„Az egyenlőségről – mintha bizony káromra volna,
ha másnak is megadják ugyanazokat
a lehetőségeket és jogokat, mint nekem, mintha nem
volna saját jogaim nélkülözhetetlen része, hogy másnak is
ugyanolyan jogai legyenek.”
Walt Whitman: Elmélkedés
Románia altalajában van kőolaj, uránérc, bauxit, a Bánság, Bihar és Baragan szántóföldjei páratlanul gazdagok, a vízi erőművek ontják a villamos energiát, az országnak van kijárata a tengerre – a romániai lakosság mégis szűkölködik, alultáplált, a krónikus áruhiány és az éjszakákon át tartó sorbanállások kiszívják az erejét, a csecsemők nem kapják meg a normális agykéregfejlődéshez szükséges fehérjemennyiséget, a normális csontfejlődéshez szükséges kalciumot, a növekedéshez elengedhetetlen vitaminokat, régen elfelejtett hiánybetegségek lépnek föl, mint például a skorbut és a pellagra. Hiánycikk a hús, a tejtermék, a zsír, az olaj, a zöldségfélék, a gyümölcs, a liszt, a cukor, a rizs, a hal, a fölvágott, a kávé, a tea, a száraztészta, a bor, a sör, a cigaretta, a mosó- és mosogatószerek, a higiéniai cikkek (évek óta alig lehet vécépapírhoz jutni), nem lehet alkatrészeket kapni a háztartási gépekhez, eltűntek a kisipari javítóműhelyek, gyakorlatilag nincs közvilágítás, a tömegközlekedés és a helyközi személyforgalom – megbízható becslések szerint – a szükséges kapacitás felét sem képes szolgáltatni, a távfűtést magánszemélyek részére 18, a vállalatoknál 15°C-ig tartja egészségesnek a hatóság, napi négy órára – változó időpontokban – kikapcsolják a villanyt, még a belföldi turizmus is megszűnőben van, a személygépkocsik használatát korlátozzák, többször megismételt ígéretek ellenére nem csökkentették a munkaidőt, sőt, néhol még növelték is, gyors iramban leépítik a szociális kedvezményeket (pl. mindenféle kedvezményes vasúti hetijegyet és távolsági buszbérletet), viharosan emelkednek az árak (ami csak azért nem gond, mert a kínálat viszont egyre csökken). A sötétbe borult városokban immár hetedik éve cirkálnak farkaskutyás, rendőri-katonai vegyes járőrök, a lakosságot módszeresen elvágják a külföldtől és mindennemű tárgyilagos információtól (vonatkozzék a múltra vagy a jelenre), a cenzúra megfojtotta a kultúra minden olyan ágazatát, amelynek a legcsekélyebb köze lehet a legtágabban vett politikához – furcsa módon a magyar és a német kisebbség irodalma valamicskével több szabadságot élvez, kivéve persze magát a nemzetiségi kérdést illető kutatást, elmélkedést vagy egyszerű véleménynyilvánítást –, az oktatási rendszer teljesen lezüllött. A rezsim egyre kevésbé rugalmas: a bírálat elképzelhetetlen, a rosszkedv kinyilvánítása tilos, minden állampolgárnak úgyszólván naponta kell hűségét bizonyítania, egyrészt hazafias szólamokkal a mindenkire kiterjedő ideológiai oktatás keretében, másrészt a minden felnőttet magában foglaló paramilitáris alakulatok gyakorlatain, harmadrészt az ingyen, a vasárnapi műszakok és egyéb hasonlók formájában. Az abortusz tilos, fogamzásgátlás nincs. Az állambiztonsági szolgálat, a hírhedt Securitate (vulgo: Szeku) mindent behálóz, általános a besúgás, illetve a besúgástól való, hisztérikusan túlméretezett félelem. A hadsereg szerepe nő, a fegyverkezés fokozódik, hatalmas erődítmények, bunkerek, hadiutak épülnek. A hivatalos suttogópropaganda persze ezt a szovjet bevonulás veszélyével próbálja elfogadtatni, de a véderő valódi funkciója világossá válik különös szokásaikból, mint például egész ezredek éjszakai (!) utcai menetelései, énekszóval! A tömegkommunikációs eszközök a diktátor hihetetlen méretű személyi kultuszát terjesztik, nemzeties őrjöngést rikácsolnak. A „Megéneklünk, Románia!” Nemzeti Fesztivál szűnni nem akaró rendezvénysorozatai a tényekkel alig igazolható soviniszta, sztálinista öelégültség bömbölő kórusaiba vonnak be vonakodásra már képtelen milliókat. A jelenre vonatkozó hivatalos politikai doktrína helyét a későókori tárgyú, dákoromán kontinuitáselmélet tölti be, Ceausescu elnök számára az eszményi nemzet nyilvánvalóan a dilettáns régészek és amatőr nyelvtörténészek cohorsaiból[SZJ] kellene hogy álljon.
A Ceausescu-klán és a Ceausescu-klikk (a kettő nem egészen azonos) országlásának legfeltűnőbb jegye az állkapocsszakító unalom. Ez nemcsak a „Ceausescu-RKP!” és „Ceausescu és a nép!” kiáltásoktól, negyedórás ütemes vastapsoktól zengő végtelen gyűléseken, a Ceausescu elvtárs és Ceausescu elvtársnő olajba, temperába, akvarellbe festett, rézbe, acélba, fába, linóleumba metszett, bronzba, gránitba, márványba, rozsdamentes acélba szobort arcmásaitól hemzsegő kiállításokon, a Ceausescu elvtárs beszédeivel dúsított tanmenettől nyögő közép- és főiskolákon terjeng, hanem a moziban is. Pár évvel ezelőtt még olcsó amerikai westernekkel altatták el a népet, de helyüket mára átveszik az észak-koreai, albán, vietnami, kubai, kínai partizánfilmek és a keletnémet indián hőseposzok, sőt megjelent a hazafias román western is (egyik-másik Magyarországon is látható). A tévében hazafias kórusok dallanak frakkban, népviseletben, munkásnadrágban, egyenruhában, történelmi bojárviseletben, római tógában – szünet nélkül. Ezt nagy néha amerikai „szappanoperákkal”, folytatásos giccsel elegyítik.
A nemzeti kisebbségeket legalább annyira aggasztja az ellenük mesterségesen föltüzelt hangulat és a hivatalos propaganda állandó sértegetései, mint növekvő kulturális elnyomásuk, iskoláik elvétele, függőleges [m]obilitásuk szándékos korlátozása (numerus clausus a felsőoktatásban), röviden az, amit egy erdélyi értelmiségi „szellemi genocídium”-nak nevezett. A nyomor kizárólag azért sújtja sajátos módon a nemzeti kisebbségeket, mert részarányuk a kis jövedelmű rétegekben növekszik – a telepítési, regionális iparfejlesztési, káder- és oktatási politika makacsul következetes lépései révén. A nyelvi nehézségek miatti, úgyszólván természetes hátrányok már nem is játszanak különösebb szerepet a hátrányos helyzet tartósságában. Ez azonban lassú folyamat, közvetlenül – legalábbis a példátlanul apolitikus romániai közvélemény számára – alig észlelhető. Némi malíciával azt mondhatjuk, hogy az éhség és nyomor a hevesen propagált össznemzeti egység egyetlen valóban hatékony tényezője, hiszen ezen a mélyponton a gazdasági összeomlásnak egyszerűen nincs módja arra, hogy bárkit is diszkrimináljon. A párt külön üzlethálózata is áruhiánnyal küzd, a diplomatabolt üres (a képviseleteket a küldő ország látja el, ha teheti).
Az ország nemzetközi elszigeteltsége is nőttön nő. A Szovjetunió és a keleti tömb kárörömmel figyeli a hűtlen vazallus vergődését. A Nyugat megelégelte, hogy a román államnak nem akaródzik fizetni az adósságokat, az amerikai és a nyugatnémet kormány nem vállal többé kezességet a hitelekért – különösen, hogy Haig külügyminiszternek nem sikerült rávennie a bukaresti kormányt: ítélje el a Jaruzelski-féle katonai puccsot. (Ezen a ponton megértést tanúsíthatunk: az RKP nem ítélheti el a varsói juntát, és nem rokonszenvezhet a Szolidaritással, miközben katonákkal töri le a vadsztrájkokat, és retteg a munkásoktól, akiknek dühét jól ismeri.) Gazdaságilag nem, de politikailag egyaránt fontos a romániai zsarnokságnak az a két ország, amellyel kacérkodva kiváltotta a[z SZ]KP KB haragját és az amerikai szimpátiát: Kína és Izrael. Nos, mindkettő megelégelni látszik Ceausescu primitíven ravasz hintapolitikáját, és nem veti latba érdekében jelentős nyugati befolyását.
A diagnózis
Még négy kérdést kell megvizsgálnunk. 1. Melyek a gazdasági krach okai? 2. A diktátor miért tarthatja markában az országot? 3. Mennyiben rokonok a KGST-országok nehézségei a romániai fejleményekkel? 4. Helyesen tájékoztatják-e a magyar közönséget a romániai helyzetről, és helyesen ítéli-e meg a magyarországi közvélemény a történteket?
1. Románia gazdasági bajai a klasszikus sztálinista struktúra hagyományos bajai, semmiben nem térnek el a szokványtól, csak annyiban, hogy a romániai sztálinizmus 1947 óta megszakítás nélkül pusztít, bár utóbb kiegészült néhány fasisztoid elemmel (vezérkultusz, tömegmozgalom-imitáció, állandóan gerjesztett politikai hisztéria, sovinizmus, bekerítettség-ideológia, a propagandagépezet elsőbbsége a kultúrában, a szélsőjobboldali hagyományok szinte leplezetlen vállalása; a román vezérkultusz nem sztálini típusú, inkább Mussolini- és Pétain-jellegű). A rendszer 35 éve hatalmas beruházásokat eszközöl, szinte kizárólag az infrastruktúra és a nehézipar (elsősorban az energetikai és fémkohászati ipar, kisebb mértékben a kőolaj-, szerszámgép- és vegyipar) fejlesztésére, illetve presztízsokokból monumentális középületek felhúzására – és ami pozitívum: nagyarányú lakásépítésekre. Mindeközben a könnyűipar, az élelmiszeripar stagnál, a szolgáltatások kőkorszaki állapotban vannak, a maszek kisipart teljesen megszüntetik. A romániai mezőgazdasági termelőszövetkezetek ma sem különböznek a Rákosi-korból ismert téeszcséktől, a párt parasztellenes politikájának hatására milliók menekülnek el a faluról, amelyet értelmetlen és érthetetlen, polgárháborús hangulatú rendelkezések súlya nyom (falun például drágább a cukor, a petróleum), a háztáji területét egyre csökkentik, terményeire egyre kegyetlenebb adókat vetnek ki, melléküzemágak nem létesülhetnek, különféle eszelős kampányokkal kikényszerített búza- és kukoricaprogramok kapcsán megszüntetik a kaszálókat és legelőket, csendőri módszerekkel próbálják elterjeszteni az ipari növények termesztését, a kötelező beszolgáltatás soha nem szűnt meg, a termőterület kihasználása érdekében a városi parkokban próbálnak zöldséget vetni, mindezt súlyosbítja a fejetlenség, a szervezetlenség, a községi kiskirályok basáskodása – és a természeti csapások; védőgátak nem épülnek, százak pusztulnak el árvizekben, a nyugati segélycsomagokat pedig szétosztják a pártfunkcionáriusok között, illetve drága pénzért árusítják egészen száraz helységek jobb üzleteiben. Az erózió hihetetlen mértékű, az erdők pusztulnak a buta és rövid távon is gazdaságtalan rablógazdálkodás miatt, a víziutak kihasználatlanok, a még a Monarchia idején épült csatornák szeszélyesek, vad helyi folyókként viselkednek, a szállítást elmebeteg rendszabályok gátolják: pl. megyehatáron nem mehet át téeszteherautó, sőt, semmilyen állami gépkocsi, még teherautó sem! A megyehatáron rendszeresek az ellenőrzések – mint a középkorban, elkobozzák a csomagtartóban talált fél mázsa burgonyát és hasonló tételeket a magánszemélyektől is! Európa egyik legnagyobb acélkombinátját, a galacit, akkor tervezték és építették a Krivoj Rog-i vasércre számítva, amikor már fontolgatták a Szovjetuniótól való elszakadást. A görög kereskedelmi flotta szállítja az indiai vasércet és az angol szenet Romániának, fél- és negyedkapacitással működő gyáróriásokba, mikor a félkész fémárut a US Steel sem tudja eladni. A román vezető csoport gazdaságpolitikáját őrült kapkodás, bürokratikus huzavona, még a török időkből örökölt lassúság, vaktában osztogatott büntetések és leváltások, divatos gazdasági tippek hűbelebalázsszerű fölkarolása, beképzeltség, a realitásérzék beteges hiánya jellemzi – olyan mértékben (sokat mondok), hogy még a Szovjetuniót is fölülmúlja. Az irányítási rendszer a legortodoxabb sztálinista-katonai típusú, a tervek a legeslegapróbb részletekre is kiterjednek (többnyire a hatalmas munkabírású Ceausescu elnök személyes utasításai, a sztereotip fordulat szerint „értékes útmutatásai” – e sorok írója olvasta s. k. aláírott elnöki rendeletét az óvodákban alkalmazható három takarítónő kvótájának egyre való csökkentése tárgyában). A termelékenységre természetesen nem hatnak serkentőleg az egyre rosszabbodó életkörülmények, sem a rendszer állandó vegzatúrái, démoni rosszindulattól megszállott ún. államférfiak által módszeresen kitervelt macerák, melyek egyetlen lehetséges oka nem lehet más – bár tudom, tudománytalanul hangzik –, mint a néppel szembeni morbid gyűlölet. Miért kell hírhedten veszteséges, alapanyagot hetekig nem látó vállalatoknál vasárnapi munkával is megszaporítani a mérleghiányt? Isten a tudója. A KGST keretében megvalósuló integráció persze elsősorban a Szovjetuniónak kedvez, és gyakran árt a viszonylag igényes techológiai normákat használó Csehszlovákiának, NDK-nak és Magyarországnak. Romániának lehetett volna belőle némi haszna, szert tehetett volna piacokra. 1964-ben azonban szakított a KGST-vel, csak tessék-lássék vesz részt a munkájában, s ha lehet, nemmel szavaz a bizottsági üléseken, amivel sokszor megmenti Magyarországot a kereskedelmi hátrányoktól és a rosszfiúság látszatától, ám saját magának vajmi keveset használ. (Ugyanis éppen Románia szívós ellenállása miatt máig nincs többségi szavazás a KGST VB-ben.) A Szovjetunió, engesztelhetetlen duzzogásában ott szabotálja a román gazdaságot, ahol csak tudja, és hű szövetségesei sem riadnak vissza az ilyesmitől. A nyugati piacokon, sőt, a harmadik világ piacain a romániai termékek enyhén szólva nem versenyképesek. Az RKP tehát az autarkiába, az „önerőre támaszkodás”-ba menekül. Ehhez talán egykor meg lettek volna az adottságai, de mai gazdasága úgyszólván semmit nem termel, csak önköltségi áron alul elvesztegetett elegáns autókat. Az el nem kötelezettek mozgalmával, a 77-ek csoportjával[SZJ], az arab országokkal nincsenek jó kapcsolatai, mert az amerikai jutalom reményében közvetített Szadat és Begin között – hiába képviselteti magát az előbb említett mozgalmak összejövetelein, ezzel csak az oroszokat bőszíti. Romániában végig őszintén irigyelték Lengyelország közellátási viszonyait azok legsötétebb pillanataiban is –, de Ceausescu ebben a kétségbeejtő helyzetben nem merhette kihasználni utolsó manőverezési lehetőségeit; hiába utazik most Pekingbe könyörögni, a kínaiak akkor se adnának neki pénzt, ha volna nekik. S ha kapna valami kis alamizsnát (hadd legyen rossz álma Jepisev hadseregtábornoknak, Gorskov tengernagynak és Kulikov marsallnak!), az sem segíthet. Egy országban, ahol nincs mit enni, kíméletlen az elnyomás, a munkahelyeken parancsuralmi légkör uralkodik, ahol megszűnt a szórakozás, a divat, a könnyűzene, nincs hétvégi ház és külföldi utazás akár csak a szomszédba: senki nem gondol arra, hogy ezeknek segítsen valami épkézláb ötlettel. A bürokraták pedig, szokás szerint, féltik az állásukat, és csak éljenzésre nyitják ki a szájukat – igaz, hiába, hisz így is minduntalan lecserélik őket. A fegyverkezés is rengeteg pénzt emészt föl, pedig a Szovjetunió bolond lenne, ha megdöntené a Ceausescu-rendszert, amely teljesíti kötelességét (elnyomja és kizsákmányolja a népet, elfeledteti vele az emberi nyelvet, depresszióba és tehetetlenségbe taszítja), másrészt ingyen reklám: így jár az, aki kibújik a Nagy Testvér fojtogató öleléséből. A bökkenő csak az, hogy az orosz gazdaság láthatóan a román nyomába eredt.
2. A diktátornak egyetlen eszköze van az ország féken tartására, de az hatalmas. A nacionalizmus. Sikerült bebeszélni az embereknek, hogy egy szovjetbarát rendszer visszaadná a magyaroknak Erdélyt. Sikerült ennek a képtelenségnek a premisszáját is elfogadtatni: vagy Ceausescu, vagy Brezsnyevék kreatúrái. A román nép érzései Ceausescuval szemben ambivalensek: gyűlölet és szeretet övezi, rajongás és durva viccek tárgya. Harmadik lehetőség – külpolitikai függetlenség és demokratikus társadalom – föl sem merül. Ellenállást csak a végsőkig gyötört karizmatikus szekták tanúsítanak. A háziasszonyok sorállás közben olykor elpüfölnek egy-egy rendőrt. Elégedetlen bányászok fenyegetően körülveszik a pártházat. A legtöbb éhséglázadás a „jó király” ideológia jegyében történik. A despotikus etatizmus vetése beérett: mindenki mindent az államtól vár. Lehet, hogy az államot egy szép napon széttörik, hogy egy vasgárdista hagyományokkal átszőtt ortodox-fundamentalista lázadás tör ki, hogy a kisebbségek fölütik fejüket az általános zűrzavarban. A vége nemigen lehet más, mint egy katonai diktatúra, egy szovjetbarát-neosztálinista diktatúra vagy egy szélsőjobboldali diktatúra, amit az oroszok szétágyúznának. Nem elképzelhetetlen, hogy a romániai munkásság spontán fölkelése – nyilván telve bosszúszomjas igazságtételekkel – elsöpri a nemzeti kommunista rendszert. De ez valószínűtlen. Az alaposan fölhizlalt xenofóbia, különösen a magyargyűlölet, megteszi a magáét. Régebben a magyar kisebbség, mi tagadás, táplált olyan illúziókat, hogy a szovjet befolyás növekedése javíthat helyzetén. De ezeket az illúziókat gyöngíti egy tapasztalat és egy megfontolás. Azt kellett tapasztalnia minden érdekeltnek, hogy az 1968-as csehszlovákiai bevonulás óta a szlovákiai magyarság helyzete alaposan megromlott. Azt pedig mindenki beláthatja, aki kettőig tud számolni, hogy egy szovjetbarát Quisling-kormány[SZJ] Romániában csak egyvalamivel bizonyíthatja hazafias voltát és nyugtathatja meg az Erdélyért reszkető nacionalistákat: ha még jobban elnyomja a magyarokat. Az oroszoktól tehát nincs mit várni, némi „oszd meg és uralkodj!” játszadozáson kívül, de még ezt is átallják. A román rendszer semmi előnyt nem nyújt, csak a teljes ellenőrzöttség és a szabadságnélküliség egyenlő biztonságát. Nincs hová törekedni, lejjebb pedig nem lehet esni. Amellett az ember alantas indulatainak is hízelegnek egy kicsikét. Más gondolat nincs. A román értelmiség integrált vagy apolitikus; hősi kivételek persze akadnak – tisztelet nekik. Ösztönösen mindenki tudja, hogy az elérhető maximum: néhány szekust és pártfunkcionáriust elagyabugyálni. De attól eltekintve is, hogy ez nem helyes, reménynek kevés, még indulatos és politikáról ésszerűen nem gondolkodó emberek számára is. Nincs kiút – és az apátiából fakadó idegbajt könnyedén fordítja át mozgósító ideológiává Ceausescu ebben utolérhetetlen gárdája.
3. A KGST-tagországok helyzetében minden hasonlít Románia helyzetéhez, ami benne sztálinista, centralista-bürokratikus, az ötvenes évek maradványa; hasonlít minden, amit a szovjet nyersanyagárakkal folytatott monopolista diktátum idéz elő (bár Romániát ebben az iráni forradalom tette tönkre, kevésbé Moszkva). Minél liberálisabb valamely kelet-európai kommunista ország, annál kevésbé hasonlít Romániához, tehát Magyarország a legkevésbé. Bármennyire bosszantó is számunkra, ahogyan a nyugati sajtó agyba-főbe dicséri a Kádár-rendszert – mi, akik bíráljuk, nem lehetünk vakon elfogultak. Románia és Magyarország között nagyobb a különbség, mint Magyarország és Ausztria vagy Finnország között. Merem állítani: minden szempontból. De ez az összehasonlítás igazságtalan. Románia állapota Albániával és Észak-Koreával analóg. Kim Ir Szennek magasabb szobra van, Enver Hoxha pedig megengedheti magának azt a gyöngéd élvezetet, hogy néha meggyilkoltathasson valakit a közvetlen politikai környezetéből. Ceausescu még fejlődhet. De mindhárom rendszert a képzeletbeli ellenség tartja fönn: Észak-Koreát Dél-Korea, Albániát Jugoszlávia, Romániát Magyarország (a Szovjetunió csak az álnevünk – ennyit arról, mit gondolnak mások nemzeti függetlenségünkről). Gondoljunk csak bele, milyen aggasztó lenne, ha Magyarország stabilitásának záloga pusztán egy szembeállítás volna: a javunkra szóló összehasonlítás a többi kommunista országgal. Ez lenne a kezdete, hogy Magyarország kezdjen Romániához hasonlítani. „Lám, milyen rosszul megy a szomszédnak” – ez a gyakran hallható öntelt, undok frázis nem jobb az irigykedő szomszéd frázisainál. Ha politikai életünk önmagán kívül hordja középpontját (márpedig a szakadatlan dicsekvés és lenéző célozgatás erre viszi a szekeret), könnyen felbillenhet. Márpedig jobbra: rossz irányba. Ha Magyarország önmagához képest javul – amit adjon Isten –, akkor jó; de ha a szomszédban pöffeszkedő diktatúra lesz a (mégoly negatív) mérce, akkor hasonlítani fogunk rá, erre mérget vehetnek.
4. A magyar tömegkommunikációs eszközök túl sokat és túl keveset mondanak Romániáról. Túl sokat, mert Magyarország negatív reklámjának használják: íme, ide vezet a független külpolitika. Igaz, Romániának – sőt, a fasiszta Argentínának[SZJ] is – független a külpolitikája (épp most vásárolt, az amerikai dorgatórium ellenére, dúsított uránt a Szovjetuniótól – atombombája lesz, akárki meglássa!), de Svájcnak, Svédországnak és Franciaországnak is az. Nem a Szovjetunió érdeméből vagyunk valamivel módosabbak a többi sorstársnál, hanem gazdaságunk azon vonásai következtében, amelyek eltérnek az övétől. Arról nem beszélve, mekkora zűr van Csehszlovákiában és az NDK-ban. A magyar nyilvánosság azonban főleg hallgat Romániával kapcsolatban. Óvatosan ironizálnak az ottani éhínségen (nagyon ízléses!), semmitmondóan kacsingatnak a semmibe az erdélyi magyar irodalom tálalásakor, de sem a nyomorról, sem a magyarok elnyomásáról nem esik szó, végül is, pedig ezt a jelenlegi cenzúraviszonyok között bátrabban lehetne tenni (hisz olykor megesik). A legfontosabb azonban egyáltalán nem kap hangot: az együttérzés, a részvét, a fölháborodás. Jellemző magyarországi reakció a Nemzeti Bank rendelete, amellyel megtiltotta mindazon élelmiszerek kivitelét, amelyekből a szomszéd országokban hiány mutatkozik. Annak ellenére, hogy az ismeretes körülmények folytán a romániai turistaforgalom csekély. Az ember nem vihet egy darab szalonnát éhező romániai barátainak, csak szabálysértés árán. Ez az önző embertelenség egy bugyorba tartozik a „hőzöngő lengyelek” iránti utálattal.
A liberalizálódó és tollasodó Magyarország arca: dicsekedjen vele, akinek van hozzá kedve. Én a nyúzott munkásasszonyokra gondolok, akik halkan beszélgetnek a nagy romániai éjszakában, ahol városszépészeti okokból az üzletek hátsó bejáratánál állnak sorba. Még van pár óra hajnalig.