Az alábbi híreket szerkesztőségünk postaládájában találtuk. Igyekeztünk ellenőrizni őket, s amennyire meg tudtuk állapítani: valóságos tényeken alapulnak.
Erdélyi Magyar Hírügynökség – Hungarian Press of Transylvania
1/1983. (május 20.) – 1983. május 20-án létrejött Erdélyben az erdélyi magyarság nem hivatalos hírirodája, az Erdélyi Magyar Hírügynökség (Hungarian Press of Transylvania – HPT). A román hatóságok közismerten brutális módszerei arra késztetik a híriroda munkatársait, hogy névtelenül és hírforrásaikat tekintve a legnagyobb körültekintés felelősségével működjenek.
A híriroda nem tart fenn együttműködést, kapcsolatot semmiféle bel- vagy külföldi ellenzéki csoporttal, sem földalatti sajtótermékekkel, illetve kiadóval. S külföldi kapcsolatai is csak arra szorítkoznak, hogy értesüléseit – a nemzetközi szokásoknak megfelelően – más információs csatornáknak továbbítsa.
Célja egyedül az, hogy a ma Romániájában folyó féktelen terrorról kellő hitellel és alapossággal tudósítson mindenkit, aki illetékes, s akit az erdélyi magyarság sorsával való rokonszenv illetékessé tesz.
2/1983. (július 15.) – Furcsa, de jellemző szokások működnek Romániában az egyetem elvégzése utáni elhelyezkedések ügyében is. A végzős diáknak ugyanis kötelező módon el kell foglalnia azt az állást, amelyet kijelölnek számára.
Idén a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem 23 magyar főszakos, végzős hallgatóját arra kényszerítenek, hogy a Kárpátokon túl, vagyis Óromániában – anyanyelvétől idegen környezetben – tanítson valamilyen, előzőleg mellékszakként felvett idegen nyelvet. Tették a hatóságok mindezt annak ellenére, hogy Erdélyben hihetetlen hiány van magyar tanerőkben. Az intézkedés egyébként precedens nélküli, annál is inkább, mert szöges ellentétben áll még azzal a jól ismert nemzetiségi politikával is, amelyet a Román Kommunista Párt eddig gyakorolt.
A tanügyminisztérium ugyanekkor elhatározta, hogy a kolozsvári egyetem számára, ahol eddig évente 25 (huszonöt) magyar szakos diákot vehettek föl, ezentúl csak 15 (tizenöt) helyet biztosít.
A történtek célzata egyértelmű: lassan elsorvasztani a magyar anyanyelvi oktatást. Új módszert képvisel ez a román hatóságok terrorisztikus manővereiben. Eddig a magyar iskolakötelesek és az osztálylétszám manipulálásával próbálták a magyar tannyelvű oktatást felszámolni. Ma már a tanügyi káderek számával és lehetőségbeli korlátozásával is gyorsítják az asszimilációt.
Történt pedig mindez 1983 júliusában, amikor is, mint köztudott, Románia újra részese lett az Egyesült Államok vámkedvezményének.
3/1983. (augusztus 1.) – Széles körben ismert tény, hogy Romániában évek óta a pártvezetőség tudtával, beleegyezésével, sőt ösztönzésére olyan publikációk jelennek meg, amelyek közvetlenül bujtogatni próbálnak a nemzetiségek ellen, közvetve pedig megfelelő ideológiai visszaigazolást jelentenek a Román Kommunista Párt számára a nemzetiségi és általában az emberi jogok megsértését gyakorló politika tekintetében. E területen a legismertebb példa Ion Lancranjan Cuvint despre Transylvania (Gondolatok Erdélyről) c. könyve volt, amely Erdély kisebbségben élő magyarságának felzúdulását váltotta ki, és diplomáciai feszültségeket okozott Magyarország és Románia között.
A román hatóságok akkor, némileg meglepődve a magyar és a nyugati demokratikus közvélemény egységes elítélő állásfoglalásán, igyekeztek véletlenként feltüntetni a könyv megjelenését, s a benne foglaltakat úgy értékelni, mint a szerző magánvéleményét. A romániai helyzet ismerői előtt azonban már akkor világos volt, hogy a Lancranjan által – meglehetősen brutális formában – kifejtett szélsőséges nacionalista elképzelések a Román Kommunista Párt egész vezetőségének úgyszólván osztatlan politikai krédóját képviselik. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy Lancranjannak módot adtak egy, lényegét tekintve még szélsőségesebb, az egész magyarságot fasisztának bélyegző cikk közzétételére (címe: Ez a színtiszta igazság... A horthysta kegyetlenkedésekről Erdély északi részén az 1940 augusztusában Romániára kényszerített bécsi diktátum után); igaz, nem valamely romániai fórumon, hanem egy, a Ceausescu-rezsim által finanszírozott olaszországi kiadó periodikájában. A „tanulmány” azonnal megjelent több nyelven is, s a nyugati román nagykövetségek igyekeztek minden általuk jelentősebbnek ítélt személyiséghez, közülethez eljuttatni.
Ez év márciusában ugyanakkor megjelent a bukaresti Politikai Kiadónál Cosma Neagu és dr. Dumitru Marinescu Fapte din umbra (magyarul ez megközelítőleg így hangzik: Tények megvilágítása) c. könyve. A munka negyedik kötet egy olyan sorozatban, amely Románia történelmének egyes korszakváltásairól közöl mérlegelést, összefoglalót, bírálatot és olykor „dokumentációt” is. E kötet bevallott célja, hogy: „felhívja az olvasó figyelmét: a) a hitlerista titkosszolgálat Romániában elkövetett akcióinak néhány aspektusára; b) néhány hírszerző, terrorista, diverzionista, propaganda- stb. tevékenységére, amelyet Horthy Miklós fasiszta rendszerének kémszolgálata követett el a második világháború küszöbén, karöltve irredenta szervezetekkel, amelyeket a magyar tömegek félrevezetése végett hívtak életre, tekintettel azok sanyarú helyzetére, amelyet a horthysták véleménye szerint csak bizonyos területek Magyarországhoz való csatolásával lehetett volna orvosolni; c) azokra a kulisszák mögötti manőverekre, amelyek a bécsi diktátumot eredményezték.” (5. old.)
Már maga az a tény is beszédes, hogy míg a „hitlerista beavatkozással” kb. 61 oldalon át foglalkoznak a szerzők, a Horthy-rendszer „irredenta, terrorista akcióit” s annak következményeit közel háromszor ekkora terjedelemben taglalja a könyv. Az objektív szemlélőben pedig azonnal körvonalazódik az a meggyőződés, miszerint a náci szervezetek romániai ténykedésének a felületes megemlítése csak arra szolgáltatott alapot a szerzőknek, hogy a fasizmussal való vagdalkozásukat egyáltalán indokolni lehessen a könyv második és harmadik részébe foglalt magyar revendikatív akciók esetében is. Ugyanis, ha csak a tényeket sorolták volna fel – s ez is mutatja a Ceausescu-éra lelkiismeretlen történészeinek valódi módszereit – csak egy elnyomott, többségi voltából kiragadott nemzetrész jogfosztottságának történetét rekonstruálhatná az olvasó a felsorolásból, s azokat a represszív politikai manővereket, amelyeket épp a román kormányzatok foganatosítottak román és főképp nem román alattvalóik ellen, s amelyeknek kísérteties rokonsága a Gestapo-módszerekkel soha nem is volt vitás. A könyv szerzői ugyanakkor önkéntes és jellemző szimpátiából is, de – rendre felmentik ezeket a kormányzatokat.
A kötet másik igen beszédes elszólása, amely szintúgy megírása megbízóinak nyomára vezet, az idézett néhány „dokumentum” forrásmegjelölése. A „magyar irredentizmus” és a „magyar sovinizmus” „sötét erőinek” bűntetteit, ill. ezek esetleírásait és jegyzőkönyveit a Siguranta (a királyi állambiztonság) archívumából bányászták elő a szerzők, ám Romániában nyílt titok, hogy ez az archívum, teljes anyagával együtt, ma a Securitate (Ceausescu állambiztonsága) birtokában van, s csak az juthat hozzá, aki ennek az intézménynek bizalmát és megbízatását birtokolhatja.
A formális jelzéseken túl, ez a könyv megdöbbentő előrelépést jelent tartalmilag is a Romániában élő magyarság jogfosztásának ideológiai indoklásában. Egy-egy esettanulmány (s főképp egy, a '40-es években történt erdélyi magyar állítólagos összeesküvés leírása) olyan módon van beleszerkesztve a könyvbe, hogy az olvasók számára (s ezek az olvasók részint a Ceausescu által meglehetősen félrevezetett, felizgatott tömeget jelentik, másrészről egy tétlenért bűnöző szervezetet, a Securitate önigazolást kereső detektívjeinek több ezres hadát) az erdélyi magyarság idegen, ellenséges testnek tűnjék, az ősellenségszámba menő Magyarország amolyan ötödik hadoszlopának. A könyv következtetései annyiban eltérnek Lancranjanétól, hogy nem található bennük semmiféle kritika az egyetemes magyarsággal és Magyarországgal kapcsolatban, e kritika ilyen formában általánosítva, lehetőséget ad a szerzőknek, hogy világháborús eseményeket a múltba vetítve, mint román-magyar konfliktust tüntessenek fel, amelyben – Ceausescu udvartartásának álláspontja szerint – a románok mindig is a demokrácia védelmében jeleskedtek, míg a magyarok éppen az ellenoldalon. A jövőbe vetítve ezeket az eseményeket, pediglen épp a háborús uszításban találják örökkön elmarasztalhatónak a magyarságot, olyan tényezőnek amely – sérelmeinek követelésével – a világ biztonságát fenyegeti (141-142. old.). Bármilyen abszurdnak, bármilyen őrültnek tűnik is ez az érvelés, nagyon komolyan kell venni, hisz egy olyan rendszer ideológiai szükségleteit fejezi ki, amelynek gyakorlata embermilliók anyagi és szellemi megalázásának, kifosztásának páratlan történelmi példáját nyújtja a mai Európában.
A könyv ugyanakkor feltűnően hiteles önarckép a Ceausescu-rendszerről. Meglehetősen primitív logikával ugyan, azokat a kritikákat, amelyek Romániáról nap mint nap megfogalmazódnak, a rendszer vélt vagy valós ellenségeire szeretnék a szerzők és megbízóik rábizonyítani. Ugyanakkor élményszámba is megy e kötet adathalmaza, hisz csokorba látjuk egybegyűjtve benne a mai román rendszer lényegien antidemokratikus, terrorisztikus karakterisztikáit
A könyvvel e rendszer intoleranciája kilépett abból a körből, amelyet Lancranjan még babonás félelemmel tisztelni kényszerült: a szerzők a párt programját látják abban, amit leírtak, s nem egyetlen ember vágyálmát. Ezért is megmagyarázhatatlan, hogy eddig alig vették észre a könyv megjelenését, s főképp a hivatalos magyar szervek szándékolt nemtörődömsége a megmagyarázhatatlan. A könyvben ugyanis nyílt célzás történik arra, hogy bizonyos szervezetek ma már az ENSZ elé merik vinni olykor az erdélyi magyarság ügyét, amelyet aligha tehetnének kormányszintű jóváhagyás vagy az anyaország beleegyező hallgatása nélkül... Ha a „vádat” a magyar kormány – az egész magyar nép akarata ellenére – nem meri magára vállalni, akkor a diplomáciai szokásjognak megfelelően most egy pártközi tiltakozás formájában el kellene határolnia magát tőle. Ha pedig a nép akaratával azonosulva magára vállalja az erdélyi magyarság megsemmisítését célzó erőszak elleni tiltakozást, akkor azt jó lenne már egyszer ott megtenni, ahol ennek helye van, az Egyesült Nemzetek Szervezetében.
4/1983. (augusztus 30.) – Tóth Károlytól (szül. 1942-ben), az Ellenpontok című erdélyi magyar szamizdatfolyóirat egyik szerkesztőjétől, valamint feleségétől, Tóth Ilonától (szül. 1958-ban) a magyar hatóságok megtagadták a beutazási és letelepedési vízumot.
Mint ismeretes, az elmúlt év novemberében a román politikai rendőrségen brutális módon megverték és megalázták Tóth Károlyt, és ismerve a romániai állapotokat, személyi biztonságát azóta sem garantálja semmi. Tóthékat ezek az előzmények késztették arra, hogy megpróbáljanak Magyarországra emigrálni. 1983 februárjában ilyen értelmű kérelemmel fordultak a Magyar Népköztársaság kolozsvári főkonzulátusához, s miután – állítólag – több neves magyarországi személyiségtől azt a biztatást kapták, hogy kérelmüket pozitívan fogják elbírálni, a román hatóságoknál is megindították a kivándorlással járó hivatalos procedúrát.
A magyarok elutasító végzése 1983. augusztus 19-én jutott el a házaspárhoz, s mivel fellebbezési lehetőség nincs, helyzetük bizonytalanságát ez csak tovább fokozta.
E döntés indítékai egyelőre még nem ismeretesek, de – egyesek véleménye szerint – nincs kizárva, hogy hallgatólagos megállapodás jött létre a magyar és a román illetékes szervek között arra vonatkozóan, hogy együttes erővel próbálják meg elnémítani az erdélyi magyarság revindikációit; s ennek csak egyik láncszeme a Tóth Károlyékkal szembeni, mostani retorzió. A románoknak erre nyilvánvalóan meg is van minden okuk. A magyarok magatartásának okait azonban egyelőre csak találgatni lehet talán rádöbbent a kormány arra, hogy semmit sem tehet az erdélyi magyarságért, s most -mint annyiszor – saját tehetetlenségét rá akarja kényszeríteni az egész magyarságra.
5/1983. (szeptember 1.) – Visky Árpádot, a sepsiszentgyörgyi magyar színház tagját, megbízható források szerint 5 évi fegyházbüntetésre ítélte egy bukaresti hadbíróság. Az ítélet indoklásában a hadbíróság „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazásában”, valamint „ellenséges propaganda terjesztésében” találta elmarasztalhatónak.
Az előzményekhez tartozik, hogy több ízben nyilvánosan is kritizálta a román állambiztonság embereinek önkényes fellépéseit, valamint a Romániában tapasztalható általános terrort.
A román hatóságok kezdetben polgári pert szándékoztak rendezni, de amikor kiderült, hogy a 6 beidézett és megfélemlített tanú vallomása alapján sem lehetne elmarasztaló ítéletet hozni ellene, ügyet átutalták egy katonai bírósághoz, amely 21 írásbeli és jobbára az állambiztonság emberei által adott „tanúvallomás” figyelembevételével ítélte el. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a Romániában érvényben lévő perrendtartási szabályok efféle ítélkezést nem tesznek lehetővé.
Az idézett hírforrások ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy szemben a rendőrség által kiszivárogtatott információkkal, Visky Árpád színművész amnesztiában nem részesült, és kegyelmi kérvényét a legmagasabb szinten is visszautasították.
6/1983. (szeptember 2.) – 1982 őszén, Székelyföldön román nyelvű, a magyarság ellen izgató röpcédulák jelentek meg. A rendőrség november folyamán 3 román nemzetiségű egyént vett őrizetbe, akik bevallották, hogy a röpcédulákat ők készítették. Vallomástétel után mindhármójukat szabadon bocsátották.
A román röpcédulák ügyében lefolytatott nyomozással párhuzamosan, november 23-án őrizetbe vették Borbély Ernő történelemtanárt és élettársát, Bíró Katalin építészt. Az ellenük felhozott vád – állítólag –, hogy kijuttatták az országból a magyarellenes röpcédulák szövegét, és több helyen, így például az Igaz Szó című marosvásárhelyi lap szerkesztőségében felháborodással kommentálták a röpcédulák szerzőivel kapcsolatos, már-már bujtogató, szolidarizáló hivatalos megnyilvánulásokat, és ugyanakkor annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a röpcédulák a román állambiztonsági szervek aktív közreműködésével készültek.
1983 márciusában hasonló vádak alapján őrizetbe vették Búzás László műszaki rajzolót, aki a Borbély-Bíró házaspár baráti köréhez tartozott.
Mindhármójukat 1983 júniusában gyorsított eljárással elítélték. Borbély Ernő és Búzás László 6-6 év fegyházat kapott, míg Bíró Katalin szintén 6 évet kapott, felfüggesztve, őt azóta sem látták, ennek ellenére munkahelyén állását betöltötték valaki mással, mi több, családjának már nem továbbítják élelmiszerjegyeit sem. Mindezek miatt, bizonyos erdélyi magyar körökben nagy fenntartásokkal kezelik az itt is ismertetett híreket, mondván, hogy azok a román állambiztonság alaptalan híresztelései, amelyek csak a súlyosabb valóságot vannak hivatva elfedni.
7/1983. (szeptember 5.) – Amint arról az augusztus 30-án kiadott jelentésünkben tudósítottunk, Tóth Károlytól, az Ellenpontok című erdélyi magyar szamizdat-lap egyik szerkesztőjétől és feleségétől, Tóth Ilonától a magyar hatóságok megtagadták a Magyarországra való emigrálás jogát. Most érkezett hírek szerint a Tóth házaspártól a román rendőrség is megtagadta a kivándorlási engedélyt. A negatív döntést szeptember 5-én szóban közölték velük a nagyváradi rendőrségen; ugyanakkor tájékoztatták őket azon jogukról, hogy fellebbezéssel élhetnek.
Értesüléseink szerint a Tóth házaspár élt is a lehetőséggel. Ugyanakkor fellebbezést juttatott el a magyar belügyi szervekhez is, annak ellenére, hogy a legújabb intézkedések a vízumkérelmezőknek erre nem adnak lehetőséget.
8/1983. (szeptember 17.) – Augusztus hó folyamán Romániában egy szigorúan bizalmasnak minősített pártaktívagyűlésen, melyen több magyar újságíró is részt vett, bírálat formájában elhangzott az az észrevétel, hogy miért nem foglalt állást az erdélyi magyar sajtó Lancranjan Cuvint despre Transilvania (Gondolatok Erdélyről) c. könyve mellett. Olyan híreket kaptunk, hogy a gyűlésen több magyar újságíró felháborodással utasította vissza ezt a bírálatot, s egyben azt a felszólítást, hogy lapjukban foglalkozzanak e munkával. Álláspontjuk alátámasztására Ceausescu pártfőtitkár véleményét idézték, aki állítólag bár jónak és helyesnek, de a magyarországi pártvezetés kritikája miatt nem elég taktikusnak ítélte Lancranjan könyvét. Ceausescu elnök véleményét idézve, úgy hírlik, néhány újságíró alkalmat látott arra, hogy felhívja a figyelmet Lancranjan könyvének alapvető veszélyességére, mindenekelőtt arra, hogy fajelméleti alapon a romániai magyarság megsemmisítésére bujtogatja a románságot.
Itt jegyezzük meg, hogy az említett könyvre – a szerző nyilatkozatait leszámítva – még a román sajtó is csak röviden, bár a kritikai hangot kerülve reagált.
A hatóságok nyilvánvalóan szeretnék épp egy erdélyi magyar fórum vagy személy közreműködését kikényszeríteni annak demonstrálására, hogy Románia kisebbségei Lancranjan megítélésében is a párt mögött állnak.
- Hírek [4]