A hamburgi Die Zeit Európa egyik legszínvonalasabb és legtekintélyesebb politikai és kulturális hetilapja. Beállítottságát tekintve liberális, a békés együttélésnek és a kelet–nyugati kapcsolatok fejlesztésének tántoríthatatlan híve. Éppen ezért nagy megértést tanúsít a mindenkori status quo iránt – aki a status quót veszélyezteti, az a békére nézve is veszélyes. Ez a gondolkodásmód – mely az egész szociáldemokrata, liberális és kereszténydemokrata tábort jellemzi – kínos kutyaszorítóba került a lengyel helyzet folytán. Demokraták nem fordulhatnak nyíltan szembe egy spontán szakszervezeti tömegmozgalommal, és nem üdvözölhetik ujjongva a humánus katonai diktatúrát, mely elfojtja ezt a mozgalmat. Másrészt viszont egy önálló szakszervezet puszta létével fenyegeti a status quót: a létező szocializmus államai a maguk központosított hatalmi struktúrájával egyszerűen nem tudnak mit kezdeni egy tőlük független és önálló elképzelésekkel rendelkező tömegmozgalommal. Itt nem létezhet békés együttélés – a tárgyalások olykor civilizált hangnemén is átütött a „ki kit győz le” fenyegető kérdése. Ha a szakszervezet győz, megbillen az egyezményekkel alábástyázott európai egyensúly, és ráadásul a szakszervezeti mozgalom esetleg világszerte – a kapitalista államokban is – vérszemet kap.
Minthogy a polgári demokraták nem éltethetik hangosan a katonai diktatúrát és a rendkívüli állapotot, a lengyel fordulat miatt érzett örömüket visszafojtva körülnéznek, és minden szempontból üdvös példaképet keresnek. Aggódva hajolnak a térkép fölé, de nem látnak semmi biztatót. Nagyítót emelnek a szemükhöz, és egyszer csak kórusban felkiáltanak: Magyarország! Egymásra néznek, jól hallották-e, aztán bólintanak és mosolyognak. Olyan ország ez, ahol a kommunisták vannak ugyan uralmon, de se internálótáborok nincsenek, se szakszervezeti mozgalom. Gazdasági reformokkal kísérleteznek, piacgazdaságot, konvertibilis valutát akarnak, egyéni érdekeltségek rendszerét a megengedett határig, sajtóban, kulturális politikában, az utazások terén is több szabadságot engedélyeznek, miközben a Szovjetuniónak – és ezzel a status quónak is – minden részletkérdésben támogatói maradnak. Ezt az országot kell példaképül állítani Kelet-Európa népei és a nyugati liberális közvélemény elé, nem pedig az izgága lengyeleket, akik miatt immár kétszáz éve újból és újból fel kell osztani az állandóságra sóvárgó Európát.
Megérkezik tehát Christian Schmidt-Hauer újságíró, a Die Zeit Kelet-Európa-szakértője Budapestre, hogy körülnézzen kicsit. Az Intercontinentalban száll meg, kinéz az ablakon, a Dunát teljes joggal máris gyönyörűnek találja, és a két híd ívét kecsesebbnek, mint bárhol másutt Kelet-Európában. A Váci utcai kirakatok láttán szinte már-már Bécsben érzi magát. Zsebében már és még szabadlábon lévő prominens politikusok, szakértők és ellenzékiek listája, már készül is fejében a cikke fölé kívánkozó vezérfelirat: „Magyarország nemcsak gazdasági sikereket ért el. Ez egy olyan ország, ahol nincsenek agyonsanyargatott polgárjogi harcosok és politikai foglyok.” Az ilyen elegáns, jókedvű úr szemében ugyanis politikai fogolynak csak az nevezhető, akinek nevét az újságok leírták. Azok az egyszerű állampolgárok, akik a munkahelyükön vagy kocsmákban, vagy a nyilvánosság egyéb megengedett színterein ütköztek bele az eleven vagy írott tabuk valamelyikébe, nem méltók a megörökítésre. (Lásd Marc Rakovski: Az emberi jogok Magyarországon. AB Független Kiadó, 1982.)
Az első név, amelyet Christian Schmidt-Hauer papírra vet, Aczél Györgyé: „Negyed évszázaddal ezelőtt egy fiatal politikus a felkelés utáni egyik első sajtóértekezleten próféciát mondott a megdöbbent újságírók előtt. A levert országban – mondta Aczél György, aki ma a párt kultúrpápája – nyílt viták lesznek majd egyszer, sőt lesz egy Hyde Park Corner is. A prófétának igaza lett” A Hyde Park-i szabadság, amely néhány hónapja megvalósult, Liska Tibor körül szerveződött meg, a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen, ahol a „népgazdaság állítólagos csodadoktora”, a „piacgazdasági néptribun” kéthetente nyilvános vitaüléseit tartja, mégpedig ugyanabban a teremben, ahonnan „a magyar értelmiség lázadása 1956-ban az utcára tolult”. Akkor a Petőfi Kör, most Liska. Erre a teremazonosságra azonban már senki nem emlékszik.
Itt meg kell állnunk, hogy gratuláljunk az újságírónak emlékezőképességéhez. Emlékszik Aczél György 1957-es, azóta csodálatosan megvalósult kijelentésére, és emlékszik rá, hol ülésezett a Petőfi Kör. Jól látja tehát, hogy az 1956-os fordulópontból kell kiindulnia mindenkinek, aki a mai helyzetet meg akarja érteni. Kár, hogy csak ezt a két perdöntő adalékot jegyezte meg ebből az időszakból; a halottak népes táborát, a bebörtönzöttek tízezreit, az újkori magyar történelemben példátlan méretű brutális repressziót, mely egyébként Aczél próféciájához háttérül szolgált, elfelejtette megemlíteni. Pedig ezek nélkül az adalékok nélkül érthetetlen a mai szituáció: a munkásosztályba és az értelmiségbe vérrel és vassal sulykolták bele, hogy semmilyen szervezkedésre, kezdeményezésre, demokratikus érdekvédelemre nincs esélye; és amikor a lakosság ezt már megértette, akkor jöttek az engedmények fölülről; mivel a kormányzottak önmaguktól már semmit sem várhattak, kezdtek hálát érezni azok iránt, akik némi – olykor nem is jelentéktelen – adományokat juttattak nekik. Ez a Liska-féle Hyde-park háttere. Olyan Hyde-park ez, ahol mindenki tudja, miről nem beszélhet. Christian Schmidt-Hauer is tudja ezt persze, de úgy véli, a jelenlegi helyzetben nem ezt kell hangsúlyoznia. A hangsúlyt arra kell helyezni, hogy ezek a magyarok, noha kommunista vezetés alatt állnak, majdnem ember-formájúak, kéthetente beszélhetnek is egy teremben majdnem mindenről, majdnem mindenki írhat náluk majdnem mindenről, nincs hivatalos cenzúra, csak némelyes – a többséget nem is érintő – korlátozások, a lakosság majdnem mindent megvásárolhat majdnem megfizethető áron – egyszóval Christian Schmidt-Hauer hajlik arra, hogy a magyarokat, kiváltképpen a magyar értelmiséget majdnem saját színvonalán lássa, majdnem olyannak tehát, amilyen egy német újságíró, aki persze szintén csak majdnem írja meg, amit tapasztal, de nem mord taburendszer hatására korlátozza magát, hanem a Die Zeit megértő irányvonala következtében.
Nem vállalkozunk arra, hogy ennek az önkorlátozásnak összes lottyadt gyümölcsét olvasóink asztalára helyezzük. Csak néhányat tálalunk fel mutatóba. Hallgat a Lukács-tanítványokról, akiket megfosztottak állásuktól, és a tudományos élet peremére taszítottak, s akik ezért kénytelenek voltak emigrálni. Csupán Heller Ágnesről olvashatjuk ezt: „Lukács tanítványának, Heller Ágnesnek, aki 1977-ben a pártvezetéssel egyetértésben több évre külföldre ment, azóta három könyve jelent meg Magyarországon”. Ebből a derűs helyzetképből csak az hiányzik, hogy Heller emigrációban írt műveiből egy sor sem jelent meg. (A „három mű” a következő: Heller Ágnes: Az ösztönök – az érzelmek elmélete. Gondolat, 1978.) Konrád Györgyről is csak azt tudjuk meg, hogy azóta (mióta?) megjelent Magyarországon két legfontosabb könyve, és noha mint a rendszer kritikusa különféle feketelistákon szerepel, olykor azért megjelenhet a hivatalos folyóiratokban is. De először is: Konrád legismertebb műve, A látogató előbb jelent meg Magyarországon, mint akárhol másutt; másodszor, azóta még két regényt fejezett be, az egyik előbb jelent meg külföldön, s csak aztán legalizálódott (A városalapító. A könyvön a szerző tudta és beleegyezése nélkül végrehajtott cenzurális változtatásokat lásd Konrád György: A városalapító – A kiadó által eltorzított szövegrészek helyesbítése. Szamizdat.) Magyarországon, a másik[SZJ] pedig csak külföldön jelent meg. Mit jelent akkor az a mondat, hogy a két legfontosabb könyv „azóta” megjelent? Harmadszor: tudomásunk szerint Konrád az utóbbi években összesen egyszer publikálhatott, most is nyilván csak azért, hogy a Schmidt-Hauereknek el lehessen mondani: olykor publikál. Vagy megtudjuk, hogy „az értelmiségi ellenzékiek száma évek óta alig 200 művész, publicista, tudós – többségükben mérsékelt, ésszerű kritikus”. A két jelző mélyrehatóan jellemzi az efféle mentalitást: ami radikális, az nem lehet ésszerű; ésszerű csak az lehet, ami mérsékelt. Nos, ez a kétszázas csoport aláírta a prágai polgárjogi harcosok ügyében kiadott szolidaritási nyilatkozatot. Volt az aláírók között egy aktív párttag is – és mi történt vele? Az illetékes kerületi párttitkár szóban tudtára adta a Központi Bizottság állásfoglalását, amely szerint: „A párttag magatartásával nem lehet egyetérteni. Az elvtárs tudomásul vette ezt – és az ügy el volt intézve.” Ez a történet mesésen hangzik, és még igaz is lehet – de az újságírónak esetleg meg kellett volna említenie, hogy nemcsak egy párttag volt az aláírók között, és bizony volt olyan, nem is egy, akit kizártak a pártból; még többen voltak, akik elvesztették állásukat az aláírás következtében, vagy más retorziókat és hátrányokat kell mind a mai napig elviselniük. Schmidt-Hauert azonban éppen csak ennek az egy párttagnak a happy endje érdekelte.
Arról is tudósít, hogy Magyarországon egyetlen szamizdat-folyóirat létezik, a Beszélő, amelynek impresszumán ott virít a szerkesztők neve és lakcíme. Ezután egy „mérsékelt rezsimkritikust” idéz: „Nálunk a szamizdatban egyszerűen nem jön össze elég negatív anyag, ezért a hatóságok nem teszik meg a szamizdatszerkesztőknek azt a szívességet, hogy átmenetileg letartóztassák őket. Ez aztán a kényes helyzet, amikor sem a szabadság, sem az elnyomás nem elegendő ahhoz, hogy egy valóban kiemelkedő folyóiratot hozzanak létre!”
Itt az újságíró és az ő „mérsékelt rendszerkritikusa” túllőtt a célon. Van-e a világon egyetlen rendszer, amelyben egy szamizdatlapra való bírálnivaló sem akad? Ilyet csak egy szelíd lelkületű újságíró agyalhat ki, jó pénzért, megbízásból. És hogy ezt a sületlenséget állíthassa, le kellett tagadnia a többi szamizdatlapot, és hallgatnia kellett olyan jelentős kiadványokról, amilyen a Profil, a Bibó-emlékkönyv vagy Marc Rakovski könyve,[SZJ] A szovjet típusú társadalom marxista szemmel, továbbá a szamizdat-könyvkiadásról, Koestlertől Petriig. Különösen mulatságos az az elképzelés, amely szerint az ellenzékiek leghőbb vágya, hogy lakat alá kerüljenek, amire persze nálunk csak „átmenetileg” lehetne esélyük, bármilyen bánatosak is emiatt.
Szívderítő, ahogyan az újságíró a maga „mérsékelt rendszerkritikusát” óvja, nem említve meg a nevét, nyilván hogy ne keverje rossz hírbe kevésbé mérsékelt kollégái körében – miközben másokat, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt, akik valóban megengedtek maguknak néhány kritikai megjegyzést, név szerint említ, idézőjelbe téve a nekik tulajdonított kijelentéseket. Nem voltunk restek, és megkérdeztük őket: adtak-e interjút a Die Zeit munkatársának. Mindketten azt válaszolták, hogy az újságíró kérésük nélkül biztosította őket arról, miszerint csak tájékozódni akar, nem írja le a nevüket. Konrádot az eset nem dúlta fel, mert – mint mondta – neki csak a szóhasználatát torzította el a német szöveg; Eörsi azonban fölöttébb méltatlankodott. „Ha interjút adok – mondta –, akkor szeretem ellenőrizni, mit adnak a számba. A nekem tulajdonított szöveg egy részét nem mondtam, más részét más összefüggésben mondtam. Helyreigazítást fogok kérni a Die Zeittől.” Majd átfutotta a teljes cikket és hozzátette: „Schmidt-Hauer jóhiszeműen járt el: ha Magyarországon kivirult a Hyde-park, miért ne lehetne bárkinek bármit a szájába adni? Úgysem lehet akkor senkinek semmitől semmi baja.” Megírhatjuk ezt? – kérdeztük Eörsitől. – „Miért ne? – válaszolta. – De a rám vonatkozó részt közlés előtt látni szeretném.”