Az alábbi levelet a New York Review of Books 1982. december 2-i száma alapján közöljük, fordításban. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy Rényi Péter: Nem babra megy a játék c. cikkében (Népszabadság, 1982. december 11.) foglalkozik Konrád levelével.
A lengyelországi veszélyről
Nagy a veszélye, hogy a lengyel kormányzat kész helyzet elé készül állítani a világot a KOR (Társadalmi Önvédelmi Bizottság) szóvivői ügyében. Jacek Kuront, Adam Michniket, Jan Litynskit, Jan Józef Lipskit és Henryk Wujecet előbb internálták, majd letartóztatták, és újabban hazaárulással és összeesküvéssel vádolják őket. Ha a bíróság bűnösnek találja a vádlottakat – a pártsajtó máris így beszél róluk –, a törvény módot ad a legsúlyosabb ítéletre: a halálbüntetésre. Ha viszont a vádlottak börtönbüntetést kapnak, bármilyen súlyosat is, a kelet-európai tapasztalatok szerint egy újabb olvadás nyomán visszanyerhetnék szabadságukat, újból megbecsült tagjai lehetnének a demokratikus mozgalomnak. Nagyon valószínű, hogy a keménykezű megtorlás élharcosai nem szívesen adnák meg ezt az esélyt a KOR tagjainak, hanem örökre ki akarják törölni őket a lengyelek életéből.
Felemelem szavamat e nagy tehetségű és töretlen jellemű lengyel értelmiségiek érdekében, akik jelentős szerepet játszottak annak a kelet-európai demokratikus mozgalomnak a történetében, melynek célja: önkorlátozó demokrácia keretében törvényileg szabályozott társadalmi szerződést kötni a pártállam és a társadalom között.
Kétségtelen: a jelenlegi katonai kormányzat erősebbnek bizonyult a társadalmi önkormányzatnál. Ezért vannak olyanok, akik – bár a demokratikus értékek elkötelezettjei – a lengyel felszabadulási kísérlet diktatórikus elnyomatását a kelet-európai történelem logikus és elfogadható állomásának tekintik. De még ez sem igazolhatja a következő könnyed lépest: ugyanilyen logikusnak és elfogadhatónak tartani az említettek kivégzését.
Tudom az ellenvetést: az efféle jóslás nem szerencsés dolog. Tudom: sok tájékozott és felvilágosult ember elutasítja majd figyelmeztetésemet, mert felesleges rémisztgetésnek tartja. De én nem tudom elfelejteni azt a szégyenletes döbbenetet, amit mi magyarok éreztünk 1956-os nemzeti demokratikus forradalmunk leverése után, amikor 1958 júniusában bejelentették Nagy Imre és bajtársai, Gimes Miklós, Maléter Pál és Szilágyi József kivégzését. A zárt tárgyaláson hozott ítéleteket azonnal végrehajtották. A nyilvánossággal csak a befejezett tényt közölték. A pert azért tartották zárt ajtók mögött, mert a vádlottak nem törtek meg, nem gyakoroltak bűnbánatot. A nyilvános tárgyalás a kormányt lejáratta volna.
A KOR tagjait nem törték meg a sorozatos letartóztatások. Kemény és állhatatos emberek: nem fogadják el a felajánlott kényszerszáműzetést. Valószínűtlen, hogy ügyükben nyílt tárgyalást tartanak. Ha viszont zárt tárgyalás lesz, könnyen megeshet, hogy a nyilvánosságot ismét csak utólag tájékoztatják.
Negyedszázada a tájékozott embereknek szembe kellett nézniük a keserű valósággal, hogy felelőtlen naivitás volt, amikor készpénznek vették a magyar hatóságok nyilatkozatait Nagy Imre és társai jövendő sorsáról. Éppen a gyanútlanság teremtett megfelelő légkört a halálos ítéletekhez, melyeket százával követtek a továbbiak, kevésbé ismert emberek ellen.
A magyar kormányzat vezetői – akiket a szovjet kormányzat segített hatalomra – nyilvános ígéretet tettek, hogy Nagy Imrét és kormányának tagjait nem éri bántódás. A lengyel katonai kormány is azt ígérte, hogy senkit sem vonnak felelősségre december 13-a előtti tevékenységéért – a KOR szóvivőit most mégis főbenjáró bűnökkel vádolják. Mint ahogy megszegte a kormány azt az ígéretét is, hogy a Szolidaritás törvényes tevékenységét „a rend helyreállítása után” újból engedélyezik.
Mostanában utaztam el Budapestről, hogy egyéves nyugat-berlini tanulmányutat és rövid látogatást tegyek az Egyesült Államokban. Komoly, felelősségteljes és tapasztalt magyar barátaim között nem állok egyedül aggodalmammal, hogy klasszikus politikai kirakatpert készítenek elő Lengyelországban. Az alapszólam a szokásos: felhőkben járó és bűnös szándékú értelmiségiek (az imperializmus ügynökei) megtévesztették az ártatlan munkásosztályt. Kapóra jön, hogy a megtévesztés eszközét, az eddig csak felfüggesztett Szolidaritás szakszervezetet épp a közelmúltban tiltották be. Az indok: nem a munkásosztály, hanem a KOR céljait szolgálta.
Vajon miért volt rá szükség, hogy a távollétében halálra ítéljék a washingtoni lengyel nagykövetet, aki 1981. december 13-a után politikai menedékjogot kért az Egyesült Államokban? Lehet, hogy a kormányzat hozzá akarja szoktatni a nyilvánosságot a „halálos ítélet” kifejezéshez. Előbb a vádlott távollétében, majd a jelenlétében.
Háború folyik a társadalom független szervezetei és a földalatti Szolidaritás ellen. A KOR tagjainak pere orosz stílusú boszorkányper lesz. Ezt követik majd a megrontottak elleni perek, akikről könnyen kiderülhet, hogy maguk is boszorkányok.
A világ demokratikus közvéleménye segítheti a szovjet, lengyel és más kelet-európai vezető körök azon erőit, melyek a mérsékeltebb megoldást részesítenék előnyben, s szeretnék elkerülni a visszafordíthatatlan tények politikáját.
Kérem e sorok olvasóit, emeljék fel szavukat a legnagyobb kelet-európai nemzet autonómiájának egyre erőszakosabb szétrombolása ellen. Ne gondolják, hogy a rosszat nem követheti valami még rosszabb. A KOR-tagok sorsát az értük aggódó állampolgárok bizottságainak kellene állandóan figyelemmel kísérniük. Senki ne gondolja, hogy ha meggyilkolták Kuront és Michniket, másokat már nem ölnek meg.
Örülnék, ha nem lenne igazam. Nyilvánosan kérek bocsánatot a lengyel kormánytól, amint meggyőzően bizonyítja: sötét gyanúm alaptalan volt.
- Hírek [6]