Fekete Sándor az Új Tükör szeptember 9-i számában terjedelmes pamfletet szentelt Konrád György Antipolitika című esszéjének.[SZJ] Nem kritikai ellenvetéseivel kívánok ezúttal vitatkozni, hanem azt a denunciáló – magyarán: bemószeroló – technikát mutatom be, amelyet Fekete már huzamosabb ideje alkalmaz, valahányszor úgy érzi: „vészjeleket kell leadnia.” Általában ellenzéki megnyilvánulások kapcsán érez – „egy szerény madzagvasút társmasinisztájaként” – fütyüléskényszert. Vasútmetaforája egyébként kissé riasztó: a „kultúra vidéke” leginkább rendező pályaudvarnak tűnik, ahol a lapok szerelvényekként dübörögnek, az „autonómok” pedig „sínek közt őgyelgő természetjárók”. Fekete felelős masinisztaként ilyen esetben fütyül, még akkor is, ha ezt egyesek autonómiájuk megsértésének érzik – „egy fölöttébb régi, de most ismét divatba hozott felfogás jegyében”.
Fekete – mint mindig – most is egyszerre indignált és lekezelő. Eleve védekezik az „újmódi illemtan” ellen, amely szerint nem ildomos olyan könyvről írni, amely külföldön jelent meg, és „aligha valószínű, hogy a közeljövőben Budapesten is ki fogják adni”. Gúnyosan megengedi, hogy ez a tilalom „etikai előkelőséget sugall”, de rögtön leszögezi, hogy viszont illogikus.
Itt időzzünk el egy pillanatra. Az eset nem egyedülálló a magyar kritikai gyakorlatban: elég Hajdú János Csoóri-cikkére utalni.[SZJ] S az „illemtani” kérdés Fekete Sándor-i beállítása nem korrekt. Ugyanis nem egyszerűen olyan művekről van szó, amelyeket Budapesten nem adtak ki, hanem olyanokról, amelyek példányaihoz hozzájutni hatóságilag tilos, és ezért a széles közönség számára csaknem lehetetlen. Továbbá olyan művekről, melyeknek szerzőivel szemben a kritikus monopolhelyzetben érezheti magát. Hiszen vajmi kevés esélye van arra, hogy a megtámadott a nyilvánosság azonos szintjén vitatkozhasson a kritikussal. (Csoóri is éppen publikációs tilalom alatt állt, amikor megtámadták.)
E körülmény fölött Fekete Sándor nagyvonalúan elsiklik, kifejezve abbéli reményét, hogy eljön az idő, amikor olyan írás is megjelenhetik, amely „nyíltan ellenkezik a szocializmus alapelveivel”. Addig azonban türelemmel kell lennünk, mert mint „az ifjú Marx, az öreg Engels és az érett Lenin” – s nyilván Fekete Sándor is – tanítja: „a sajtószabadság nem egyszeri »kikiáltás«, hanem hosszú történelmi folyamat eredménye.” Igaz, igaz: csak hát mi van akkor, ha már „ki van kiáltva” – az alkotmányban. Mégiscsak furcsa pozíció: figyelni, miként valósul meg – szép lassan – a saját alkotmányunk!
Akárhogyan is van: Fekete Sándor „addig is” úgy érzi, neki magától értetődő joga, hogy véleményt mondjon. Mond is. És itt érkezünk el tulajdonképpeni tárgyunkhoz.
1. műfogás. Fekete Sándor magyar íróként mond véleményt „George Konrad: Antipolitics” című könyvéről, s így egyszersmind – mivel „a nemzetközi tőkés tömegkommunikáció” a könyvet bizonnyal reklámozni fogja – állást is foglal egy nemzetközileg szervezett kampánnyal szemben. Teszi ezt kiváltképpen azért, mert a könyv „amerikai kiadatása a legszorosabban összefügg belső irodalmi küzdelmeinkkel”.
A „belső irodalmi küzdelem” ez esetben azt jelenti, hogy Konrád megírta a könyvet, idehaza pedig nem adták ki (hasonlóan a Cinkoshoz[SZJ]). Az összefüggés annyi, hogy ez okból a könyv csak Nyugaton jelent meg. Nem tudom persze, hogy Konrád megkísérelte-e könyvét itthon kiadni. Lehet, hogy ráérzett arra, amit Fekete is sejthet – vagy talán illetékes forrásból tud – a megjelenés esélyeiről.
A „magyar író kontra George Konrad” finoman megoldott hangulatkeltés. Konrád neve valóban az idézett módon szerepel a New York-i kiadás borítóján. A feketei fordulat csak sugallja, hogy Konrád mintegy beavatkozott a magyar irodalom belügyeibe, a magyar író (Fekete Sándor) tehát nem foghatja be poros száját. Pláne egy nemzetközileg szervezett kampány esetében. Mi is ez a kampány? A könyvet egy kiadó kiadta, reklámozza (el akarja adni), a könyvről kritikát írnak, dicsérik-becsmérlik, s – horribile dictu – az amerikai kontinensen kívül is ismertetik, taglalják. A nemzetközi tőke suttogó propagandája kiadta a jelszót: „Világ telekommunikátorai, egyesüljetek!” Még nem tudni: Konrád csak sodródik, netán már csatlakozott, vagy egyenest ő mozgatja a szálakat. Mindenesetre gyanús.
A következő két és fél hasáb az ún. maró gúnnyal vitatja Konrád alaptételét, amely szerint a jaltai egyezményt[SZJ] és az abból fakadó bipoláris nagyhatalmi konstrukciót fel kell számolni oly módon, hogy a Nyugat kedvező üzleti ajánlatot tesz a Szovjetuniónak. Hogy Konrád szerint miben állna ez az ajánlat, azt Fekete Sándor cikkéből nemigen tudja meg az olvasó. De ez nem is tartozik a kritikus céljai közé. Az egész hosszú bekezdés, miközben – elismerem, szellemes – rabulisztikával gúnyolódik Konrád utópiáján, valójában a méltó álzárlat, a
2. műfogás felé tör. A 2. műfogás argumentatio ad emotionem (szívre ható érv) s egyben hűségnyilatkozat – de sajnos öngól is. Fekete „magyarként és szocialistaként” tiltakozik az ellen, „hogy a magyar szocializmus s általában a szocializmus sorsa nagyhatalmi alku vagy akár történelmi megállapodásnak nevezett üzlet tárgya legyen”. Hát Jalta mi volt? Menyegző? Vérszerződés? Szerelem első látásra? Netán crime passionelle?[SZJ] Netán Szent Szövetség, mely a kegyelem tüzében megtisztult az üzletiesség salakjától? „Nem tudom, hogy pontosan miben egyeztek meg Jaltában” – írja Fekete Sándor. Pontosan, sajnos, én sem. De akkor mit kezdjek azzal, hogy Fekete nem éri be az „ez van, ezt kell szeretni” cinikus bölcsességével, hanem a „nem tudom, mi van – de azt szeretni kell” felelős bölcsességét hirdeti.
3. műfogás. „Addig is, amíg a »jaltátlanító« üzlet létrejön, Konrád hajlamosnak mutatkozik arra, hogy ne csak a rendszer ellenzékének, hanem a hatalomnak is eladjon portékát az eszmék piacán.” A kereskedelmi fordulatok Konrád kalmárszellemét hivatottak érzékeltetni, amitől pedig politikában, irodalomban egyaránt viszolyog a szocialista és magyar érzület. Ám Konrád nemcsak dörzsölt üzletember, hanem ügyes helyezkedő is. Ha leszögezi, hogy nem kommunista és nem kapitalista, ám nem is antikommunista és nem is antikapitalista, akkor azt, hogy nem antikommunista, „hazafelé” mondja, míg avval, hogy nem antikapitalista, a tőkéseket kívánja megnyugtatni. Fekete, természetesen, ezúttal sem öncélúan műveli a jogilag megfoghatatlan spirituális becsületsértés műfaját. Mindez csak hangulati előkészítés a
4. műfogáshoz. A „nemzetközileg szervezett kampány” kapcsán már sejthettük, hogy Konrád politikailag gyanús. Most kiderült, hogy írói lelkületét tekintve afféle kulturális házaló – vagyis: ügynök. Csakhogy korántsem kereskedelmi. Az Antipolitika „nem pártatlan mű, hanem részvétel a nemzetközi antikommunista hadjáratban”. És itt Fekete látszólag triumfál, mert a saját szavait olvassa Konrád fejére. Konrád ezt írja a palesztin és a salvadori kérdés kapcsán:[SZJ] „egy kétpólusú világban egy helyi konfliktus (kiem. P. Gy.) két résztvevőjét a helyzet logikája a két nagyhatalom ügynökévé degradálja, egyszerre őszinte és megvásárolt ügynökeivé.” „Te mondád” – feleli elégedetten Fekete: Konrád is ebben a kétpólusú világban él, tehát a helyzet logikája stb. Csakhogy a kritikus itt megengedhetetlen metaforikus csúsztatással él. Konrád helyi konfliktusokról ír, ahol tényleges – diplomáciai vagy fegyveres – harc folyik egy konkrét hatalmi pozíció birtoklásáért. Ahol közvetlen, belátható és rövid távú nagyhatalmi érdekek is összecsapnak. Ha ezt a harci metaforát kiterjesztjük a publicisztikai, irodalmi tevékenységekre, akkor vagy ahhoz a lapos, de veszélytelen állításhoz jutunk, hogy „minden mű állásfoglalás” (ahogy Fekete mondja, „az írás is tett”), vagy azt az erős, de korántsem veszélytelen álláspontot sugalljuk, amit a Visinszkij-féle joggyakorlat[SZJ] hírhedt „objektíve ellenség” formulája foglal össze. Feketétől ez persze távol áll, ő a lebegtetett vádak virtuóza. Említ például egy „neves külföldi írót” (ki az?), aki „annyira felindult” a Jaltára vonatkozó konrádi javaslaton, hogy „Konrád kapcsán Horthy admirálist emlegette”. Fekete siet hozzátenni, hogy ez nem méltányos, hiszen Konrád antifasiszta. Én pedig azt sietek hozzátenni: nem értem, mire gondolt a párhuzammal a neves külföldi író, mert nem világos, mit jelent a „kapcsán emlegetni”. Azt viszont sejtem, mi célt szolgál a se füle, se farka „anekdota”: jó az, ha egy homályos mondatban együtt szerepel Konrád és Horthy: hátha később is asszociálódnak az olvasó tudatában.
5+6. műfogás. Idézet Konrádtól (F. S. op. cit.): „Csak menjenek haza (az oroszok – P. Gy.), és mi visszalépünk (vagy inkább előrelépünk) abba a status quóba, amely akkor bontakozott volna ki spontán módon, ha nem lett volna olyan külső zavaró körülmény, mint a kommunisták hatalomra kerülése és a november 4-i, augusztus 21-i és december 13-i ellenforradalom.”[SZJ] Fekete példásan kioktatja Konrádot, hogy íróhoz nem méltó gondolati bukfenccel status quónak nevezi azt, ami éppen csak kibontakozott volna. Az ilyesmit, mint mondja, hipotetikus, feltételezett helyzetnek nevezik. Olyan tanáros szigorral mondja, hogy az ember már-már bedől neki. Pedig hát nem így van! A status quo ante valamit megelőző vagy korábbi állapotot jelent. Ez a korábbi állapot lehet stabil vagy ingatag, hullámzó vagy kiegyensúlyozott, vagy akármilyen. A „status quo” nem szociológiai-történettudományi, hanem államjogi terminus: egy olyan korábbi állapotra utal, amely valamilyen – erőszakos vagy jogszerű – változást megelőzően állott fenn (emlékeztetőül: a kommunisták hatalomra kerülése előtt Magyarországon három évig, november 4-e előtt 12 napig, augusztus 21-e előtt nyolc hónapig, december 13-a előtt másfél évig). A fennforgott helyzeteket nem nevezik hipotetikusnak.
De az oktatómesteri szigor itt is csak afféle captatio malevolentiae.[SZJ] A végcél még csak nem is „1956 ama végzetes 12 napjának” felidézése. Fekete maga is megállapítja, méghozzá reálpolitikusi fölénnyel, hogy Konrád sem forradalmat, sem reformot, sem világháborút nem akar, hiszen utópisztikus megoldást javasol. Ezt lehet gyermetegnek ítélni. Fenntartásaim, mégpedig súlyosak, nekem is vannak vele szemben, de ez nem tartozik ide. Konrád ugyanis Fekete Sándor szerint sem javasolt forradalmat, tehát ’56 békés vagy békétlen volta a cikk tárgyát tekintve közömbös. Annál hatásosabb viszont Konrádot belehelyezni a permanens ellenforradalom kontextusába. Fekete először a forradalom oknyomozó történetét idézi, mintha az egyébként elhallgatott nevű Csonka Emil, a valóban harciasan konzervatív történész az 1956-os forradalom autentikus szóvivője volna.[SZJ] Csonka legitimista, Mindszenty-párti volt, és bizalmatlan Nagy Imrével szemben. De mi köze Konrád utópiájának Csonka Emil ’56-értelmezéséhez? Vagy Pleskó János képzavarához, miszerint 1956. október 23-án „a megsebzett, szabadságra vágyó magyar szívek fegyvert ragadtak”? „Sajnos van köze… s ez a legszomorúbb. Egy sajátos Szent Antal-lánc[SZJ] fűzi ma össze a rendszer támadóit… Itt volna hát az ideje széttörni ezt az anakronisztikus láncot. Mielőtt a hazai ellenzékiek, kontesztálók, sőt még a jóakaratú »rendszerbírálók« is csakugyan eszközeivé (és áldozataivá!) nem válnak egy minden demokratikus magyar érdektől idegen erőnek.” Itt jut el Fekete Sándor lényegi mondanivalójához, az ellenzék érzelmes megrágalmazásához: az ellenzék azt mondja, amit Konrád; Konrád ugyan nem azt mondja, amit Csonka Emil vagy pláne Pleskó János, de hát mondhatná azt is – csakhogy ő ravaszabb náluk, így aztán létrejön a Szent Antal-lánc.
Magam is tudni vélek „egy minden magyar demokratikus érdektől idegen erő”-ről. Sőt, egy minden kelet-európai demokratikus érdektől is idegen erőről. Arról, amelyiknek nem elég a Szolidaritás térdre kényszerítése, nem elég a katonai diktatúra, hanem a politikai banditizmus eszközeivel akarja egyszer és mindenkorra leszoktatni a népeket arról a hiedelemről, hogy közük van a saját sorsukhoz.
Reálpolitikai ihletettségének megfelelően Fekete Sándor is ráérez negyedszázados ellenforradalmunk rendőrállami fogantatására: „Szerencsére a mostani magyar vezetés minden sikerét a megújulási programnak köszönheti, ezért reformpárti, s reményeink szerint az is marad.” Tehát vannak vezetőink, akik szerencsére olyanok, amilyenek. Egyébként, mint a sláger mondja, „nincs egyebünk, csak a remény”.
Nem lévén lélekbúvár, nem óhajtok Fekete Sándor motívumaival foglalkozni. Pusztán leszögezem, hogy mind irányát, mind érvelésmódját tekintve a politikai publicisztika területéről a propagandisztikus szennyirodalom ösvényére tévedt. Nem óhajtok nyomdokaiba lépni, amikor meglepőnek ítélem konrádológiai jártasságát, és gyanúperrel élek forrásainak tisztaságát illetően. Végtére is elképzelhető, hogy Fekete Sándor Konrád-mániás, és a Sajtófigyelőnél megrendel a világsajtóból minden Konrád Györggyel kapcsolatos irodalmat.
Az viszont aligha vitatható, hogy Fekete történészi tudatlansággal vagy rosszhiszeműséggel vádolható, amikor ilyen képtelenséget írt le: „1945 után tehát nem a semmiből, idegen érdekek parancsszavára kezdődött el az új rend építése, hanem egy százados küzdelem, egy már létezett, de levert magyar szocialista állam folytatásaként.” Magyarországon volt szocialista tradíció, de nagyobbrészt szociáldemokrata, kisebbrészt keresztényszocialista. A Tanácsköztársaság „hirtelen hőstettétől” eltekintve Magyarországon számottevő kommunista tradíció nem alakult ki. Az 1945 utáni új rend többpártrendszerű, koalíciós kormányzáson alapult (tehát nem volt az 1919-es proletárdiktatúra jogutóda). A fordulat évével bekövetkezett pártdiktatúra viszont óvakodott magát ’19-cel legitimálni, mivel részben Kun Béla az időtt még nem volt rehabilitálva, részben Rákosi Mátyást salgótarjáni hőssé magasztosítva sem lehetett a Tanácsköztársaság vezérférfiújává ütni.[SZJ]
Konrád nem sért meg „cinkosi betyárbecsületet”, amikor azt sugallja, hogy az ellenzék megfogalmazhatná egy felülről végrehajtható reformprogram ideológiáját. Fekete szerint Konrádnak hallgatnia kellene arról, hogy az ellenzék ilyen csúnya dolgokat akar súgni a hatalomnak, mert evvel lebuktatja a kormányzatot szövetségeseink előtt. No de: Konrád nem az ellenzék szóvivője, tehát az ellenzék szerepéről azt gondol és mond, ami neki tetszik. Nem ismerek olyan ellenzéki csoportot, amely ötleteket akarna adni a kormányzatnak, de ettől a kormányzat még megfontolás tárgyává teheti ötleteinket, sőt, azt sem kell szégyellnie, ha suttyomban el-eltöpreng a lakosság politikailag szervezett csoportjainak javaslatain. Aminthogy mi sem szégyelljük, ha bírálatunkat javaslatként megfontolják.
- Sajtóbotrányok [8]