Nicolae Ceausescu életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte Románia állampolgárait: a Conducator országát többé nem lehet véglegesen elhagyni. A szabad költözködés jogát a nyugdíjasok privilégiumává varázsoló törvényerejű rendelet szövegét magyarul a bukaresti Előre 1982. november 7-i száma közölte. Legfontosabb, 2. szakasza így hangzik:
„Azok a személyek, akiknek jóváhagyták a végleges külföldre települést, kötelesek valutában törleszteni a román államnál az iskoláztatási, specializálási és továbbképzési költségeket, beleértve a líceum, a felsőoktatás, az egyetem utáni oktatás és a doktorálás keretében élvezett ösztöndíjakat is. Az adósságok összegét a Román Szocialista Köztársaságban saját költségükön tanuló idegenek számára a törvényben előírt díjak alkalmazása útján állapítják meg.”
A fizetési kötelezettség csak a nyugdíjjogosultakra nem vonatkozik. A törvényerejű rendelet a továbbiakban kimondja, hogy a kivándorlók ingatlanvagyona az államra száll, kulturális értéket képező ingóságaikat – „a Nemzeti Kulturális Vagyon Állami Központi Bizottsága által megszabott áron” – kisajátítják. A kivándorlás engedélyezése és az ország tényleges elhagyása közötti időben a kivándorlók valutában kötelesek fizetni minden illetéket és díjat, beleértve az egészségügyi ellátás díját is. Ugyanilyen módon fizetendő a 2. szakaszban előírt törlesztés összege,
„szabaddevizában… bankátutalás útján vagy közvetlenül, tényleges valutában és csekk formájában” (8. szakasz).
Az engedély nélkül külföldre távozottak adósságait járandóságaik lefoglalása és ingóságaik végrehajtása révén kell behajtani.
Égtájunkon nem szokatlan, hogy egy állam túsznak tekinti polgárait, és ha másutt akarnak élni, váltságdíjat követel értük. Eddig azonban az efféle ügyeket titokban bonyolították, számla nélkül. Nem új az az elv sem, hogy az állampolgár „tartozik” az oktatására fordított költségekkel. Eddig azonban ezt a tartozást inkább morális adósságnak tekintették, amit az embernek hálával és engedelmességgel kell visszafizetnie. (Az első pillantásra tetszetős szemlélet mögött családias szellem lappang: az állam mint afféle kenyerét nehéz munkával kereső családfő, taníttatja gyermekeit, és áldozatkészségükért cserébe nem vár tőlük mást, csak őszinte szeretetet. Az okoskodás visszája, tudniillik, hogy az állam tartozik polgárainak, amiért egyáltalán fenntartják, nem szokott eszébe jutni e tan szószólóinak. Pedig éppolyan méltányos volna, hogy a kivándorlók megkapják a munkájukkal termelt értéktöbblet várható kamatait, hisz távozásukkal az államra hagyják a nemzeti vagyon általuk létrehozott növekményét.)
A törvényerejű rendeletben mindenekelőtt az az új, hogy törvényerejű rendelet. Paragrafusai fennhangon hirdetik az amorális gyakorlat és a moralizáló szemléletmód házasságát. Életbeléptetésével a szégyenlősen ködbe burkolt túszüzlet legális bankügyletté lesz, az erkölcsi tartozás számlázható dollárköveteléssé válik.
A váltságdíjat egyetlen átlagos jövedelmű család sem tudja megfizetni. A rendelet tehát nem csupán nehezíti: az esetek zömében lehetetlenné teszi a kivándorlást Romániából. Ez ellentmond az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának, és szemben áll a helsinki egyezménnyel, amelynek aláírói kinyilvánították, hogy támogatják a szétszakadt családok egyesítését.
Ne kendőzzük el: a törvényerejű rendelet leginkább Románia magyar nemzetiségű lakosait sújtja. Akik Nyugatra kívánnak áttelepülni, elvben remélhetik, hogy hozzátartozóik kiváltják őket. A Magyarországon élő családoknak azonban sem módjuk, sem törvényes lehetőségük nincs rá, hogy dollártömegeket utaljanak át Romániába erdélyi rokonaikért. A kivándorlás megakadályozása így a magyar családok ezreit érinti közvetlenül. A Román Szocialista Köztársaság Államtanácsának törvényerejű rendelete tehát nem román belügy csupán, hanem a magyar társadalom ügye is.
Évek óta tudni véljük, hogy a magyar kormányzat képviselői titkos tárgyalásokon próbálják jobb belátásra bírni Románia vezetőit. Nincs rá adatunk, hogy az újra meg újra ismétlődő bizalmas megbeszélések javítottak volna a romániai magyarság helyzetén. S közben az anyaországi magyarok körében egyre nő az ingerültség. Mivel az állam nem tárja eléjük a kisebbségi helyzet méltányos rendezésének elveit, és nem demonstrálja, hogy minden tőle telhetőt megtesz ezen elvek érvényre juttatásáért, polgárainak körében terjed a bosszúvágy, a nemzeti gyűlölködés és az egyedüli megoldásként kínálkozó irredentizmus. Ezért is szükség van a nyílt fellépésre. Mit tehetne az állam – megítélésünk szerint – a kivándorlás ügyében?
1. A párt és a kormány a nemzetközi érintkezésben szokásos minden módon – azaz kétoldalú diplomáciai és politikai megbeszéléseken, a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületében stb. – követelhetné a törvényerejű rendelet visszavonását, s erre utaló közleményt adhatna ki.
2. Az Országgyűlésnek vagy az Elnöki Tanácsnak ki kellene nyilvánítania, hogy támogatja a Magyarországra áttelepülni kívánó magyar nemzetiségű külföldi állampolgárokat törekvésük megvalósításában, és a lehetőségekhez mérten segíti őket, hogy otthonra találjanak Magyarországon.
Meggyőződésünk: minden embernek joga, hogy a szülőföldjén éljen szabadon, biztonságban, hogy hátrány nélkül használhassa anyanyelvét, ragaszkodhasson anyanyelvi kultúrájához. Azt kívánjuk, hogy a magyar kisebbség is így élhessen – csehszlovák, jugoszláv, osztrák, román vagy szovjet állampolgárként is. Ugyanakkor azonban úgy véljük, hogy azoknak, akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat, és bármi okból Magyarországon kívánnak élni, minden segítséget meg kell kapniuk, hogy ugyanolyan esélyekkel és lehetőségekkel éljenek hazánkban, mint a született magyar állampolgárok.
A határozottabb fellépéstől sem várhatunk azonnali eredményt. Ezért néhány közvetítő javaslatot is előterjesztünk, amelyek javíthatják a Romániából kivándorolni szándékozó magyarok helyzetét a törvényerejű rendelet visszavonása előtt is.
3. A kormány
a) kezdjen tárgyalásokat, hogy a Magyarországra áttelepülők tanulmányi költségeiket forintban is törleszthessék;
b) ajánlja fel, hogy törlesztés helyett minden áttelepülő magyar után vállalja egy ugyanolyan végzettségű magyar nemzetiségű diák taníttatási költségeit, akár Romániában, akár Magyarországon;
c) hirdessen társadalmi gyűjtést az áttelepülők megsegítésére, a gyűjtést népszerűsítse a külföldön élő magyarság körében is; az így létrejött pénzalap fölötti ellenőrzést bízza köztekintélyt élvező személyiségekre.
A kivándorlási ügy természetesen csak egy azok közül, amelyek a határainkon túl élő magyar kisebbségekkel kapcsolatban a hazai közvéleményt foglalkoztatják. Minden kérdésben igazságos elvek megfogalmazására és gyakorlatias megoldások előterjesztésére van szükség, ha azt akarjuk, hogy a kisebbségi kérdés legalább hosszabb távon a kölcsönös kiengesztelődés szellemében rendeződjék, és térségünk nemzetei ne sodródjanak bele az esztelen, nacionalista gyűlölködés örvényébe.
- Kisebbségben [5]