Forradalmárnak lenni nem divat manapság, sem a szovjeturalmi övezetben, sem a kapitalizmus napja alatt. A sorsunkat meghatározó tényeket sem illik néven nevezni. Nálunk a „szovjet uralmi övezet” helyett „valóban létező szocializmus”-ról beszélnek, a „kapitalizmus” pedig „pluralista demokráciá”-nak becézi magát. Nálunk a funkcionáriusok hivatalból a munkásosztály vagy a „nép” képviselői, hatalmi monopóliumukat egyre kevesebb meggyőződéssel, de azért tántoríthatatlanul munkás- vagy néphatalomnak mondják. A kapitalizmusban viszont még a szocialisták is „munkaadók”-ról és „munkavállalók”-ról beszélnek. Aki ad, az jót tesz azzal, aki elfogadja tőle adományát. Az érdekellentétek helyett itt is, ott is az érdekközösségen a hangsúly.
De nem divat forradalmárnak lenni azért sem, mert a katonai tömbökre szakadt világ egyensúlya nem bontható meg. Legalábbis Európában nem. A szuperhatalmak ebben a kérdésben mindig faireknek bizonyultak egymáshoz. Jalta korlátozza ugyan étvágyukat,[SZJ] de kölcsönösen, így tehát felmentve és biztosítva is érzik magukat a végzetes kockázatoktól. Ha egy felülről és kívülről ellenőrzött társadalom külpolitikai státusa nem változtatható meg, akkor a még elképzelhető belső változások sem lehetnek forradalmiak.
De túl az elméleti és világpolitikai megfontolásokon, azért sem divat forradalmárnak lenni, mert a konszolidáció itt is, ott is többel kecsegtet, mint ami egy társadalmi megrázkódtatástól jelenleg várható. Amott magasabb életszínvonal, alkotmányosan biztosított emberi jogok, a demokrácia jóleső játékszabályai, amelyek – éppen mert valóságos előnyökkel járnak – nagy tömegekkel képesek elhitetni, hogy maguk alakítják sorsukat; emitt a romló életszínvonal ellenére is némi polgárosulás, még-mindig-viszonylag-olcsó létszükségleti cikkek, gazdasági és társadalmi reformok meg-megújuló reményei és a nemzedékeket megnyomorító iszonyú vereségek emléke a zsigerekben és idegekben. Nem az ideológia trónol már szívünkön, hanem a Javak. Vezető politikusaink körülbelül úgy marxisták, ahogy Kohl vagy Strauss keresztény.[SZJ] A világnézet a hatalom ócska alibije, hivatkozási alapja. Igazi legitimációt az uralmi struktúráknak csak a megszerezhető vagy hihető módon kilátásba helyezett javak és juttatások nyújthatnak.
Ezt a fordulatot Európa-szerte nem 1956, hanem a gyönyörű és balvégzetű ’68-as év hozta meg. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy nincs olyan Prágai Tavasz, és nincs olyan párizsi vagy nyugat-berlini diákmozgalom, mely a „valóban létező” szocializmusból szocializmust tudna csinálni, vagy felszámolhatná a kapitalizmus visszásságait. Nyugaton a diákmozgalommal együtt a munkásmozgalom is totális vereséget szenvedett, amikor a munkásokat cserbenhagyták a pártjaik. Ezt a vereséget ismételte meg Kelet-Európában, más történelmi és szervezeti feltételek között 1981 decemberében a lengyel munkásság, amikor a csínytevő Jaruzelski messze hangzó „Én vagyok a kisebb rossz!” kiáltással lecsapta neki a fejét.
Hogyan ünnepelhetünk meg ennyire forradalomtalan korban egy forradalmi évfordulót? Hiszen harminc évvel ezelőtt forradalom zajlott le Magyarországon, népfelkelés formájában. Az ideológiák lakásokból nyilvános vitafórumokra, később az utcára özönlöttek. Az emberek – a legkülönfélébb elképzelések alapján – igazi szocializmust akartak, igazi demokráciát, semleges Magyarországot, tehát – mai szemmel nézve – csupa képtelenséget. Az állami tulajdon köztulajdonba vételét tűzték ki célul, a piacgazdálkodás rehabilitációját (nem kapitalista alapon), szocialista többpártrendszert és/vagy munkástanácsos, népképviseleti demokráciát. A Javak helyett mindenekelőtt Igazságot követeltek, a betört kirakatüvegek mögött biztonságban voltak az áruk.
Nálunk persze történelmi hagyomány, hogy az ünneplő félnek semmi köze sincs ünneplése tárgyához. A kiegyezés korában a lakosság többsége Ferenc József képe alatt ünnepelte időről időre Kossuth Lajost, és Kossuth Lajos képe alatt ivott Ferenc József egészségére. Egyazon termekben lógtak, az egyik jó apává szelídítve, a másik, mint semmire se kötelező hazafias jelkép. Az állami ünnepek mindent egybemosó unalma betömte a köztük tátongó ellentétet. (Ezt persze megkönnyítette némiképp, hogy a császárnak nem sikerült felakasztatnia Kossuthot.) Az ünneplések célja akkor az volt, hogy Ferenc József évtizedeit a kossuthi év szerves folytatásának tüntessék fel.
Nekünk, ha becsületesen akarunk közeledni ’56 emlékéhez, a tökéletes másság tudatából kell kiindulnunk. Segítségünkre siet ezen a téren a hivatalos politika, mely a ferencjózsefi kortól eltérően meg sem kísérelheti, hogy a forradalmat bekebelezze hagyományai közé. A mi időnkben ugyanis egyazon személyek és testületek végezték el Haynau, Bach és – persze alacsonyabb morális és intellektuális szinten – Deák Ferenc munkáját. Ez a különbség hál’ istennek lehetetlenné teszi, hogy korunkat a forradalom reális követeléseinek észszerű, illúziótlan megvalósulásává stilizáljuk.
Szembe kell néznünk ezzel a mássággal, mégpedig érték-előítéletek nélkül. Nem két korszakot kell összemérnünk nosztalgikus vagy pragmatikus szempontok alapján, csupán azt kell megvizsgálnunk, hogy mit jelent ’56 égbekiáltó időszerűtlensége. Egy marék illúziót ünneplünk kegyeletes szívvel? Vagy olyan igazságokat, melyek egy adott – és végérvényesen letűnt – történelmi pillanathoz kötődtek? Vagy világtörténelmi értelemben korán jött igények robbantak napvilágra a forradalom napjaiban, olyan szükségletek és törekvések, amelyek később, kedvezőbb körülmények között ismét időszerűekké válhatnak?
Minden korszak és a korszakok legtöbb reprezentánsa hajlik arra, hogy saját szellemi és morális állapotát végérvényesnek fogja fel. A forradalmár permanens forradalmat óhajt, az őt kiröhögő nyárspolgár örökös konszolidációt. Korunk uralkodó bölcse, a konzervatív színezetű liberál-demokrata colstokkal sétál a világban, az abszolút igazságot azon méri, hogy ki hány centiméterrel távolodott el a marxizmustól. A bürokrata az előírások és rendtartások örökös érvényességében hisz. Minthogy ezek a magatartásmódok és meggyőződések egzisztenciálisan is alá vannak bástyázva, nehezebb bevenni őket, mint a pokol kapuit.
A különböző korszakok másságának tudata nyithatja csak meg előttünk egy-egy adott történelmi időszak gettójának kapuit. ’56 létezett, és noha ma elképzelhetetlennek, meseinek tetszik, éppannyira valóság volt (csak sajnos kurtább életű), mint amit most élünk át. Tiszavirágélete nem lehet ellene érv, egyrészt mert nem belső ellentmondásai végeztek vele olyan hamar, másrészt mert valamely politika sikeressége nem mérhető a tartósságán. A magyar történelem számos olyan hosszan tartó korszakkal kedveskedik, mely csak az ország elmaradottságának állandósítása, társadalmi, nemzeti és erkölcsi lezüllése terén henceghet maradandó sikerekkel. Másrészt egészen rövid időszakoknak is lehet messze sugárzó hatásuk, ha valamely messziről jövő hagyomány láncszemévé tudnak válni.
’56 volt, és mássága ellenére van is, mert része egy forradalmi vonulatnak. A nemzet életében azonban akkor lehet csak esélye arra, hogy valamilyen formában folytatódik, ha mindazoknak, akik az évfordulót ünnepnek fogják fel, sikerül ezt a mesei valóságot – akár személyesen élték át, akár később, eszmélkedve találkoztak csak vele – szervesen beépíteniük egyéni életükbe. Ez manapság a már említett okok folytán nem könnyű feladat.
Hadd hozzam fel a magam példáját. Számomra, akit 1945 után áthatott a világmegváltó kommunizmus igézete, és aki aztán 1953 tájt a megcsalt csaló szégyenével, kompenzáló dühvel és a jóvátétel vágyától hajtva vetette bele magát a reformmozgalomba, a forradalom végső érv volt az igazi marxizmus érvényessége mellett. Az osztályok úgy viselkedtek, ahogyan a tizenkilencedik századi nagykönyvben írva áll. Az uralkodó rétegek megveszekedetten védték privilégiumaikat, osztályérdekeik korlátozottsága megvakította őket. A munkásosztály hatalmas, szervezett erőként lépett fel, mintegy ösztönösen is valamiféle önigazgatásos szocializmus törekvéseitől áthatva. A parasztok a földjeiket akarták vissza, az értelmiség pedig azokat a szabadságjogokat követelte, amelyeket már a polgári forradalmak idején is minden országban a zászlajára írt. Amikor Kádár János azzal érvelt, hogy a munkásosztály nem lázadhat fel a saját hatalma ellen, tehát ellenforradalommal állunk szemben, én jó marxistaként így cáfoltam érvelését: a munkásosztály fellázadt, ez tapasztalati tény. Elképzelhetetlen, hogy egy osztály a saját hatalma ellen kel fel. Így hát Magyarországon nem lehetett szocializmus, hacsak nem tételezzük fel, hogy a munkásosztályt elfelejtették értesíteni erről. Kádár érvelése – magyarázgattam jobbra-balra – idealista, mert egy tételből indul ki (abból, hogy szocializmus van), és nem a valóságból, nevezetesen abból, hogy a munkásosztály mint osztály fellázadt.
Ámulatra méltó, hogy mennyire egyetértek még ma is ezzel az okfejtéssel. ’56-ot mint különféle ideológiák segítségével kiharcolt szocialista forradalmat (és függetlenségi harcot) építettem be az életembe mint olyan, nemzedékek sorsát meghatározó társadalmi mozgalmat, melyet még ma is valamiféle – horribile dictu![SZJ] – marxista ihletésű történelemszemlélettel tudok a leginkább értelmezni. Mindezzel nem állítom, hogy más értelmezések nem lehetnek éppilyen jogosultak. Fontosnak csak azt tartom, hogy ’56 mássága mint másság életünk részévé váljon. Kiderül akkor, hogy szeme az egy végtelen láncnak, és már nem is az utolsó szeme. A későbbi csehszlovák és lengyel mozgalmak és obligát vereségek teljesen eltérő szervezeti és ideológiai feltételek között újból és újból időszerűvé tették a mi politikai égövünkön mindazt, amit hétköznapjainkban olyan kétségbeejtően időszerűtlennek érzünk. A jogos társadalmi és nemzeti igények, ha már jelentkeztek, elfojthatók ugyan, mégpedig olyan alaposan, hogy hosszú ideig életjelt sem tudnak adni magukról, de végleg csak az érdekelt közösséggel együtt irthatók ki.
Ez persze olyannyira általános igazság, hogy frázisnak is minősíthető. Hogy mennyire válik valóban azzá, az nem a világpolitikai sakkjátszmáktól, hanem attól függ, hogy sikerül-e egyéni és termékeny viszonyt kialakítani azzal a mássággal, amelyet az ’56-os forradalom jelent. Ha a magam törekvéséről akarnék számot adni, egy Ady-címet idéznék: Mag hó alatt.
- 1956 [6]