A magyar író politikus emberfajta. 1953-ban az elsők között vetette bele magát a sztálinizmus elleni harcba. ’56 októberében a forradalom hangadói között volt, november 4-e után az ellenállást szervezte. Később megkomolyodott, de a konstruktív reformpolitikáról soha nem mondott le. Csak a legutóbbi években is hány fontos közügyet vett a vállára: a népesedési kérdést, a határon túli magyar kisebbségek ügyét, a lakás- és településpolitika, az életmód, a tömegkultúra gondjait Annál tanulságosabb, hogyan politizál, amikor saját szakmai érdekeiről beszél, saját szakmai szervezetének nyilvános fórumán.
Ötévenként egyszer ül össze a Magyar Írók Szövetségének legfőbb testülete, a közgyűlés. Legutóbb 1981. december 12-én és 13-án. A dátum mindenki számára emlékezetes: a második napon vezették be Lengyelországban a katonai kormányzást. Nem szemrehányásképp jegyezzük meg, hogy az egybegyűlt magyar írók szükségtelennek tartották kifejezni lengyel kollégáik sorsa fölötti aggodalmukat. Hiszen ők már tudják, amit amazok csak most fognak megtanulni. Nem hőzöngenek, az elérhető eredményeket nem áldozzák fel elveik hangoztatásáért. Megtapsolják Aczél Györgyöt, aki azt mondja nekik, hogy jobban szereti az írókat, mint az aláírókat.
Ha a lengyelekért nem emelt is szót a közgyűlés, annál több szó esett az írótársadalom mindennapos panaszairól: az utóbbi években nehezebbé vált a publikálás, hosszú a nyomdai átfutási idő, az írói jövedelmek nem tartanak lépést az inflációval. Még azt is elpanaszolta valaki, hogy Bertha Bulcsú magyar író évek óta hiába folyamodik telefonért. De csak az egy Eörsi István tette szóvá, hogy az írói szabadságot adminisztratív úton is korlátozzák. A titkos tilalmi listákról beszélt, amelyekért senki nem vállalja a felelősséget, és javasolta, hogy inkább vezessenek be nyílt törvényi úton szabályozott cenzúrát. Megérthetjük, hogy Eörsi indítványa nem talált visszhangra. A tilalmi listákon a jelenlévőknek csak egy töredéke szokott előfordulni, a bírói úton, utólag érvényesíthető cenzúratörvényt pedig – tapasztalatok híján – könnyű összetéveszteni az adminisztratív, előzetes cenzúrával, amitől mentsen meg az isten. De az már bizony szomorú, hogy senki nem utasította rendre Jovánovics Miklóst, aki azt találta felelni Eörsinek, hogy az Élet és Irodalomnál ő majd ezután is ellátja cikkei fölött a cenzori teendőket.
Sebaj, gondolhatnánk, Eörsi is csak egy lengyel a sok magyar író között. Arra figyeljünk, mit tesz a közgyűlés, amikor a többség érdekei kerülnek terítékre. Két ügy volt, amely az egész közgyűlést érintette: az új választmány megválasztása és a leköszönő elnökség által előterjesztett alapszabály-módosítás. Mindkettő alaposan fölkavarta a kedélyeket. Az alapszabály-tervezethez Czakó Gábor, Mészöly Miklós és mások egy sor módosító indítványt fűztek, szélesítendő az irodalmi csoportok és irányzatok mozgásterét, javítandó az írószövetség érdekvédelmi tevékenységét. A választással kapcsolatban pedig azt javasolta valaki: osszák szét előre a hivatalos jelöltek listáját, hogy legyen idő felkészülni a procedúrára. A jelenlévők annak rendje és módja szerint megszavazták a javaslatot.
A hivatalos szervek képviselői megriadtak a demokratikus szabályokkal való visszaélés e példátlan eseteitől. Tóth Dezső „egyszerű írószövetségi tagként” kezdett felszólalását végül mégiscsak „miniszterhelyettesi minőségében” fejezte be; államigazgatási rangjára hivatkozva intette – „nyomatékosan” – a tagságot, nehogy tovább követelje a jelölőlisták szétosztását. Dobozy Imre pedig azzal fenyegetőzött, hogy ha a közgyűlés nem változtat sértő magatartásán, az elnökség kivonul, és akkor – úgymond – „ki tudja, mikor lesz legközelebb írószövetségi közgyűlés”. A módosító indítványok ügyében sem akart engedni a leköszönő vezetőség. Ragaszkodott hozzá, hogy szavazzák meg változtatás nélkül a beterjesztett alapszabály-tervezetet; majd egy „szerkesztőbizottság” úgymond bevezeti a szövegbe a változásokat és kiegészítéseket – a közgyűlés után. Többen szóvá tették ugyan, hogy ez kétszeresen is jogellenes volna: az alapszabály szövegét kizárólag a közgyűlés változtathatja meg, és különben is, időközben olyan sokan távoztak, hogy a jelenlévők már semmiképpen sem határozatképesek. Ám ez a vezetőséget egyáltalán nem érdekelte.
Nagyobb baj, hogy a tagság túlnyomó többségét sem. Amit talán már egy gimnáziumi KISZ-alapszervezettel sem lehetne megcsinálni, sikerült a magyar írókkal: némi huzavona után beleegyeztek, hogy üres papírlapot írjanak alá. Nem fenyegetésre! Lustaságból, jogtudatlanságból, a demokratikus játékszabályok iránti közömbösségből. (Tatay Sándor: „Szavazzuk meg! Az én felelősségemre, szavazzuk meg!”) Még azt is elfelejtették kiharcolni, amit már határozatba hoztak: 12-én este szétoszlottak anélkül, hogy megkapták volna a hivatalos jelölőlistát.
Másnap több felszólaló ellentámadásba kezdett. Lázár István egyenesen a Köztársaság téri vérengzéssel[SZJ] hozta összefüggésbe az előző napi vitát. Fekete Sándor óva intett „a szocializmuson belüli robbantástól”; kilátásba helyezte, hogy a közgyűlésen tanúsított példátlan engedetlenség meg fogja keményíteni a hatalmat, s azt jósolta, hogy ha az írók nem változtatnak magatartásukon, katonai diktatúra lesz, ő pedig megint börtönbe kerül. Az indulatos ellenoffenzívára azonban nem volt szükség. A csata már előző délután eldőlt, amikor a közgyűlés hagyta, hogy – érdekei ellen – cinkossá tegyék a játékszabályok megsértésében.
Ahogy nálunk lenni szokott, valamit azért nyertek az írók is. Mindennek ellenére sikerült kibuktatni a választmányból a hivatalos jelöltek egy részét, és bekerült néhány nem hivatalos jelölt. Mégis: alapos a gyanúnk, hogy az így megválasztott vezetőség nem lesz következetesebb az írók jogainak és érdekeinek védelmében, mint maga a közgyűlés volt. Persze, ne ítéljünk előre. Kíváncsian várjuk, mi lesz az alapszabály-tervezethez fűzött módosító indítványok sorsa.