Az igazságügyi hatóságok befejezték az eljárást ama személyek vezető csoportja ügyében, akik 1956. október 23-án, az imperialisták aktív közreműködésével, ellenforradalmi fegyveres felkelést robbantottak ki a Magyar Népköztársaság törvényes rendje megdöntésére.
A Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze vádiratában Nagy Imrét és bűntársait: Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Tildy Zoltánt, Maléter Pált, Kopácsi Sándort, Szilágyi Józsefet, Jánosi Ferencet, Vásárhelyi Miklóst a magyar népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettével, ezenkívül Nagy Imrét hazaárulás, Kopácsi Sándort és Maléter Pált katonai zendülés bűntettével vádolta meg. Losonczy Géza terhelt ellen az ügyészség a büntető eljárást megszüntette, mert nevezett időközben, betegség következtében meghalt.
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imre és társai bűnügyében a vádlottak vallomása, 29 tanú kihallgatása, a vád és védelem meghallgatása, valamint a széles bizonyítási anyag megvizsgálása alapján megállapította:
Nagy Imre és legközvetlenebb bűntársai, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Szilágyi József 1955 decemberében titkos államellenes szervezetet hoztak létre abból a célból, hogy erőszakos úton megragadják a hatalmat, és megdöntsék a Magyar Népköztársaságot. A bűnügy tárgyalása során megállapítást nyert, hogy Nagy Imrének és bűntársainak vezető szerepük volt az 1956 októberi ellenforradalmi felkelés előkészítésében és kirobbantásában. Tildy Zoltán és Maléter Pál 1956 októberében megismerték Nagy Imre és társai ellenséges célkitűzéseit, azokkal egyetértettek, és cselekvőén bekapcsolódtak az ellenforradalmi felkelésbe. Az összeesküvő csoport tagjai, a hazai reakciós erők élén és a külföldi imperialistákkal szövetségben, a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló puccskísérletet hajtottak végre.
A bíróság megállapította, hogy Nagy Imre a hatalom erőszakos megszerzése érdekében legbensőbb híveiből már 1955 végén szűk illegális csoportot hozott létre. Az illegális csoport törvénytelen eszközökkel és a törvényes lehetőségek kihasználásával végezte ellenséges tevékenységét. A népi hatalom megdöntésére irányuló célkitűzéseik végrehajtása érdekében mozgósították és tevékenységükbe bevonták a népi demokratikus államrend minden rendű és rangú ellenségét. Ugyanakkor valódi céljaikat elleplezve, demagóg és hazug módon, „szocialista” jelszavakat hangoztatva, átmenetileg megtévesztettek és államellenes céljaikra felhasználtak jóhiszemű embereket is.
Az összeesküvő csoport, elsősorban a csoport vezetője, maga Nagy Imre, részletesen kidolgozta a népidemokrácia-ellenes mozgalom politikai platformját, közvetlen feladatait, módszereit és távolabbi célkitűzéseit. A vád képviselője a bíróság elé tárta ezeket a – nagyrészt Nagy Imre által saját kezűleg írt – titkos okmányokat.
Nagy Imre az 1955 decemberében kidolgozott („Erkölcs és etika” című) dokumentumban a népi demokratikus államrendet „elfajult, bonapartista hatalomnak” nevezte, és annak erőszakos megdöntésére hívott fel. Egy másik, 1956 januárjában írt („Néhány időszerű kérdés” című) dokumentumban a népi demokráciával szemben álló erőkkel való szövetséget tűzte ki feladatul: a munkásosztály hatalmát feladva a többpártrendszer visszaállítását tűzte ki célul. Az ugyancsak 1956 januárjában kelt („A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve” című) írásában a kalandor csoport egyik céljaként, a „tömbpolitika felszámolása” ürügyén, az ország védelmi szövetségének, a Varsói Szerződésnek megsemmisítését, az országnak az imperialisták kezére játszását jelölte meg. A bíróság a bizonyítékok és vallomások alapján megállapította, hogy Nagy Imre ezeket az írásokat sokszorosította, és közvetlen bűntársai, valamint a számukra megbízható elemek körében titkosan terjesztette.
A tárgyalás folyamán bizonyítást nyert, hogy a Nagy Imre és társai által létrehozott illegális szervezet tervszerű aknamunkát fejtett ki a munkás-paraszt hatalom aláásása, a népi demokrácia törvényes rendjének fel-bomlasztása, majd pedig a hatalom erőszakos megragadása érdekében. Illegális tevékenységükbe bevonták Tánczos Gábort és a később Nyugatra szökött Nagy Balázst, s rajtuk keresztül a Petőfi-kört az ellenséges elemek gyülekező helyévé, a párt és állam elleni támadások fórumává tették. Viták rendezése ürügyén ők maguk szervezték a Petőfi-kör népidemokrácia-ellenes megmozdulásait. Számos ellenséges felszólalást előre elkészítettek, többek között Déry Tibornak az úgynevezett sajtóvitában elhangzott felszólalását, amely az ifjúságot ellenforradalmi felkelésekre buzdította. Ezeket Losonczy Géza, Haraszti Sándor és Déry együtt készítették elő. Módszereikhez tartozott az is, hogy a népköztársasággal szemben álló Déry Tiboron, Háy Gyulán, Aczél Tamáson és a hozzájuk hasonló elemeken keresztül uszító írásokat jelentettek meg a sajtóban. Ezekben a cikkekben a szocializmus építése során előfordult egyes hibákat mértéktelenül felnagyították, és a rendszert gátlás nélkül rágalmazták. Mindezzel az volt a céljuk, hogy aláássák a hatalmat, lejárassák az állam tekintélyét, mozgásba hozzák a népi demokráciával szemben álló ellenséges elemeket, és ennek talaján erőszakos úton megszerezzék a hatalmat. Losonczy Géza 1956 szeptemberében nyilvánosan is kijelentette Amos Elon Budapesten tartózkodó izraeli újságírónak: „Ha rákerül a sor, mi erőszakkal szembeszállunk a kormánnyal.” 1956. október 20-án Szilágyi József egy általa szervezett illegális összejövetelen bejelentette: „Nagy Imre és társai felkészültek a hatalom megragadására.”
Az ismert október 23-i tüntetést Nagy Imre és csoportja kezdeményezte, felhasználva a Petőfi-körben és az egyetemen kiépített kapcsolatait. Szilágyi József például október 22-én éjszaka, a Műegyetemen tartott gyűlésen, Nagy Imre megbízásából, személyesen hívott fel a tüntetésre. Az október 23-i tüntetést, Tánczos Gáboron és társain keresztül, a Nagy Imre-csoport irányította.
Ebben az időszakban az összeesküvő csoport csaknem naponta, némelyik napon pedig többször is titkos megbeszélést tartott. 1956. október 19-én, 20-án, 22-én Nagy Imre kezdeményezésére Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Gimes Miklós a szervezkedés más tagjainak bevonásával megkezdte létesítendő kormányuk programjának kidolgozását. Az 1956. október 23-án délelőtt Losonczy Géza lakásán tartott titkos megbeszélésen, amelyben Nagy Imre vezetésével részt vett Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Jánosi Ferenc és Haraszti Sándor, kormánylistát állítottak össze, amelyet a törvényes magyar kormány erőszakos megdöntésével akartak uralomra juttatni. A titkos kormánylistán Nagy Imre saját magát jelöltette miniszterelnöknek, a miniszteri posztokat pedig az összeesküvő csoport tagjai egymás között osztották el.
A tüntetéssel egy időben, annak legális fedezéke mögül kirobbantott felkelés közvetlen irányítására a szervezkedés tagjai több külön illegális központot hoztak létre. Az egyik központjukat, melynek tagjai voltak Kopácsi Sándor, Szilágyi József, Gimes Miklós, Fazekas György és Aczél Tamás, a Budapesti Főkapitányságon szervezték. Kopácsi Sándor esküjét megszegve, főkapitányi beosztásával visszaélve, s alárendeltjeit megtévesztve, az illegális központ által kidolgozott feladatokat hajtott végre. A felkelő, népidemokrácia-ellenes erők felfegyverzése, s ugyanakkor a szocializmushoz hű fegyveres erők felbomlasztása érdekében a kerületi kapitányságoknak parancsot adott arra, hogy a lázadókkal szemben ne fejtsenek ki ellenállást, ellenkezőleg: adják át nekik fegyvereiket s a rendőrségi épületeket. Ily módon Kopácsi a rendőrség készleteiből a zendülők részére több mint 20 000 darab lőfegyvert osztatott ki. Ezzel a csoporttal szorosan együttműködött az a másik, 1956. október 24-én létrejött alközpont, amelynek Losonczy Géza, Donáth Ferenc és Jánosi Ferenc voltak a tagjai. Ez a csoport többek között a hadsereg soraiban folytatott bomlasztó tevékenységet irányította, s ugyanakkor folyamatosan kiszolgáltatta a népköztársaságot védő fegyveres erők katonai terveit a lázadóknak.
Nagy Imre és bűntársai már jóval az októberi felkelés előtt titkos kapcsolatokat építettek ki és tárgyalásokat folytattak a burzsoá restauráció képviselőivel, akikkel a hatalom erőszakos megragadása érdekében szövetséget kötöttek. E tárgyalások során például Losonczy Géza és Haraszti Sándor már 1956 júliusában személyesen, később Erdei István közvetítésével megállapodtak Kéthly Annával is a létesítendő Nagy Imre-kormányban való részvételben. Nagy Imre 1955 decemberében elhatározta, hogy visszaállítja a régi, úgynevezett „koalíciós” pártokat, s ezekkel együtt alakít kormányt. Amikor azonban, az ellenforradalmi erőkre támaszkodva, erőszakkal és csalással megszerezte a miniszterelnöki posztot, ennél sokkal messzebbre ment. Gátlástalanul engedélyezte és lehetővé tette, hogy az ellenforradalom rövid néhány napja alatt, alkotmányellenesen, 70 különböző párt és szervezet alakuljon, köztük olyan hírhedt – a békeszerződésben is tiltott – burzsoá-fasiszta pártok, mint például a Magyar Élet Pártja, Keresztény Demokrata Párt, Keresztény Magyar Párt, Magyar Néppárt, Nemzeti Tábor, Keresztény Front, Katolikus Néppárt, Keresztény Néppárt és Győrben a Nyilaskeresztes Párt.
A Nagy Imre-féle összeesküvő csoport hatalmának biztosítására szövetséget kötött a legszélsőségesebb reakció más csoportjaival is. Ez a csoport a törvényesen és jogosan elítélt Mindszenty József volt hercegprímást is „rehabilitálta”, s felléptette a népköztársaság ellen. Miután Tildy Zoltán révén egyetértésre jutottak vele, november 3-án Mindszenty a rádióban meghirdette a kapitalista restauráció programját. Ugyancsak egyetértésre jutottak Nagy Imréék az imperialista zsoldban álló burzsoá-fasiszta magyar emigrációval is. Ezt bizonyítja Varga Bélának, az úgynevezett Nemzeti Bizottmány elnökének 1956. október 28-i nyilatkozata, amelyben kijelentette: „A bizottmány tagjai állandó érintkezésben vannak a magyar lázadás vezetőivel.” Ezt követően Tildy Zoltán telefonon megegyezett az ellenforradalom támogatására Bécsbe érkezett Nagy Ferenccel abban, hogy az emigráció Nagy Imre kormányát támogatja.
Nagy Imre, miniszterelnöki működése során, esküjét megszegve, az ország alkotmányos irányító szerveit: az Országgyűlést, az Elnöki Tanácsot és a kormányt mint testületet a vezetésből kikapcsolta, s törvénytelen úton, saját kormányzati szerveként úgynevezett „kabinetet” hozott létre. A kabinetet már ekkor úgy állította össze, hogy – bár megtévesztés céljából még helyet adott benne a szocializmushoz hű személyeknek is – abban a reakciónak többsége legyen. November 2-án azonban még ezt a kabinetet is átszervezte, bevonva a burzsoá reakció további elszánt, szélsőséges képviselőit s az ellenforradalmi felkelés vezetőit. A kabinetnek ekkor már Nagy Imrén, Losonczy Gézán, Tildy Zoltánon kívül tagja lelt többek között Kéthly Anna, B. Szabó István, Bibó István, valamint honvédelmi miniszteri minőségben Maléter Pál, a fegyveres ellenforradalmi felkelők parancsnoka is.
Nagy Imre és összeesküvő csoportja a népköztársaság központi hatalmi szerveinek felbomlasztása, illetve félreállítása után nekilátott a helyi hatalmi szervek megsemmisítésének. Felszámolták a törvényes közigazgatási szerveket, a tanácsokat, a gazdasági igazgatási szerveket, és helyükbe a többségükben burzsoá, fasiszta elemekből szervezett úgynevezett „forradalmi bizottságokat” és a munkásság megtévesztésére szánt úgynevezett „munkástanácsokat” állították.
Nagy Imre és bűntársai áruló és bomlasztó tevékenységükkel, végül az általuk kikényszerített tűzszüneti paranccsal megbénították a népköztársaságot védelmező fegyveres erőket. Ugyanekkor szervezték, fegyverrel ellátták, végül törvényesítették a lázadó ellenforradalmi erőket. Az úgynevezett „nemzetőrségbe” tömörítették a háborús és népellenes bűnösöket, a börtönökből kiszabadult fegyenceket és a népi demokrácia minden rendű és rangú ellenségét Ezek után Budapesten és szerte az országban megindult a fehérterror. A terrorista különítmények, az eddig felderített adatok szerint, Nagy Imre és társai rövid, néhány napos uralma alatt, 234 védtelen állampolgárt gyilkoltak meg. Ugyanezekben a napokban 3000 haladó, a népi demokratikus rendszerhez hű embert börtönöztek be, akiknek kivégzését a közeli napokra tervezték. Ezenkívül november 4-ig több mint 10 000 személyről állítottak össze halállistát, előkészítve lemészárlásukat.
Nagy Imre és bűntársai azzal párhuzamosan, hogy maguk köré tömörítették az ország reakciós, ellenforradalmi erőit, széles körű kapcsolatot és együttműködést teremtettek az imperialisták különböző köreivel, szerveivel és képviselőivel. Az összeesküvő csoport egyik tagja, Kardos László, kapcsolatban állott Cope-pal, a budapesti angol követség volt beosztottjával, akinek közvetítésével Nyugatra csempészték Nagy Imre államellenes, politikai írásait. Maléter Pál útján kapcsolatban állottak Cowley angol katonai attaséval, aki közvetlenül is részt vett a felkelés katonai irányításában. Losonczy Géza útján felvették a kapcsolatot és együttműködést létesítettek Löwenstein herceggel, a nyugatnémet imperialisták hazánkba küldött képviselőjével. A megbeszélések alapján Löwenstein herceg, a Kossuth rádióban elmondott beszédében, biztosította az ellenforradalmi felkelőket a nyugatnémet nagytőke támogatásáról.
Ugyanakkor bizonyos imperialista körök, élükön az amerikai imperialistákkal, egész propagandaapparátusukat és hírszerző szolgálatukat már évek óta az általuk „nemzeti kommunizmusnak” nevezett ellenforradalmi irányzat magyarországi képviselőinek, a Nagy Imre-csoport támogatására állították be. A „Strasbourgi Egyetem” elnevezésű amerikai hírszerző szerv már 1956 szeptemberében kidolgozta az ellenforradalmi felkelés programját, amelyet az országon belül illegálisan terjesztettek. Az ellenforradalom idején, vöröskeresztes adományok közé csempészve, jelentős mennyiségű kézifegyvert küldtek az országba. Ezzel párhuzamosan az imperialista sajtó és rádió népszerűsítő kampányba kezdett Nagy Imre személye mellett. Hangoztatták, hogy a nyugati hatalmak számára kedvezőbb, ha Magyarországnak a szocialista táborból való kiszakítását egy „kommunista névvel ellátott csoport” hajtja végre. A hírhedt Szabad Európa rádióállomás magyar nyelvű adásaiban, az ismert, általa szervezett léggömbakció[SZJ] útján propagálta az ellenforradalmi felkelést, majd annak kirobbantása után katonai utasításokkal segítette és irányította. Az összeesküvő csoport ezeket az utasításokat végre is hajtotta.
Nagy Imre és áruló csoportja, céljainak megvalósítása érdekében, továbbá azért, hogy teljesen szabaddá tegye az utat az imperialista beavatkozás számára, megkísérelte az ország védelmi szövetségét, a Varsói Szerződést törvénytelen módon és egyoldalúan felbontani. E kísérlet betetőzését jelentette Nagy Imre 1956. november 4-i rádiófelhívása, amelyben a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal és az általa segítségül hívott szovjet csapatokkal szemben a nyugati imperialistákat nyílt, fegyveres beavatkozásra hívta fel.
Az ellenforradalmi fegyveres felkelés bukása után a Nagy Imre-féle összeesküvők egyes csoportjai ott kerestek menedéket, ahonnan korábban is támogatást élveztek. Az államcsíny résztvevői közül Király Béla, Kéthly Anna, Kővágó József, a magyar hatóságok tudomása szerint, az amerikai követségen rejtőzködött el. B. Szabó István a budapesti angol követségre próbált menekülni. A Nagy Imre-csoport, amely korábban a „nemzeti kommunizmus” kalózlobogójával lépett fel, a felelősségre vonás elől a budapesti jugoszláv követségre szökött.
Az összeesküvők elvetemültségére jellemző, hogy ellenforradalmi tevékenységüket még akkor is változatlanul tovább folytatták, amikor a magyar nép a forradalmi munkás-paraszt kormány irányításával már megkezdte a törvényes rend helyreállítását, a nép békés életének biztosítását, s az ellenforradalmárok által okozott súlyos károk helyrehozatalát Kéthly Anna, Király Béla, Kővágó József és társaik Nyugatról, Nagy Imre, Losonczy Géza és mások pedig a budapesti jugoszláv nagykövetség épületéből küldték utasításaikat a fegyveres ellenállás további folytatására, az életet bénító sztrájkok szervezésére, a föld alatti aknamunka újjászervezésére. Nagy és Losonczy például a jugoszláv nagykövetség épületéből, Gimes Miklós és más bűntársaik útján, kapcsolatot létesítettek a „Központi Budapesti Munkástanáccsal”, a Szabad Európa Rádióval és még új, illegális lapot is jelentettek meg „Október Huszonharmadika” címmel. Mindezt a később levezetett vizsgálat és a most lefolytatott bírósági eljárás kétségbevonhatatlan tényekkel bizonyította be.
A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően, törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népi demokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához.
A bírósági tárgyaláson a vádlottak közül Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Kopácsi Sándor, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós megbánást mutatva, teljes egészében elismerték bűnösségüket. Nagy Imre, Szilágyi József és Maléter Pál bűnösségüket tagadták, azonban a lefolytatott eljárás során, bűntársaik és a tanúk terhelő vallomásai, valamint a tárgyi bizonyítékok nyomán lelepleződtek, és bűncselekményeik lényeire vonatkozóan részleges beismerő vallomást tettek.
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki, és ezért: Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte.
Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.
Nagy Imre
1896. június 6-án született Kaposvárott, parasztcsaládból. Vasmunkásnak tanult. 1916-ban orosz hadifogságba esett, majd belépett a Vörös Hadseregbe. Hazatérése után a Szociáldemokrata Párt Somogy megyei szervezetét vezette. Amikor radikális földreformtörekvései miatt kizárták a pártból, a Vági-féle MSZMP-hez[SZJ] csatlakozott. A Vági-perben elítélték; két évet töltött börtönben, utána évekig rendőri felügyelet alatt állt. 1928-ban Bécsbe emigrált, ahonnan 1930-ban Moszkvába ment.
1930-36 között a Buharin alapította Nemzetközi Agrártudományi Intézet munkatársa volt. Agrárkérdésekről írt munkái a moszkvai Sarló és kalapácsban és az Új Hangban jelentek meg. 1932-ben a Komintern megbízásából kidolgozta a KMP falusi akcióprogramját. Az emigrációs magyar pártban nem volt jelentős szerepe, nem csatlakozott egyik frakcióhoz sem – talán ennek köszönhette, hogy nem esett áldozatul a sztálini tisztogatásoknak. A háború kitörése után önként jelentkezett a magyar hadosztályba; ejtőernyős kiképzést kapott, de nem vetették be, hanem a moszkvai Kossuth rádió vezetésével bízták meg.
1944 végén tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Kormány földművelésügyi minisztere lett. A földreform az ő vezetése alatt valósult meg – a parasztok „földosztó miniszter”-nek nevezték. A MKP Központi Vezetőségének és Politikai Bizottságának tagja 1945-től. A '45-ös választások után rövid ideig belügyminiszter volt, de a Rákosi-vezetés – mert nem találta elég erőskezűnek – leváltotta, és Rajk Lászlót állította a helyére. 1947-ben már csak névleges funkciót bíztak rá: az Országgyűlés elnöke lett.
1948-ban összeütközésbe került a pártvezetéssel[SZJ]: kifogásolta a kollektivizálás feszített ütemét, s helytelenítette a Rákosi körüli személyi kultuszt. 1949-ben megfosztották PB-tagságától, és önkritikát kellett gyakorolnia. A kényszerű visszavonulás idején ismét agrárkérdésekkel foglalkozott: a gödöllői Agrártudományi Egyetemen kapott tanszéket.[SZJ] A Tudományos Akadémia tagjai sorába választotta.
1951-ben a KV adminisztratív osztályának vezetője lett. Az MDP II. kongresszusán beválasztották a KV-be, s tagja lett a Politikai Bizottságnak és a Titkárságnak is. 1952-től miniszterelnök-helyettes. Rákosi – hogy lejárassa – a begyűjtési miniszteri posztra helyezte.[SZJ]
Sztálin halála után az új szovjet vezetők Rákosival és Gerővel Moszkvába rendelték, s közölték: Rákosi helyett Nagy Imrét akarják miniszterelnöknek. 1953 júliusában meghirdetett kormányprogramja az életszínvonal emeléséért és a törvényesség helyreállításáért száll síkra, s fellép az erőszakos kollektivizálás és a nehézipar feszített fejlesztése ellen. 1955 áprilisában Rákosi elérte, hogy Nagy Imrét leváltsák miniszterelnöki tisztségéből, megfosszák pártfunkcióitól, sőt akadémiai tagságától is. 1955 decemberében kizárták a pártból.
Ezután Nagy Imre csak barátaival és tanítványaival tartotta a kapcsolatot. Politikai tanulmányokat írt, melyeket eljuttatott a KV-hez és a szovjet nagykövetségre. Beadványokkal fordult a Központi Ellenőrző Bizottsághoz: visszavételét kérte a pártba, a lehetőséget, hogy a pártvezetés előtt megvédhesse álláspontját a rágalmaktól. Betartotta a pártfegyelem előírásait, ragaszkodott a marxista-leninista ideológiához, de határozott volt a resztalinizálás és a Rákosi-vezetés bűneinek elítélésében. Tanulmányaira, beadványaira nem kapott választ
A XX. kongresszus után, 1956 júliusában – szovjet utasításra – Rákosit leváltották az első titkári posztról; helyére viszont egy másik sztálinista, Gerő kerüli Bár a szovjet vezetés is javasolta, a magyar pártellenzék pedig követelte, Nagy Imrét csak 1956 október elején vették vissza a pártba, politikai rehabilitáció és pártfunkció nélkül.
1956. október 23-án a nép követelése juttatta vissza a miniszterelnöki székbe. 24-ére virradó éjjel alakította meg első kormányát. Visszavették a KV-be és a PB-be. Az utcai eseményeket kezdetben ellenforradalomnak nevezte, statáriumot hirdetett, és nem tisztázta felelősségét a szovjet csapatok „segítségül hívásában” sem. Csak október 28-án sikerült megegyeznie a felkelőkkel, és eredményes lépéseket tennie a további szovjet intervenció megakadályozására – létrejött a tűzszünet. Ezután elfogadta a forradalom legfontosabb demokratikus követeléseit 30-án bejelentette az 1945-ös demokratikus pártok koalícióján alapuló többpártrendszer visszaállítását, majd – válaszul a szovjet csapatok országunkba özönlésére – az MSZMP Intéző Bizottságának határozata alapján, a kormány nevében felmondta a Varsói Szerződést, és bejelentette Magyarország semlegességét[SZJ]. November 4-éig a helyzet konszolidálásán munkálkodott – míg volt rá módja. A második szovjet intervenció után elfogadta a jugoszláv követségen felajánlott menedékjogot November 22-én, amikor elhagyta a követség épületét, a szovjet katonai hatóságok elrabolták. Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke már csak egy koncepciós politikai per fővádlottjaként védhette a forradalom eszméit. A perben hű maradt múltjához, a vádlottak padján is kommunistaként védekezett. A közhiedelemmel ellentétben nem élt az utolsó szó jogával, mert ennek a zárt tárgyaláson nem látta értelmét.
Hithű marxista-leninistaként lett a magyar demokrácia mártírjává.
Losonczy Géza
1917. május 5-én született Érsekcsanádon, református lelkészcsaládban. A hajdúböszörményi Kalvineum-ban érettségizett, majd beiratkozott a debreceni Tisza István Tudományegyetem francia-magyar szakára. Szilágyi József, Tariska István, Újhelyi Szilárd, Zöld Sándor és mások mellett a Márciusi Front „kilences bizottságának” tagja volt, s a mozgalom Tovább című lapjának munkatársa. 1938-ban egyéves franciaországi ösztöndíjat kapott a besanconi egyetemre. A KMP KB felvette vele a kapcsolatot; az illegális párt tagja lett. Ő hozta haza[SZJ] 1939-ben Révai József Mi a népiesség című könyvének kéziratát; a munka – bár megrövidítve – Kállai Gyula nevén megjelenhetett.
Losonczy hazatérése után újságíróként dolgozott. A zsidótörvényt követő „árjásítás” során került – Kállaival együtt – a Népszava[SZJ] szerkesztőségébe. 1940 tavaszán – Donáth Ferenccel és Újhelyi Szilárddal együtt – letartóztatják. Az ügyész szabadlábra helyezte őket, de rendőri felügyelet alá kerültek. A Népszava – Szakasits Árpád közbenjárására – mégis visszavette Losonczyt, akinek így jelentős szerep jutott a lap híres, 1941 karácsonyi számának összeállításában; a Történelmi Emlékbizottság születésénél is ott bábáskodott 1942-ben letartóztatták Rózsa Ferencet és Schönherz Zoltánt Losonczy úgy gondolta, hamarosan ő is sorra kerülne, ezért illegalitásba vonult Donáth-tal együtt fogalmazták a Békepárt[SZJ] 1943-as Memorandumai, és nagy szerepe volt a haditermelés és a gépek leszerelése elleni szabotázsakciók irányításában.
Betegen érte meg 1945 februárját Budán. Egy hónapi pihenés után a Szabad Nép[SZJ] belpolitikai rovatvezetőjeként folytatta munkáját; sokat publikált is a lapban. 1947-től országgyűlési képviselő, '48-ban miniszterelnökségi államtitkár. Beválasztották az MDP Központi Vezetőségébe, amelynek 1951 márciusáig, letartóztatásáig póttagja maradt Egy rövid életű párthetilap, a Tovább szerkesztőjeként is dolgozott 1949-ben, Révai József helyetteseként a Népművelési Minisztérium gyakorlati vezetője lett. Losonczy, akit Rákosiék szívesen használtak az értelmiségi propagandában, ekkor még nem tudott szembeszállni a diktatúra gépezetével. Később, a Petőfi-kör híres újságíróvitáján megrendítő képet adott a sztálinista kultúrpolitikáról, amelynek – kivált a Fából faragott királyfi ellen írt cikkével – maga is eszköze lett. Nem keresett mentséget a cikk megírására; vállalta a felelősséget. Cáfolta viszont, hogy ő lett volna felelős a hírhedt könyvtári selejtezésért, amit politikai ellenfelei utóbb igyekeztek a nyakába varrni.
1950-ben letartóztatták Haraszti Sándort, Losonczy apósát; '51 márciusában magára Losonczyra is sor került. Két összefüggő politikai pert rendeztek ekkor. Az elsőben Kádár Jánost, Donáth Ferencet, Kállai Gyulát és Haraszti Sándort ítélték el. Kádár és Donáth ellen az volt a vád, hogy 1943-ban ellenséges ügynökségek utasítására oszlatták fel a KMP-t; Kállait és Harasztit államellenes szervezkedés vezetésével vádolták. A második perben került bíróság elé a Márciusi Front három egykori debreceni vezetője, Losonczy Géza, Tariska István és Újhelyi Szilárd, a negyedik vádlott Veres József volt. Losonczy a Gyűjtőfogházban töltötte büntetését. Súlyos betegen szabadult 1954-ben, amikor Nagy Imre kormányprogramja nyomán Rákosiék (ha vonakodva is) megkezdték a rehabilitálásokat. A börtönben Losonczy tüdőbajt kapott, fél tüdejét el kellett távolítani, s kiszabadulásakor átmeneti tudatzavarban szenvedett. Sokáig kórházban, majd szanatóriumban ápolták. Párttagságát visszakapta, de semmilyen tisztséget nem bíztak rá.
Amikor 1955-ben aktív munkába kezdett, Haraszti Sándorral hangadójává lett a párton belüli megújulásért küzdő értelmiségnek. 1955 áprilisában felkereste a leváltott és párttagságától megfosztott Nagy Imrét; ettől fogva többször meglátogatta a volt miniszterelnököt, s szoros politikai barátságot tartott fenn Nagy Imre több hívével, így Vásárhelyi Miklóssal és Gimes Miklóssal. A Magyar Nemzet főmunkatársaként a sztálinizmus felszámolását követelte. 1956 októberében Haraszti Sándorral és Vásárhelyi Miklóssal ő szervezte meg a KV-hez intézett nevezetes írómemorandumot, amelyben 59 párttag író, művész és újságíró tiltakozott a Nagy Imre leváltását követő kultúrpolitikai restauráció ellen. 1956 júniusában a Petőfi-kör történelmi jelentőségű újságíróvitájának vezetője volt; záróbeszédének végén elsőként fogalmazta meg a követelést: Nagy Imrét a kormányba![SZJ]
1956. október 23-án éjjel a Központi Vezetőség tagjai közé választotta Losonczyt és Donáthot. A döntésről – s a szovjet csapatok behívásáról és a statárium kihirdetéséről – ők csak másnap szereztek tudomást. Levelet írtak a KV-hez: lemondtak frissen kapott tagságukról. 25-én személyesen vitték levelüket az Akadémia utcai pártközpontba. Losonczy itt tájékoztatta Nagy Imrét írásuk tartalmáról; szemére vetette, hogy nevét adta Gerőék politikájához, akik ellenforradalomnak bélyegezték a magyar nép felkelését, és fegyverrel válaszoltak a jogos követelésekre. A KV október 26-i ülésén Donáth és Losonczy szóban is előadták különvéleményüket: a népfelkelés forradalom, nem pedig ellenforradalom; a pártnak azonosítania kellene magát a nép követeléseivel. Felfogásukkal magukra maradtak, s ezért elhagyták az üléstermet (az épületből csak másnap sikerült távozniuk). Amikor október 28-án a KV elfogadta álláspontjukat, Losonczy ismét Nagy Imre közvetlen munkatársainak egyike lett: a Parlamentben a sajtó- és propagandaügyeket intézi, november 3-ától államminiszter[SZJ] Nagy Imre utolsó kabinetjében. Tagja volt annak a héttagú Intéző Bizottságnak, amelyre a MDP-t és önmagát feloszlató KV az új párt, az MSZMP ügyeinek vitelét bízta. Tildy Zoltán társaságában ő tartotta a kormány utolsó november 3-i sajtóértekezletét.
November 4-én Nagy Imrével együtt a jugoszláv követségre ment, s végigjárta a forradalom miniszterelnökének kálváriáját, egészen a Fő utcai börtönig. Itt szembeszegült a vizsgálati apparátussal, s éhségsztrájkba kezdett Később kiújult első börtönéveinek tudatzavara is.
Losonczy Géza máig ismeretlen körülmények között halt meg, 1957. december 21-én. A börtönorvos hivatalos jelentése szerint a halál oka: tüdőödéma. Elterjedtek azonban olyan hírek, hogy rabtartói ölték meg: mesterséges táplálás ürügyén a tüdejébe nyomták a gumicsövet. Bárhogyan történt, Losonczy törvénytelen megtorlás áldozataként halt meg.
Élete végéig meggyőződéses kommunista maradt, de nem alkudott meg azzal, ami a kommunizmusból lett.
Gimes Miklós
1917. december 22-én született Budapesten. Orvospszichiáter szülei egyetemista korukban a Galilei-kör[SZJ] vezetői közé tartoztak, unitárius hitre áttért asszimiláns zsidók voltak. A család baráti köréhez számított Ferenczi Sándor, Karinthy, Kosztolányi, Heltai, Czigány Dezső. Gimes az érettségi után – szülei kívánságára – a szegedi Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, tanulmányait azonban abbahagyta, s barátaival Auróra néven kisvállalatot alapított: disszertációkat írtak, szellemi bérmunkát végeztek.
A háború alatt munkaszolgálatosként fát vágott az erdélyi Kárpátokban. 1944 nyarán néhány barátjával megszökött, és eljutott Tito partizánjaihoz. Bizalmatlanul fogadták őket: fegyvert nem kaptak, a lovak csutakolását bízták rájuk.
1945 januárjában érkezett vissza Budapestre. Ekkor tudta meg, hogy édesapja eltűnt valamelyik koncentrációs táborban. Gimes belépett a Kommunista Pártba. Előbb egy ifjúsági lapnál, majd a Szabad Népnél dolgozott mint a kényes ideológiai kultúrpolitikai kérdések szakavatott megfogalmazója. Az 1949-es Lukács-vita idején Révai szellemében bírálta Lukács Györgyöt. Azt is elhitte, hogy Rákosi ellenfeleként Rajk talán valóban a hatalomra tört. Kádár letartóztatása azonban már kételyeket ébresztett benne.
Nagy Imre 1953-as miniszterelnöksége idején már a pártellenzék egyik vezető egyénisége. 1954-ben a Szabad Nép tudósítójaként előbb Genfben, majd Franciaországban töltött néhány hónapot; távollétében a Magyar Nemzethez helyezték át. Visszatérése után annak hatására, amit a koncepciós perek szabadlábra helyezett áldozataitól hallott, a Lapkiadó taggyűlésén[SZJ] Rajk rehabilitálását és a bűnösök felelősségre vonását követelte. Kizárták a pártból, és elküldték a Magyar Nemzettől. A Corvina könyvkiadó lektoraként dolgozott tovább.
1955 elejétől ismerte meg közelebbről Nagy Imrét; kapcsolatukat a kölcsönös tisztelet és a szüntelen vita jellemezte: Gimes türelmetlenebb volt, mint a pártszerűség kereteihez ragaszkodó Nagy Imre.
A forradalom alatt nem töltött be semmilyen funkciót; sem a kormányhoz, sem a felkelőkhöz nem csatlakozott. De mindenütt ott volt: az utcákat járta, azt fürkészte, mit akarnak az emberek. Október 30-án barátaival lapot indított, a Magyar Szabadságot, melynek első vezércikkét ő írta.
November 4-e után Gimes még egy hónapig szabad volt. Illegalitásba vonult, kapcsolatot teremtett a sztrájkoló munkásokkal, a barátaival kiadta az Október huszonharmadika című stencilezett lapot. Egyik orvos barátja lakásán tartóztatták le december 5-én éjjel.
A szellemi ellenállás egyik vezéralakja volt.
Maléter Pál
1917. szeptember 4-én született Eperjesen. Apja jogakadémiai professzor volt, Jászi Oszkár szellemi köréhez tartozott. Maléter Eperjesen érettségizett, majd a prágai Károly Egyetem orvostudományi karán folytatta tanulmányait. 1938-ban, az első bécsi döntés után a budapesti egyetemre iratkozott át. 1940-ben, az erdélyi bevonuláskor önként jelentkezett katonai szolgálatra, majd a következő évben a Ludovika tisztképző tanfolyamára. 1943-ban avatták hadnaggyá, s a keleti frontra vezényelték. Páncélos főhadnagyként esett fogságba. 1944-ben egy tiszti fogolytáborban – hivatásos katonaként, súlyos belső válság után – úgy döntött: cselekvő részt vállal a német fasizmus és magyar csatlósai elleni harcban. A kijevi partizániskolán ejtőernyős kiképzést kapott; Erdélyben vetették harcba. Helytállásáért magas szovjet és magyar kitüntetésekben részesült.
A háború után az újjászerveződő magyar honvédség tisztjeként teljesített szolgálatot: 1946-tól 1949-ig Tildy Zoltán köztársasági elnök testőrségének parancsnoka, majd a Szabályzat-előkészítő Csoportfőnökség vezetője; 1955-től a nem fegyveres szolgálatot teljesítő Kiegészítő Műszaki Alakulatok parancsnoka volt. Kemény, fegyelmezett katonának és rendíthetetlen kommunistának ismerték.
Maléter parancsnoksága alá tartozott a Kilián laktanya is. Október 25-én őt vezényelték ki a Honvédelmi Minisztériumból, hogy „állítsa helyre a rendet” az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésének környékén. Két napig harcolt a Corvin-közi felkelőkkel, majd telefonon hivatalosan bejelentette elöljáróinak: csak akkor lövet, ha megtámadják – de ellenáll a szovjet csapatok támadásainak is. Az október 28-i fordulat igazolta Maléter elhatározásának helyességét: az MDP Központi Vezetősége és a kormány elismerte a felkelés nemzeti és forradalmi jellegét. Október 31-én Maléter Pált a honvédelmi miniszter első helyettesévé nevezték ki, és megválasztották a legfelsőbb operatív testület, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság tagjává. Nemcsak kitűnő katonai vezetőnek bizonyult, hanem tehetséges politikusnak is, aki összhangot tudott teremteni a különböző fegyveres szervek – a honvédség, a rendőrség, a nemzetőrség és a felkelők – tevékenysége között. November 3-án vezérőrnaggyá léptették elő, és honvédelmi miniszterré nevezték ki. Ő vezette a küldöttséget, mely délelőtt a Parlamentben tárgyalt a szovjet hadsereg magyarországi parancsnokaival a csapatkivonások lebonyolításáról. A tárgyalást este Tökölön, a szovjet főhadiszálláson folytatták. 4-ére virradó éjszaka a magyar kormánydelegáció tagjait orvul letartóztatták és elhurcolták.
A népéhez hű honvédtiszt jelképévé lett.
Szilágyi József
1917-ben született Debrecenben. Szülei a gazdasági válság során elszegényedett parasztgazdák voltak. Anyja korán özvegységre jutott, de a család legfiatalabb sarját tovább taníttatta. Szilágyi a debreceni református gimnázium elvégzése után a Tisza István Egyetem Jogtudományi karára iratkozott be. A társadalomtudományok, különösen a történelem és a filozófia érdekelte.
1937-38-ban a Márciusi Front tagjaként a fasisztaellenes, demokratikus összefogás szükségességét hirdette az egyetemi ifjúság és az értelmiség körében; a kilences bizottság tagja, s a szervezet lapja, a Tovább kiadója volt. 1938 nyarán a lap harmadik számát az ügyészség elkobozta, a Front nem folytathatta tevékenységét. Szilágyiék a Szociáldemokrata Párt keretei között dolgoztak tovább, a Munkásotthonban tartottak előadásokat, szemináriumokat.
A Kommunista Pártnak 1938-tól volt tagja. 1940 tavaszán a debreceni katonai defenzív osztály nyomozói letartóztatták illegális kommunista szervezkedés vádjával. Kilenc hónapos előzetes fogva tartás után a debreceni ügyészség nyolc gyanúsított ellen emelt vádat; a törvényszék Szilágyi József és Benkő Károly egyetemi hallgatókat, Barna Sándor tisztviselőt és Tótfalusi Sándor munkást egy-egy évi börtönre, a többi vádlottat kisebb börtönbüntetésre ítélte, egyúttal szabadlábra helyezte őket. 1941 őszén azonban a budapesti Kúria a fővádlónak büntetését háromévi fegyházra emelte.
Szilágyi József 1944. március 15-én szabadult a szegedi Csillag börtönből. Négy nap múlva, az ország német megszállásakor illegalitásba kényszerült: Debrecen környéki parasztok, juhászok bújtatták. Debrecen felszabadulása után ő lett a város rendőrkapitánya, majd országos rendőrkapitánnyá nevezik ki. Később az MKP adminisztratív osztályát vezette; tagja volt a Központi Ellenőrző Bizottságnak. Magas beosztásaiban a törvény szigorú őrének tekintette magát: keménykezű volt a bűnösökkel szemben, de nem tűrte a törvénytelenséget. A politikai rendőrség ügyeibe azonban nem volt beleszólása.
1949 júniusában a Központi Vezetőség és a KEB együttes ülésén, ahol Rákosi bejelentette a „Rajk László és bandája” elleni vádakat, Szilágyi volt az egyetlen, aki kételyeinek adott hangot. Leváltották tisztségeiből; 1956-ig egy terményforgalmi vállalat tisztviselőjeként dolgozott. Közben diplomát szerzett a Műszaki Egyetemen: a mezőgazdasági gépészetre szakosította magát.
1953 közepéig teljes visszavonultságban élt. A júniusi kormányprogram reménységgel töltötte el, hiszen Nagy Imrét 1944 vége óta ismerte és becsülte: a somogyi és a hajdúsági parasztivadék kölcsönösen vonzódott egymáshoz. Szilágyi hű maradt Nagy Imréhez 1955 márciusa után, az üldöztetések korszakában is. 1956 tavaszán egy taggyűlésen gyilkosnak nevezte az akkor még hatalmon lévő Rákosit.
Október 13-án a Farkasréti temetőben ő búcsúztatta a néphadsereg törvénytelenül kivégzett s most rehabilitált főtisztjeit. Fontos szerepet játszott a Műszaki Egyetem október 22-i gyűlésén, ahol a diákok megfogalmazták követeléseiket, és elhatározták a másnapi felvonulást. Október 23-án részt vett a Sztálin szobor ledöntésében.
A forradalom első napjaiban a Budapesti Rendőr-főkapitányságon Kopácsi Sándor mellett tevékenykedett, majd 28-ától Nagy Imre miniszterelnöki titkárságának vezetője lett. November 4-én ő is igénybe vette a jugoszláv kormány által felajánlott menedékjogot feleségével és két kiskorú gyermekével.
A hivatalos közlemény szerint őt is 1958. június 15-én ítélték halálra, s az ítéletet másnap hajtották végre rajta – ez azonban nem felel meg a valóságnak. Szilágyi a per első szakaszában, 1958 februárjában még társai mellett ült a vádlottak padján, de ügyét különválasztották, és május elején a Vida-tanács egy nap alatt halálra ítélte. Az utolsó szó jogán vádbeszédet tartott bírái felett. Sem kivégzése napjáról és helyéről, sem sírjának hollétéről nincs tudomásunk.[SZJ]
Szókimondásáért kellett meghalnia.
- Dokumentum [5]