A macskaköveken is túl, az igazi Pesterzsébeten lakik Zima Ferenc, az egyetlen magyar munkás, aki megüzenhette a véleményét Jaruzelski Lengyelországába. 1981 decemberében telefonált a lengyel nagykövetségre, és lengyel újságírót hívott magához. Áprilisban aztán, amikor a tábornok Moszkva, Berlin és Prága után Budapesten, álmai városában is bemutatkozott, megnyílt a magyar munkás előtt a lengyel sajtó.
Én Zima úrnak szólítom, ő engem Haraszti elvtársnak. Neki ajándékozom a cikket, és lefordítom a róla szóló néhány mondatot. Ezek a sorok vezetik be a lengyeleknek szánt magyar segítség millióit és tonnáit, a cikk tulajdonképpeni tárgyát.
Zima úr azonban elégedetlen. Nem így képzelte el a cikket. Elemzőbbre és tüzetesebbre gondolt. Elvégre két és fél órát beszélt Lubczyknak, akit a lengyel sajtóattasé kísért el ide. Ugyanitt fogadta őket, a szoba-konyhás ház és a kiskert közé toldott bádogtetős előtérben. Zima úr ugyanis súlyos disztrófiában[SZJ] szenved. Még nincs hatvanéves, és már tizenhárom éve nem dolgozhat. De úgy tudja, hogy a szó is fegyver, és kötelességének érezte, hogy buzdítsa a néphatalom védelmezőit. Nem mondja, hogy megcenzúrázták, de azt igen: legalább megküldhették volna neki a cikket. Annyira várta!
Elmondom, hogy szabadfoglalkozású író vagyok, s a beszélgetésünkről ott írok majd, ahol elfogadják… Zima úr felidézi áprilisi üzenetét.
„Először is bemutatkoztam, ahogy illik. Hiszen nem vagyok az átlag alatti, tanár is vagyok, 37 éve párttag. 1945-ben léptem be a szocdemekhez, onnan átléptem a pártba… Megvan a Felszabadulás Emlékérmem, és minden rokonom kitüntetett. A testvérem mérnök, a tévé adóállomásának vezetője volt!”
„Mindig aktív voltam” – mondja. 1945-ben műszerész a Gammában, 1947-ben átmegy a Hoffherbe, a Vörös Csillag Traktorgyár elődjébe, és ott kultúrvonalra kerül: az ottani pártszervezet kultúrfelelőse. Hathónapos pártiskola 1949-ben, utána műszaki tanárképző főiskolára küldik. Egy év nappalin, a többi levelezőn, ezalatt ipariskolai tanár, és az iskola személyzeti felelőse. 1954-ben vidékre akarják küldeni vezetőnek, de – mondja – nem fogadta el, idős szülei mellett maradt inkább. Pályája itt megtörik. Visszamegy munkásnak a Mechanikai Mérőműszerek Gyárába, ahol csupán a gyári pártbizottság tagja, s esztergál 1969-ig, amikor betegsége miatt nyugdíjazzák.
„De 1949-től egészen a nyugdíjig ülnök is voltam a Kerületi Központi Bíróságon – csináltam büntetőt, polgárit –, haj, de ismerem a csibészeket, az ügyeskedőket! Nagyon szerettek, egyetemre akartak küldeni. Kértek, hogy maradjak, amikor leszázalékoltak – hiába, már nem tudtam bejárni.”
Zima úr tehát húsz évig egyfolytában ítélkezett, és a kemény időkben tanult meg ítélkezni. Ennyit az életéről. Majd sort kerítünk még 1956-ra is, de előbb a lengyelekre!
„Úgy karácsony táján furcsa érzésem lett – ellenérzés inkább –, valakinek el kellett mondanom – ismerős volt a zűr –, és ezt ne írja meg: a Szabad Európa éppen úgy uszított, mint 1956-ban.”
Írjam, hogy másoktól hallotta, mit beszél a rádió? Bólint, és folytatja.
„Persze, azért más, mint ’56-ban. Nálunk mást csináltak az imperialisták. Itt ők kifejezetten fegyveres provokációt hajtottak végre. De tanultak az imperialisták: nemcsak fegyverrel lehet egy társadalmi rendszert meggyöngíteni, hanem sztrájkokkal is tönkre lehet tenni. Hát meg kellett ezt mondani a lengyeleknek, hogy mi már ismerjük ezt, és tudjuk, hogyan kell elintézni.
Megkérdezem, biztos-e benne, hogy december tizenharmadika után kérte magához az újságírót? Hiszen akkor már rátértek az „elintézés” útjára a tábornokok. Feleségével együtt kiderítik, valóban előbb fogalmazgatta már a bátorító üzenetet, talán előbb is telefonált. De nem kellett sokat változtatnia rajta, mire az újságíró kijött: áprilisban Zima úr ismét elégedetlen volt, ezúttal a rendcsinálás ütemével.
„Megmondtam Lubczyk elvtársnak, hogy Nagy Imrééket mind talonba tettük, magyarán kinyiffantottuk. Nem-e ezt kellett volna tenni Walesával, Kuronnal? Semlegesíteni, magyarán felakasztani.” – Zima úr nem válogat az igék között, inkább halmozza őket.
„Itt egy kicsit össze is különböztünk Lubczyk elvtárssal. Azt mondta, Walesa tulajdonképpen egy villanyszerelő, nem egyértelmű a szerepe. Azt próbálta magyarázni a Lubczyk, hogy Walesa mást akart, mint amit a valóságban csináltak. Kuronék félreterelték.”
„Erre mondtam neki, értem én, hogy voltak hibák, fel voltak paprikázva a munkások, hát hiszen hol nincsenek hibák. De sztrájkolni, magunk ellen? És másfél évig? Az már más munka, imperialista munka! Az már át akarja vinni az országot a másik félhez – erre már nincs pardon. Ezt nem lehet megengedni, ahogy Afganisztánban sem lehetett.”
Közbevetem, Lubczyknak bizonyára nehezére esik amellett érvelnie Varsóban, hogy a tízmillió Szolidaritás-tag mind imperialista ügynök. Zima úr kész a válasszal: „Elég ahhoz néhány főkolompos, nem kell mindnek annak lenni!” Felesége is segít: „És a kémek? Azok nem ám bemutatkoznak, hanem szép csöndben dolgoznak.”
Zima úré az összefoglaló: „Azért mondtam Lubczyknak, nem elég a kígyó farkára lépni, a fejére kell taposni. Meg kell értetni a néppel, mit csináltak. A párt leváltotta a korrupt, bürokratikus vezetőket, de Walesának ez nem volt elég, ő azt akarta, hogy a polgári demokrácia legyen uralmon. Számot kell adnia! Lehet, hogy először jót akart, de aztán megváltozott, a Nyugatnak dolgozott. Akkortól tudtam, hogy likvidálni kell, mióta külföldi utakra indult. Mert amikor már Nyugat felé megy instrukciókat szerezni, és nem Kelet felé, akkor már baj van. Amerikába is el akart menni! Díszpolgárrá választották!”
Felesége mégiscsak kiterjeszti a felelősség körét: „Az asszonyok itt piacoztak Csepelen – miért itt lopják a napot? Miért nem mentek haza dolgozni?” És meglepő szempontot vet fel: „Nem tanultak a gettóból. Megint oda akarnak jutni.” Zima úr is áttér a kollektív felelősség álláspontjára: „Ha Kádárék módszerét elfogadják, még megmenekülhetnek. Mert a külföldi propaganda annyira beleivódott a lengyel népbe, hogy nagy munkával lehet csak kiverni belőle.”
Folytatja, mi maradt ki az üzenetéből. „Azt is elmondtam, nem szabad az egyházzal! Egyébként római katolikusnak születtem, de mióta felszabadultunk, nagyon ateistává váltam. Ezek mind képmutatók – a nagynéném 19 évig egy méltóságos asszonynál szolgált – nagypénteken egyszer pap is volt a vendégek között – megáldotta latinul az asztalt, aztán zabált, mint egy ló. Ilyen a Glemp is – azelőtt nem emelte fel a szavát, de amikor Jaruzelski megakadályozta a vérfürdőt, mindjárt megbékélésről beszél, meg hogy engedjék szabadon az internáltakat – állandóan piszkálja a kormányt. Pedig ott nem lesz békesség, amíg az ellenforradalmárokat nem likvidálják. A Szabad Európa nyíltan beismeri, hogy a papok bújtatják őket!”
Megkérdem, nem tartott-e attól, hogy a vallásos lengyelek őt, Zima Ferencet fogják túlságosan vérszomjasnak találni; elvégre december előtt nem folyt vér Lengyelországban, csak utána. Válaszul elárulja, hogy Lubczyk nemcsak az üzenet javát sinkófálta el, hanem az apropóját is:
„Hát persze – épp azért akartam még decemberben beszélni velük, mert a rokkantak éve volt. Még áprilisban is jó lett volna az! Felhívás lett volna, hogy tanuljanak a magyar ellenforradalomból – polgárháborúba hajszolják a néphatalmat –, és annak mi, rokkantak isszuk meg a levét – ha sztrájkolnak, mi szenvedünk –, ha harc van, rólunk senki sem gondoskodik, és mi nem tudunk elbújni a golyók elől – miért akarják ezt, miért akarják, hogy nyolcéves gyerekek puskákkal szaladgáljanak, és az ártatlan betegek idő előtt elpusztuljanak? –, mert ez így volt, én megéltem.”
Biztosítom róla, én nem hagyom ki ezt a felhívást. Egyúttal elmondhatná, mit tapasztalt itt, Erzsébeten 1956-ban.
„Zűrzavart, anarchiát. Errefelé járkáltak teherautóval – fiatal srácok fegyverrel –, kirámolták az Atra-gyárat – kirabolták az üzleteket –, és még ha saját maguknak! De szétdobálták az utcán a drága holmikat – hát látta az évfordulón a filmet nem? –, a lengyelek ettől megmenekültek, de most keményen kell lépni, mert megint felütik a fejüket.”
„Ön már akkor is beteg volt?”
„Itthon voltam, mert gipszben volt a lábam, rosszul léptem le a villamosról. ’57-ben mentem be, és a pártbizottság tagja lettem. Megindítottuk a munkát.”
– „Mi volt a gyárban?
– Onnét nem loptak. Őrség vigyázott a dolgokra.
– Kinek az őrsége?
– Az akkori vezetőségé.
– És sztrájk volt?
– Volt bizony, egészen januárig.
– És azt ki szervezte?
– Hát… azt is az akkori vezetőség.
– És önök mit csináltak?
– Akit lehetett, meggyőztünk, aki tovább agitált, azt semlegesítettük.”
Örülök, hogy hazai tájakra értünk. Megkérdem Zima urat, milyen „problémákról” számolt volna be, ha Lubczyk a mai Magyarország felől érdeklődik.
„Először is elmondtam volna neki, hogy a kommunizmusnál szebb elv nincs a földön. Dolgozni és elosztani! De ha az egyik lóg, a másik meg gürcöl, akkor az még nem kommunizmus. Én szeretnék jó kommunista lenni, de egyelőre csak nagyon jó párttag vagyok.”
Nem igazán értem a nyilatkozatot, biztatom, mondja csak el, ami a szívén.
– „Ahhoz jó környezet kell, hogy kommunista életet élhessünk. Itt az irodákban csak cigarettáznak, nem intézik az ügyeket.
A feleség:
– Mondd csak meg, akárhová mész, mindenhol betonfalba ütközöl.
Zima úr végre megnyílik:
– Mindenki csak az érdekeit nézi. Itt, ahol ül, becsurog az eső, és tőlem, éntőlem! extra pénzt várnak, különben nem mozdulnak. Felszabadulás Emlékérem, rokkantság, semmi se számít. Nincs egy szocialista brigád, amelyik kijönne megcsinálni.”
„De nem ez a nagy baj, hanem az, hogy semmi bántódásuk, ha így viselkednek. A bűnözők ismerik a legjobban a paragrafust, kibújnak minden alól. Nézi a Kék Fényt? – hát ilyenek ezek, és ez csak a jéghegy csúcsa. A közügy a legutolsó. Hiába van rá törvény, még akkor sem veszik figyelembe a közérdekű bejelentéseket, ha a bejelentő aláírja a nevét!”
„Sok bejelentést tett már, Zima úr?” „De hányat! Most is van itt ügy – de hagyjuk, még nincs vége. Megmondom én, hogy mit kéne csinálni. Kevesebbet kellene nevelni. Mert itt mindig nevelni akarnak. Csak azt kellene nevelni, aki enged a szónak. Aztán, ha nem csinálja, amit kell, odaverni! Akkor majd megcsinálja.”
„Mi most a börtön? Hizlaló intézmény. Bemegy, és egy-két év múlva ott folytatja, ahol abbahagyta. Az kell, hogy ne akarjanak bekerülni az emberek – mert most oda mennek be kipihenni magukat. Radikálisabb büntetés-végrehajtás, több számonkérés, és jobban mennének a dolgok.”
Megköszönöm Zima úrnak, hogy időt szánt rám. Kissé aggódom érte: elmesélem neki, hogy egy korábbi interjúalanyom, dolgos munkásember, szintén írt egy-két panaszos beadványt; igaz, ő politikailag korántsem volt olyan megbízható, mint Zima úr. És bizony ráfogták, hogy őrült, és megelektrosokkolták, pedig idősebb, mint Zima úr…
De ő bizakodó és büszke: „Ott még nem tartunk, hogy engem…”
Ebben egyetértve búcsúzom a Zycie Warszawy magyar munkáshősétől, 1982 nyarán.