Kutyaszorító címmel 1983 tavaszán, Püski Sándor New York-i kiadójánál jelent meg Duray Miklós önéletírása. A könyvhöz Csoóri Sándor írt előszót. A hatóságok nem késlekedtek a büntetéssel. Csoóri egy évig nem közölheti publicisztikai írásait, s nem utazhatott el a római Collegium Hungaricum Illyés-emlékműsorára, Püski Sándor pedig nem kapott vízumot, s így nem vehetett részt a szárszói találkozó[SZJ] negyvenedik évfordulóján rendezett ünnepségen.
Mint olvasóink bizonyára tudják, Hajdú János az Élet és irodalom szeptember 16-i számában nekitámadt a Kutyaszorító előszavának. Többek között azzal gyanúsítja Csoórit, hogy terrorizmusra bujtogatja a kisebbségi magyarokat, és azt sugallja, hogy a költőt hidegen hagyja a második világháborúban elpusztult zsidók sorsa, magyarán: antiszemita. Mellékesen „önjelölt kisebbségvédő”-nek nevezi Durayt, mélyen hallgatva azokról a megpróbáltatásokról, amelyeket a pozsonyi geológusnak a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában vitt szerepéért kellett viselnie.
Csoóri megtámadott írását alább dokumentumként közöljük; a Kutyaszorító ismertetésére következő számunkban kerítünk sort.
Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta egy Csehszlovákiában született, s máig ott élő, fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal.
Tizenkétezernél több hajnal és napnyugta váltogatta egymást a szerző életében. Havazások, szelek és esők. Minden évben virágzott a krumpli, a bodza, a mák, aztán meg elvirágzott, de ebben a könyvben nyoma sincs semminek, ami természetes vagy suhantató élet. A Háború és béke Bolkonszkij hercege a borodinói csatatéren, a halál szomszédságában is örvényleni látja az eget, forog fölötte kéken, hatalmasan, áhítatot keverve még az elmúláshoz is. Ennek a könyvnek azonban egyetlen mondata se csapódik föl a magasságba. Nincs benne semmi, ami önfeledt és lebegtető. Mintha Duray számára a természet se létezne, felhők se, utak se, lányok se, az Alacsony-Tátra zöld estéi sem, amelyekben az embernek egyszerűen kedve támadna fölköltözni a sasok helyére.
Amikor először olvastam el százhúsz oldalas kéziratát, ennek a hiánynak a hidege csapott ki rám a sorok közül. De amikor másodszor is elolvastam, megértettem, hogy a könyv csonkasága maga is dokumentum. Akaratlan, ösztönös bizonyíték, hogy a kisebbségi ember nemcsak a társadalom, hanem a létezés kitaszítottja is.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a többséghez tartozót is összezsugoríthatják szelídebb s vadabb diktatúrák, elronthatják az álmát, gondolatait, eliszaposíthatják a lelkét, de őrá mindig könnyebben rábukkan a remény, mint a kisebbségi egyénre.
Mindig így volt ez?
Negyven évvel ezelőtt Németh László a kisebbségi létet nem az önkorlátozással, ellenkezőleg a jövővel és a minőség eszméjével kapcsolta össze. Az 1943-as nagyváradi beszédét egyetlen kristályos gondolatra alapozta: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”
Az ember szinte belegörnyed az emlékezésbe: csakugyan volt idő, amikor hinni lehetett ilyen kiváltságos, európai eszmékben? Hinni abban, hogy az elszakított magyarságban, mint tragikus hősben, a lelki nagyság nemcsak hogy megszülethet, de még példa erejűvé is válhat?
Manapság a kisebbség elitszerepére gondolni – csak gondolni is! – üres ábrándhajszolás volna. Korlátozása a második világháború óta odáig fajult, hogy már magától kínos önkorlátozásba csap át.
Csupán egy mindennapos témát, illusztrációképpen.
Az idén tavasszal Budapesten rendezett országos táncháztalálkozóra Csehszlovákiából is sikerült nyolcvan-kilencven középiskolás diáknak átjönnie. Ártatlan, zenés alkalom volt a találkozó, tehát félelem nélkül jöhettek. Másnap még maradt annyi idejük, hogy szétnézzenek a fővárosban, mivel a legtöbbjük még sose járt Magyarországon. Fölmentek a budai Várba is. Odaérkezik a csoport a Mátyás-templom elé. Az idegenvezető felajánlja a kísérő tanárnak, hogy mielőtt kimennének a Halászbástya csipkézett mellvértjére s megnéznék Pestet, az Országházat, a Dunát, nézzenek be a templomba is, ő szívesen végigmondja a diákoknak a koronázó hely történetét: a sírokét, a zászlókét, a kincsekét a Hunyadiaktól kezdve a huszadik századig. A tanár belesápad az ajánlatba. Végigviharzik rajta a félelem: mi lesz, ha valamelyik diákja elkottyantja magát odahaza, akár szándéktalanul is, hogy ők nemcsak táncolni érkeztek Magyarországra, de gondosan becserkészték Budát, jártak a koronázó templomban, sőt még egy kiadós történelemórát is végighallgattak a falak között ez neki épp elegendő lenne ahhoz, hogy egy életre eltemesse magát a gimnázium szlovák igazgatója és tanárai előtt. Ha falfehéren is, de gyorsan dönt, hogy nem mennek be. Nem és nem, ha villámok kergetnék is befelé őket. A világ minden turistája bemehet Bemehetnek a csehek, a szlovákok, a franciák, a románok, a németek, az etiópok, a kubaiak, csak a kisebbségben élő magyar diák ne menjen be.
Ez a történet ugyan nem Duray könyvéből való, de odaillik bármely horpadásos, csonka részletéhez.
Aki el akarja fojtani az emberben az egészséges fogékonyságot, a lázadás vagy a kiteljesedés örömét, mindenekelőtt a szenvedést kell kiölni belőle.
A szenvedést? Hogyan?
Úgy, hogy módszeresen épp a szenvedéshez szoktatja hozzá. Én azt hiszem, nincs olyan megszégyenítés, társadalmi és lélektani abszurditás, amit egy határokon túli magyar 1982 nyarán ne tudna elképzelni. Régi ismerőseim mesélik, hogy egy kalotaszegi fiú csupa regáti román katonával tölti szolgálati idejét, bent a Regátban. Román-magyar labdarúgó mérkőzést néznek együtt a tévé előtt. A hangulat robbanékony, feszült, a fiatal idegek nem ismerik az önfegyelmet. Góóól! – ugrik föl helyéről, magasba lendített karral. Szemvillanásnyi idő alatt az életével fizet a magyarokhoz húzó vonzalmáéit Valamelyik katonatársa – elborult aggyal – ledurrantja. A szülők persze, úgy kapják meg a fiú holttestét, mintha ő maga lőtte volna főbe magát.
Az eset végül is kibogozhatatlan, mert túl van a bevallhatóság és a fölfoghatóság határain. Én hajlandó volnék elhinni, hogy merő kitalálás az egész, kerek agyrém, újdonsült mítosz, de ilyen agyrémek és ilyen mítoszok nem születhetnek meg egy egészen más természetű valóságban, csakis olyanban, ahol az ilyen hajmeresztő baleseteknek történelmi és pszichológiai esélye van.
Márpedig van. A magyarok részéről is, a románok és a szlovákok részéről is. Illyés emlékezetes írására, a Válasz Herdernek és Adynak című esszéjére[SZJ], nemcsak egy rágalmazó cikket írattak a románok egyik akadémikusukkal[SZJ], hanem áttételes, sőt hadonászó válaszként Horthy katonáinak a rémtetteit is elősorolták gyorsan[SZJ]. Természetesen a Maniu-bandák bosszúmenetéről[SZJ] és a szárazajtai fejszés kivégzésekről egy szót sem ejtettek, mintha azok meg se történtek volna.
Mindenki fölháborodva tolta elém az Élőkben célzatosan megjelentetett cikkeket, bizonygatván, hogy túlontúl kilátszik alóla a lóláb, és Illyés panasztemető s megoldást sürgető mondataira mégiscsak emelkedettebb módon illett volna felelniük a románoknak.
Felháborodás helyett én inkább megrendülve olvastam a múltat hánytorgató írásokat. Mert a bűnt újra és újra bűnnel indokolni: a bűnösök logikája. Azoké, akik nem képesek megszakítani a rossz pályára tért folyamatokat.
Vagyis amivel távol akarták tartani maguktól a feléjük nyilazó igazságokat, épp azzal a mozdulattal leplezték le magukat pszichológiailag. Horthyt és néhány bevonuló, emberségéből kivetkőzött katonáját ugyan kicsoda mentegetné Magyarországon? Miattuk nekünk már többszörösen meg kellett bűnhődnünk. Rájuk hivatkozni politikai sutaság; nem egyéb, mint a háború óta eltelt idő nemzetiségromboló politikájának indoklása. Figyelemelterelés arról, amit jelen idejűén ők folytatnak a magyar és szász kisebbséggel.
Mert Horthy mégse lehet negyven év után kiváltó oka a kalotaszegi fiú halálának. És annak az ismerősömének sem, akit besúgónak akart mindenképpen beszervezni a Securitate[SZJ], ehelyett ő inkább öngyilkos lett Kolozsvár egyik új tömbházának a tizedik emeletéről vetette alá magát a betonra.
De maradjunk csak továbbra is a mélylélektannál. Minél erőtlenebb a nemzetiségek ellenállása, annál vadabb az elnyomásuk. Mi ez, ha nem tomboló perverzitás, beteges tünet, amely sanda izgalmakkal, sőt kalandéhséggel társul, és örökös kielégülést keres. Sajnos a többségi nép állambiztonsági szervei sehol sem gyakorlatozhatnak úgy kedvükre, mint a nemzetiségi vidékeken. Egyrészt, mert itt a homályos ösztönök is gátlástalanabbul farsangolhatnak, másrészt itt mindig találnak megnyúzható ürügyet hajlamaik kielégítésére. Találnak, mert a kisebbségnek nincsenek kollektív jogai, de ha egy kisebbségi egyénileg követ el valamilyen kihágást, vétket, politikai baklövést, minden további nélkül kollektív bűnösként lehet kezelni. Szemére lehet hányni, hogy idegen, hazátlan, árulójelölt. Egy romániai magyarhoz például bármikor be lehet állítani és házkutatást rendezni nála, különösen ha magyarországi kapcsolatai vannak. Sőt, a házkutatás után aláíratni vele két jegyzőkönyvet is. Az egyiken azt íratják vele alá, hogy a házkutatás jogszerű volt, és rendben zajlott; a másikon pedig azt, hogy a házkutatás során soviniszta magyar könyveket találtak a lakásában, melyeket ő a rendőrség jelenlétében önszántából el is égetett. Ugyan kit zavar az, hogy a könyvégetés közönséges kitalálás?
Mi ez, ha nem a koholt, nagy perek kicsinyke modellje? Mi ez, ha nem a mesterségesen előállítható tudathasadás titkosrendőri receptje. A „nappali” és az „éjszakai” rendelkezések párja, melyeknek ez az ördögi lényegük, hogy ha kiadnak, mondjuk, egy országos intézkedést az oktatásról vagy a vagyonfölmérés irányelveiről, az az intézkedés megjelenik az országos lapokban, de ugyanakkor a nemzetiségi vidékekre megérkezik az „éjszakai” utasítás is. Ezt azonban csak a beavatott pártvezetők és rendőrségi emberek olvashatják el titokban. Láttamozniuk kell, hogy olvasták, és utána visszaküldeni. Természetesen ezek a suba alatti utasítások az erőszakos asszimilálódás legidőszerűbb kiskátéi. Sokáig azt lehetett hinni, hogy ezek a titkosrendőrinek mondható módszerek csak a romániai magyarok megtörésében, szétzüllesztésében fedezhetők föl. A hit tévesnek bizonyult. A szlovákiai magyartalanítás, jogfosztás – a háború utáninál ugyan rejtettebben, de pontról pontra haladva hasonló eltökéltséggel folyik. A szocializmus vívósisakja alatt a Trianon utáni kisantantos összepillantások cinkosságát figyelheti meg szomorúan az ember.
Az 1919. május 20-i jegyzékében Csehszlovákia küldöttsége a következőket ajánlotta föl a párizsi béketárgyaláson: „A csehszlovák kormány szándéka az, hogy ezt az államot úgy szervezze meg, hogy ez a nemzetiségi jog alapjaként azokat az alapelveket fogadja el, amelyek a Svájci Köztársaság alkotmányában találhatók: azaz, szándéka az, hogy a Csehszlovák Köztársaságtól egy Svájc-jellegű államot alakítson, természetesen Csehország különleges viszonyainak a figyelembevételével... Egy rendkívül liberális rendszer fog létrejönni, amely a svájcihoz nagyon hasonló lesz.”
A nagyhatalmak elhitték, mert el akarták hinni Beneséknek ezt az ígéretét. Tagadhatatlan, hogy a területgyarapító Csehszlovákia jóval demokratikusabb rendszerű ország volt, mint a területet vesztett Horthy Magyarországa. Nagyvonalúságához és liberalizmusához mindenekelőtt épp történelmi nyeresége segítette hozzá.
De hogy sem a nagyvonalúság, sem a liberalizmus nem vált az újonnan megszervezett köztársaság szilárd erényévé, ezt a második világháború, de még inkább a háború utáni időszak pőrén megmutatta:
Janics Kálmán felbecsülhetetlen értékű könyvéből, „A hontalanság” éveiből, tételről tételre elénk tárul a hamisítások végösszege: a csehek liberalizmussal álcázott nacionalizmusa, amelyet az önállóságra törő Szlovákia igyekszik „ellenpontozni”. A később Hitlerrel együtt lépő Tiso Szlovákiája.
A szlovenszkói kisebbségnek adódik egy olyan történelmi pillanata, amikor Horthy Magyarországa és Tiso Szlovákiája között választhat csupán. Természetes, hogy Horthy Magyarországát választja.
A háború után ezért a döntésért bűnhődik irgalmatlanul, vagyonelkobzással, kitelepítéssel és ráadásul teljes jogfosztottsággal. Holott ez ugyanúgy nem az ő döntése volt, mint az elszakadás. Sodródott ide-oda tehetetlenül. Vagyis mindent összegezve: a tehetetlenségre kárhoztatott szlovákiai magyar kisebbséget úgy kezelték, mint a cselekvő bűnöst.
Janics Kálmán e téren is meghökkentő adatokkal szolgál. Európai statisztikákat hasonlít össze a háborús büntetésekről. Összesítéseiből megtudjuk, hogy a legtöbb háborús bűnös a szlovákiai magyarok közül került ki. Százalékosan több, mint Hitler és Mussolini országából, több mint Magyarországról, Franciaországból. Már-már azt várhatná az ember, hogy föláll valahol egy őrült statisztikus, és a bűnösök arányszáma alapján bizonyítani kezdi: a második világháborút a csehszlovákiai magyar kisebbségek robbantották ki.
Duray Miklós abban az évben született, magyar kisebbségi sorba, amikor a háború végeztével a szlovákiai magyarok megszámoltatása elkezdődött.
Kisebb-nagyobb hullámzásokkal ez az elszámoltatás azóta is folytatódik. Életének ez volt eddig a közege, mint eszkimónak az egyhangú, kemény hóvilág. „Nyolc évig állandóan útrakész állapotban voltunk” – emlékszik vissza a gyerekkorára. A negyvennégyben ládákba rakott holmijaikat csak az ötvenes évek elején merték kicsomagolni. A hitleri és sztálini világ idegbénító otthontalansága és félelme támadt föl – vagy inkább folytatódott? – a szlovákiai kisebbség életében. Támaszt ezúttal sehonnan se remélhettek, mivel a párizsi békeszerződés a nemzetiségek ügyét kizárólagos belügynek nyilvánította. 1946-ban a Magyar Kommunista Párt, méghozzá Rákosi Mátyás szavaival tiltakozott a magyarok erőszakos kitelepítése ellen. Egy csehszlovák újságíró azonban, a be nem avatkozás elvére utalva, azt válaszolta Rákosinak, hogy „minden magyar, aki a szomszéd államokban marad Magyarország határain kívül, abban a pillanatban a legkártékonyabbá válik az egész magyar nemzet részére, mihelyt Pesten törődni kezdenek vele”.
A be nem avatkozás „szent elvének” a jóváhagyásában mindkét Európán kívüli nagyhatalmat komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetuniót egyaránt. Az elsőt a jóhiszemű dilettantizmusa, a másodikat a harsány és ígéretes, de hamisításon nyugvó internacionalizmusa miatt. Bedel-Smith amerikai küldött az 1946-os párizsi béketárgyaláson kijelentette: „Az Egyesült Államok polgára nehezen érti meg, hogy a faji kisebbségek fönn akarnak maradni, amikor asszimilálódhatnak.” Tősgyökeres amerikai lángelműség! Roosevelt özvegye, az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának akkori elnöke ugyanezt az amerikai kovásszal kelesztett gondolatot dagasztotta tovább: „Ha tiszteletben tartják az egyének jogait, úgy nincs többé szükség a kisebbségek jogainak a kinyilatkoztatására.”
Hogy a másik – Európától távol álló – nagyhatalom: a Szovjetunió mit mondott az európai idegrendszerrel és történelemmel megvert kisebbségek jövőjéről, nem is annyira érdekes. Nem szónokolhatott másról, mint a minden bajt feloldó internacionalizmusról. Ám a diktatúrák mindig megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy egészen mást cselekedjenek, mint amit mondanak.
Magyarországon mind a mai napig, mint fenyegető evidencia, az a háború utáni megállapodás maradt érvényben, hogy a nemzetiségek ügye: belügy, így aztán történhetett bármi a szomszédos országokban élő magyarokkal, a csitító szólam mindig ugyanúgy hangzott: ne szóljunk, ne lázadozzunk, egyetlen kukkal se tiltakozzunk a szomszédainknál, mert arcizmunk rándulásával is a náluk élő magyarok helyzetét nehezítjük.
Ez a kormányzati elv kezdetben meggyőzőnek hatott, a tisztesség súlyos parancsának, de időközben kiderült, hogy a mi tapintatos taktikánk egy fabatkát sem ér, mert a kisebbségi magyarság helyzete – a magyar kormány viselkedésétől függetlenül – egyre csak romlik.
Amit cselekedni tudnánk, persze, nem sok, mert akit a zsarolás szorít sarokba, túlságosan is kiszolgáltatott. De egyetlen feszültség-fölvállalásunk a románokkal szemben mindenképpen figyelmeztető példa lehetne. A magyar kormány két esztendeig nem írta alá a magyarromán barátsági szerződést[SZJ], mondván, hogy az efféle barátsági szerződésekhez némi barátság is szükségeltetik. Ezek az esztendők az erdélyi magyarság és a hazaiak közötti viszony legtermékenyebb esztendei voltak. Érzelmi és szellemi találkozók olvasztották föl a több évtizedes idegenség jégpáncélját. Fiatalok jöttek-mentek, könyvek, énekek, gondolatok cserélődtek nagy tételben.
Az erdélyi magyar értelmiségiek szinte az égieknek rimánkodtak, hogy a magyarok sokáig ne írják alá a szerződést, mert ez a föltételeket szabó magatartás becsületet szerez számukra is a románok előtt, s talán el is gondolkodtatja őket.
És újólag is nekik lett igazuk. Mihelyt – külső nyomásra – a magyar kormány aláírta a szerződést, fél év se telt bele, és elszabadult a pokol. Egymás után állították föl a már régen megfestett tilalomfákat. Egyebek közt a barátsági szerződés aláírása után léptették életbe azt a világon egyedülálló rendeletet is, hogy külföldi állampolgár magánháznál nem aludhat, hacsak nincs vérségi kapcsolatban a háziakkal; mindenki másnak szállodában kell éjszakáznia. Ahol nincs szálloda, ott, száraz időben, legföljebb sátort üthetnek föl kijelölt helyen.
A vak is láthatta, hogy a mindenkire érvényes rendelet éle elsősorban a magyarokba és a szászokba metszett bele. Azonnal le is csökkent az Erdélybe utazók száma. Elszakadtak ismét azok a kapcsolatok, amelyek lelkileg karbantartották a kisebbségi magyarságot.
A romlás logikája: a romlás mélyülése. A lelki és politikai csődöket az idő – egyszerű következményként – megtoldta gazdasági csődökkel is.
A nyugati demokráciák neveltje hitetlenül hallgatja a kelet-európai kisebbségek nyomoráról szóló történeteket. Egyrészt mert túlzásnak véli őket, másrészt – a saját logikáját követve – elképzelhetetlennek tartja, hogy a földbe taposott közösségek pisszenés nélkül tűrik, hogy végigszántsanak rajtuk. Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak – miért nem követik példájukat például az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak?
E kihívó kérdést nem én rögtönöztem most, hanem radikális olasz értelmiségiek dobták magasba évekkel ezelőtt.
Mit válaszolhattam nekik? Nem azzal a közhellyel érveltem, hogy Közép-Európában a kisebbségek semmiképpen se juthatnak fegyverhez, hanem azzal, hogy még a fegyverszerzés fölvillanyozó gondolatáig sem juthatnak el. Tudniillik ahhoz, hogy egy gondolat, egy érzés, egy igazság életképes legyen, legalább két ember egyetértésére van szükség. Egyre, aki megfogalmazza s a másikra, aki indulattal vagy tüzetes megfontolás után helybenhagyja az érzést, a gondolatot. Csakhogy a bénító akadály ezen a ponton lép föl minden határon túli magyar idegrendszerében. Nincs olyan kisebbségi magyar, akit a sorsa így-úgy ne torzított volna el és meg ne fertőzött volna gyanakvással. Ez a gyanakvás odáig gyomrozta őket, hogy még a legjobb barátok se bíznak meg életre-halálra egymásban. De a szülő sem a gyermekében szeplőtlenül. Ismertem olyan református papot, akit a Securitate arra akart kényszeríteni, hogy saját híveit súgja be neki.
Ilyen körülmények között hogyan adódhatnának össze az erők bármilyen ellenálláshoz is? Aki bizalmatlan: erőtlen. S még agresszív se lehet. Hacsak nem alkoholistaként vagy öngyilkosként önmaga megtámadója.
De hogy ne csak személytelenül beszéljek a torzulásokról, el kell mondanom, hogy a könyv íróját, Duray Miklóst odaát Csehszlovákiában sokan a rendőrség emberének hiszik. Mert ha ilyen nyíltan, keményen, eltökélten kiáll véleményével a világ elé, és mind a mai napig még „véletlenül” se ütötte el egy autó, nem csukták le, akkor csakis beszervezett provokátor lehet.
Ezek az őrületbe csúszó torzulások nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény: a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata.
Hadd említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül.
Elsőül rögtön az egypártrendszert kell megemlítenem.
A többpártrendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus, mint az egy párt irányította országoké. Hisz ahol pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül fel kell vállalnia a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a következő népszavazáson a millió-kétmillió kisebbség könnyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mérlegét.
A másik ok, amely legalább ennyire kiszolgáltatta nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszüntetése: illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi parasztnak volt földje, voltak lovai, tehenei, termett kukoricája és az állam – ha képletesen is – rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára, a tehénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántulajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá.
A harmadik alapok: a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása. A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet. Amit a román király sose mert volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó pártvezérek szemrebbenés nélkül elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is tíz-tizenöt évig, mint például Márton Áron.
Soroljam tovább a romboló okokat? A civilizáció gyorsan fölzárkózó, ördögi szerepét? Azt, hogy a szocialista sovinizmusnak semmi sem jött úgy kapóra, mint a lendületes iparfejlesztés, városfejlesztés, a munkaerő-mozgatás kényszere? Korszerűsíteni még véletlenül sem a nemzetiségi vidékeket kezdték. Onnan csak munkaerőt kellett nagy erővel és nagy tudatossággal elszivattyúzni. S amikor ez megtörtént, s az elmaradott vidék nemzetiségi lakossága távoli munkahelyekre szegődött el, akkor már elkezdhették fejleszteni a vidéket is, hiszen üzemvezetőket, mérnököket, szakmunkásokat úgyis a többségi népből kellett odaköltöztetni. Ezek a gondosan telepített üzemek, gyárak szilárd hídfőnek bizonyultak eddig, ahonnan – a fejlődésre hivatkozva – végzetes támadást lehetett indítani az egy tömbben élő nemzetiségek szekértábora ellen. Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljenek.
A városasszimilációk mellett a nemzetiségi vidékek szívós és módszeres átgyúrása is folyik. Csak egyetlen adatot érzékeltetésül: 1919-ben Dél-Szlovákiában 787 faluból 505-ben még kilencven százalék fölötti volt a magyarok aránya. Az 1961-es népszámlálás idején az 505 falu helyett már csak 183-at említ a statisztika.
Duray könyve egyetlen adatot se közöl, de a romló folyamatok emberi dokumentumait közli. A görcsös kapaszkodást a megmaradásért.
Édesapja néhány sorban fölrajzolt életpályája, a jogi végzettségtől indulva úgy hanyatlik a vasipari szakmán át a kárpitosmesterségig, mintha egy kisiklott sorsú alkoholista életpályája volna, pedig csak arról van szó, hogy magyar volt.
Duraynak személyes sorsa miatt is nyomós okai lehetnének az elfogultságra, sőt a gyűlöletre is. Ő azonban egyenes testtartással kerüli ki a csapdájukat. Jól tudja, hogy a kisebbségi kérdés nem faji kérdés, még ha azt eszkábálnak is belőle. A kisebbségi kérdés mindig a többség kérdése is; azaz: társadalmi kérdés.
A prágai tavasz néhány hónapja erről győzte meg őt életre szólóan. A szétszivárgó demokrácia és a megélénkülő politikai kultúra a dél-szlovákiai magyarok életét is lázba hozta. Ahogy csökkent fölöttük a nyomás, nem a szabadság hangoskodó lazaságát választották, de rögtön intézményes formákat teremtettek maguknak. Ha verítékezve is, de Durayék megteremtették maguknak a független Magyar Ifjúsági Szövetséget.
A szervezet azonban csak addig élt, amíg a demokrácia ablaknyitásával friss levegő áradt az országba. Mihelyt 1968 augusztusában újra beszegelik az ablakokat, a szervezet fölött a politikai hatalom azonnal kimondja a halálos ítéletet.
Könyvének az a része sziszifuszi napló. Az ember a sok huzakodástól, kínoskodástól már-már abbahagyja az olvasást, mert ahogy a pornográfia vagy egy-egy szadista film jelenetsora gyorsan kifárasztja az agyat, az ifjúsági szervezet talpra állításáért és fönnmaradásáért folyó küzdelem is a politikai szadizmusok lankasztó szomorúságát idézi. De végül mégse hagyja abba, mert Duray makacssága nem engedi.
Duray könyve nemcsak erkölcsi tett, de bizonyos tekintetben új határkő is. Eddig minden kisebbségi sorsról szóló írásban fölsorakoztak a mentegetőzés mondatai: a magyar uralkodó osztály bűneiről, a '67 utáni elmagyarosítás szégyellni való korszakáról. A szándékot utólag is helyeselnünk kell: a történelmi és morális jóvátétel kívánta azt az írótól, történésztől, politikustól.
Duray szakít ezzel a bűntudatra alapozott hagyománnyal. Nem fejti ki, de érezteti, hogy minden mentegetőzés újabb ürügy a nemzetiségek bevádolásához. Mintha csak arra szólítaná fel az érintetteket: nézzük most már a Trianon óta eltelt időket; a tragikus számlák végösszege nem a magyarok lelkiismeretét terheli.
Miközben én ezeket a bevezető sorokat írom, Duray Miklóst emiatt a könyve miatt is vádemeléssel vagy ideggyógyintézettel fenyegetik. Könyvét, természetesen, csak a titkosrendőrség olvashatta, nem az olvasók. Szorongatott helyzetében egyedüli védelme a nyilvánosság volna. Vagyis, ha önéletírása odahaza jelennék meg magyarul és szlovákul.
Sajnos, ez még reménynek is reménytelen.
Könyvének amerikai megjelentetése tehát kényszer. A kényszerrel együtt azonban mégiscsak olyan nyilvánosság, amely nem a politikai botrány, nem az anarchia, s nem a terrorizmus eszközeit választja, hanem a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást.
- Dokumentum [6]