Jól fésült híradásunkat az MTI felvette ugyan, ám a telexgépek már nem továbbították a lapok szerkesztőségeibe. Hiába volt hát az öncenzúra, hiába hallgattuk el: ki küldte és ki fogadta a gyerekeket. A Szolidaritás Varsó környéki mazowszei szervezete válogatta őket, és kísérőik is a Szolidaritás aktivistái voltak. A vendéglátást pedig – sok önkéntes segítőtárssal együtt – a Szegényeket Támogató Alap készítette elő.
Magyarországon a múlt év augusztusa óta nem kevesen töprengtek azon, hogyan fejezhetnék ki legalább egy jelképes gesztussal rokonszenvüket a lengyel nép iránt. Már a télen szóba került, hogy gyerekeket kellene vendégül látni, morzsányit enyhítve így néhány család gondjain, ha már a hivatalos suttogó propaganda annyit hajtogatja, hogy nálunk sokkal jobb. A Szeta eredetileg valami másra gondolt, nagyobb szabású, intézményes akciót tervezett. A Vöröskereszt révén akartunk gyűjtést kezdeményezni, és pénz- meg élelmiszersegélyt küldeni Lengyelországba. A szervezet országos vezetőségének főtitkárhelyettese azonban válaszlevélben felvilágosított, hogy:
„a Magyar Vöröskereszt nem diszkriminál segítségre szoruló és segítségre szoruló között, ezért nem nemzetek szerint elkülönítve hirdeti meg a megsegítendő népek iránti szolidaritási akciókat.”
Hogyan kezdjük?
Be kellett látnunk: a társadalmi segítség mozgósítására létrehozott hivatalos szervezet nem fog mellénk állni, így hát csak a szerényebb ötletek között válogathattunk. Ekkor fogott bele a Szeta a gyereknyaraltatás előkészítésébe.[SZJ]
Már a kezdet kezdetén számtalan aggályt kellett leküzdenünk. Hogyan leszünk képesek összehangolni a varsói szervezést és a pesti teendőket? Ha előbb a csoport összeszedésére teszünk kísérletet, milyen biztosítékot adhatunk a lengyeleknek, hogy szándékaink komolyak, hogy összejön a pénz… Ha pedig azzal kezdjük, hogy gyűjtést indítunk a költségek fedezésére, hogyan tudjuk meggyőzni támogatóinkat, hogy a gyerekcsoport, amelynek a számára adakoznak, nem csupán a mi képzeletünkben létezik?
Végül is úgy döntöttünk, hogy Varsóban fogjuk kezdeni. Ott mégsem magas személyek bizalmát kell elnyernünk. Egy nagy szervezettel lesz dolgunk, melynek munkatársai között – azt reméltük, s mint kiderült, nem alaptalanul – akadnak majd olyanok, akik hallottak a magyarországi Szeta munkájáról. Bíztunk benne, hogy a Szolidaritás emberei megértik nehézségeinket, és készséggel segítségünkre lesznek.
A gyerekeket a lengyel független szakszervezet pedagógus aktivistái ajánlották: tanárok, családgondozók. A leginkább rászorulókat keresték meg a mazowszei terület három körzetéből, elsősorban sokgyerekes munkás- és alkalmazott családokat. A Szolidaritás varsói székházában falragaszok is hirdették a magyarországi meghívást. A tluszczi és osrtówi körzetből paraszt, gyári dolgozó és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmunkás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport.
A budapesti gyűjtés baráti összejövetellel kezdődött: e sorok írója beszélt egy magánlakáson lengyelországi élményeiről és a gyerektábor tervéről. Vállalkozásunk komoly többletterhet rótt a Szetára; a nyaraltatásra a szokásosnál szélesebb körben kellett gyűjtenünk. Nem lehettünk biztosak benne, hogy néhány hét alatt sikerül összehoznunk legalább hatvanezer forintot. A Lengyelország körüli hangulatkeltés is némi aggodalomra adott okot: éppen elégszer hallottuk mi is, hogy a magyar társadalomban egyre nő a lengyelek elleni ingerültség, hogy az emberek azt beszélik, azok ott egyszerűen csak nem szeretnek dolgozni, és nekünk kell eltartani őket... Nos, gyűjtő portyáink során nem ezt tapasztaltuk. Támogatóink között volt, aki Szent Adalbert példáját emlegette, a pogány magyarok lengyel térítőjéét, mások a lengyel menekültek 1939-es befogadását vagy azt, hogy a lengyelek 1956-ban nagyszabású véradó akcióval, 1957-ben magyar gyerekek üdültetésével segítettek nekünk. És persze sokan beszéltek rokonszenvvel a mai lengyelországi megújulási folyamatról. Csakhamar egybegyűlt a pénz, összesen nyolcvanezer forint (mert a táborozás ideje alatt is érkeztek újabb adományok; még ajándékcsomagokra is tellett), és egyszerre hárman ajánlották fel nyaralójukat a gyerekek elhelyezésére.
Kiskapuk…
A további teendők gyerekjátéknak ígérkeztek – ki gondolta volna, hogy épp a hatóságokkal kell bújócskát játszanunk. Tudvalevő, hogy a lengyel turistáknak magyarországi tartózkodásuk minden napjára 150 forint értékű zlotyt kell beváltaniuk. Ez alól csak az kaphat mentesítést, akit magyarországi meghívója hivatalos okiratban koszt-kvártélyra vállal. Azaz, csak kaphatna, ha közvetlen hozzátartozója volna vendéglátójának, mert – miként arról a Fővárosi Tanács tavaly szeptemberben körlevélben értesítette a kerületi tanácsokat – a két ország pénzügyminisztériumainak újabb keletű megállapodása szerint csak a legközelebbi rokonokat lehet meghívni. Nem sok időnk volt az intézkedés okain töprengeni, sürgősen ki kellett vágnunk magunkat a bajból. Az egymásnak ellentmondó információkat bogozva (egyes kerületekben nemhogy a friss megszorításról tudtak volna, még arról sem hallottak, hogy egyáltalán létezik a hatóság által hitelesített meghívás intézménye; máshonnét a vám- és pénzügyőrséghez utasítottak bennünket) kiderült, hogy két kerületben a tanács hajlandó kiadni és lebélyegezni a meghíváshoz szükséges nyomtatványt. Rohammunkában szerveztük át a meghívók csapatát; huszonnégy óra alatt kellett találnunk vagy másfél tucat embert a két engedékeny kerületben, aki vállalja az ismeretlen lengyel gyerekek meghívását.
A hiteles meghívólevelek kijuttatása Lengyelországba, a repülőjegyváltás és a helyfoglalás most már valóban játékos feladat volt. Barátaink pokrócokat, hálózsákokat, konyhaedényeket adtak össze, és hamarosan sikerült berendezkednünk a nyaralónak átalakított, tágas Balaton-felvidéki parasztportán[SZJ]. A Ferihegyi repülőtéren majdnem húsz autós gyűlt össze – ismerőseink és ismerőseink ismerősei –, hogy a vendégeket a táborba szállítsák. Némelyiküktől zavartan kellett elnézést kérnünk: nem volt annyi gyerek, ahány felajánlott hely a kocsikban. Barátságosan búcsút intettünk a tiszteletünkre felsorakozott civil ruhás rendőröknek, és a kocsisor megindult a Balaton felé.
Tábor?
Gyerekkori emlékeinkben a tábor zászlófelvonással, kötelező programokkal, fegyelmezési gyakorlatokkal társul. Nem akartuk, hogy lengyel vendégeink is ilyen tábort kapjanak. Akinek kedve volt, lejött a révfülöpi strandra, ahol úszni, evezni tanítottuk őket. Mások kirándultak a Káli-medencében. A fiúk napokig szerelték a házban hányódó ócska bicikliket, és kerékpártúrára indultunk. Segítettek a háztartás ellátásában, a tűzrakásban, mosogatásban, és élvezték a bőséges ebédeket, vacsorákat, melyeket felváltva (és egymással versengve) állított elő négy mesterszakács[SZJ]: egy történész, egy matematikus, egy szociológus és egy költő. Ismert dalénekesünk[SZJ] minikoncertet adott, máskor bohóccsoport látogatta meg a tábort. Közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, megnézték a Várat, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidám Parkban. Rajk Lászlóné[SZJ] uzsonnára hívta őket. (Haláláról értesülve a csoport lengyel szervezői a gyerekek nevében koszorút helyeztek el Júlia asszony ravatalára.)
Vendégeink nagy feltűnést keltettek a faluban. Eleinte mindenki megbámulta Solidarnosc feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdetben merésznek vélt viseletet, és a gyerekek szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt. A helybeliek között akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. El-eljöttek a táborba, zöldséget-gyümölcsöt hoztak, és emlékeikről beszéltek. A falu befogadta a gyerekeket: most megint voltak lengyelei…
Csak a hatóságoknak nem tetszett a táborozás. Megakadályozni, úgy látszik, nem akarták, túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de a maguk rablópandúr játékát sem bírták abbahagyni. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a gyerekek szállásán, és hol az üdülőterületi adó befizetésének, hol az egészségügyi előírások megtartásának ellenőrzése címén írták össze a táborban dolgozó magyar szervezőket. A Balaton-part nyaranta teli van rendőrökkel, és gyakoriak az országúti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem ellenőriztek ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindezt azonban, ha bosszantó is, könnyű elviselni. Annál súlyosabban érintett mindannyiunkat, hogy a hatóságok indoklás nélkül kiutasították az országból a tábor tolmácsát, Wojciech Maziarskit[SZJ], az ELTE magyar szakos hallgatóját. (Ügyéről lapunk más helyén számolunk be részletesebben.)
Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le: mi tetszett Magyarországon, és mi nem. A legtöbben a magyarok vendégszeretetét dicsérték. „Szeretnék jövőre is idejönni – írta a tizenkét éves Elsbieta. – Ha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna külföldre.” Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogyan sem tudja megérteni: „Szerintem tízszer is lefényképeztek, azt hitték, tolvaj vagyok.” Majd tapintatosan hozzátette: „De a rossz dolgokról udvariasságból nem írok.”