Ha valamit befejeztek,
azonnal új vásznat vettek elő. Az egyik kitekerte a
vég szövetet, amit megszőttek az esztovátán, méter-
rúddal mérte a másik ki, Adélka vágta az ollóval,
csattogtatva előbb, hogy bejárassa az ujjait is, meg a
fémet. Mert ő volt a legkisebb és a legfélelmetesebb,
aki nevetett és várt, mint az elkerülhetetlen, a végzet.
- Vers [5]