Különös előjelek
Mégis, egy hét sem telt bele, és a fél város beszélte, hogy a közgazdászok független diákszervezet alapítására készülődnek.
Nem nehéz kitalálni, mi mozgatta az emberek képzeletét. Éppen ezekben a napokban ért döntő szakaszba a lodzi diáksztrájk; a lengyel egyetemisták fő követelése az volt, hogy az állam ismerje el független diákszövetségüket. (Február 17-én, tíz nappal történetünk kezdete után írja majd alá Górski felsőoktatási miniszter a diákszövetséget legalizáló egyezményt.)
Ám a lengyelországi események legfeljebb anyagot adhattak a mendemondához; hogy a dolog hihető is legyen, ahhoz még sok minden másnak is történnie kellett. 1980 őszétől kezdve érezhetően nőtt az izgatottság a budapesti egyetemeken, kivált a Közgazdasági Egyetemen és az ELTE bölcsészkarán.
„November 21-re az MKKE Rajk László Szakkollégiuma előadást és vitát hirdetett Bibó István életművéről. A hivatalos szervek előbb betiltották az estet – persze, amúgy magyar módra: azt kívánták volna, hogy az előadó jelentsen beteget –, majd némi huzavona után mégis beleegyeztek, hogy megtartsák egy héttel később, 28-án. A terem zsúfolásig megtelt. A közönség kérdései olyan dolgokat firtattak, mint hogy mit gondolt Bibó az 1956 utáni konszolidációról…”
Az esetnek előzménye is volt. Nem sokkal korábban a Szakkollégiumi Füzetek sorozatban kis válogatás jelent meg Bibó írásaiból. A kiadvány az 1959-ben Londonban napvilágot látott Harmadik út szövegeit vette alapul – forrásának adatait illően megjelölve –, és az angliai szerkesztő, Szabó Zoltán előszavából is közölt egy részletet. A címlap alatt Bibónak ugyanaz a fényképe lapult, mint a Bibó-emlékkönyvben[SZJ]. Beszélték is a hivatalosságok, hogy az egészet az „emlékkönyv szerkesztőbizottságának lerakata” csinálta.
Néhány nappal a Bibó-est után – december 2-án – viharos jelenetekre került sor a bölcsészkar diákparlamentjén. Rendesen jó, ha negyven egyetemista lézeng a diákparlamenteken, most vagy négyszázan jöttek el. Az általánosan kötelező tárgyak reformja szerepelt a vita hivatalos napirendjén. Amennyire a Kari Ifjúsági Bizottság utólagos állásfoglalásából kivehető (Kari Híradó, 1981. február), ezt a gyűlést azért hívták össze, mert az egyetem vezetése a hallgatók elégedetlenségének demonstrálásával akart nyomást gyakorolni a minisztériumra az óraszám csökkentése érdekében. Feltehetően arra számítottak, hogy a kezdeményezés népszerű lesz, és a diákparlament kedvük szerint fog lezajlani. Csakhogy a felszólalók nem sok hajlandóságot mutattak az előre kitűzött napirend tiszteletben tartására, s a vita fokozatosan áttolódott az érdekvédelem és a diákönkormányzat problémái felé. A hangulat egyre feszültebbé vált, és végül nyílt összecsapásra került sor a diákok és az egyetemi vezetés képviselői között. Valaki azt javasolta, hogy válasszanak bizottságot, mely figyelemmel kísérné a parlament határozatainak sorsát. A jelenlévők többsége csak most tudta meg – az elnöklő Ancsel Éva egyetemi tanár szájából –, hogy egyáltalán nincs joguk határozatot hozni, nemhogy bizottságot felállítani… Felháborodott moraj volt a válasz, de hiába hadakoztak némelyek, Ancsel nem volt hajlandó szavazást elrendelni, s az ellenkezés végül is kifulladt. Ám ha a dolog annyiban maradt is, a leckét jó páran megtanulták. Megértették, mennyire fontos, hogy a diákok világosan megfogalmazott jogokat vívjanak ki maguknak, s hogy mindaz, ami e jogokat illeti, a nyilvánosság előtt történjék. (A diákparlament utáni forrongásra egy polémikus hangú interjú is utal a Kari Híradó februári számában: néhány egyetemista Ancsel Évát faggatta a diákság jogairól.)
Említsünk meg még egy szimbolikus apróságot. Jóval a diákparlament előtt a bölcsészkar folyosóin megjelent egy géppel írott falragasz, afféle tacepaó. Szerzője Pozsgay Imre mondásán élcelődött. A miniszter odanyilatkozott volna egy diákfórumon, hogy a magyar egyetemi ifjúság 1956-ban eljátszotta azt a lehetőséget, hogy önálló diákszervezete legyen…
Összeülnek a szervezők
1981 februárjának várakozásteli hangulatában még az előkészítő megbeszélés vendégei között is akadt olyan, aki nem találta hihetetlennek, hogy a közgazdászhallgatók független diákszervezet létrehozásában sántikálnak. De ha felültek a szóbeszédnek, hamar kijózanodhattak. Jobbágy Gyula mindjárt az elején világosan megmondta, hogy ilyesmiről szó sem lehet, sőt, valami okból azt szerette volna, ha az egybegyűltek elhatárolják magukat a „magyar ellenzék programjától”. Mitől és mi módon – nem volt egészen világos. Ahhoz viszont ragaszkodott Jobbágy, hogy a tanácskozást nem a KISZ színeiben kell megrendezni; már az előzetes közleményben se szerepeljen a budapesti KISZ-bizottság, a szervezők a maguk nevében adjanak hírt a készülő eseményről.
Látnivaló volt, hogy Jobbágy komolyan gondolja a dolgot. Úgy képzelte, hogy ez a szombati társaság fogja meghatározni a vitára bocsátandó kérdéseket. Három témacsoportot javasolt: diákönkormányzat, oktatási problémák és szociális ügyek. (Figyeljünk a sorrendre, később még jelentősége lesz.) Jobbágy kívánatosnak tartotta, hogy a tanácskozás határozathozatali joggal rendelkezzék, és választhasson valamilyen egyetemközi testületet, mely a határozatok megvalósítását ellenőrizné. Bevezetője végén indítványozta, hogy a jelenlévők jelöljenek ki maguk közül intézményenként két-két diákot, akik tájékoztatják társaikat az előkészületekről, és szervezik a gyűlés közönségét.
Javaslatai körül zajos vita támadt. A társaság egy része sehogyan sem tudta elfogadni, hogy a tanácskozást nem szigorúan a KISZ keretei között rendezik. Csináljuk a KISZ-t jól, ha már ez van adva – valahogy így okoskodtak. Mások azt az ellenvetést tették, hogy a KISZ-tagok aránya az egész diákságon belül évről évre csökken, s van, ahol már az 50 százalékot is alig haladja meg. Akadtak aztán hitetlenkedők, akik egész egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy a KISZ bármi effélét megengedjen. Amire a másik oldalnak csak az a válasza volt, hogy ha nagyon sokan akarják...
Végül is kiderült, hogy a többség az eredeti javaslathoz húz, és már csak arról folyt a vita, hogy a megválasztandó egyetemközi testület hova tartozzék. Határozatot ugyan nem hoztak ebben a kérdésben, de valami olyan elképzelés ülepedett le, hogy legyen helye az egyetemek közművelődési titkársága között (ezek a szervek ugyanis az állami irányítás – nem a KISZ –hierarchiája alá tartoznak).
Jellemző a vita hangulatára, hogy bár a társaságot élénken foglalkoztatta, mit tűr meg a KISZ-apparátus és mit nem, eszükbe sem jutott elgondolkozni azon, hogy valami módon végig is kellene tárgyalniuk terveiket a KISZ embereivel. Tudták, hogy Jobbágy kapcsolatban áll a budapesti KISZ-bizottsággal, de ez az ő külön ügye volt. Még csak tippeket sem próbáltak adni neki, nemhogy tárgyalási utasítást. Nem merült fel, hogy beszámoltathatnák, mit beszélt a funkcionáriusokkal. Amit elmesélt, elmesélt – az ő dolga.
Az apparátus közbelép
A következő szombaton, február 21-én, még úgy látszott, minden rendben megy. Jobbágy jelezte ugyan, hogy a politikai tanácskozás – a budapesti KISZ-bizottság álláspontja szerint – nem hozhat kötelező határozatokat, de efölött elsiklott a társaság. Főként a vitára bocsátandó kérdések részletezése kötötte le a figyelmet, meg az intézményenkénti két-két szervező kijelölése. A megbeszélés résztvevői úgy érezhették: ha nem is alakul minden eredeti elképzeléseik szerint, azért a dolog halad.
Február 28-án aztán kipukkadt a léggömb. Jobbágy Gyula nem jelent meg a szokott helyen. Nem is üzent. Eltűnt. A politikai tanácskozás napjáig senki se látta többé. A magukra maradt diákok találgatni kezdtek. Volt, aki tudni vélte, hogy Jobbágyot kirúgták. Szóba került, nem ül-e börtönben. De úgy látszik, ezt a lehetőséget nem vették nagyon komolyan. A társaság együtt maradt, és – egy közgazdászhallgató vezetésével – folytatta a munkát. Arra gondoltak, hogy nem lesz elegendő felsorolni a megvitatásra ajánlott témákat. Hogy az emberek ne beszéljenek egymás mellé, minden kérdést röviden össze kellene foglalni. Éppen azon voltak, hogy kiosztják egymás között a vitaindítókat, amikor nyílt az ajtó, és belépett a Közgazdasági Egyetem rektora és rektorhelyettese[SZJ]. Este hét óra felé járt. Csak erre sétáltunk – így a két tekintélyes férfiú –, és kíváncsiak lettünk, mi történik ebben a tanteremben. Senki ne zavartassa magát, beszélgessenek csak, mintha itt se lennénk. Azzal leültek a leghátsó széksorban. Nem nagyon avatkoztak be a vitába, csak akkor szólaltak meg, amikor oktatási ügyek kerültek terítékre (némi ingerültséggel utasították el a gondolatot, hogy a hallgatók– az egyetem hivatalos nyelvén szólva – „véleményezhetnék” tanáraik munkáját). A szervezők egy kicsit elbizonytalanodva mentek haza, este kilenc körül.
Azért egy hét múlva megint együtt voltak. Sőt, megint eggyel többen. Megjelent a budapesti KISZ-bizottság munkatársa, Szivy József. Szivy kezdetben szintén csak hallgatott. És amikor megszólalt, akkor is igen barátságosan. Aggódva jöttem ide, azt hittem, ellenséges szándékaitok vannak. De látom, hogy jóindulatú gyerekek vagytok. Csak azt sajnálom, hogy ennyi jó szándékú ember közül senki nem tudta, hogy a KISZ már évek óta foglalkozik mindazzal, amiről itt beszéltek. Körülbelül ezt mondta. Mindennel nagyon meg volt elégedve.
Csak amikor megkérdezték tőle, hogy tulajdonképpen mi is a budapesti KISZ-bizottság álláspontja a terveikkel kapcsolatban, csak akkor derült ki, hogy mégis egészen másképp gondolja a dolgot, mint a jóindulatú gyerekek. Foglalkozunk a témával, felelte. Fel is kértünk két elvtársat, hogy tartsanak bevezető referátumot. Határozatok? Nem, a gyűlés nem fog szavazni, minek szavazna, ha úgysem volna senkire nézve kötelező, amit elhatároz. Viszont az elnökség a vita alapján a helyszínen megfogalmazza majd a tanácskozás ajánlásait. Hogy ezeknek mi lesz a sorsa? Hát továbbítják őket az illetékeseknek, és az egyetemi újságokban is meg fognak jelenni. Ezek után már természetes volt, hogy a gyűlés semmiféle bizottságot nem választhat…
Az elnökséget az apparátus adja, az előadókat az apparátus kérte fel, az „ajánlásokat” az apparátus emberei fogják megfogalmazni. Az a harminc-negyven diák, akik abban a hiszemben jártak össze, hogy ők szervezik a készülő politikai tanácskozást, valójában nem szervezett semmit, csak magánbeszélgetéseket folytatott a dologról. A szervezés munkáját valahol másutt végezték, ahol még a véleményükre sem voltak kíváncsiak. Amíg azt lehetett hinni, hogy maguktól is azt teszik, amit az apparátus jónak lát, az igazi szervezők a színfalak mögött maradtak. De mihelyt kiderült, hogy nem így van, az előtérbe léptek.
Szivy válaszait hallgatás fogadta. Senki sem kérdezte meg, hogy hát akkor nekik mi a dolguk. Ki fog közülük az elnökségben ülni? Nem küldhetnek-e ők is előadót a másik kettő mellé? Részt vehetnek-e a tanácskozás eljárásrendjének kialakításában?
Nem vették volna észre, hogy beugratták őket? Vagy úgy gondolták, most már úgyis mindegy? Vagy ellenkezőleg, az akkori napok izgatott hangulatában bizonyosak voltak benne, hogy majd a tanácskozáson, ahol több száz egyetemista és főiskolás lesz együtt, mindenképpen a diákoké lesz a végső szó? Jó páran voltak. Lehet, hogy mind mást és mást gondolt.
Még egyszer találkoztak, március 14-én. Ekkorra erősen megcsappant a létszám. Vita már nem volt; a jelenlévők plakátokat festettek.
Így ért véget a szombati szervezők működése.
Utolsó előkészületek
Ez bizony úgy hangzik, mint valami csúfos felsülés. Pedig nem volt egészen az. Gondoljuk meg: több héten át rendszeresen találkozott harminc-negyven diák Budapest egyetemeiről és főiskoláiról, ki-ki megtudta, mik a fontos ügyek a többi helyen, egyeztették véleményüket a napirendre tűzendő követelésekről. Ezt a KISZ-apparátus nem hagyhatta figyelmen kívül, ha kézben akarta tartani a politikai tanácskozást. Tehát szorgosan gyűjtötte az információkat a szombati megbeszélésekről, hogy amit lehet, kiszemelt szónokai beépíthessék beszédeikbe. És valóban, a vitaindítókba majd’ minden bekerült, amit a szombati szervezők a tanácskozás elé szerettek volna terjeszteni, legalábbis a tanulmányi és szociális tárgyú követelések. Igaz, a diákönkormányzattal kapcsolatos követeléseket közben igyekeztek a szőnyeg alá seperni. Csakhogy – látni fogjuk – nem teljes sikerrel, így hát a szombati beszélgetések mégiscsak hatással voltak a politikai tanácskozás menetére – a hivatalos hangütésre és a hallgatói kezdeményezésekre egyaránt. De ne szaladjunk előre.
Egyelőre ott tartunk, hogy a KISZ budapesti bizottsága az utolsó előkészületeket teszi. Úgy látszik, a szombatonként összejáró szervezők kikapcsolása nem nyugtatta meg az apparátust. A március 20-a előtti hetekben a KISZ értekezletein újra és újra figyelmeztet az előadó, hogy felelőtlen elemek valamiféle független diákszervezet megalapítását tervezik. 18-án a Köztársaság téri székházba hívják az egyetemek és főiskolák megbízható kádereit. Közlik velük, hogy a tanácskozás résztvevői között lesznek egyesek, akik megpróbálják napirendre tűzni a független diákszervezet ügyét. Az elvtársak legyenek résen, és határozottan akadályozzanak meg minden ilyen ellenséges próbálkozást, de ugyanakkor támogassák az építő javaslatokat.
Ennyi, amit előre tudni lehetett. A többi már csak az eredményből volt visszakövetkeztethető.
Megnyitó és vitaindító előadások
A Budapesti Egyetemisták és Főiskolások Politikai Tanácskozását 1981. március 20-án délután 2 órára tűzték ki, a Közgazdasági Egyetem II-es előadójában. A tömeg már l óra körül gyülekezni kezdett. Arról, hogy a KISZ apparátusa időközben kezébe vette a szervezést, nagyon kevesen tudtak; valószínűleg arról sem sokan, hogy egyáltalán létezett egy másik szervező csoport is. Azt viszont mindenfelé hallani lehetett, hogy „valami készül”. Ki tudja, hány helyen eredt a megijesztett funkcionáriusoktól a híresztelés, hogy a Közgazdasági Egyetemen független diákszervezetet fognak alakítani.
Az első meglepetés akkor érte a gyülekezőket, amikor kiderült, hogy az előadóterem ajtajai zárva vannak. Csupán néhány perccel két óra előtt kezdték beengedni az összetorlódott tömeget; nyomban kiderült, hogy miért. Ötven-hatvan fiatalember már a helyén ült. Az emelvény mögött volt egy külön előadói bejárat, alighanem azon át csempészték be őket. Elég sokan tömörültek a jobb alsó sarokban; ez később, amikor jeladásra tapsolni vagy zajongani kezdtek, nagyon feltűnővé tette őket. Egyelőre azonban nem sok ideje volt az érkezőknek, hogy a látottakon elmélkedjenek, mindenki rohant, hogy helyhez jusson. Legalább ezren zsúfolódtak a teremben; hogy hányan rekedtek kívül, senki nem tudja. Becslések szerint a jelenlevőknek mintegy harmadát hozta szervezett csapatokban a KISZ, különösen sokat az Orvostudományi Egyetemről, de szép számmal jöttek a rendőrfőiskoláról is.
Tizenöt-húsz percnyi tolongás és egyre nyugtalanabb várakozás után végül Bárd András, a KISZ budapesti bizottságának osztályvezetője megnyitotta a tanácskozást. Ismertette a vita napirendjét: tanulmányi, szociális és önkormányzati kérdésekről lesz szó. Ugyanezt a három témakört javasolta annak idején Jobbágy is. Csak egy semmiség változott: a sorrend. Nem ok nélkül. Bárd közölte, hogy felszólalási szándékát mindenkinek írásban kell bejelentenie; a cédulán tüntesse fel, melyik tanintézetből jött, visel-e valamilyen tisztséget, és persze azt is, hogy melyik témához kíván hozzászólni. Az elnökség majd témák szerint csoportosítja a jelentkezéseket; először azok kapnak szót, akik a tanulmányi ügyekről beszélnek, és így tovább. Alig fejezte be Bárd, valahonnan a bal felső padsorokból már közbe is kiáltott egy lányhang: inkább szólítsanak fel közvetlenül, kéztartás alapján, és bocsássák szavazásra a vita ügyrendjét. (Helyeslő morgás és taps a teremben.) Bárdot nem hozta ki sodrából ez a kis lázadás, barátságosan válaszolt: Gyerekek, úgy látszik, ti még nem tudjátok, hogyan lehet ekkora tömegben vitatkozni. Én már sok vitában részt vettem, higgyétek el, ebből csak zűrzavar lenne. Őt is megtapsolták – a jobb alsó padsorokból. Kihasználva a pillanatot, Bárd gyorsan megadta a szót az első hivatalos szónoknak, és ezzel az ügymenet meg az eljárásrend kérdései lekerültek a napirendről.
Sándor Péter, a Közgazdasági Egyetem tudományos-szocializmus oktatója volt az első előadó („Sándor Peti”– mutatta be a fiatalos Bárd, aki a cigarettát is „cigi”-nek becézte). Sándor Peti lendületesen, már-már harciasan beszélt. Alig győzte sorolni a diákság sérelmeit: beszélt a felvételi és a képzési rendszer fogyatékosságairól, kifogásolta, hogy a hallgatók nem szólhatnak bele az oktatás ügyeibe, leszögezte, hogy az ideológiai tárgyak alapos reformra szorulnak, elégedetlenül állapította meg, hogy kevés a kollégiumi férőhely, kárhoztatta az ösztöndíjak elértéktelenedését, a hallgatók jogi helyzetében rejlő hátrányos megkülönböztetéseket, és még annyi mindent… Mi több, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a KISZ-nek nem szabad bizalmatlanul fogadnia a hallgatók öntevékeny kezdeményezéseit. Egyszóval kivágta a rezet, haladó volt és konstruktív, meg is tapsolták.
Sándortól Vass László („Vass Laci”), a KISZ KB egyetemi és főiskolai osztályának munkatársa vette át a szót. De úgy látszik, kollégája már minden puskaport ellőtt, s neki csak a frázispufogtatás maradt. Telt-múlt az idő, a közönség kezdett türelmetlenkedni, pusmogás, zaj töltötte meg a termet, valaki beletapsolt a beszédbe, egyre többen követték, a tenyércsattogás vastapssá dagadt, a végén Vass Laci nem tudta folytatni… Az elnöklő Bárd kérte ugyan a hallgatóságot, hogy kerülje az efféle zajos tetszésnyilvánítást – őt is megtapsolták –, de azért jobbnak látta napirendre térni az eset fölött, és megnyitotta a vitát.
Sűrűsödik a levegő
Vass Laci kiállítása rossz húzás volt, ám hamarosan kitűnt, hogy a jó húzások meg túlságosan jóra sikeredtek. Sándor Peti beszéde kétségkívül alkalmas volt arra, hogy – hivatalos pecsétet ütvén a diákok legsürgetőbb követeléseire – egy sereg kényes ügynek elvegye az élét. De egyszersmind az ilyen ügyek iránti érdeklődést is csökkentette. Igen, ez rendben van, ezek fontos dolgok, de most ne vesztegessük rájuk az időt, hiszen ezekről már ők is ugyanazt mondják, amit mi. Beszéljünk végre arról, amiért idejöttünk. Körülbelül ebben a hangulatban hallgatta a közönség nagyobbik része azokat a tanulmányi és szociális tárgyú követeléseket, amelyeket más helyzetben talán tomboló lelkesedéssel fogadott volna, és egyre türelmetlenebbül várta, hogy valaki végre kimondja „a szót”.
A rendezők pedig gondoskodtak róla, hogy az izgatott várakozás ingerültséggé fokozódjék. Hogy a vita alaphangját a KISZ adja meg, az elnök időről időre olyan szónokokat hívott az emelvényre, akiken bárki láthatta, hogy előre beszervezték őket. Különös ismertetőjelük: KISZ-titkárok vagy vezetőségi tagok, s a szocialista szakemberképzésről, a KISZ-munka javításáról és hasonlókról beszélnek. Egy idő után csak megszólaltak, s a tömeg máris zúgolódott. Annyira ellenségessé vált a hangulat körülöttük, hogy Bárd odaszólt a SOTE KISZ-titkárának – a legtöbb beszervezett felszólaló az orvostudományiról jött –: állítsa le az embereit. Nem értem, felelte ez, hiszen ebben állapodtunk meg. Majd, észrevéve, hogy mások is hallják, sietve kijavította magát: Ne haragudj, de joguk van elmondani a véleményüket, így aztán újra és újra felcsattant az obstrukciós taps, a közönség fütyült, morgott, kiabált. Egyre indulatosabbá vált a hangulat. Érezni lehetett, hogy még akármi megtörténhet.
A pilóta elveszti uralmát a gép fölött
Hogy a tanácskozás folyamatosan haladjon, a felszólalásra következőket jó előre az emelvényhez hívták; ott álltak egymás mögött a sorukra várva. Senkinek nem tűnt fel, hogy 5 óra tájban közéjük lépett valaki, akit nem szólítottak. S amikor a soros szónok befejezte a mondókát, hirtelen előreugrott, és mire a rendezők észbe kaptak volna, már bele is szólt a mikrofonba. Kelemen Gábornak hívják, műegyetemi hallgató.
Izgatottan, el-elcsukló hangon beszél: Ide a programfüzetbe azt írták, egyetemista- és főiskolás-találkozó…
Mit keres akkor ez itt – az emelvény fölé függesztett, hatalmas KISZ-emblémára mutat. Magyarország lakosságának csak tíz százaléka kommunista. Itt sem lehet több… Az elnöklő Bárd megpróbálja félbeszakítani: Hagyd el az emelvényt... Ha beszélni akarsz, adj be cédulát… K. G. azonban nem enged, s a közönség, amely az első pillanattól fogva feszült figyelemmel hallgatja (Ő lenne az?), a közönség egyre hangosabban követeli, hogy csak folytassa tovább. Bárd megpróbál szünetet elrendelni, mire többen közbekiabálnak: Tiéd a szünet, beszélj a szünetben! Erős lábdobogás és hurrogás a jobb első sorokból, máshonnét zajos tetszésnyilvánítás, az általános lármában már senki hangját sem hallani, K. G. is, Bárd is elnémul. Végül a zsivajból kiemelkedik egy ordító hang, Járai Csongor bölcsészhallgatóé: A kutyaúristenit! Nekünk itt bizonyítanunk kell, hogy érettek vagyunk a demokráciára! Ha már elnököt választottunk magunknak, tartsuk tiszteletben!
Ez ugyan sajátos érvelés volt, hiszen az elnök személyéről senki nem szavazott, de abban a pillanatban, úgy látszott, csak a hangerő számított. A tömeg, nem tudván mit kezdeni felzúdulásával, leforrázva elhallgatott. K. G. megzavarodott a hirtelen beálló csöndtől, és visszakullogott a helyére. A fellélegző Bárd gyorsan megkérdezte, akar-e a gyűlés szünetet, majd az elutasító válasz után a mikrofonhoz hívta a soros szónokot, Balogh Katalin közgazdász hallgatót.
B. K. felszólalását később több sajtótermék többféleképpen idézte. A Magyar Nemzet 1981. március 21-i számában így szerepel (cs. n. 1.: Még öntevékenyebb érdekvédelmi és politikai munkát) „elhangzott olyan vélemény is, amely szerint meg kellene fontolni, hogy miként lehetne még öntevékenyebb érdekvédelmi és politikai munkát végezni”. A jövő mérnöke (Salgó Rózsa: Konstruktív vita és kisebb légköri zavarok, 1981. március 28.) egy bölcsészhallgató szájába adja B. K. szavait: „A bölcsészkar egyik felszólalójától (hallottuk): …Lehetne-e szó öntevékeny érdekvédelmi munkáról vagy a diákok öntevékeny politikai szervezetéről?” Az újságíró siet hozzátenni: „Világosan kitűnt, hogy a közönség nagy része számára nem volt érthető, elfogadható ez az irreális kiútkeresés.… Mi történt hát? Mi volt az, ami oly világosan kitűnt?
Az iménti viharos jelenet után általános meglepetést keltett, hogy B. K. milyen lassú nyugalommal, szinte magában elmélkedve beszél. Az előző nap a jogtudományi kar épületében közművelődési tanácskozást rendezett a KISZ, ott kerültek szóba az öntevékeny – tehát a résztvevők saját kezdeményezéséből összeálló – művészeti csoportok. Erre célozva kérdezte meg B. K., hogy miért ne létesülhetnének az egyetemen öntevékeny érdekvédelmi csoportok, netán öntevékeny politikai csoportok is. Nem tudom – fordult az elnöklő Bárd felé –, lehet-e itt szavazni, de ha igen, javaslom, hogy szavazzunk erről a kérdésről (lelkes taps).
Bárd válasza nem fogja meglepni az olvasót. A jelenlevők nem képviselnek sem diákcsoportokat, sem KISZ-alapszervezeteket, ide az jött el, akinek kedve volt, tehát a tanácskozást nem illeti meg döntési jog. Egyszóval: nincs szavazás. Én azt gondoltam, jegyezte meg B. K., hogy ennyi ember már dönthet. Azzal, a közönség viharos tapsától kísérve, levonult az emelvényről.
Ez volt a tanácskozás lélektani fordulópontja. Akik azért jöttek el, hogy halljanak „valamit” – s a gyűlés hangulatából ítélve ők voltak a többség –, most kétségkívül olyasvalamit hallottak, amit szerettek volna. B. K. szavai érezhető megkönnyebbülést hoztak. De senki nem tudta, hogyan lehetne folytatni. Folyamatos vitára nem volt mód – a hozzászólókat az elnökség válogatta össze azok közül, akik már jó ideje jelentkeztek. Kivenni a vita irányítását az elnök kezéből: kinek jutott volna eszébe néhány perccel azután, hogy egy ilyen próbálkozás magától összecsuklott? B. K. fellépésében különben sem volt semmi mozgósító. Így hát maradt az öröm: valaki végre beszélt a mi nevünkben. És maradt valami homályos rossz érzés, hogy végül is nem fog történni semmi.
Ketten a KISZ-ből
Ettől kezdve Bárd biztosan tartotta a kormányt. Sietvén helyrebillenteni a mérleget, Tomsits Erikát, a SOTE egyik KISZ-titkárát szólította az emelvényre. Lehet, hogy a bölcsészek ki fognak nevetni – kezdte T. E. a kisebbségi érzéstől szenvedők agresszivitásával –, de én büszke vagyok rá, hogy nálunk 93% százalékos a hallgatók szervezettsége. És így tovább és így tovább. Gúnyos megjegyzések, fütty – mintha megint indulatosabbá kezdene válni a hangulat. Márkus Péter bölcsészkari agit-prop. titkár kapja a feladatot, hogy az ellenséges érzelmeket megszelídítse. És láss csodát, a KISZ tisztségviselői sem mind ugyanabból a vezetőképző táborból jöttek! M. P. vitába száll orvosegyetemi kollégájával: tudomásul kell venni, hogy nem mindenütt ilyen magas a KISZ-tagok aránya. Ha a KISZ nem akar elszigetelődni, együtt kell működnie a KISZ-en kívüliekkel. Valahogy úgy fogalmazott M. P., hogy a KISZ és a tőle függetlenül összeálló hallgatói csoportok között népfrontos viszonynak kell létrejönnie. S a bölcsészkar máris példát ad ebből az együttműködésből... Beszélt még az ideológiai oktatás reformjáról – javasolta, hogy az ideológiai tárgyakat témák szerint hirdessék meg, és a hallgatók szabadon választhassanak a lehetőségek között. Végül mérsékletre intette az egybegyűlteket, finoman célozva arra, hogy a szovjet vezetők nem fogják jó szemmel nézni, ha a tanácskozás nagyon messzire megy.
Magyarán: mi együttműködünk veletek, de ti is tudjatok ám mértéket!
Ne firtassuk, ellátni-e a Kremlből az MKKE II-es előadóterméig. Mindenképpen felesleges volt világpolitikai bonyodalmakkal ijesztgetni a közönséget: érezni lehetett, hogy már kifáradóban van. Hat óra után az emberek kezdtek elszállingózni. Nyolckor már egész csapatok távoztak. Tíz órakor – a gyűlés berekesztésének időpontjában – alig háromszázan lehettek a teremben.
Vita a hallgatói képviseletről
Este volt már, mire a diákönkormányzat ügyei a napirendre kerültek. Ráadásul az érdekesebb hozzászólások szervezeti részletkérdéseket tárgyaltak, csak az igazodhatott el köztük, aki figyelmesen tanulmányozta a rivális tervezeteket. A jelenlevők többsége azonban most hallott először az egészről.
Talán arról is, hogy a hetvenes évek közepe óta a magyar egyetemeken és főiskolákon létezik a hallgatói képviselet intézménye: a diákok szakonként egy-egy megbízottat választanak, aki részt vehet a tanszéki értekezleteken. Ám a hallgatói képviselő jogai tisztázatlanok maradtak, nem állapították meg választásuk és beszámoltatásuk pontos eljárásrendjét, nem teremtettek módot arra, hogy a különböző tanszékekhez rendelt képviselők összehangolják tevékenységüket, és nem terjesztették ki a képviseletet a tanszéknél magasabb szintekre. Így aztán a hallgatói képviseleti rendszer (hkr-ként emlegetik) halva született; legkevésbé magukat a hallgatókat érdekelte.
1980 őszén azonban a bölcsészkaron foglalkozni kezdtek az intézmény megreformálásának gondolatával. Az ötlet, tudomásunk szerint, egy „öntevékeny csoport”-tól származott, amely szeptember vége felé verődött össze az oktatásügyi reform iránt érdeklődő hallgatókból. A december 2-i, lármás diákparlament után a Kari Ifjúsági Bizottság felkarolta az ügyet, és munkacsoportot nevezett ki a hkr újjászervezésének előkészítésére. 1981 márciusára két tervezet készült a hkr ügyében, az egyiket a hivatalos munkabizottság dolgozta ki (megjelent a Kari Híradó áprilisi mellékletében), a másikat azok a hallgatók, akik a képviseleti rendszer reformját kezdeményezték (ez utóbbit a Kari Híradó májusi száma közölte). A felettes szervek addig húzták az időt, míg egyik szöveget sem lehetett március 20-a előtt lesokszorosítani, és eljuttatni a többi egyetemre és főiskolára.
Mindkét változat javasolja, hogy hozzák létre a hallgatói képviselők kari szintű választmányát, s az küldjön megbízottakat a Kari és az Egyetemi Tanácsba. Mindkettő a korábbinál pontosabban igyekszik szabályozni a hkr működését, s mindkettő arra törekszik, hogy a diákok szorosabb érintkezésben legyenek képviselőikkel. A részletekben természetesen számos különbség van a két tervezet között. A legszembetűnőbb az, hogy míg a hivatalos változat szerint a hkr a kari KISZ-szervezet munkacsoportja, és a KISZ VB irányítása alá tartozik, a hallgatói változat szerint valamennyi diák érdek-képviseleti és önkormányzati szerve, nem része a KISZ-nek, a KISZ végrehajtó bizottságát a hkr kari választmányában csupán tanácskozási joggal felruházott összekötő képviseli.
A finomabb részletekre a gyűlésnek már nem volt ereje odafigyelni, talán még ez a fő különbség sem tűnt volna föl, ha – miután Knausz Imre ismertette a hivatalos tervezetet, Szent-Iványi István pedig a hallgatói csoport elképzeléseit – nem jönnek sorban az ellenszónokok egy kaptafára gyártott szövegükkel: érdek és politika elválaszthatatlanok, tehát a hallgatói érdekeket csakis a KISZ-en, a magyar ifjúság politikai szervezetén belül szabad képviselni…
Minden jó, ha a vége jó
A hátralévő formaságokra nem érdemes szót vesztegetnünk. Aki Bárd András összefoglalójára kíváncsi, megtalálhatja az Egyetem Lapok április 14-i számában. A vita menetét részletesen ismerteti a bölcsészkari KISZ VB Kari Híradójának májusi melléklete.
Okos tanulságok helyett egy dokumentumrészletet ajánlunk az olvasó figyelmébe. Óvári Miklóst idézzük:
„…A közeli napokban azzal kísérleteztek, hogy létrehozzanak egy KISZ-től független, érdekvédelmi diákszervezetet, gondolom, lengyelországi mintára. Ezt sikerült megakadályozni, s ha a KISZ- és a pártszervek megfelelően foglalkoznak az üggyel, akkor a jövőben sem tudnak eredményt elérni. A múlt héten voltak az egyetemi ifjúsági napok Budapesten, s elkezdődnek a KlSZ-küldöttértekezletek. Ezek politikai fórumok. Az eddigiek azt mutatják, hogy a jelzett kísérletek hangot kaptak, de elszigetelődtek, mert a pártszervek, a KISZ-szervezetek felvonultatták a maguk erőit. Ez fontos tanulság: ha jól felkészülünk, akkor szembe tudunk szállni az ilyen nézetekkel.”
(Előadói beszéd a KB március 26-i ülésén.)
A politikai tanácskozást sok egyetemi karon éjszakába nyúló, viharos küldöttértekezletek követték. (Egyik-másik vidéki egyetemen már korábban megtartották a küldöttgyűléseket, a hangulat több helyen ugyanilyen feszült volt.) A hkr megreformálására tett kezdeményezés is átterjedt több egyetemre és főiskolára. Későbbi számainkban szeretnénk beszámolni ezekről a fejleményekről.
Legyetek segítségünkre.