Az EBT 1966-ban jött létre, a Pax Christi kezdeményezésére. Jelenleg kilenc egyház támogatja, no nem tartozunk egyikhez sem, függetlenül működünk. A hagyománnyá merevült bölcsességek ellen küzdünk, és új cselekvési modelleket keresünk.
1977-ben újfajta stratégia mellett döntöttünk. Ha azt akarjuk, hogy a világ megszabaduljon a nukleáris fegyverektől, kezdjük el mi magunk. Nem kérleljük Amerikát és a Szovjetuniót, hanem azt mondjuk: kezdjük Hollandián. Az „egyoldalú kezdeményezés” lett a fő elvünk, első lépésként a kétoldalú vagy többoldalú leszerelés felé.
Vissza kell majd térnünk az „egyoldalú kezdeményezés” stratégiájának nemzetközi következményeire és a magyar közvélemény ezzel kapcsolatos lehetséges aggályaira. De előbb mondd el, hogyan csináljátok.
Az új jelszó nagy támogatást kapott, és egyúttal erős reakcióba ütközött. A konkrét követelés mindig fordulópont, és mindennél erősebben motiválja az embereket. Egy év alatt négyszáz helyi csoportunk alakult. Az első évben azt ajánlottuk az embereknek, kérjék egyházuk papjaitól és hierarchiájától: fogják pártját az egyoldalú kezdeményezésnek. A második évben ugyanezt kértük a politikai pártoktól. A harmadikban különböző érdekvédelmi és rétegszervezeteket közelítettünk meg: a nőket, az ifjúságot, a szegény országok segítőit stb. Jelenleg főleg a szakszervezetekkel dolgozunk. Minden lehetséges érv és ellenérv elhangzik, s támogatnak a társadalmi szervezetek és a községek, városok önkormányzatai is. Módszerünk: elutasíthatatlan nyomást gyakorolni a kormányra. A célunk, amelyhez ha nagyon lassan is, de talán mégis közeledünk, az atomfegyvermentes Hollandia.
Milyen fegyverek vannak Hollandiában?
Hat nagy nukleáris egység, a NATO keretében. Tengeri atomaknák, nukleáris tüzérség, nukleáris fegyvereket hordozó repülők és 200 rakéta. A támaszpontok helye titok, de mi – néha tévedünk persze – tudjuk, hol vannak, és a helyszínen tüntetünk ellenük.
Tudott dolog, hogy szorosan együttműködtök más nyugati békeszervezetekkel, támogatjátok mások „egyoldalú kezdeményezéseit”. Talán kevésbé köztudott, hogy világméretű elképzeléseitekben a közbülső cél az összeurópai atomleszerelés. Arról azonban, amit Keleten csináltok, Magyarországon nem hallhatunk, kivéve a hivatalos Béketanáccsal való érintkezéseket.
Partnerünknek tekintünk minden keleti és nyugati csoportot, amelyik a békéért és a leszerelésért dolgozik. De úgy véljük, hogy a béke ügye összekapcsolódik az emberi jogokkal és a népek önrendelkezésével. Magunkat is politikai emancipációs mozgalomnak tekintjük, és meggyőződésünk, hogy égető szükség van az együttműködésre a hasonló kelet-európai mozgalmakkal. Ilyen mozgalomnak tekintjük a lengyel Szolidaritást is. Kapcsolatba léptünk velük; talán túl későn, már a felfüggesztésük után. Korábban minden erőnket lekötötte a ’81 őszén rendezett kampányunk, amelynek eredményeképpen 400 ezer ember vonult fel Amszterdamban. De 1982 tavaszán tárgyaltunk a Szolidaritás emigrált vezetőivel, és nyilatkozatot adtunk ki arról, ami a harcunkban közös, és amiben a jövőben is együttműködünk. A Charta ’77 támogató üzenetet küldött a ’81 őszi tüntetésünkre, mi pedig részletes válaszban írtuk meg a nézeteinket a kelet–nyugati kapcsolatokról.
A mi hivatalos sajtónk – egy hosszú felsorolás közepén – hírt adott arról, hogy részt vettetek a moszkvai egyházi béke-világtalálkozón.
Igen. Az orosz ortodox egyház meghívott bennünket is, és úgy gondoltuk, el kell mennünk. Az az álláspontunk, hogy amíg lehet, fenntartjuk a kapcsolatot a hivatalos vagy félhivatalos szervezetekkel, de mindig nyíltan beszélünk céljainkról. Moszkvában az előzetes megállapodás szerint tizenöt percet beszéltem volna a találkozó nyilvános plenáris ülésén; a beszédemben arról is szó volt, kik a mi partnereink Kelet-Európában. A helyszínen aztán kiderült, hogy nincs elég idő, túl sok a felszólaló, nem töltöttünk ki idejében valami jelentkezési lapot… Egyszóval csak a zárt szekcióülésen beszélhetek. Kértem, hogy vagy engedjenek a plenáris ülésen beszélni, vagy pedig tegyék nyilvánossá a szekcióüléseket. Az elnökség mindkét javaslatot elutasította. Ekkor – néhány más nyugati küldöttel együtt – elhatároztuk: egyszerűen felmegyünk a pódiumra, és beszélünk. De az elnök elvette a mikrofont, és azt mondta, tartsuk be a demokratikus szabályokat. Így hát „elhagytam a kongresszusi termet”, és elutaztam Moszkvából.
Most turistaként jöttél Budapestre, de találkoztál az Országos Béketanács munkatársaival is. Mi történt a találkozón?
Kétórás megbeszélést folytattam velük. Hárman voltak, a beszélgetés első része békésen zajlott, minthogy a kis népek lehetőségeiről volt szó. Átadtam nekik az ENSZ-ben mondott beszédem szövegét, amelyben a blokkokat elhagyó vagy azok iránt kritikus országok együttműködését javasoltam. Ez tetszett nekik. Beszéltem a decemberben tartandó athéni konferenciáról, amelyet az európai atomfegyvermentes övezetekről tartunk a görög békemozgalommal közösen, és ahova állami szervezeteket is meghívunk, ha nyilvánosan elkötelezik magukat országuk atomfegyver-mentesítése mellett. Azt mondták, szeretnének eljönni.
Ezután azt mondtam, beszéljünk arról, ami nekünk fontosabb, hiszen mi nem vagyunk kormány: a társadalmi nyomást kifejtő mozgalmakról. Elmondtam, hogy Helsinki három kosara – nemzeti önrendelkezés, leszerelés, emberi jogok – csak együtt jelenti a békét, és hogy ezért szeretnénk együttműködni a Szolidaritással és a Chartával. És hogy itt Magyarországon is keresünk olyan csoportokat, amelyekkel együttműködhetünk. A beszélgetésnek ez a része is udvarias volt, de a korábbi lelkes hang eltűnt.
Említetted-e nekik a „Békemenet ’82” esetét? Talán tudod, hogy a Béketanács aktivistái a rendőrséggel közreműködve megakadályozták, hogy Rajk Lászlóval szétosszuk felhívásunkat, amelyben az itteni militarizmus és a szolgálatmegtagadók bebörtönzése ellen tiltakoztunk.
Megemlítettem, hiszen ez hírhedt eset volt, a ti „rendzavarásotoktól” eltekintve is. Ugyanis az eredeti „Békemenet”, amelyet skandináv női aktivisták szerveztek, Minszkben feloszlott, és a résztvevők többsége hazautazott. Akik azután Budapesten és Prágán keresztül ugyanezen név alatt Bécsbe „meneteltek”, azokról meglehetősen világos volt, hogy a szovjet állam politikájának elkötelezett nyugat-európaiak, túlnyomórészt kommunisták, és semmi közük a szervezők tervéhez – amely egyébként maga sem sikerült valami jól, hiszen a skandinávokat nem engedték találkozni a szovjet független békeaktivistákkal. Megkérdeztem tehát, mi volt ez a meghosszabbított „Békemenet ’82”? Azt válaszolták: „Ó, nem volt az menet, csupán a résztvevők hazautaztak, ki vonaton, ki buszon.”
Biztosítalak róla: volt „menet”; majdnem 500 méteres gyaloglás a Váci utcán, „Békemenet ’82” feliratú, magyar nyelven nyomtatott trikóban.
Értem. Ez lesz talán a békemozgalom sportos szárnya.
Volt-e szó a magyarországi lelkiismereti szolgálatmegtagadókról?
De mennyire! Elmondtam, hogy tudomásom szerint vannak ilyenek Magyarországon, s néhányuk nevét ismerjük Hollandiában, olyanokét, akik börtönben vannak. Megkérdeztem: mit tesznek ők, a Béketanács az érdekükben? Hiszen ezek a fiatalok kizárólag a béke érdekében vállalnak áldozatot. Erre a három beszélgetőpartnerem közül az egyik, épp egy katolikus pap, Bíró Imre kanonok, országgyűlési képviselő, azt mondta: nem tesznek semmit, és nem is akarnak. Megkérdezték Lékai bíborost, a prímást, aki nyilatkozatban tisztázta, hogy ezek a szolgálatmegtagadók nem hivatkozhatnak a katolikus vallásra. Bíró érvelése nagyon emlékeztetett a hazámbeli konzervatív katolikusokéra, akik szerint lelkiismereti ügyekben sem hagyatkozhatsz egyszerűen a lelkiismeretedre. Megmondtam, hogy ezt a gondolkodásmódot nem tudom elfogadni. De még rosszabb következett: arról kezdtek beszélni, milyen békeszerető a magyar hadsereg, milyen erős a magyarok hazaszeretete és az övéké, a Béketanácsé is; hogy készek megvédeni hazájukat, és ezért elítélik azokat, akik nem készek rá… Mindez borzasztóan konzervatív vagy még annál is rosszabb, hiszen ez a logika kényszeríti az embereket a háborúba, mióta világ a világ.
Egyáltalán, a beszélgetés elején még úgy látszott, egyetértenek velem abban, hogy társadalmi békemozgalomra van szükség, hiszen a nagyhatalmak genfi megbeszélései valójában papírháborúk, s ha rajtuk múlik, vég nélkül fegyverkeznek majd. De a végén dicsérni kezdték a Szovjetuniót: annyi jó javaslatot tett, és ezek elfogadása leszerelést és békét hozna. Egyszóval visszavonták a szuperhatalmak iránti kételyeiket, legalábbis, ami a Szovjetuniót illeti. Igen rosszkedvű voltam, amikor a találkozó véget ért.
Hadd tegyünk fel most néhány kérdést elgondolásaitokkal kapcsolatban. Az előbb már céloztunk rájuk, és feltehetőleg olvasóinkban is megfogalmazódtak. A nyugati békemozgalmak üzenete erős szűrőkön keresztül juthat csak el a magyarországi közönséghez. Hogyan akarjátok áttörni ezt az információs akadályt?
A hivatalos kapcsolat valamiféle belépőjegy az országba, nélküle nem juthatunk el a szélesebb nyilvánossághoz. Üdvözlő ceremónia ez és esetleg ajtó, amin keresztül a nagyközönség elé is eljuthatunk. Csehszlovákiában és itt, Magyarországon is jó néhány bátor és szabadságszerető emberrel beszéltünk, akik azt mondták, megértik stratégiánkat és egyet is értenek vele. Legalábbis Csehszlovákiában teljesen világos volt, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy bejöhessünk az országba, és aztán nyíltan beszélhessünk a Charta iránti rokonszenvünkről. Itt Magyarországon pedig találkoztam olyanokkal, akik független békemozgalmat szeretnének szervezni, mégis kapcsolatban állnak a hivatalos szervekkel, és tőlünk is ezt várják. Ugyanakkor minden módon jelezni akarjuk, hogy keressük a kapcsolatokat azzal is, amit „második nyilvánosságnak” neveznek. Ezért is örülök ennek a beszélgetésnek.
Jó megoldást végső soron csak az itt születő független mozgalmakkal és békecsoportokkal való együttműködés hozhat majd, de addig is igyekszünk sok írásos anyagot továbbadni, és a hivatalos nyilvánosságon belül minél nagyobb közönséget elérni – álláspontunkat mindig nyíltan képviselve, persze.
Engedd meg, hogy keményen fogalmazzuk meg a lehetséges ellenvetéseket. A béketanácsokkal fennálló kapcsolataitokkal elfogadjátok az itteni kettős nyelvet, az orwelli „double-think” érintkezési formáit. Ezek az állami szervek társadalmi kezdeményezésnek álcázzák magukat, hogy így formálisan is partnerei lehessenek az államtól független nyugati békemozgalmaknak. Ez jelentősebb segítség az itteni sajtónak a békemozgalom kisajátításához, mint amekkora zavart a szerkesztőknek okoz a kellemetlen üzenetek kiszűrése. Ráadásul úgy tűnhet, a nyugati békemozgalom nagy része előszeretettel tárgyal a béketanácsokkal, amelyek nemzeti hovatartozásuktól függetlenül végül is a szovjet politika propagandaszervei. Szóval…
Ahogyan az előbb már mondtam: hivatalos keleti kapcsolatainkat olyan árnak tekintjük, amit meg kell fizetnünk a kelet-európai társadalmakban való jelenlétünkért. Mi otthon is elsősorban a kormányainkkal tárgyalunk, el akarjuk érni, hogy a nukleáris leszerelést szorgalmazzák; ugyanazt várjuk a kelet-európai kormányoktól.
Mielőtt tovább kérdeznénk, két megjegyzést. Most is turistaként vagy itt, a véleményed – reméljük – mégis el fog jutni a Beszélő olvasóihoz. Ami pedig a nyugati kormányokhoz való viszonyt illeti: úgy tűnik, a békemozgalmak zöme Nyugaton emberi jogi öntudattal és fiatalos lelkesedéssel követel, Keleten viszont inkább csak közös közleményeket és tárgyalásokat tud fölmutatni, követeléseket, tüntetéseket nem. A „Békemenet ’82” talán konfliktusteljesebb, de minden tekintetben, még a szovjetunióbeli társadalmi visszhangját tekintve is sikeresebb lett volna, ha a résztvevők nem kormánytámogatással, hanem turistaként szervezik meg. S így a csúfos vég sem következett volna be, hogy Budapestre és Prágába már csak szovjet megbízottak jutottak el… De tovább kérdeznénk, hiszen az a célunk, hogy ti megismerkedjetek az itteni aggályokkal, a mi közönségünk pedig megszabadulhasson a félreértésektől és előítéletektől. Sok embernek az a benyomása, hogy a békeaktivisták Nyugaton zömmel demokratikus meggyőződésű emberek ugyan, de megőriztek valamit a szovjet típusú szocializmus iránti illúziókból. Innen nézve úgy tetszhet: sok baloldali és főleg sok fiatal a maga társadalmi elégedetlenségét vetíti ki a Kelet–Nyugat-viszonyra, és esetleg nem egyformán ítéli meg a nyugati és a keleti militarizmust, hanem azt hiszi, hogy közvetlen ellenségének az ellensége kevésbé ellensége, mint az előbbi. Az ilyen gondolkodásra utaló jelek, például az „Inkább vörös, mint halott!” jelszava miatt nálunk sokan elhiszik Reagennek, hogy a nyugati békemozgalmakat a Szovjetunióból irányítják.
Azt hiszem, az „ellenségem ellenségéről” való téves gondolkodás nálatok is megtalálható. Attól tartok, 1980–81-ben nagyon sok lengyel bízott abban, hogy a Nyugat akár katonailag is, akár világháborút kockáztatva is beavatkozik, ha a Szovjetunió meg akarja állítani mozgalmukat. Az igazság az, hogy felfüggesztéséig a Szolidaritás sem volt túlságosan érdekelt a békemozgalomban, holott Lengyelország problémáit csak a szuperhatalmaktól független és békés Európában lehetne megoldani.
De mindabból, amit kérdeztetek, még világosabb számomra, hogy olvasóitok nem tudják, mennyire összeurópai a békemozgalom célkitűzése, s hogy elfogulatlanok vagyunk a két szuperhatalom megítélésében. Őszi nagy tüntetésünkkor a transzparensek egyharmada követelte az SS-20-as szovjet rakéták visszavonását[SZJ] is. Meg kell azonban értenetek, hogy mi ott az USA által uralt NATO tagja vagyunk – remélem, az iránt senkinek sincs kétsége, hogy a NATO militarizmusa nem kevésbé agresszív és veszélyes, mint a Varsói Szerződésé. Nekünk elsősorban a NATO kezdeményezései ellen kell fellépnünk, és nektek is elsősorban azzal kell foglalkoznotok, amit ti tudtok megváltoztatni.
Így például a középhatóságú nukleáris rakéták kérdésében nekünk akkor is fel kell lépnünk a NATO telepítési tervei ellen, ha fellépésünk egyes kommentátorok szerint egybeesik a szovjet érdekekkel. Egyáltalán: nem szándékozunk helytelen módon cselekedni csak azért, mert az szépítené a rólunk alkotott kelet-európai képet. Bizonyos, hogy ha továbbhaladunk utunkon, és arra törekszünk, hogy Európa atomfegyvermentes legyen, és kiszabaduljon a két szuperhatalom szorításából, hamarosan beleütközünk mindkét szuperhatalom ellenállásába. A tájékoztatás nem a mi kezünkben van, ezért lassú folyamat, amíg mindenütt világossá válik, ki kivel tart. Ne haragudjatok, de abban, hogy mindez egy csapásra tisztázódjék, nem tudunk a segítségetekre lenni. Sajnálom, ha elégedetlenek vagytok a válasszal.
Semmi baj. Ez a beszélgetés információcsere és vita, nem közös közleményt szövegezünk. De hadd kérdezzünk tovább. Sokan úgy látják, hogy amikor a ti kormányaitokhoz szóltok, akkor – azok minden manipulációja és katonaipari összefonódása ellenére – egy választott testületre gyakoroltok nyomást a választók nevében. Ráadásul Kelet-Európában nemcsak az a probléma, hogy a béketanácsok semmiféle politikai befolyással nem rendelkeznek, és hogy társadalmi véleményt sem képviselnek, hanem az is, hogy – a szovjet társadalomtól eltérően, amelynek egy része talán oroszellenességgel azonosítja a Szovjetunió nyugati kritikáját – a kelet-európai kis országok függő országok, s a béketanácsok üres szólamokat hangoztatnak, amikor a „haza védelméről” beszélnek. Úgy is fogalmazhatnánk: Kelet-Európában egy okkal több szól amellett, hogy a nyugati békemozgalom a társadalommal lépjen érintkezésbe, ne csak az állammal.
Mindenütt ez a célunk. De értsétek meg a stratégiánkat! Nem mondhatunk le a kormányszervekkel való tárgyalásokról, mert az egyetlen kiutat az erők kombinációjában, a kis országok összefogásában, a szuperhatalmak befolyását lazító Európában látjuk. Továbbá csak akkor válhatunk az itteni független követelések, emberi jogi és békekövetelések védelmezőjévé, ha odahaza politikai sikert arattunk. Nem győzöm hangsúlyozni: nekünk ugyanennyire szükségünk van rá, hogy az innen származó kezdeményezések támogassanak bennünket. De a mi erőnk mindaddig nem bontakozhat ki, amíg nincs világos jele annak, hogy a keleti társadalmak is atomfegyvermentes és a szuperhatalmakról leváló Európát követelnek. Mi soha nem fogjuk titkolni, hogy a kormányok legfeljebb partnereink, de szövetségeseink a független társadalmi kezdeményezések.
Nem gondoltok-e arra, hogy valamilyen viszonylag kis követeléssel próbáljátok meg színvallásra késztetni a hivatalos béketanácsokat? Például kijelenthetnétek, hogy csak olyan békeszervezetekkel tudtok együttműködni, amelyek alapvető emberi jognak ismerik el, hogy az állampolgár lelkiismereti okokból megtagadhatja a fegyveres szolgálatot, és tiltakozik a szolgálatmegtagadók bebörtönzése ellen. Ez Nyugaton evidencia, Kelet-Európában viszont kínos helyzetbe hozná a béketanácsokat, mert a nyugati békemozgalmakkal való együttműködés „munkaköri kötelességük”, ahhoz viszont nincsenek hozzászokva, hogy a saját kormányaiktól bármit is követeljenek. Ráadásul tiszta nyereség volna, ha mégis rászánnák magukat e követelés képviseletére, vagy, ami a nagy célokat illeti: miért nem követelitek az összes idegen csapatok kivonását az európai államokból?
Az első ötletet máris feljegyzem; beszélni fogunk róla az EBT vezetőivel. Persze lehet, hogy túlbecsülitek a kelet-európai béketanácsok együttműködési szándékát. A második kérdésre csak azt mondom: folyamatban gondolkodunk, nem akarjuk ezzel a követeléssel kezdeni. Egyébként is elsősorban a nukleáris leszerelésre koncentrálunk; nem hiszem, hogy jelenleg akár Nyugaton, akár Keleten ennél többre futná a tömegtámogatásból. A jelen körülmények között a konfliktus mindnyájunk pusztulását jelentheti. Az atomfegyvermentes Európa politikailag is mozgékonyabb Európát jelentene.
Térjünk vissza az „egyoldalú kezdeményezés” programjához. Hogyan cáfolnád meg azokat az érveket, amelyek – nemcsak Nyugaton, Keleten is – veszélyesnek tartanák az egyoldalú holland leszerelést? Az itteni érvek: a Szovjetuniót nem lehet meghatni azzal, hogy a másik fél látványosan meggyengíti önmagát. Csak kapna az alkalmon, hogy erősítse katonai jelenlétét Európában. Nem valószínű, hogy be akarná kebelezni a nyugati katonai szövetségről leváló részeket, de nem riadna vissza az erőteljesebb nyomástól, hogy a másutt aktívabbá váló külpolitikáját ezek az országok ne kifogásolják. Ezt hívják Nyugaton finnesítésnek; az a fajta finnesítés viszont, amit mi szeretnénk: hogy Kelet-Európa legalább belső ügyeiről szabadabban dönthessen, nem következne be. Ellenkezőleg: romlanának a nemzeti és társadalmi szabadság visszanyerésének esélyei. Ezek az érvek együtt járnak azzal a váddal, hogy a nyugati békemozgalom felelőtlenül visszaél luxusszámba menő társadalmi szabadságjogaival. Lássuk az ellenérveket.
Rögtön másképp fest a dolog, ha az emberek ellenállási képességének növelésén dolgozunk, s nem csupán a kormányok közötti alkudozásokra számítunk. A békemozgalom az emberek aktivitásán alapuló önrendelkezési mozgalom akar lenni. Mi nem hisszük, hogy akár egyetlen kormány is akadna Keleten vagy Nyugaton, amely valóban a békét szorgalmazná. Érdekeik az állami hatalom erősítéséhez, a fegyverkezés szolgálatához kötik őket. Azért ülnek a tárgyalóasztalok körül és beszélnek a békéről, mert nem akarják csinálni a békét. A békemozgalom az egyetlen esély arra, hogy új helyzet keletkezzék. Az egyetlen remény a közvélemény erejében rejlik. Ez így van Keleten is, Nyugaton is.
Mindaddig, amíg a NATO csak katonai fogalmakban gondolkodik, és növeli erejét, hogy „visszatartsa” a másik felet, amelyik ugyanezt teszi, csak érveket szolgáltat az elnyomás növeléséhez. Moszkva azt mondhatja: fegyvert és ellenőrzést akarok ezekben a bizonytalan szocialista országokban, amelyekről mára már világosan kiderült, hogy nem éreznek olthatatlan szerelmet a szovjet rendszer iránt. Ha tehát örökké tartó militarizálást és idegen uralmat akartok, nem is kell mást tennetek, mint arra kérni a NATO-t, hogy még és még, jobban fegyverkezzék. Mi épp az ellenkezőjét szeretnénk elérni.
Igen ám, de mi történt Lengyelországban? Errefelé azt mondják, ez az ország „egyoldalú kezdeményezéssel” kezdte kivonni magát a Varsói Szerződésből…
Ezt sohasem mondták.
Persze, hogy nem, de a Szovjetunióban mégis így értékelték az eseményeket. És mi történt: hadiállapot és statárium. Nyugaton pedig a kormányoktól a békemozgalmakig titkosabb-nyíltabb sóhajai a megkönnyebbülésnek: a lengyelek „destabilizálták” Európát, most folytatódhat a tárgyalás. Hollandia valóban megteheti, hogy kivonja magát a NATO-ból – nem kell tartania a hadiállapot kihirdetésétől. Vajon az érveiteknek nem arra kellene-e irányulniuk, hogy meggyőzzétek akár a lengyel társadalmat is: az „egyoldalú kezdeményezés” számol a szovjet típusú állam természetével, és ennek ellenére is közelebb visz az európai összefogáshoz és a békéhez.
Talán voltak a nyugati békemozgalmakban is olyanok, akik attól tartottak, hogy a lengyelek katonai segítségre várnak, s talán voltak lengyelek, akik reménykedtek is ilyen segítségben. Ha Hollandia egyoldalúan elveti a nukleáris fegyvereket (hiszen nem arról van szó, hogy védtelenné váljon!), akkor ezzel nemcsak érvektől fosztja meg a keleti militaristákat, hanem valódi segítséget nyújt az önrendelkezésre vágyó kelet-európaiaknak. Amíg a keleti népek a nyugati kormányok segítségében bíznak, csak csalódhatnak. Az „amerikaiak” sohasem fognak jönni… A nyugati militaristák valójában Kelet-Európa elnyomóinak a partnerei, éppen mert mindketten militaristák. Ki fog segíteni az itteni népeknek a szabadságért folytatott küzdelmükben? Csakis a béke perspektívájában gondolkodó és tevékenykedő erők jöhetnek számításba. A magyar, csehszlovák, keletnémet, lengyel önrendelkezési mozgalmak tapasztalata mutatja, hogy semmiféle szövetségesük nem volt Nyugaton – a kormányokat, mivel hittek bennük, csak „árulónak” láthatták.
Megszakítva a fegyverkezési folyamatot legalább Nyugaton, növeljük az itteni társadalmi kezdeményezők esélyeit. És csak részben azért, mert Moszkva elveszíti érveit, és mert az európai hatalmaknak eszébe juthat, hogy semlegesítés útján szabaduljanak meg a közép-európai puskaporos hordótól. Inkább azért, mert ti dühösek lesztek! Ha „zavar” titeket, hogy mi egyoldalúan megszabadulunk nukleáris fegyvereinktől, akkor „dühödjetek meg”, és kezdjetek ti is egyoldalú akciót olyan gyorsan, amilyenre csak erőtökből telik. Már történtek is bizonyos lépések, hiszen a keletnémet evangélikus egyház reagált a holland kezdeményezésekre. Kijelentették, nem akarnak „nukleáris infrastruktúrát” országukban, s ez ügyben kormánynyilatkozatot kérnek. Érdeklődéssel várjuk az új magyar békecsoportok programját is. Nem biztos, nyugati megfigyelők szerint nem valószínű, hogy Magyarországon nukleáris fegyvereket állomásoztatnak. De a támaszpontok, a kilövőhelyek készen vannak, és a nukleáris töltetek néhány óra alatt itt lehetnek. Ezt ti is jól tudjátok. Mi megtesszük a magunkét odahaza. Mindenütt azokat keressük, akik hasonlóképpen cselekszenek a saját hazájukban. Velük akarunk együttműködni.
Köszönjük a beszélgetést. A legfontosabb kérdésben egyetértünk: egyetlen ország sem remélheti, hogy kimarad az önmegsemmisítő világjátszmából, ha erről a szándékáról nem küld félreérthetetlenül és kitartóan jeleket a világnak.
Haraszti Miklós és Kőszeg Ferenc
(aki nem azonos Kőszegi Ferenccel, a Dialógus a Békéért Csoport vezetőjével)